Magyar Hirlap, 1898. augusztus (8. évfolyam, 211-240. szám)

1898-08-01 / 211. szám

s «ASYN­§1 KIHLMP 1898. augusztus 1 Bizonytalanság. — Saját tudat it rnttőL — A magyar sorm­ány telzárkózottsága Auszt­riában még megdöbbenőt kelt. A bécsi lapok egyre a magyar vámson mpokról cikkeznek, mint ahogy a kis gyermek mindig a rémes kéményseprőt emlegeti. A Neue Freie Presse támad. A Neue Freie Presse a tegnapi kiroha­nás után ma újra igy ír: Kállay köves talajt szántott, ha az volt a a czélja, hogy a magyar kormányt Shylok­ állás­­pontjától eltérítse. Ezt, — írja a N. Fr. Pr. — Bánffy bárónak a válság ideje alatti egész ma­gatartása igazolja. A magyar kormány úgyszólván buzdítja az osztrák kormányt a parlament erőszakos paczifi­­kálására. Majd így folytatja a Presse a Bánffi­­kormány ellen tegnapi lapjában megindított had­járatot: Még sohasem bizonyultak epig­ uok nagy elődeikhez kevésbé méltóknak, mint a jelenlegi magyar államférfiak Deákhoz és Andrássyhoz hasonlítva, akiknek megkezdett művét kellene folytatniok. Az a Magyarország, amelyik az oszt­rák kormányt a parlamentarizmus meghamisítá­sára, az erőszakra buzdítja, ugyanaz a Magyar­­ország-e, — kérdi a N. Fr. Pr. — amelyiknek a jogfolytonosság volt a bástyája, ahol semmiféle pátenst nem tűrtek s dicső küzdelemmel vívták ki az alkotmányos szabadságot és önállóságot? Könnyű a végczést felismerni. Amit az oszt­rák érdekek tehetetlen vagy lelketlen őrzői Magyarországnak kiszolgáltattak, azt kell most biz­tonságba helyezni, így aggodalmaskodik a N. Fr. Pr. régi dicsőségünkért. Amit az ezredik év ünnepeiben nem tudtunk elérni, azt most a derék Presse tál­lán hozza elénk. Szinte szentimentálisan mereng el a magyar alkotmányhűség dicső múltján s csak úgy közbeszőtt megjegyzéseivel sejteti, hogy e kitüntetésért cserébe 44 száza­lékos kvótával, vagy ezzel egyenlő értékű ki­egyezéssel is beérné. A nagy­ német sajtóban is vannak bará­taink, íme egy szemelvény: A Berliner lageblatt az osztrák kormány <fokozott cselekvési szabadságát* úgy magyarázza, hogy ez a Magyarországgal szemben folyamatban levő kiegyezési akc­ióra vonatkozik. A B. T. semmi­kép sem hiszi, hogy a magyar kormány nem lesz hajlandó a 14. §. alapján kötendő 1T~ ’ 1 provizóriumot elfogadni. Úgy látszik — írja — hogy testvéreink ott távol ,a Weimbahm honában* csak tettetik ezt az ördöngö­s vadságot. Nem lesz az olyan veszedelmes, — az erdélyi báró nem olyan haragos úri­ember, — lehet vele alkudni. . . így elmélkedik a Berliner Jageblatt a ki­egyezés sorsáról. De komoly hangok is hallhatók. A Frankfurter Zeitung például nagy képpel vág neki z autonóm magyar vámtarifa-tervezetnek s aggo­­dalommal böngészi ki belőle Németország károso­dását. Legérdekesebb mozzanata a mai napnak kétségtel­nül Enyedy Lukácsnak, a tápéi kerület országgyűlési képviselőjének tápéi beszéde, melyben dorozsmai választói előtt az Ausztriával fennálló gazdasági közösség megszüntetése mellett érvelt. Enyedy beszédét az alábbiakban ismertetjük: Enyedy a gazdasági különválás mellett Enyedy Lukács beszámo­ó beszédében rát mutat a kiegyezés kérdésének függőben lételéből Magyarországra háramló gazdasági hátrányokra. Majd kifejti, hogy Ausztriával Magyarország sem újabb provizóriumot sem pedig a 14. §­ alapján kiegye­zést nem köthet. Enyedy hangsúlyozza, hogy csak egyéni nézeteit fejti ki, »amit a szabadelvű pártban az ott uralkodó szabad felfogás folytán mindenki megtehet.« — Én — úgymond — politikai meggyőződé­semben csak hazám érdeke által vezéreltetem ma­gamat. Ilyen független dilist foglalok el Magyar­­ország gazdasági óvá­lóságának a kérdésében is. Én mindenkor abban a meggyőződésben valtam, hogy a gazdasági önállóság Magyaror­szág érdekeit sokkal jobban szed­tálja, mint bár­mely m­ás viszony, amely kitalálható vagy kigon­dolható. Sokan azt hiszik, hogy Ausztriával egy kereske­delmi szr­rződés alakjában lehetne rendezni gazdasági érdekeinket, mely szerződésnek a tartalma talán a formában igen, de lényegében alig térne el , a mos­­tanig fennállott vámszö­vtségi szerződés tartalmától. Kontemp­áltatnék így az önálló rendelkezés formája, az önálló rendelkezés valódi tartalma nélkül, vagyis volna önálló vámterület, vámsorompók nélkül, igazi fából vaskarika. Az ilyet­ keres­edelmi s­z­rződés tulajdonképpen nem volna semmi egyéb, mint az eddigi vámszövetség, vagyis vámunió az 1867: XII. t.-cz. alkotmányjogi garancziái nélkül. Ez egy kereskedelmi és vámszerző­dés formája és ürügye alatti provizórium és pedig provizórium hosszú időtartammal, talán 19­3-ig, amikor a nem­zetközi kereskedelmi szerződések lejárnak. Ezt a megoldást én nem tartom őszintének, sőt nem tar­tom megen­gedhető­ek. Igaz ugyan, hogy Ausztriá­ban az ilyen kereskedelmi szerződést életbe léptet­­hetnék a 14 ik §. hatálya alatt. Az alkotmányosság és a népszabad­ág érdekében én az eféle 14-ik §-ok alkalmazását kárhoztatnám minden országban, de különösen kell, hogy kárhoztassam egy olyan országban, amelllyel olyan szoros viszonyban állunk­ századok óta és állunk még most is, mint Auszt­riával. Az uj alakulás felé az utat az 1867: XI­. t.-cz. világosan kijelö­l és kijelölte magának a közvéle­ménynek is tekintélyes része, amely azt tartja és­­ mindenkor azt tartotta, hogy Magyarországnak köz­gazdaságát önálló rendelkezés szerint, saját érdekei­nek megfelelően kell berendeznie és e rendelke­­zések komplexumát összefoglalta egy elnevezés alatt a «gazdasági önállóság» neve alatt. Abban a nézetben vagyok, hogy mielőtt a provizóriumot rendezendő törvény hatálya lejár, a magyar törvényhozásnak kötelessége, hogy önállóan az 1867: XII. t.-cz. nemcsak betűjének, de szelle­­mének is megfelelve, olyan törvényt hozzon, amely­ben a kormányt záros határidő kitűzésével, amely záros határidőm­, 1900. decz. 31-én túl nézetem szerint kinyúlnia nem szükséges, arra utasíttatik, hogy gondoskodjék: 1. a magyar hiteligények kielégítéséről az ön­álló magyar bank felállítása által; 2. az önálló magyar jegybank kapcsolatával önál­óan rendezze a valutát egészen a készfizetések felvételéig; 3. terjessze elő törvényjavaslatait az úgyne­­vezett fogyasztási adók rendszerének önálló meg­­állapítása iránt; 4. állítson fel az ország határain vámsorompó­­kat és lépjen érintkezésbe az osztrák kormán­nyal egy tarifális vámszerződés megkötése iránt. Így, amint pontokba foglalva soroltam fel az önálló gazdasági berendezés intéz­ményeit, ugyanama egymásutánban vélném azokat megvalósílandóknak. Részletesen fejtegeti Enyedy az önállóság elő­nyeit s a nemzeti egyesítésre s a király iránti hűségre való hivatkozással végezi beszédét. Dreyfus ártatlansága. Björnstjerne Björnson, a nagy norvég iró aki a Dreyfus-ügyben önkéntes fegyverba­rátságot vállalt Zola Emillel és akinek nem­régen Zolához intézett levele oly nagy feltű­nést keltett, most rendkivü­l érdekes Czikket írt azokról az érvekről, amelyekkel lélektani szempontból igazolni lehet Dreyfus ártat­lanságát. A gyönyörű czikket, mely csodálatosa,, Tüzijáték. —• A Magyar Hírlap tárczája. — írta: Armand Sy­lvest­re. «A syracusai tengernek öblökkel és er­dős hegyekkel szegélyezett partján, a földközi tengernek ezen a gyönyörű tájékán, abban az időben, amikor még az isteni The­kritos édes szólam­ú sípjának hangjai töltötték be a leve­gőt, é­s Menalkos, a pásztorfiú és Thestyn­s, a a pásztorleány. A két fiatal lélek szerette egy­mást, azonban a gonosz szülők nem jó szem­mel nézték a vonzalmukat, és mindenképpen azon voltak, hogy őket távoltartsák egymás­tól, úgy, hogy a szerelmeseknek mindig csak titkolózni, rejtőzködni kellett, pedig kölcsönös gyöngédségük csak a legártatlanabb kedveskedésekben nyilvánult. Történt tehát, hogy ragyogó szép éjszakákon, amikor Thébé világossága valami óriási liliom hullámos szir­maihoz hasonlóvá varázsolta a tenger partját, Thestyi­s kiszökött szülői kunyhójából és vál­laira omló fekete hajjal, mezítelen lábakkal, egyszer valami szikla odújában, másszor a víz színéhez lehúzódó fenyőerdőben várta Menal­­kost, hogy pedig senki se jöhessen rá erre a szokásukra, a két fiatal lény mindig más és más után ment a találkozó helyre, hisz’ a holdnak sugarai eléggé megvilágították lépteik előtt az ösvényeket. Amikor aztán valami gyö­nyörteli, a pihenő természet bűbájos zenéjétől zsongó, és balzsamos illatát­ól­áradozó magányos helyen együtt voltak, akkor sietve szürcsölték a fáradságosan megszolgált örömet és csóközönben öntötték ki a szivük érzelmeit, mely csóközön­­ többet ért, mint bármily ékes szavú vallomás. Néha megvették azt is, hogy leszállanak a lá­gyan hullámzó habokba, mely csak a vállig ért és ott úgy eljátszogattak, mint a gyerme­kek vagy az ifjú tritonok, akik kedvüket lelik a szirének csalogatásában. Am­kor azonban a hold nem úszott az égen és sűrű sötét éjszaka borongott a vidéken, akkor ez igen nagy baj volt nekik; a sötétségben nagyon bajos volt megtalálniuk és a magányos helyekre követ­niük egymást, mert a találkozás helyét soha­sem állapíthatták meg előre, hanem min­dig csak úgy mentek az egymás árnyéka után. Ilyen alkalomkor támadt Thestylis-nek az a szerencsés gondolata, hogy sötét éjjeleken va­lami szentjános-bogarat tegyen a hajába, és Menalkos már most ennek a kis állatnak a Sirius homlokához hasonlatos szelídséggel ra­gyogó határozatlan kékes fényétől vezéreltetve, ment utána az Ő egyetlen szerelmesének . . .» Idáig érvén ennek az idyllnek az ol­vasásában, melyet valami jókedvű ember for­dított le francziára, a csinos kis Elmira de Saint-Cucufa báróné kiejtette kezéből a köny­vet; tette pedig ezt csak azért, hogy annál kényelmesebben üthessen magának a homlo­kára, arra a tiszta liliom­ homlokára, ahol hir­­telenében egy olyan gondolat támadt, mely­ből nagy veszély származhatik a férje nyugal­mára. E­mira kevésbé ártatlan gyöngédséget rejtegetett ugyan a lelkében, mint amilyen Thestvles-nek volt a szerelme, de azért nem kevésbé nehéz körülmények vették őt körül, mint a görög pásztorleányt. M­­ontflanquin kapi­tány három hét előtt ellátogatott a kastélyukba, csak egy napra, mint maga mondá a megér­keztekor; ez a nap­ immár három hét óta tart és Elmira majd minden este szerét ejtette, hogy egy-két pillanatig tanuk nélkül cseveg­hessen a katonatiszttel, aki a látogatási idő­számítással oly annyira nem volt tisztá­ban. A báró, féltékeny természetű ember létére, minden szavukra figyelt, így hát nem volt alkalmuk valami határo­zott helyet m­gíllapítni, ahol zavartalanul találkozhatnának. Azonban mihelyt a báró mé­lyen aludni látszott, Elmira csöndesen kilépett a teraszra, és lement a parkba, a kapitány pedig megleste az útját, szintén lement a parkba és utána ment. a kecses árnynak, mely a po­rondot alig érintve lel­egett tova és néha egé­szen beleolvadt a sötét lo­mbozatba. Valami szobor mellett azután találkoztak és leültek a padra, melyet a süni lombok még nappal is eltakartak a vizsga szemek elől. Ilyesm­ódon pompásan ment a találkozás, mivel a hold mindjobban megtelt, és pazarul megvilágította a szép nyári éjszakákat, majdnem nappali fényt árasztva, mely azonban mégis titokzatosabb és sokkal jobban ingerli a képzeletet, mint az igazi nap fénye. Azonban a naptárba tekintve bárki is könnyű szerrel meggyőződhetik róla, hogy a múlt pénteken újhold v­olt, következésképpen esti kilencz órától hajnali háromig a legátdat­­lanabb sötétség födött mindeneket; újhold előtt és után egy-két napig sötétek az éjszakák. Csakhogy ez az egyszerű csillagászati tény a legnagyobb mértékben megzavarta a harczos­­nak és a csinos kis bárónénak éjjeli kirándu­lásait, mert a bárónénak gyönyörű volt ugyan az alakja, de azért nem volt magasabb, mint egy jól kifejlett búzakalász. Két nap — vagyis inkább két éjjel — a kapitány nem volt képes nyomon követni a hölgyét és így a két sze­replő nem tudván megtalálni egymást, külön

Next