Magyar Hírlap, 1971. április (4. évfolyam, 91-119. szám)

1971-04-23 / 112. szám

2 1971. ÁPRILIS 23. PÉNTEK HAZAI KÖRKÉP Magyar Hírlap Internacionalista harcos, igaz forradalmár, katonai vezető Ünnepség, szoboravatás Zalka Máté születésének 75. évfordulóján Zalka Máté születésének 75. évfordu­lója alkalmából csütötökön délután ün­nepséget rendeztek a Zalka Máté Kato­nai Műszaki Főiskola színháztermében. Az ünnepi megemlékezésen megjelent Fehér Lajos, az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagja, a kormány elnökhe­lyettese, a Magyar Partizán Szövetség elnöke, Benkei András belügyminiszter, Borbándi János, az MSZMP Központi Bizottságának osztályvezetője, dr. Hor­váth István, a KISZ központi bizottsá­gának első titkára, Szépvölgyi Zoltán, a budapesti pártbizottság titkára, Garam­­völgyi József művelődésügyi miniszter­­helyettes, Nagy György ezredes, a mun­kásőrség országos parancsnokának he­lyettese. Ott volt a magyar néphadsereg tábornoki és parancsnoki karának szá­mos tagja, a társ fegyveres testületek több magas rangú képviselője, valamint több magyar internacionalista veterán. Részt vett az ünnepi eseményen Nata­lia M. Zalka, Zalka Máté leánya, P. I. Batov hadseregtábornok, Zalka Máté közvetlen harcostársa, Rafaele Vidiella, a Spanyol Kommunista Párt képviselője, jelen volt továbbá V. K. Gvozd altábor­nagy, a Szovjetunió budapesti nagykö­vetségének katonai és légügyi attaséja, B. P. Ivanov vezérezredes, az ideiglene­sen hazánkban állomásozó szovjet csa­patok parancsnoka, I. V. Tutarinov ve­zérezredes, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erői parancsnokságának ma­gyarországi képviselője. Az ünnepségre egybegyűlteket Tömpe István, a partizánszövetség alelnöke üd­vözölte, majd Czinege Lajos vezérezre­des, honvédelmi miniszter mondott be­szédet. Egyebek közt hangsúlyozta: nagyszerű emberre, a magyar és a nemzetközi mun­kásosztály forradalmi osztályküzdelmé­nek tántoríthatatlan, internacionalista harcosára, igaz forradalmárra és kiemel­kedő katonai vezetőre emlékezünk szü­letésének 75. évfordulóján. — Tisztelettel és megbecsüléssel gon­dolunk Zalka Mátéra itthon, szülőhazá­jában, amelynek felszabadulása, népe felemelkedése mindig hőn óhajtott vágya volt, s amelyért más népek soraiban har­colva kitartóan küzdött. Szeretettel és tisztelettel övezik őt a kommunizmust építő Szovjetunióban, ahol a forradalom katonája lett, s ahol az orosz munkások és parasztok Vörös Hadseregében pa­rancsnok, majd a szovjet hatalom épí­tésének és erősítésének, a fiatal szovjet irodalomnak egyik munkása volt. A leg­nagyobb megbecsüléssel emlékeznek rá a társadalmi felemelkedésükért küzdő munkások és parasztok Spanyolország­ban, ahol dalok és legendák születtek a népek szabadságáért életet áldozott Lu­kács tábornokról.­­ Adóznak emlékének szerte a vilá­gon, ahol élnek harcostársai, a nemzet­közi brigád katonái és ott is, ahová csak nagyszerű tetteinek híre, a szocializmus eszméitől áthatott írásai, könyvei jutot­tak el. Neve és alakja elválaszthatatlanul összeforrott századunk történelemformá­ló forradalmi harcaival, a szocializmus győzelméért mérhetetlen áldozatokat ho­zó, ismert és névtelen hősök sokmilliós, legyőzhetetlen seregével. Az egész hala­dó világ magáénak vallja, mert Zalka Máté is magáénak vallotta a szabadsá­gért harcoló népek nemzetközi küzdel­mét: ezt hirdette mint író, ezért küzdött, harcolt mint katona, mint forradalmár. A továbbiakban visszatekintett Zalka Máté küzdelmes életútjára, méltatta írói tevékenységét, szólott katonai, szervezői, vezetői képességéről, nemes emberi tu­lajdonságairól, bátor helytállásáról, ame­lyet a Spanyol Köztársaságért vívott élethalál-küzdelemben tanúsított. — Igaz örömmel gondolunk arra, hogy valóra vált mindaz, amiért forradalmi nemzedéke legyőzhetetlen seregének so­raiban, alig több mint fél évszázada ő maga is vállalta a küzdelmet, a meg­próbáltatást, az áldozatokat. Magukénak vallják Zalka Máté és forradalmi nem­zedéke nagyszerű örökségét fegyveres erőink parancsnokai, katonái, akik a hős elődök példájából erőt merítve, legjobb tudásuk szerint teljesítik a szocialista társadalmi rend, szeretett hazánk, dol­gozó népünk biztonsága védelmét szol­gáló, megtisztelő feladataikat. Az ünnepség második részének műso­rában neves fővárosi művészek szerepel­tek, s közreműködött a magyar néphad­sereg Vörös Csillag Érdemrenddel kitün­tetett művészegyüttese is, csapatok parancsnoka helyezte el a ke­gyelet koszorúját. Az MSZMP budapesti bizottsága ne­vében Szépvölgyi Zoltán, a budapesti pártbizottság titkára és Nagy Richard, a párt végrehajtó bizottsága tagja, a VIII. kerületi pártbizottság első titkára; az if­júsági szövetség részéről dr. Horváth Ist­ván, a KISZ központi bizottsága első tit­kára és Nádasdi Józsefné, a IX. kerületi KISZ-bizottság titkára; a Magyar Írók Szövetsége képviseletében Cseres Tibor és Radó György, az írószövetség titkár­ságának tagjai koszorúztak. Az édesapára és nagyapára emlékezve elhelyezte a kegyelet virágait Zalka Má­té leánya, Natalia M. Zalka, és unokája, Mása. A főiskola nevében Horváth János mérnök vezérőrnagy, parancsnok és Mandler Lajos ezredes, a főiskola párt­­bizottságának titkára koszorúzott. A szoboravatás az Internacionálé el­hangzása után a díszegység elvonulásá­val ért véget. A Zalka Máté Katonai Műszaki Fő­iskola és a Hadtörténeti Intézet csütör­tökön délelőtt ünnepi tudományos em­lékülést tartott Zalka Máté születésének 75. évfordulója alkalmából. Az elnöki megnyitó után Zalka Máté életéről Ga­­ramvölgyi József művelődésügyi minisz­terhelyettes tartott előadást, amelyet több hozzászólás követett. A tudományos emlékülésen megjelent Oláh István vezérőrnagy, honvédelmi miniszterhelyettes. Szoboravatás a katonai műszaki főiskolán Ugyancsak csütörtökön délután került sor a legendás hírű forradalmár katona szobrának felavatására a róla elnevezett katonai műszaki főiskolán. A tanintézet udvarán díszegység sorakozott fel csa­patzászlóval. A Himnusz elhangzását kö­vetően Horváth János mérnök vezérőr­nagy, a főiskola parancsnoka emlékezett meg a névadóról. Az avatóbeszéd után korszorúkat he­lyeztek el a szobor talapzatán. A Ma­gyar Népköztársaság fegyveres erői ne­vében Czinege Lajos vezérezredes, hon­védelmi miniszter, Benkei András bel­ügyminiszter és Nagy György ezredes, a munkásőrség országos parancsnokának helyettese, a Magyar Partizán Szövetség képviseletében Tömpe István, a szövet­ség alelnöke, Úszta Gyula altábornagy, főtitkár és Basch Endréné, a szövetség országos bizottságának tagja koszorúzott. A szovjet hadsereg és a volt harcos­társak nevében P. I. Batov hadsereg­tábornok, a Szovjet Háborús Veteránok Bizottságának elnöke, V. K. Gvozd al­tábornagy, a budapesti szovjet nagykö­vetség katonai és légügyi attaséja, vala­mint B. P. Ivanov vezérezredes, az ideig­lenesen hazánkban állomásozó szovjet Azok, akik 1936-ban Spanyolországban voltak, örökre emlékeznek a november 7-e éjszakáját megelőző estére. Franco csapatai közvetlenül Madridig nyomultak előre. Largo Cabalero kormánya megszö­kött a fővárosból, és a város védelmét az 5. ezred különítményei vették kezükbe. A védelem élére a kommunista párt köz­ponti bizottsága állt. Franco kijelentet­te, hogy november 7-én fehér lovon be­vonul Madridba. Ezt közölte minden nyelven valamennyi rádióállomás. Azok a fasiszták, akik a fővárosban voltak, el­tűntek onnan ezekben a napokban, hogy Francóval együtt ünnepélyesen bevonul­hassanak. Izgalmas és nehéz napok voltak ezek. Madrid körül elkeseredett harcok foly­tak. A német légierő bombázta a várost, és lőtte a levegőből a lakosságot. A fa­siszta ütegek közvetlen irányzással lőtték a köztársaságiak néhány tankját, ame­lyek a városba vezető utakon manőverez­tek. Barikádok épültek. Sok kapitalista ország proletárjainak és értelmiségének százai, leküzdve a határzárat, nem tö­rődve a be nem avatkozási politikával, ott­hagyva feleséget és gyermeket, igyekez­tek akkor Madridba, a demokrácia zász­­lai alá, hogy védelmezzék a világot a megvadult nemzetközi fasizmustól. Alvás és pihenés nélkül már több nap­ja harcolt a 11. brigád a Madridhoz ve­zető utakon. Várták a 12. brigádot. Az meg is érkezett. Megtudtuk, hogy ezt a brigádot állították a legnehezebb sza­kaszra, a Mensanares folyó mentén, a Francia-hídhoz. A brigádnak a parancs­noka Lukács tábornok volt. Moszkvában nem ismertem Zalka Mátét, itt volt az első találkozásunk. Karon fo­gott, fel-alá sétáltunk a keskeny ösvé­nyen. Mesélt a brigád villámgyors meg­szervezésének hihetetlen nehézségeiről. Fegyver, felszerelés nem volt. Géppuska alig akadt... És itt elégedetten hunyorí­tott, széttárta karját és így szólt: „De mi­csoda fiúk! Ilyen emberekkel kész gyö­nyörűség harcolni! Lelkesen mesélt a Garibaldi-zászlóalj olaszairól, a Dombrovszky-zászlóalj len­gyeleiről, a tisztjeiről. Milyen életrajzuk van! Mindegyik háta mögött harcos for­radalmi múlt, börtön, kényszermunka . .. Áttért a helyzet elemzésére. Sétabotját beledöfte a földbe, elragadtatással be­szélt a spanyol nép hatalmas tartalékai­ról, különös melegséggel és gyengédséggel beszélt azokról az emberekről, akik el­döntik ennek a nehéz háborúnak a kime­netelét. Lukács szerette az embereket, és őt is szerette mindenki, aki érintkezésbe ke­rült vele. Valami fény sugárzott ebből az emberből. A jóság, a kedvesség, a nagy belső nemeslelkűség, az igazságosság fé­nye. Sok embertől megkülönböztette őt hatalmas életöröme, amely nem kevere­dett semmiféle képmutatással és tetszel­­géssel. Ez az életöröm annak a nagy ügynek a győzelmébe vetett hitéből fa­kadt, amelyért harcolt. A tábori ágyon való rövid alvás után vizet öntött magára, megborotválkozott, és miközben ment ki a tornácra, lekefél­te zubbonyát. Az égen zúgtak az ellensé­ges repülőgépek motorjai, és a brigád tábori törzskarában, megkezdődött az élet. Csörögnek a telefonok, poros motorke­rékpárosok jönnek jelentésekkel, a sar­kokban leterített köpenyeken fegyveres férfiak alszanak, az asztalon illatos kávé gőzölög, fakannában, a cseh szakács tá­­nyérkákra kis konzerv sonkaszeleteket és kenyeret rak szét. A törzskar parancsno­ka — a bolgár Belov — az álmatlanság­tól gyulladt szemekkel jelentést tesz Lu­kácsnak a helyzetről. — Az éjszaka meglehetősen csendes volt, a francia—belga zászlóaljból néhány fiú tíz méternyire odalopódzott az ellen­ség lövészárkához, kézigránátokat dobál­tak rájuk, megsemmisítettek egy géppus­kafészket. Az ellenség lövöldözni kez­dett, és miután a fiúk visszatértek, még hosszan folyt a viharos tüzelés ... A tábornok szeme örömmel és nekihe­­vülten csillog: — Ez nagyszerű, pompás fiúk! Mondd csak a nevüket... Az El Pardo melletti házikóban láttam, hogyan sírt Lukács tábornok. Egy őszi na­pon jött a törzskarhoz egy hosszú lábú, hajlott hátú, magas, sovány, vaskeretes szemüvegű ember. Kanadai szőrmekabát­ja gallérja fel volt hajtva. Neve Ludvig Renn volt. Senkire nem nézve, odament az ablakhoz, dobolni kezdett hosszú uj­jaival az eső áztatta üvegen, és csendesen mondta. — Egy páncélautót kell küldeni az Egye­tem­városba. Most ölték meg Hansot. A szobában halálos csend lett. Valaki felkiáltott: — Megölték Hansot? Elküldték a páncélautót. A hősi halált halt forradalmár teste — aki a Német Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagja, a nemzetközi brigád biztosa volt — az ellenség és a mi lövészárkaink között feküdt. Csak úgy lehetett felszedni a holttestet, ha páncélautón odamentek, ahol elesett. — Persze, nem teljesítette a parancsun­kat — mondta Renn. — Ahelyett, hogy őrizte volna az életét, mint a szeme vi­lágát, a támadásba a katonák előtt ment, és az első golyó leterítette. Golyóval a szívében esett el, még egy lépést sem tett tovább ... A szobában sok ember volt. Katonák és parancsnokok, akik megszokták, hogy minden órában szembenéznek a halállal, akik megszokták, hogy elveszítik harcos­társaikat, most megrendültek ettől a nagy veszteségtől. Lukács ragyogó szeme tele volt könnyes. Gyakran megkérdeztem, ír-e? Nem felej­tette-e el, hogy író? Azt válaszolta, hogy nincs ideje feljegyzéseket készíteni, de sok levelet ír, amelyek később majd váz­latul szolgálnak neki. — Amit itt átélünk — mondta — fe­lejthetetlen. — Hogyha visszatérek hazámba... ha el nem esek ... És hirtelen, mintegy elszégyelve magát, félbeszakította a mondatot: — Micsoda hallatlan anyag egy nagy­szerű könyvhöz — ezek az emberek, ezek a felejthetetlen idők, ez a harc a fasizmussal életre-halálra ... A fasiszták Madrid ellen irányították az olasz expedíciós hadtestet. Itt, a Gua­­dalajara alatti csatákban a spanyol nép fiatal forradalmi hadserege, amely meg­edződött a Madrid alatti harcokban, ko­moly vizsgát tett. A guadalajarai harcok nehéz napjaiban láttam először Lukácsot borotválatlanul. Néhány álmatlan éjsza­kától kimerülve, fekete sörtével arcán, ment az esőben, nehézkesen támaszkodva sétabotjára, köpenye gallérját felhajtva. Ez a front menti helységben, Toribében volt, amelyet a fasiszta légierő barbár bombatámadása szétrombolt. Fáradt mosollyal fogadott — engem is ellepett a ragadós sár, tele voltam aggat­va a tokba rakott filmfelvevő készülék­kel — épp akkor érkeztem Brignegi-ből, amelyet hajnalban foglaltak el a köztár­sasági csapatok. Sok hadizsákmányt szerzett Guadala­jara alatt a 12. brigád. A katonák és a parancsnokok megízlelték az igazi, nagy győzelem örömét. A legendás brigádot át­szervezték hadosztállyá. Lukács tábor­nok, aki a hadosztály parancsnoka lett, fáradhatatlanul folytatta a harcot. Utolsó alkalommal Casa del Campo lövészárkaiban láttam Lukácsot, 1937 áp­rilisában. Verőfényes nap volt A katonák pihen­tek, levelet írtak, fegyvert tisztítottak. A fasiszták nagyritkán lőttek, a kato­nák lustán válaszoltak. A szakaszon ezen a napon csend volt. A baloldali amerikai sajtó két tudósítója készített interjút a híres tábornokkal. Lukács valamit mesélt nekik, vidáman nevetett, aztán elválaszt­hatatlan hadsegédjével, Alekszej Biszper­­rel együtt elkísért engem. Én Bilbaóba repültem, ahol a fasiszták most minden erejüket bevetették. Lukács előkészült a Katalóniába történő átdobáshoz, hogy az Aragon fronton egy támadással elvonja a fasiszták erőit a Baszkföldtől. Utoljára öleltük meg egymást. Huesca alatt elesett. Roman Karmen Egy haditudósító feljegyzései M 1 [1 /, C/ ZALKA MÁTÉRÓL / Hetvenöt éve, 1896. április 23-án született Zalka Máté, a magyar és a nemzetközi mun­kásmozgalom kiváló harcosa. Ebből az alkalomból közlünk részleteket Roman Karmen szovjet haditudósítónak a spanyolországi harcok idején készült feljegyzéseiből. Korszerűbben, több lakást épít a BLV A Budapesti Lakásépítő Vállalat mű­szaki fejlesztési terveiről tájékoztatott Korda Árpád vállalkozási igazgatóhe­lyettes és Munkácsi István, a műszaki fejlesztési osztály vezetője. A negyedik ötéves terv időszakában elsősorban az építési technológiák al­kalmazásának arányában következik be változás — mondották. A hagyományos és a blokkos építési módok rovására a korszerűbb alagútzsaluzatos és vegyes technológiával építik fel a lakások mint­egy nyolcvan százalékát. Változás vár­ható a kommunális épületek technoló­giájában is. 1973-ig még öntött paneles, vegyes technológiával készülnek az óvo­dák, bölcsődék, iskolák, azután már szin­te kizárólag könnyűszerkezetekből állít­ják össze a lakótelepek kommunális épületeit. Korszerűsítik az építkezések részmun­kálatait is. Bevezetik a cölöpalapozást, s arra törekednek, hogy a fogadószintek kiképzése minél kevesebb helyszíni mun­kát igényeljen. A jelenlegi vasbeton vá­laszfalakat könnyen szerelhető, iparosí­tott falakkal cserélik fel. A Szombathe­lyen készített Forrás válaszfalak alkal­mazásával, amelyekbe az ajtók és az elektromos vezetékek eleve be vannak építve, csökken a helyszíni munka és az építkezés ideje. Az idén mintegy kétszáz átadásra kerülő lakásban, többek között a Mándi és a Vécsei utcai lakótelepen alkalmazzák az új, korszerű válaszfala­kat. Házgyári panelekből szereli össze a lakások egy részét 1973 után a Budapesti Lakásépítő Vállalat. A negyedik ötéves terv végéig előreláthatóan háromezer házgyári lakást adnak át. A korszerű építési technológiák viszonylag vékony vízszintes és függőleges burkolatot igé­nyelnek, ezért az alagútzsaluzatos, a ház­gyári és az öntött paneles épületekben mind több lesz a szőnyegpadlós, a tapé­­tás és a babalátétes, PVC-padlós laká­sok száma. H. V. A.

Next