Magyar Hirlap, 1898. március (8. évfolyam, 60-90. szám)
1898-03-01 / 60. szám
2 Nem mondunk többet, csak elsőbb îs azt kérdjük: az ilyen roppant fontos alkotáshoz nem kell-e roppant megfontolás, teljes szabadság és tökéletes tárgyiasság ? S most, mikor forronganak a lelkek, megvan-e ez a tárgyiasság, s mikor a sajtót főképpen a képviselők annyira gyűlölik, megvan-e ez a szabadság? S nem kell-e attól tartanunk, hogy kétezer parasztra s a mai órára való tekintettel csinálnak meg egy olyan törvényt, mely sok időkre szóljon és sok millió embernek ? Aztán meg, a parlamentarizmus természete szerint minden törvényalkotás magán hordja annak a kormányzatnak a bélyegét, mely alatt megcsinálták. Minden kommentár nélkül csak azt kérdjük, éppen Emmer Kornéltól: a szabadság s a meggyőződés iránt olyan sok érzéket tapasztalt-e ő a mai kormányzatnál, hogy ki merné neki szolgáltatni még a sajtó szabadságát is? ORSZÁGGYŰLÉS Két miniszter s alig több honatya, — szerény arányú hallgatóság, s mindenesetre jellemző tünete parlamenti állapotainknak. Az ellenzék nagy többsége a passzivitás társasjátékával szórakozik, s így törvényhozói kötelességének egy-két interpelláczióval eleget vél tenni. Mócsy Antalt nem kötik párthatározatok. Már korán reggel beül tengernyi jegyzete közé, s legény legyen aki előtte szóhoz jut. Az öreg ma jogásznak csapott fel, de ebben a szerepében is kevés változtatással már számtalan kiadáson átment sztereotip beszédét mondotta el újra. Egy pár új dolog mégis csúszott bele. Egyet-kettőt természetesen ma is bökött kedvenczem, akik «már a legerősebb üzleti szellemmel jönnek a világra «és» kiszipolozzák a szegény keresztényeket». A »czimpanama« sem maradhat el, s amikor Berzeviczy rácsöngetett, hogy ez nem tartozik a tárgyhoz, a jó öreg sértődötten tiltakozik : — De kérem, hiszen ez érdekes! Szécsenyi József a volt zombori törvényszéki elnök beszél utána. Százszónok létére hálátlan témát választott, — Olay legutóbbi beszédét taglalja. A kúriát s bírói kart Olay vádjai ellen nagy tűzzel védelmezi, s Olay-al polémiába is keveredik. Győry Elek jogászi beszédet mondott. Lehetőleg kerülte a hangzatos jelszavakat s az Erdély rendeleteinek a sajtótörvénnyel való összehasonlításához fűzött fejtegetéseit a függetlenségi párt nagy tetszéssel hallgatta. Azt mutatta ki Győry, hogy az igazságügyminiszternek legújabb sajtórendelete mennyire ellenkezik az 1848-iki törvények szellemével. Ennek a sajtótörvényhez való viszonyát egy mesével illusztrálja. Egy maharadzsa egy bölcs embert vett maga mellé, aki a világosságot és a bölcsességet hirdette. Ezt a bölcset gyönyörű kertjében, mely a legremekebb gyümölcsökkel volt tele, egy pavillonba ültette: — Amikor csak akarod, kimehetsz innen, s tetszésed szerint tépheted le a legszebb gyümölcsöt. De a maharadzsa két eunuchot állított az ajtó elé, s meghagyta nekik: — Ha ez az ember ki mer mozdulni, rögtön csapjátok le a fejét. Hát Erdély Sándor sajtószabadsága is ilyen szabadság. Győry részletesen foglalkozik az igazságügyminiszter beszédével, és sok ellenmondásra mutat rá, így a miniszter azt mondja, hogy a vizsgálóbíró köteles, az ügyész vádjára a lefoglalást elrendelni. Ez a kijelentés világos törvénysértés, mert a 48-iki sajtótörvény azt mondja, hogy a vizsgálóbíró, ha szükségesnek tartja, zár alá veheti az illető sajtóterméket. Élesen kell ki a szolgabírói czenzura ellen és Apponyi felfogásához csatlakozva szintén azt hirdeti, hogy a kormány intézkedésének a fő érdeme az, hogy nem kérte hozzá a törvényhozás felhatalmazását. — Ha kellőleg be volna bizonyítva a veszély, akkor megadnák mi is a hatalmat a kormánynak kivételes intézkedésekre . . . — Be nem adnák! Akkor se adnák! — dörgi közbe ingerülten Justh Gyula. Just közbekiáltása az ellenzéken sokkal lelkesebb visszhangot keltett, mint Győry okoskodása. Mi sem osztjuk nézetét, már volt alkalmunk arra rámutatni, hogy a 48-iki sajtótörvényt megszorító, vagy felfüggesztő bármilyen rövid időre szabott érvényű rendkívüli törvényhozási intézkedés a közszabadságon sokkal mélyebb veszélyt rejt magában, mint a kormányrendelet. Különben Győry kijelentése a függetlenségi pártegység látszatának kártyavárát is erősen megingatta. A szünet után Emmer Kornél beszélt. A kiváló jogászt Erdély Sándor tudvalevőleg proskribálta az igazságügyi bizottságból, s így már ez is eléggé indokolttá teszi, hogy az igazságügyi budgetvitában szólal fel. Eddigi parlamenti szereplése után minden oldalról feszült figyelem fogadta. Az ellenzékre ma nagy csalódás várt — Emmer távolról sem haladt olyan éles agresszívával előre, mint ahogy a baloldalon szerették volna. Emmer egy pár mondatba összeszorított szocziális essayvel kezdette, s erről tért rá Erdély rendeletének kommentálására. A függetlenségiek lelkes, várakozásteljes öröme nagyon lelohadt, amikor Emmer a sajtórendelet a 48-iki sajtótörvény interpellácziójának, egy ezideig nem használt szakasza alkalmazásának nevezte. A néppárt is kapott pár jó tanácsot a szószék hivatásáról. Szóval Emmer meglehetős nyíltsággal mondott le az ellenzéki babérokról. Magát a sajtótörvényt bírálta azután, s a szélső baloldal nagy nyugtalanságára, hogy sem az Erdély rendeletében megállapított eljárás perpetuálásában, sem kivételes törvények alkotásában nem láthat végleges megoldást. A 48-iki sajtótörvény sem felel már meg a kor igényeinek s az újabb törvényalkotások élükön a 16. §-al nagy rést ütöttek már ennek épségén. A 16. §. hallatára újra felderült a függetlenségi tábor, de annál jobban komorultak el újra az arczok, amikor Emmer e fejtegetéseit azzal a határozati javaslattal koronázta, hogy utasítassék a kormány egy végleges rendszeres sajtótörvényjavaslat előterjesztésére. A Ház a javaslatot mély csönddel fogadta. Emmer javaslatával lapunk vezércikke foglalkozik, itt csak jelezzük, hogy a végleges, rendszeres sajtótörvény megalkotásának szükséges voltát mindnyájan érezzük, de e nagy feladat megvalósítására sem a jelenlegi «kivételes» hangulatot, sem az Erdély-Perczel-féle statáriális felfogású kormányt nem tartják alkalmasnak. E terv megvalósítását jobb időkre, a közszabadság iránt nagyobb rokonszenvvel viseltető kormányzat napjára kell elhalasztanunk, ha nem akarjuk a még meglevő szabadságot is koczkára tenni. Az ülés végén Kossuth Ferencz megtette szombatról elmaradt interpelláczióját, melyben a szabadságok elkobzásának jogalapját tudakolta meg, Pichler Győző pedig azt kérdezte Perczel belügyminisztertől, hogy leir e tudomással arról, hogy a rendőrtisztviselők Bérczi Béla rendőrkapitány botrányai miatt már szégyelik egyenruhájukat felvenni. Ma még nem kaptak választ. A vas megrozsdásodik a föld alatt, ennek most is meg volt az aczélzománcza. A széndarabok a koporsó körül bizonyiták, hogy a munkások, amidőn a záró követ beilleszték, előbb tüzet gyújtottak a sírboltban, mely a bennrekedt elenyt elfogyasztá s kívülről uj elenyt nem bocsátott bele a fölötte elhömpölygő vizát. A vaskoporsón nem volt semmi írásjegy. Szokatlan nagyméretű volt, hosszában harmadfél sing (méter) szélességében másfél. Azért kellett egy egész falat lebontanunk hogy kihozhassuk rajta. De ez a kihozás volt még a nehezebb feladat. A vaskoporsó erős kapcsokkal volt hozzáerősítve a talapkőhöz. Azokat lefürészeltük De még akkor sem bírtuk a szokott emelőgépeinkkel a helyéből kimozdítani. Az arany koporsó tette ilyen nehézé. Hogyan tudták ezt a terhet idehozni tizennégy század előtt , amikor még nem volt gőzdaru, az úgy érthető meg, hogy vontató pivalyok seregét fogták eléje s fahengereken görditék idáig s mikor el volt helyezve, akkor Spiték föléje a sirkupolát. (Folyt köv.) GSAGiYjgg HSRLÜi? _ 1898. márczius 1 A képviselőház ülése február 28-án. Délelőtt 10 órakor. Elnök: Berzeviczy Albert. Jegyzők: Perczel Béni, Molnár Antal, Rakovszky István. A kormány részéről jelen vannak: Bánffy Dezső báró miniszterelnök, Erdély Sándor, Perczel Dezső. Hitelesítették a mult ülés jegyzőkönyvét. Az alsó-lendvai mandátum. Lepke a tűz körül. A Magyar Hírlap eredeti tárczája. Irta: Bársony István. Odakint gyönyörű verőfényes idő volt s az egész világ ünnepi pompában ragyogott. Mindenki a szabadba igyekezett s az utczákon emberáradat hömpölygött. Irma kinyitotta az ablakát s tele tüdővel szívta a kezdődő tavasz leheletét. Egyedül volt. Mindenki elment hazulról. Tudta, hogy igy lesz s épp ezért maradt itthon. Szerette az ilyen csöndes órákat, amikor egyetlen vonását sem figyelhette meg kiváncsi szem. Ilyenkor tetszése szerint ábrándozhatott, a saját magáé lehetett egészen. Ablaka napos térre nyilt, amelyen ugyancsak zsendült már a tavaszi élet. A hársfák rügyei kipattantak s zöldre festették a gályákat, a pázsitfű pedig szőnyegesen bontotta az utak környékét. Éppen vissza akart vonulni, amikor a szeme megakadt valamin. Egy lengő kalap volt az. Szinte röpülni készült, fel, a magasba, ahonnan Irma lenézett. Megismerte azt az urat, aki a kalapot feléje lengette: Bakony volt. A híres, vagy talán inkább hírhedt Bakony, akiről úgy beszéltek, hogy született nő csábító. Voltak asszonyok, aik a világért sem mentek volna vele végig az utczán. Még hírbe kerül Elnök: Bemutatja Mandel Pál alsó-lendvai képviselő megbízó levelét. Az igazoló-bizottsághoz utasíttatik. Elnök: jelenti, hogy Perczel Dezső belügyminiszter akadályozva lévén Molnár János interpellácziójára ma a választ megadni, a válasz holnapra nőnek! Irma nevezte ezeket a léha túlzásokat, de azért titokban, a lelke fenekén, ő maga is valóságos szörnyetegnek tartotta Bakonyt. Úgy lehet, hogy éppen ez a hite ingerelte, hogy ne térjen ki előle. Sőt ellenkezőleg: száljon inkább szembe a veszedelemmel. Nagyon büszke volt arra a gondolatra, hogy akárminő varázslata legyen is ennek az újkori don Juánnak, ő rajta ki nem fog, őt be nem hálózza. Így aztán sokkal gyakrabban találkoztak, mint akkor találkoztak volna, ha Bakony épp oly derék, becsületes ember, mint a többi. Más ember fiának két hétben egyszer volt szabad ellátogatni Irmáékhoz. Bakony kierőszakolta, hogy legalább is hetenkint egyszer tehesse tiszteletét. De ez csak a rendes hivatalos látogatás volt. Ezenkívül is minden nyolcz napban akadt neki még valami különös oka arra, hogy szép barátnőjének kezet csókoljon. Amint egymásnak köszöntek, Irma érezte, hogy beleszalad a vér az arczába. Tudta, hogy mi következik most. Meglátta, tehát bizonyos benne, hogy itthon találja, akkor pedig feljön. Örült is, nem is. Bakony kellemes csevegő volt, pompásan telt mellette az idő, de most nagyon is egyedül lesznek. S ez az ember már régóta sokat mer. Annyit, amennyit senki másnak el nem lehetne tűrni. Leküzdhetetlen zavarral várta, hogy mi