Magyar Hírlap, 1993. május (26. évfolyam, 101-111. szám)

1993-05-07 / 105. szám

Pénz Plusz Piac 3. évfolyam, 18. szám, 1993. május 7., péntek S 3 SZfimfiLK Az Ifabón is SZERKESZTI: EMŐD PÁL Iklódi András: már nehezen változók és nehezen változtatok A gazdaság nem morális kategória „Kőkemény” információkat adni silány minőségű papíron — egyelőre ez Iklódi András kiadói filozófiája. A Hírtőzsde Lapkiadó Társaság tulajdonosa a gazdálkodó­­szervezeteket igyekszik legtöbb kiadványában hasznos információkkal ellátni, így a Heti Csődértesítő, a Magyar Árutőzsde, az Adósság Közlemények is ezt a célt szolgálja. A fiatal vállalkozó az elmúlt 35 évben csak „akasztott” ember nem volt, hiszen árult bóvlikat Ausztráliában, szerkesztett kiadványokat, volt reklám- és biztosítási ügynök, halász a Csendes-óceánon. Mezőgazdasági szakérettségije van, diplomája szerint régész és néprajzos, jelenleg lapkiadással foglalkozik... — Most ünnepelte egyéves évfordulóját a Heti Csődértesí­tő. Milyen volt ez az egy év? Azt is mondhatnánk, hogy ön még profitált is a vállalati cső­dökből, felszámolásokból... — Hogy a végén kezdjem, kétségtelenül profitáltam, nem is keveset. Az én kiadói alapfi­lozófiám, legalábbis egyelőre, „kőkemény” információkat adni silány minőségű papíron. A He­ti Csődértesítő ötlete tavaly ja­nuárban jutott eszembe, s két hétig tartott, amíg kidolgoztam a szerkezetét, így már tavaly március 11-én kész volt a lap nulladik száma, ki is lehetetett volna adni. Ezt követően izgal­mas négy hét következett. Ha ugyanis ez az ötlet valaki más­nak is eszébe jut, s korábban megjelenteti a lapot, akkor a megvalósítás s az ebből szárma­zó profit is az övé lett volna. Tudatosan vártam négy hetet, hiszen nyilvánvaló volt: a csőd­törvényt nem lehet tovább „ér­­telmezgetni”, s április 8-án elin­dul az öncsődök tömeges beje­lentése. Minden a terveim sze­rint alakult... — Mennyi a példányszáma a Heti Csődértesítőnek? S nem csökkent-e azóta, amióta a be­jelentett csődök száma is visszaesett? —A lap előfizetői ma nyolc­ezren vannak, ami egyéves be­vételben mintegy 70 millió fo­rintot jelent. Ebben az évben a lap bevétele el fogja érni a 100 millió forintot, mivel megemel­tük a lap előfizetői díját. Elő­fizetőink száma a csődök csök­kenésével sem esett vissza. Röviden ennyi a csődértesítő története. Úgy érzem, hogy a lap betölti azt a feladatát, amiért létrehoztam. Végül is nagyon egyszerű ötleten alapszik a lap: a közlönyökben megjelent in­formációkat mi rendezett, átte­kinthető formában prezentáljuk. Én úgy gondolom, Magyaror­szágon a gazdaság alaptörténete két-három éve az, hogy tulajdo­nosváltás történik, cégek kerül­nek csődkörelbe, felszámolás alá. Úgy érzem, hogy ennek a lapnak még legalább 2-3 éve van hátra, nem hiszem ugyanis azt, hogy ezen a területen rövi­­debb idő alatt gyökeres fordu­latra lehetne számítani. — Elég pesszimista a ma­gyar gazdaság jövőjét illetően... — Ezt nem állítanám. Azt hi­szem, hogy a most zajló folyama­tok logikusak és törvényszerűek. — A lapkiadás előtt mivel foglalkozott? — Én éppen csak akasztott ember nem voltam: mezőgazda­­sági szakérettségi bizonyítvá­nyom van, diplomám szerint pedig okleveles régész és nép­rajzos. Az elmúlt 35 évben mintegy 30 foglalkozást űzhet­tem: voltam pincér, árultam bóvlikat, szerkesztettem kiadvá­nyokat, de dolgoztam reklám- és biztosítási ügynökként is. Ez utóbbi jó iskolája volt az em­berismeretnek. Két évet Auszt­ráliában töltöttem, ahol főleg fi­zikai munkát végeztem. A Hír­tőzsde Lapkiadó Társaságot másfél éve alapítottam. A kiad­ványok éves forgalma, ame­lyekkel foglalkozom, mintegy negyedmilliárd forint. — Miért éppen lapkiadással kezdett el foglalkozni? Voltak-e ezen a területen tapasztalatai? — Eléggé mozgékony ember vagyok, s azt hiszem, hogy szervezőkészségem átlagon fe­lüli. Nem nagyon tudtam elkép­zelni magamnak olyan munkát, amely hosszú, kemény, kitartó erőfeszítéseket igényel. Nagyon tisztelem társaimat, akik velem végeztek, és régészként vagy néprajzosként találtak munkát. Még a 80-as évek közepén belecsöppentem a reklámszak­mába, s akkor úgy érzékeltem, hogy a legmobilabb pénzek a gazdaság eme szférájában vol­tak jelen.. Reklámszervezéssel foglalkoztam ’86-tól, nagy kül­földi koncerteken menedzser voltam. Ma is szívesen emlék­szem erre az időszakra, mivel rendkívül sok emberrel ismer­kedtem meg. Ezek a kapcsola­tok munkám során ma is gyü­mölcsöznek. — A Hírtőzsde Lapkiadó Társaság adja ki a Magyar Árutőzsde című hetilapot is. A csődértesítőhöz hasonló sikert hozott az ön számára? — Igen, egy évvel ezelőtt kezdtem el kiadni. Ez a csődér­tesítőhöz képest egy nagyon bo­nyolult lap, bár kívülről nagyon egyszerű szerkezetűnek tűnik. Most mintegy 100 ember dolgo­zik a lap mögött. Az egész szoftver megírása — ami a la­pot szerkeszti — három hóna­pot vett igénybe. A lap kezdet­ben csak a Napi melléklete volt, ma egy 100 ezres példányszámú hetilap. Ez a legnagyobb pél­dányszámú országos kereske­delmi hetilap. — Ezt a hetilapot önállóan, újságstandokon nem lehet meg­kapni. Miért? — Ebben az újságban nincs szex, szerelem, gyilkosság, há­ború, eszembe sem jutott új­ságstandokon eladni. Jelenleg a hetilap a Napi és a Magyar Nemzet ingyenes melléklete. Természetesen vannak saját elő­fizetőink is, akik kereskedelmi cégek. Bevételünk abból szár­mazik, hogy fizetnek a hirdetők, az árukról közleményt adók. — Milyen más vállalkozásai vannak még? — Van egy Galixia Kft. nevű cégem. Ez adja ki az Adósság­közlemények című, mintegy 2 ezer példányszámú havilapot. Ez volt az első kiadványom, amelyet ma szinte a teljes ma­gyar bankhálózat előfizet. Mint „első gyermek” ma is ez a sze­rény, hasznos és szellemes ha­vilap a kedvencem. A lap ötlete után írtam egy 10 mondatos is­mertetőt, amit elküldtem 40 ezer cégnek. Csak az ötletre 10 millió forintot adtak azonnal a cégek. Annyit tudtak csupán a vállalkozások, hogy 4 hónap múlva lesz ez a lap, semmi mást nem ismertek. Mint ahogy rólam sem tudtak semmit, le­hettem volna akár szélhámos is. Az ötlet azonban egy olyan fe­­hér foltot próbált lefedni a ma­gyar gazdaságban, amelyre minden cégnek szüksége volt és lenne. A magyar vállalkozá­sok ugyanis elképesztő helyzet­ben vannak akkor, amikor más céggel kapcsolatba lépnek. Nem lehet ugyanis a partner vállalatok likviditásáról semmi­lyen információt szerezni. Leg­alább egy évtizedre van még ahhoz szükség, hogy kiépülje­nek a normális információs csa­tornák. — Ön honnan szerzi be — gondolom, hogy — legálisan az információkat? — Az adósokról a hitelezők­től lehet információt szerezni, abban az esetben, ha ezt nekik megfizetik. Ez a konstrukció ma is úgy működik, hogy kö­tünk a követelővel egy szerző­dést. Ebben két fontos elem van: egyrészt az, hogy a köve­telése valós és nem vitatott, másrészt az, hogy értesítette az adóst a tartozás nyilvánosságra hozatalának szándékáról, meg­adva neki egy új fizetési határ­időt. Amennyiben az adós emiatt időre kifizeti tartozását, akkor nem jelenik meg az Adósságközlemé­nyekben a hir­detmény. Minden ilyen adós­ságról a következők jelennek meg a lapban: az adós neve, a bankszámlaszáma, a tartozása összege, az első fizetési határ­idő, hányszor tett a hitelező kí­sérletet az adósság behajtására, s végül a követelő neve és cí­me. A bankok mindig nagyon várják az újabb lapszámot. Ed­dig mintegy 10 ezer adatot dol­goztunk fel, de soha egyetlen reklamáció sem érkezett hoz­zánk. Másfél év alatt ennek a módszernek a segítségével mintegy félmilliárd forintot haj­tottunk be, amelyből egy fillért sem kértem, a lapot az előfize­tési díj tartja el. Nagyon drága a lap: éves előfizetési díja 18 ezer forint. Sokan mondták nekem, hogy nem szép dolog, amit csi­nálok. Úgy gondolom, hogy a gazdaság csak második vonal­ban morális kategória. Kétség­beejtő, hogy ha valaki tisztessé­ges gazdasági partner akar len­ni, akkor szabályszerűen tönk­remehet. Én nem tételezek fel rosszindulatot a gazdaság sze­replőiről, de tény, hogy min­denki próbálja saját pozícióját másokon keresztül javítani, akár nem fizetéssel is. — Milyen tervei vannak? — Azt hiszem, hogy a gaz­daság szereplőinek nyújtott in­formációkból meg lehet élni, mivel ezen a területen nagyon sok a fehér folt. Következő la­pomról — ami októberben in­dul — még bővebbet mondani nem lenne szerencsés, annyit elárulhatok, hogy ugyanilyen jellegű lesz. Egy biztos: a rek­lámügynökségek rohanni fog­nak utána. Várom a frekven­ciamoratórium feloldását, mi­vel szeretnénk egy Budapestre és környékére sugárzó rádiót létrehozni. Addig is a helyi stúdió engedélyért beszállunk a ringbe. — Sok vállalkozása van, bi­zonyára sokat is dolgozik. Mit szól ehhez a család? — Többnyire egyedül élek, azt hiszem, hogy rendkívül ki­­egyensúlyoztan. Már nehezen változók és nehezen változta­tok. Ugyanannyit költök, mint 4-5 évvel ezelőtt, ugyanabban a lakásban élek, mint 5 évvel ko­rábban. Baráti köröm ugyanaz, alapvetően nem változott ma­gánéletemben semmi a korábbi évekhez képest. Ma is napi mi­nimum 12 órát dolgozom. Munkamódszeremet mindenki­nek nyugodtan tudom ajánlani. Ahhoz, hogy az ember követke­zetes legyen, csak egyetlen papír kell: erre minden este összegzem, hogy mit kell ten­nem másnap. Mindig átveze­tem, amit ma nem nem csinál­tam meg. Előbb-utóbb még az apró kötelességeimet is megcsi­nálom ,­ megunom a 10-15- szöri átvezetést... Veres Ibolya Iklódi András, a kiadótulajdonos fotó­ hajnal péter Jól jön nekünk az angol ki­rálynő látogatása, nemcsak azért, mert új színfolt az állam- és kormányfői vizitek után. A nagyobb protokoll látványo­sabb, s így a televízióban jó szórakozást kínál nézők milliói­nak. Nem is csak arról van szó, hogy így a hazai, immár unal­massá váló politikai perpatva­rok után egy kicsit lazíthatná­nak a viták állandó szereplői, s a királyi felségtől talán még né­mi viselkedéskultúrát is elles­hetnének. Ezek fontos, ámde mellékes szempontok. Főleg azért, mert a magyar—ukrán alapszerződés körüli parlamenti elszabadult vita azt jelezte, kép­viselőink egy része nem hajlan­dó tanulni, nem hajlandó lazíta­ni. Pedig ama ritka pillanatok egyike következett be, amikor az ellenzéki pártok szakértői is támogatásukról biztosították az ügyben a külügyminisztert. Az angol királynő látogatása fontos eseménynek számít a külvilágban is. Magyarország így egy kicsit ismét a figyelem középpontjába kerülhetett. A­ te­levíziók képernyőjén megjelenő képek az üzletembereknek is egy látogatásra érdemes, figye­lemre méltó országról szóltak. Akkor, amikor már éppen megkopóban van régi dicsősé­günk. S bár nem célszerű egy az egyben elhinni a külföldi meg­­ítélésésünkről szóló híreket, de ha egyre gyakrabban az az ered­mény jön ki, hogy Magyaror­szág vonzereje már nem a régi, akkor nem árt egy kicsit újítani. Legutóbb például az Ernst and Young kelet-európai befektetési körképében hazánk a harmadik helyre szorult Lengyelország és Csehország mögött. Még sze­rencse, hogy közben megjelent az Európa Bank egy felmérése is, ahol a tagországok 620 kép­viselőjét megkérdezve Magyar­­ország jött ki a legjobb befekte­tési terepnek, éppen az előbb említett két országot megelőz­ve. Egyik felmérés kiegyenlíti a másikat , így legalábbis vitat­ható, hogy valójában miként ítélhető meg helyünk Kelet-Kö­­zép-Európában. Jó hírnevünket erősíthetik a Nemzetközi Valutaalappal foly­tatott tárgyalásokról érkező hí­rek is. Már ha valóra is válnak... A magyar pénzügyminiszter és a Magyar Nemzeti Bank elnöke egybehangzóan optimistán ítélte meg az esélyeket, s kilátásba helyezte a másfél évre szóló megállapodás reményét. Ez azok után, hogy immár a máso­dik éve nem hívható le az ese­dékes hitel a valutaalaptól, bár elvileg érvényben van a három­éves megállapodás, jó hír. Főleg akkor persze, ha nemcsak papí­ron létezik majd, hanem a kilá­tásba helyezett hitel is csordo­gálhat. Igaz, korábban többször elhangzott, amolyan magyará­zatféleképpen, hogy nem a tényleges hitel a fontos, hanem a megállapodás, azért most ér­zékelhető, nem jönne rosszul az így kapott pénz, például a pénz­intézetek rendbetételéhez... Sza­bó Iván és Bod Péter Ákos tehát optimista — csak nehogy utólag úgy járjanak, mint Kupa Mi­hály.­ Aki szintén mindig derűlá­tóan ítélte meg az IMF-tárgya­­lások kilátásait. Aztán csak nem sikerült elfogadtatni, hogy az eredeti szerződésben vállaltak jó részét nem sikerül teljesíteni. Most a hároméves megállapo­dást már meg sem próbálták életre kelteni. Tiszta lappal, új számok ellfogadtatásával pró­bálják meg a nemzetközi pénz­világ előtt „visszaszerezni” az ország tekintélyét. Közben pedig itthon újra kezdődött a vita a gazdaság ál­lapotáról. A kormánytagok kö­zül Kádár Béla kongatja a vész­harangot: igaz, ő következetes, hiszen minisztersége első percé­től azt hangsúlyozza, ösztönöz­ni kell az exportot, ha kell, tá­mogatással, kedvezménnyel s a forint megfelelő árfolyamával. Most, az első negyedévi adatok ismeretében újra megfogalmaz­ta aggályait: ha nem változik e téren a gazdaságpolitikai esz­közrendszer, a külkereskede­lemben jelentős passzívum vár­ható. Mások a Kontrax-szindró­­ma elhatalmasodásától tartanak. Nem véletlenül. Azóta már a Controll is bedobta a törülkö­zőt, s nem tudni, ki lesz a kö­vetkező. A Kontrax — minden előzetes derűlátás ellenére — végül is nem tudott megállapod­ni minden hitelezőjével, nem volt mit tennie, bejelentette a csődöt. A végkifejlet még nem látható. Valószínűsíthető a meg­egyezés — csak ez már többe fog kerülni a cégnek. Arról nem beszélve, hogy az értékpapír­­piacnak sem használ, ha egy tőzsdén lévő cégnél bekövetke­zik ez az állapot... Jól jött tehát a királynő láto­gatása... A díszes ceremónia ta­lán feledteti egy kicsit a belső gondokat, s a lélegzetvételnyi idővel össze lehet szedni ma­gunkat. Persze lehet, hogy ez már csak frázis. A választások előtt lényegi változás nem vár­ható. A gazdaságban összesűrű­södő bajok egyre több helyen törnek majd a felszínre. Ez va­lószínűleg így törvényszerű. Csak legfeljebb a sikerpropa­ganda közepette nem néztünk szembe a tényekkel. A rend­szerváltásnak, a gazdaság átala­kításának ára van. S a drámaian megugró munkanélküliség en­nek csak egyik jele. Az újabb fejlemény az, hogy most már az eddig sikeresnek hitt magánvál­lalkozások egy része is „kipuk­kad”. Ezt a vállalkozók is látják , ám sokan már nem tudják el­kerülni a dicstelen­séget. Leg­feljebb a tanulságot vonhatják le, s elemezhetik, ők hol rontot­ták el. Ahogy ezt a gazdaságpo­litikusok is tenni szokták... K.J. Péntektől péntekig jól jött a királynő látogatása... VENDÉGKOMMENTÁR Nagyon drága nem dolgozni Kopátsy Sándor közgaz­dász Közgazdász gondolkodás­­módom alakításához a leg­hasznosabb útravalót az adta, hogy belülről ismerhettem a paraszti életformát és egy szegény család gazdálkodá­sát. Ott tanultam meg, hogy a népek csak azért maradhattak meg, mert ők nem voltak mo­dern közgazdászok, ezen ért­ve már a klasszikusokat is. Minden parasztember tud­ta, hogy nem csak azt kell megcsinálni, ami megéri, vagyis amiben megtérül annyi, amennyit egy napszá­mos kapna, vagy amennyi ne­ki általában egy munkaórára jut, hanem azt is meg kell csinálni, ha van rá idő, amiben ennek csak a tört része térül meg. Ők tudták, hogy a család és a gazdaság rezsije attól nem lesz kevesebb, ha csak akkor dolgoznak, amikor az az „okos” kalkulálók szerint is megéri, hanem mindig dolgozni kell, amikor van arra idő. Mert nincs nagyobb kár, mint dologtalanul lopni a napot. Az én világomban is minden családban tudták, hogy akkor is kell dolgozni, ha az nem jó üzlet. Csak azért lehetett szép a lakás, csak úgy gyűlhetett össze a stafírung, egyszerűen csak akkor lehe­tett megélni, ha az idővel nem számoltak. A nép tudta, hogy az idő csak akkor pénz, ha kevés van belőle. Ha nincs jó munkaalkalom, akkor azt kell kihasználni, ami van. Ha vetni, aratni vagy szénát gyűjteni kellett, akkor az idő pénz volt, mert minden késedelem veszteséggel járt. De télen akkor is érdemes volt az erdőn gallyat gyűjteni, a szövőszéken dolgozni, ha az időt rabló és az okosak szerint gazdaságtalannak tűnik is. Ebben az alapélményemben az sem ingatott meg, amikor a szo­cializmus ezt az elvet úgy alkalmazta, hogy annak is biztosított munkaalkalmat, ha valaki nem igyekezett. Ez ellen ugyan kezdet­től fogva tiltakoztam, az 1,4 százalékos munkanélküliséget szük­ségesnek tartottam, de örültem, amikor az emberek többsége a munkaidő után akkor is dolgozott, amikor az vállalkozói alapon nem lett volna üzlet. Ennek a nem „gazdaságos” munkának kö­szönhettük és köszönhetjük szinte minden relatív eredményünket. Különösen akkor fordult minden rossz irányba, amikor előbb a reformközgazdászok, majd a rendszerváltozás után mind a kor­mány, mind az ellenzék meghirdette, hogy le kell állítani minden olyan termelést, amelyik már nem „gazdaságos”. Belőlük ugyanis hiányzott az a józan paraszti ész, hogy a gazdaságtalant csak akkor szabad leállítani, ha helyette gazdaságosabbat csinálhatunk. Ná­lunk azonban a gazdaságirányításban az érvényesült, hogy a gaz­daságtalannál jobb a semmittevés is. Ennek az „okos” politikának lett az a következménye, hogy az ország fele botrányosan szegé­nyedik, a nemzeti jövedelem katasztrofálisan csökken, az állam­kasszában pedig egyre nagyobb lesz a hiány, a dolgozók jelentős hányada pedig nyugtalanul alszik, mert vagy nincs munkája, vagy attól kell félnie, hogy elveszíti azt. A válságot a válság elleni okos­kodás idézte elő. Mit kellett volna tudni a politikai és szakmai elitnek? Csak annyit, hogy nem a 19. században vagyunk, hogy a mai gazdaság rezsije nem a termelés mennyiségétől függ, és ez a rezsi nincs messze a nemzeti jövedelem 90 százalékától. Ez az állítás bővebb bizonyításra szorul. — Az nem vitatható, hogy az amortizáció olyan költség, ami nem függ a termelés nagyságától, sőt leállítás esetén a legnagyobb a vagyonveszteség. — A költségvetési és társadalombiztosítási kiadások sem csök­kennek annak következtében, hogy csökken a termelés, sőt az a megnövekedett munkanélküli-segélyek, a kényszernyugdíjazások és a megnövekedett társadalmi rászorultság miatt még nő is.­­ A leállított termelés alig jelent össztársadalmi szinten mun­kabér-megtakarítást, hiszen fizetni kell a munkanélküli-segélyt. Márpedig miből áll a termelés társadalmi költsége? Amortizá­cióból, költségvetési elvonásokból és bérből. Ebből az következik, hogy nem lehet olyan veszteséges termelés, amely nem volna „gazdaságosabb”, mint a semmittevés. Ez a tétel természetesen csak addig igaz, amíg a munkanélküliség magas. Én ezen az 5 szá­zaléknál nagyobbat értem. Mert nemcsak a reálbér fontos, hanem az is, hogy ne kelljen a munkájukat becsületesen végzőknek attól rettegniük, hogy elbocsátják őket és reménytelen a másutt való el­helyezkedés. Mert Nyugaton is ott vannak a nagyobb bajok, ahol megengedik a 10 százalékos, vagy még nagyobb munkanélkülisé­get. Szerencsére az ezt megengedő kormányok ott is megbuknak a következő választáson. Külön kellene arra is gondolniuk az illetékeseknek, hogy min­den „gazdaságtalan”, vagyis a nagy adókat már fizetni nem képes vállalat leállítása egy sor addig még nyereségeset, addig még jó adófizetőt és munkaalkalmat teremtőt is magával ránt. A 19. század fejlett tőkés országai jelentettek az emberiség tör­ténetében egyetlen olyan kivételt, amikor még viszonylag kevés volt mind az amortizáció, mind az állami elvonások súlya, a mun­kanélküliek pedig nem kerültek az államnak pénzbe, hiszen nem volt sem­­nyugdíj, sem munkanélküli-segély. Mivel mi részben azért, mert még a század közepén is száz évvel kullogtunk a Nyu­gat mögött, részben pedig a jaltai szerződésnek köszönhetően, nem éltük át ezt az antiszociális kapitalizmust, hát most az önállóságot arra használtuk fel, hogy behozzuk ezt a lemaradásunkat. Mind a kormány, mind az ellenzék, mind a nemzetközi „főtanácsadóink” mindent megettek annak érdekében, hogy nálunk ne jóléti társada­lom, hanem a régi, „igazi” kapitalizmus épüljön ki. Szerencsére népünk nemcsak a keleti, ortodox szocializmusnak nem fogadta el a logikáját, hanem az idejétmúlt kapitalizmusét sem. Akkor a sokak számára kényelmes munkaviszonyban töltött idő után dolgozott megszállottan, most mint munkanélküli igyek­szik „hasznosítani” magát. Már a szocializmus utolsó éveiben és a növekvő szabadságnak köszönhetően, nálunk volt a leghosszabb a munkaidő Európában. Természetesen a munkaviszonyon belül és azon túlival együtt! Ma is sokat dolgozik mindenki, akinek van er­re alkalma. De az alkalomteremtésben felülről sajnos nem kap kel­lő segítséget. Az elmúlt ötven év mégis azt bizonyítja, hogy lehet jó vagy lehet rossz a kormányzat, mindenütt megszületnek a gaz­dasági csodák, ahol a nép akkor is dolgozik, amikor az „okosak” szerint az veszteséges. Természetesen nem fog a történelem előtt jó bizonyítványt kapni az a kormányzat, amelyik a sikerben nem a motor, hanem a fék volt. Ezzel azoknak az államférfiaknak kellene a leginkább számolniuk, akik elhivatottnak érzik magukat történel­mi szerepre. Kopátsy Sándor

Next