Magyar Hirlap, 1898. március (8. évfolyam, 60-90. szám)

1898-03-01 / 60. szám

2 Nem mondunk többet, csak elsőbb îs azt kérdjük: az ilyen roppant fontos alkotáshoz nem kell-e roppant megfontolás, teljes szabadság és tökéletes tárgyiasság ? S most, mikor forronganak a lelkek, meg­van-e ez a tárgyiasság, s mikor a sajtót főkép­pen a képviselők annyira gyűlölik, meg­­van-e ez a szabadság? S nem kell-e attól tartanunk, hogy kétezer parasztra s a mai órára való tekintettel csinálnak meg egy olyan törvényt, mely sok időkre szóljon és sok millió embernek ? Aztán meg, a parlamentarizmus ter­mészete szerint minden törvényalkotás magán hordja annak a kormányzatnak a bélyegét, mely alatt megcsinálták. Minden kommentár nélkül csak azt kérdjük, ép­pen Emmer Kornéltól: a szabadság s a meggyőződés iránt olyan sok érzéket ta­pasztalt-e ő a mai kormányzatnál, hogy ki merné neki szolgáltatni még a sajtó szabadságát is? ORSZÁGGYŰLÉS Két miniszter s alig több honatya, — szerény arányú hallgatóság, s mindenesetre jellemző tünete parlamenti állapotainknak. Az ellenzék nagy többsége a passzivitás társasjátékával szórakozik, s így törvényhozói kötelességének egy-két interpelláczióval eleget vél tenni. Mócsy Antalt nem kötik párthatározatok. Már korán reggel beül tengernyi jegyzete közé, s legény legyen aki előtte szóhoz jut. Az öreg ma jogásznak csapott fel, de ebben a szerepében is kevés változtatással már szám­talan kiadáson átment sztereotip beszédét mondotta el újra. Egy pár új dolog mégis csúszott bele. Egyet-kettőt természetesen ma is bökött kedvenczem­, akik «már a legerősebb üzleti szellemmel jönnek a világra «és» kiszi­­polozzák a szegény keresztényeket». A »czim­panama« sem maradhat el, s amikor Berzeviczy rácsöngetett, hogy ez nem tartozik a tárgyhoz, a jó öreg sértődötten til­takozik : — De kérem, hiszen ez érdekes! Szécsenyi József a volt zombori törvény­­széki elnök beszél utána. Százszónok létére hálátlan témát választott, — Olay legutóbbi beszédét taglalja. A kúriát s bírói kart Olay vádjai ellen nagy tűzzel védelmezi, s Olay-al polémiába is keveredik. Győry Elek jogászi beszédet mondott. Lehetőleg kerülte a hangzatos jelszavakat s az Erdély rendeleteinek a sajtótörvén­nyel való összehasonlításához fűzött fejtegetéseit a füg­getlenségi párt nagy tetszéssel hallgatta. Azt mutatta ki Győry, hogy az igazságügyminisz­ternek legújabb sajtó­rendelete mennyire el­lenkezik az 1848-iki törvények szellemével. Ennek a sajtótörvényhez való viszonyát egy mesével illusztrálja. Egy maharadzsa egy bölcs embert vett maga mellé, aki a világos­ságot és a bölcsességet hirdette. Ezt a bölcset gyönyörű kertjében, mely a legremekebb gyü­mölcsökkel volt tele, egy pavillonba ültette: — Amikor csak akarod, kimehetsz innen, s tetszésed szerint tépheted le a legszebb gyü­mölcsöt. De a maharadzsa két eunuchot állított az ajtó elé, s meghagyta nekik: — Ha ez az ember ki mer mozdulni, rögtön csapjátok le a fejét. Hát Erdély Sándor sajtószabadsága is ilyen szabadság. Győry részletesen foglalkozik az igazság­ügyminiszter beszédével, és sok ellenmondásra mutat rá, így a miniszter azt mondja, hogy a vizsgálóbíró köteles, az ügyész vádjára a le­foglalást elrendelni. Ez a kijelentés világos törvénysértés, mert a 48-iki sajtótörvény azt mondja, hogy a vizsgálóbíró, ha szükségesnek tartja, zár alá veheti az illető sajtóterméket. Élesen kell ki a szolgabírói czenzura ellen és Apponyi felfogásához csatlakozva szintén azt hirdeti, hogy a kormány intézkedésének a fő érdeme az, hogy nem kérte hozzá a törvény­hozás felhatalmazását. — Ha kellőleg be volna bizonyítva a veszély, akkor megadnák mi is a hatalmat a kormánynak kivételes intézkedésekre . . . — Be nem adnák! Akkor se adnák! — dörgi közbe ingerülten Justh­ Gyula. Just közbekiáltása az ellenzéken sokkal lelkesebb visszhangot keltett, mint Győry okoskodása. Mi sem osztjuk nézetét, már volt alkalmunk arra rámutatni, hogy a 48-iki saj­tótörvényt megszorító, vagy felfüggesztő bármi­lyen rövid időre szabott érvényű rendkívüli törvényhozási intézkedés a közszabadságon sokkal mélyebb veszélyt rejt magában, mint a kormányrendelet. Különben Győry kijelentése a függetlenségi pártegység látszatának kártya­várát is erősen megingatta. A szünet után Emmer Kornél beszélt. A kiváló jogászt Erdély Sándor tudvalevőleg proskribálta az igazságügyi bizottságból, s így már ez is eléggé indokolttá teszi, hogy az igaz­ságügyi budgetvitában szólal fel. Eddigi parlamenti szereplése után minden oldalról feszült figyelem fogadta. Az ellenzékre ma nagy csalódás várt — Emmer távolról sem haladt olyan éles agresszívával előre, mint ahogy a baloldalon szerették volna. Emmer egy pár mondatba összeszorított szocziális essayvel kezdette, s erről tért rá Erdély rendeletének kommentálására. A füg­­getlenségiek lelkes, várakozásteljes öröme na­gyon lelohadt, amikor Emmer a sajtórendelet a 48-iki sajtótörvény interpellácziójának, egy ezideig nem használt szakasza alkalmazásá­nak nevezte. A néppárt is kapott pár jó tanácsot a szószék hivatásáról. Szóval Emmer meglehetős nyíltsággal mondott le az ellenzéki babé­rokról. Magát a sajtótörvényt bírálta azután, s a szélső baloldal nagy nyugtalanságára, hogy sem az Erdély rendeletében megállapított eljárás perpetuálásában, sem kivételes törvények alko­tásában nem láthat végleges megoldást. A 48-iki sajtótörvény sem felel már meg a kor igényeinek s az újabb törvényalkotások élükön a 16. §-al nagy rést ütöttek már ennek ép­ségén. A 16. §. hallatára újra felderült a füg­getlenségi tábor, de annál jobban komorultak el újra az arczok, amikor Emmer e fejtegeté­seit azzal a határozati javaslattal koronázta, hogy utasítassék a kormány egy végleges rend­szeres sajtótörvényjavaslat előterjesztésére. A Ház a javaslatot mély csönddel fogadta. Emmer javaslatával lapunk vezérc­ikke foglalkozik, itt csak jelezzük, hogy a végleges, rendszeres sajtótörvény megalkotásának szük­séges voltát mindnyájan érezzük, de e nagy feladat megvalósítására sem a jelenlegi «kivé­teles» hangulatot, sem az Erdély-Perczel-féle statáriális felfogású kormányt nem tartják al­kalmasnak. E terv megvalósítását jobb időkre, a közszabadság iránt nagyobb rokonszenvvel vi­seltető kormányzat napjára kell elhalasztanunk, ha nem akarjuk a még meglevő szabadságot is koczkára tenni. Az ülés végén Kossuth Ferencz megtette szombatról elmaradt interpelláczióját, melyben a szabadságok elkobzásának jogalapját tuda­kolta meg, Pichler Győző pedig azt kérdezte Perczel belügyminisztertől, hogy leir e tudo­mással arról, hogy a rendőrtisztviselők Bérczi Béla rendőrkapitány botrányai miatt már szé­­gyelik egyenruhájukat felvenni. Ma még nem kaptak választ. A vas megrozsdásodik a föld alatt, ennek most is meg volt az aczélzománcza. A szén­darabok a koporsó körül bizonyiták, hogy a munkások, amidőn a záró követ beilleszték, előbb tüzet gyújtottak a sírboltban, mely a bennrekedt elenyt elfogyasztá s kívülről uj elenyt nem bocsátott bele a fölötte elhömpölygő viz­át. A vaskoporsón nem volt semmi írásjegy. Szokatlan nagyméretű volt, hosszában harmadfél sing (méter) szélességében másfél. Azért kellett egy egész falat lebontanunk hogy kihozhassuk rajta. De ez a kihozás volt még a nehezebb feladat. A vaskoporsó erős kapcsokkal volt hozzá­­erősítve a talapkőhöz. Azokat lefürészeltük De még akkor sem bírtuk a szokott emelő­gépeinkkel a helyéből kimozdítani. Az arany koporsó tette ilyen nehézé. Hogyan tudták ezt a terhet idehozni tizennégy század előtt , amikor még nem volt gőz­daru, az úgy érthető meg, hogy vontató pivalyok seregét fogták eléje s fahengereken görditék idáig s mikor el volt helyezve, akkor Spiték föléje a sirkupolát. (Folyt köv.) GSAGiYjgg HSRLÜi? _ 1898. márczius 1 A képviselőház ülése február­­ 28-án. Délelőtt 10 órakor. Elnök: Berzeviczy Albert. Jegyzők: Perczel Béni, Molnár Antal, Rakovszky István. A kormány részéről jelen vannak­: Bánffy Dezső báró miniszterelnök, Erdély Sándor, Perczel Dezső­. Hitelesítették a mult ülés jegyzőkönyvét. Az alsó-lendvai mandátum. Lepke a tűz körül. A Magyar Hírlap eredeti tárczája. Irta: Bársony István. Odakint gyönyörű verőfényes idő volt s az egész világ ünnepi pompában ragyogott. Mindenki a szabadba igyekezett s az utczákon emberáradat hömpölygött. Irma kinyitotta az ablakát s tele tüdővel szívta a kezdődő tavasz leheletét. Egyedül volt. Mindenki elment hazulról. Tudta, hogy igy lesz s épp ezért maradt itthon. Szerette az ilyen csöndes órákat, amikor egyetlen vonását sem figyelhette meg kiváncsi szem. Ilyenkor tetszése szerint ábrándozhatott, a saját magáé lehetett egészen. Ablaka napos térre nyilt, amelyen ugyan­csak zsendült már a tavaszi élet. A hársfák rügyei kipattantak s zöldre festették a gályá­kat, a pázsitfű pedig szőnyegesen bontotta az utak környékét. Éppen vissza akart vonulni, amikor a szeme megakadt valamin. Egy lengő kalap volt az. Szinte röpülni készült, fel, a magasba, ahonnan Irma lenézett. Megismerte azt az urat, aki a kalapot feléje lengette: Bakony volt. A híres, vagy talán inkább hírhedt Bakony, akiről úgy beszéltek, hogy született nő­ csábító. Voltak asszonyok, aik a világért sem mentek volna vele végig az utczán. Még hírbe kerül­ Elnök: Bemutatja Mandel Pál alsó-lendvai képviselő megbízó levelét. Az igazoló-bizottsághoz utasíttatik. Elnök: jelenti, hogy Perczel Dezső belügy­miniszter akadályozva lévén Molnár János interpel­­lácziójára ma a választ megadni, a válasz holnapra nőnek! Irma nevezte ezeket a léha túlzásokat, de azért titokban, a lelke fenekén, ő maga is valóságos szörnyetegnek tartotta Bakonyt. Úgy lehet, hogy éppen ez a hite inge­relte, hogy ne térjen ki előle. Sőt ellenkezőleg: száljon inkább szembe a veszedelemmel. Nagyon büszke volt arra a gondolatra, hogy akárminő varázslata legyen is ennek az újkori don Juánnak, ő rajta ki nem fog, őt be nem hálózza. Így aztán sokkal gyakrabban találkoztak, mint akkor találkoztak volna, ha Bakony épp oly derék, becsületes ember, mint a többi. Más ember fiának két hétben egyszer volt szabad ellátogatni Irmáékhoz. Bakony kierőszakolta, hogy legalább is hetenkint egyszer tehesse tiszteletét. De ez csak a rendes hivatalos lá­togatás volt. Ezenkívül is minden nyolcz nap­ban akadt neki még valami különös oka arra, hogy szép barátnőjének kezet csókoljon. Amint egymásnak köszöntek, Irma érezte, hogy bele­szalad a vér az arczába. Tudta, hogy mi következik most. Meglátta, tehát bi­zonyos benne, hogy itthon találja, akkor pedig feljön. Örült is, nem is. Bakony kellemes cse­vegő volt, pompásan telt mellette az idő, de most nagyon is egyedül lesznek. S ez az em­ber már régóta sokat mer. Annyit, amennyit senki másnak el nem lehetne tűrni. Leküzdhetetlen zavarral várta, hogy mi

Next