Magyar Hírlap, 1993. május (26. évfolyam, 101-111. szám)
1993-05-07 / 105. szám
Pénz Plusz Piac 3. évfolyam, 18. szám, 1993. május 7., péntek S 3 SZfimfiLK Az Ifabón is SZERKESZTI: EMŐD PÁL Iklódi András: már nehezen változók és nehezen változtatok A gazdaság nem morális kategória „Kőkemény” információkat adni silány minőségű papíron — egyelőre ez Iklódi András kiadói filozófiája. A Hírtőzsde Lapkiadó Társaság tulajdonosa a gazdálkodószervezeteket igyekszik legtöbb kiadványában hasznos információkkal ellátni, így a Heti Csődértesítő, a Magyar Árutőzsde, az Adósság Közlemények is ezt a célt szolgálja. A fiatal vállalkozó az elmúlt 35 évben csak „akasztott” ember nem volt, hiszen árult bóvlikat Ausztráliában, szerkesztett kiadványokat, volt reklám- és biztosítási ügynök, halász a Csendes-óceánon. Mezőgazdasági szakérettségije van, diplomája szerint régész és néprajzos, jelenleg lapkiadással foglalkozik... — Most ünnepelte egyéves évfordulóját a Heti Csődértesítő. Milyen volt ez az egy év? Azt is mondhatnánk, hogy ön még profitált is a vállalati csődökből, felszámolásokból... — Hogy a végén kezdjem, kétségtelenül profitáltam, nem is keveset. Az én kiadói alapfilozófiám, legalábbis egyelőre, „kőkemény” információkat adni silány minőségű papíron. A Heti Csődértesítő ötlete tavaly januárban jutott eszembe, s két hétig tartott, amíg kidolgoztam a szerkezetét, így már tavaly március 11-én kész volt a lap nulladik száma, ki is lehetetett volna adni. Ezt követően izgalmas négy hét következett. Ha ugyanis ez az ötlet valaki másnak is eszébe jut, s korábban megjelenteti a lapot, akkor a megvalósítás s az ebből származó profit is az övé lett volna. Tudatosan vártam négy hetet, hiszen nyilvánvaló volt: a csődtörvényt nem lehet tovább „értelmezgetni”, s április 8-án elindul az öncsődök tömeges bejelentése. Minden a terveim szerint alakult... — Mennyi a példányszáma a Heti Csődértesítőnek? S nem csökkent-e azóta, amióta a bejelentett csődök száma is visszaesett? —A lap előfizetői ma nyolcezren vannak, ami egyéves bevételben mintegy 70 millió forintot jelent. Ebben az évben a lap bevétele el fogja érni a 100 millió forintot, mivel megemeltük a lap előfizetői díját. Előfizetőink száma a csődök csökkenésével sem esett vissza. Röviden ennyi a csődértesítő története. Úgy érzem, hogy a lap betölti azt a feladatát, amiért létrehoztam. Végül is nagyon egyszerű ötleten alapszik a lap: a közlönyökben megjelent információkat mi rendezett, áttekinthető formában prezentáljuk. Én úgy gondolom, Magyarországon a gazdaság alaptörténete két-három éve az, hogy tulajdonosváltás történik, cégek kerülnek csődkörelbe, felszámolás alá. Úgy érzem, hogy ennek a lapnak még legalább 2-3 éve van hátra, nem hiszem ugyanis azt, hogy ezen a területen rövidebb idő alatt gyökeres fordulatra lehetne számítani. — Elég pesszimista a magyar gazdaság jövőjét illetően... — Ezt nem állítanám. Azt hiszem, hogy a most zajló folyamatok logikusak és törvényszerűek. — A lapkiadás előtt mivel foglalkozott? — Én éppen csak akasztott ember nem voltam: mezőgazdasági szakérettségi bizonyítványom van, diplomám szerint pedig okleveles régész és néprajzos. Az elmúlt 35 évben mintegy 30 foglalkozást űzhettem: voltam pincér, árultam bóvlikat, szerkesztettem kiadványokat, de dolgoztam reklám- és biztosítási ügynökként is. Ez utóbbi jó iskolája volt az emberismeretnek. Két évet Ausztráliában töltöttem, ahol főleg fizikai munkát végeztem. A Hírtőzsde Lapkiadó Társaságot másfél éve alapítottam. A kiadványok éves forgalma, amelyekkel foglalkozom, mintegy negyedmilliárd forint. — Miért éppen lapkiadással kezdett el foglalkozni? Voltak-e ezen a területen tapasztalatai? — Eléggé mozgékony ember vagyok, s azt hiszem, hogy szervezőkészségem átlagon felüli. Nem nagyon tudtam elképzelni magamnak olyan munkát, amely hosszú, kemény, kitartó erőfeszítéseket igényel. Nagyon tisztelem társaimat, akik velem végeztek, és régészként vagy néprajzosként találtak munkát. Még a 80-as évek közepén belecsöppentem a reklámszakmába, s akkor úgy érzékeltem, hogy a legmobilabb pénzek a gazdaság eme szférájában voltak jelen.. Reklámszervezéssel foglalkoztam ’86-tól, nagy külföldi koncerteken menedzser voltam. Ma is szívesen emlékszem erre az időszakra, mivel rendkívül sok emberrel ismerkedtem meg. Ezek a kapcsolatok munkám során ma is gyümölcsöznek. — A Hírtőzsde Lapkiadó Társaság adja ki a Magyar Árutőzsde című hetilapot is. A csődértesítőhöz hasonló sikert hozott az ön számára? — Igen, egy évvel ezelőtt kezdtem el kiadni. Ez a csődértesítőhöz képest egy nagyon bonyolult lap, bár kívülről nagyon egyszerű szerkezetűnek tűnik. Most mintegy 100 ember dolgozik a lap mögött. Az egész szoftver megírása — ami a lapot szerkeszti — három hónapot vett igénybe. A lap kezdetben csak a Napi melléklete volt, ma egy 100 ezres példányszámú hetilap. Ez a legnagyobb példányszámú országos kereskedelmi hetilap. — Ezt a hetilapot önállóan, újságstandokon nem lehet megkapni. Miért? — Ebben az újságban nincs szex, szerelem, gyilkosság, háború, eszembe sem jutott újságstandokon eladni. Jelenleg a hetilap a Napi és a Magyar Nemzet ingyenes melléklete. Természetesen vannak saját előfizetőink is, akik kereskedelmi cégek. Bevételünk abból származik, hogy fizetnek a hirdetők, az árukról közleményt adók. — Milyen más vállalkozásai vannak még? — Van egy Galixia Kft. nevű cégem. Ez adja ki az Adósságközlemények című, mintegy 2 ezer példányszámú havilapot. Ez volt az első kiadványom, amelyet ma szinte a teljes magyar bankhálózat előfizet. Mint „első gyermek” ma is ez a szerény, hasznos és szellemes havilap a kedvencem. A lap ötlete után írtam egy 10 mondatos ismertetőt, amit elküldtem 40 ezer cégnek. Csak az ötletre 10 millió forintot adtak azonnal a cégek. Annyit tudtak csupán a vállalkozások, hogy 4 hónap múlva lesz ez a lap, semmi mást nem ismertek. Mint ahogy rólam sem tudtak semmit, lehettem volna akár szélhámos is. Az ötlet azonban egy olyan fehér foltot próbált lefedni a magyar gazdaságban, amelyre minden cégnek szüksége volt és lenne. A magyar vállalkozások ugyanis elképesztő helyzetben vannak akkor, amikor más céggel kapcsolatba lépnek. Nem lehet ugyanis a partner vállalatok likviditásáról semmilyen információt szerezni. Legalább egy évtizedre van még ahhoz szükség, hogy kiépüljenek a normális információs csatornák. — Ön honnan szerzi be — gondolom, hogy — legálisan az információkat? — Az adósokról a hitelezőktől lehet információt szerezni, abban az esetben, ha ezt nekik megfizetik. Ez a konstrukció ma is úgy működik, hogy kötünk a követelővel egy szerződést. Ebben két fontos elem van: egyrészt az, hogy a követelése valós és nem vitatott, másrészt az, hogy értesítette az adóst a tartozás nyilvánosságra hozatalának szándékáról, megadva neki egy új fizetési határidőt. Amennyiben az adós emiatt időre kifizeti tartozását, akkor nem jelenik meg az Adósságközleményekben a hirdetmény. Minden ilyen adósságról a következők jelennek meg a lapban: az adós neve, a bankszámlaszáma, a tartozása összege, az első fizetési határidő, hányszor tett a hitelező kísérletet az adósság behajtására, s végül a követelő neve és címe. A bankok mindig nagyon várják az újabb lapszámot. Eddig mintegy 10 ezer adatot dolgoztunk fel, de soha egyetlen reklamáció sem érkezett hozzánk. Másfél év alatt ennek a módszernek a segítségével mintegy félmilliárd forintot hajtottunk be, amelyből egy fillért sem kértem, a lapot az előfizetési díj tartja el. Nagyon drága a lap: éves előfizetési díja 18 ezer forint. Sokan mondták nekem, hogy nem szép dolog, amit csinálok. Úgy gondolom, hogy a gazdaság csak második vonalban morális kategória. Kétségbeejtő, hogy ha valaki tisztességes gazdasági partner akar lenni, akkor szabályszerűen tönkremehet. Én nem tételezek fel rosszindulatot a gazdaság szereplőiről, de tény, hogy mindenki próbálja saját pozícióját másokon keresztül javítani, akár nem fizetéssel is. — Milyen tervei vannak? — Azt hiszem, hogy a gazdaság szereplőinek nyújtott információkból meg lehet élni, mivel ezen a területen nagyon sok a fehér folt. Következő lapomról — ami októberben indul — még bővebbet mondani nem lenne szerencsés, annyit elárulhatok, hogy ugyanilyen jellegű lesz. Egy biztos: a reklámügynökségek rohanni fognak utána. Várom a frekvenciamoratórium feloldását, mivel szeretnénk egy Budapestre és környékére sugárzó rádiót létrehozni. Addig is a helyi stúdió engedélyért beszállunk a ringbe. — Sok vállalkozása van, bizonyára sokat is dolgozik. Mit szól ehhez a család? — Többnyire egyedül élek, azt hiszem, hogy rendkívül kiegyensúlyoztan. Már nehezen változók és nehezen változtatok. Ugyanannyit költök, mint 4-5 évvel ezelőtt, ugyanabban a lakásban élek, mint 5 évvel korábban. Baráti köröm ugyanaz, alapvetően nem változott magánéletemben semmi a korábbi évekhez képest. Ma is napi minimum 12 órát dolgozom. Munkamódszeremet mindenkinek nyugodtan tudom ajánlani. Ahhoz, hogy az ember következetes legyen, csak egyetlen papír kell: erre minden este összegzem, hogy mit kell tennem másnap. Mindig átvezetem, amit ma nem nem csináltam meg. Előbb-utóbb még az apró kötelességeimet is megcsinálom , megunom a 10-15- szöri átvezetést... Veres Ibolya Iklódi András, a kiadótulajdonos fotó hajnal péter Jól jön nekünk az angol királynő látogatása, nemcsak azért, mert új színfolt az állam- és kormányfői vizitek után. A nagyobb protokoll látványosabb, s így a televízióban jó szórakozást kínál nézők millióinak. Nem is csak arról van szó, hogy így a hazai, immár unalmassá váló politikai perpatvarok után egy kicsit lazíthatnának a viták állandó szereplői, s a királyi felségtől talán még némi viselkedéskultúrát is elleshetnének. Ezek fontos, ámde mellékes szempontok. Főleg azért, mert a magyar—ukrán alapszerződés körüli parlamenti elszabadult vita azt jelezte, képviselőink egy része nem hajlandó tanulni, nem hajlandó lazítani. Pedig ama ritka pillanatok egyike következett be, amikor az ellenzéki pártok szakértői is támogatásukról biztosították az ügyben a külügyminisztert. Az angol királynő látogatása fontos eseménynek számít a külvilágban is. Magyarország így egy kicsit ismét a figyelem középpontjába kerülhetett. A televíziók képernyőjén megjelenő képek az üzletembereknek is egy látogatásra érdemes, figyelemre méltó országról szóltak. Akkor, amikor már éppen megkopóban van régi dicsőségünk. S bár nem célszerű egy az egyben elhinni a külföldi megítélésésünkről szóló híreket, de ha egyre gyakrabban az az eredmény jön ki, hogy Magyarország vonzereje már nem a régi, akkor nem árt egy kicsit újítani. Legutóbb például az Ernst and Young kelet-európai befektetési körképében hazánk a harmadik helyre szorult Lengyelország és Csehország mögött. Még szerencse, hogy közben megjelent az Európa Bank egy felmérése is, ahol a tagországok 620 képviselőjét megkérdezve Magyarország jött ki a legjobb befektetési terepnek, éppen az előbb említett két országot megelőzve. Egyik felmérés kiegyenlíti a másikat , így legalábbis vitatható, hogy valójában miként ítélhető meg helyünk Kelet-Közép-Európában. Jó hírnevünket erősíthetik a Nemzetközi Valutaalappal folytatott tárgyalásokról érkező hírek is. Már ha valóra is válnak... A magyar pénzügyminiszter és a Magyar Nemzeti Bank elnöke egybehangzóan optimistán ítélte meg az esélyeket, s kilátásba helyezte a másfél évre szóló megállapodás reményét. Ez azok után, hogy immár a második éve nem hívható le az esedékes hitel a valutaalaptól, bár elvileg érvényben van a hároméves megállapodás, jó hír. Főleg akkor persze, ha nemcsak papíron létezik majd, hanem a kilátásba helyezett hitel is csordogálhat. Igaz, korábban többször elhangzott, amolyan magyarázatféleképpen, hogy nem a tényleges hitel a fontos, hanem a megállapodás, azért most érzékelhető, nem jönne rosszul az így kapott pénz, például a pénzintézetek rendbetételéhez... Szabó Iván és Bod Péter Ákos tehát optimista — csak nehogy utólag úgy járjanak, mint Kupa Mihály. Aki szintén mindig derűlátóan ítélte meg az IMF-tárgyalások kilátásait. Aztán csak nem sikerült elfogadtatni, hogy az eredeti szerződésben vállaltak jó részét nem sikerül teljesíteni. Most a hároméves megállapodást már meg sem próbálták életre kelteni. Tiszta lappal, új számok ellfogadtatásával próbálják meg a nemzetközi pénzvilág előtt „visszaszerezni” az ország tekintélyét. Közben pedig itthon újra kezdődött a vita a gazdaság állapotáról. A kormánytagok közül Kádár Béla kongatja a vészharangot: igaz, ő következetes, hiszen minisztersége első percétől azt hangsúlyozza, ösztönözni kell az exportot, ha kell, támogatással, kedvezménnyel s a forint megfelelő árfolyamával. Most, az első negyedévi adatok ismeretében újra megfogalmazta aggályait: ha nem változik e téren a gazdaságpolitikai eszközrendszer, a külkereskedelemben jelentős passzívum várható. Mások a Kontrax-szindróma elhatalmasodásától tartanak. Nem véletlenül. Azóta már a Controll is bedobta a törülközőt, s nem tudni, ki lesz a következő. A Kontrax — minden előzetes derűlátás ellenére — végül is nem tudott megállapodni minden hitelezőjével, nem volt mit tennie, bejelentette a csődöt. A végkifejlet még nem látható. Valószínűsíthető a megegyezés — csak ez már többe fog kerülni a cégnek. Arról nem beszélve, hogy az értékpapírpiacnak sem használ, ha egy tőzsdén lévő cégnél bekövetkezik ez az állapot... Jól jött tehát a királynő látogatása... A díszes ceremónia talán feledteti egy kicsit a belső gondokat, s a lélegzetvételnyi idővel össze lehet szedni magunkat. Persze lehet, hogy ez már csak frázis. A választások előtt lényegi változás nem várható. A gazdaságban összesűrűsödő bajok egyre több helyen törnek majd a felszínre. Ez valószínűleg így törvényszerű. Csak legfeljebb a sikerpropaganda közepette nem néztünk szembe a tényekkel. A rendszerváltásnak, a gazdaság átalakításának ára van. S a drámaian megugró munkanélküliség ennek csak egyik jele. Az újabb fejlemény az, hogy most már az eddig sikeresnek hitt magánvállalkozások egy része is „kipukkad”. Ezt a vállalkozók is látják , ám sokan már nem tudják elkerülni a dicstelenséget. Legfeljebb a tanulságot vonhatják le, s elemezhetik, ők hol rontották el. Ahogy ezt a gazdaságpolitikusok is tenni szokták... K.J. Péntektől péntekig jól jött a királynő látogatása... VENDÉGKOMMENTÁR Nagyon drága nem dolgozni Kopátsy Sándor közgazdász Közgazdász gondolkodásmódom alakításához a leghasznosabb útravalót az adta, hogy belülről ismerhettem a paraszti életformát és egy szegény család gazdálkodását. Ott tanultam meg, hogy a népek csak azért maradhattak meg, mert ők nem voltak modern közgazdászok, ezen értve már a klasszikusokat is. Minden parasztember tudta, hogy nem csak azt kell megcsinálni, ami megéri, vagyis amiben megtérül annyi, amennyit egy napszámos kapna, vagy amennyi neki általában egy munkaórára jut, hanem azt is meg kell csinálni, ha van rá idő, amiben ennek csak a tört része térül meg. Ők tudták, hogy a család és a gazdaság rezsije attól nem lesz kevesebb, ha csak akkor dolgoznak, amikor az az „okos” kalkulálók szerint is megéri, hanem mindig dolgozni kell, amikor van arra idő. Mert nincs nagyobb kár, mint dologtalanul lopni a napot. Az én világomban is minden családban tudták, hogy akkor is kell dolgozni, ha az nem jó üzlet. Csak azért lehetett szép a lakás, csak úgy gyűlhetett össze a stafírung, egyszerűen csak akkor lehetett megélni, ha az idővel nem számoltak. A nép tudta, hogy az idő csak akkor pénz, ha kevés van belőle. Ha nincs jó munkaalkalom, akkor azt kell kihasználni, ami van. Ha vetni, aratni vagy szénát gyűjteni kellett, akkor az idő pénz volt, mert minden késedelem veszteséggel járt. De télen akkor is érdemes volt az erdőn gallyat gyűjteni, a szövőszéken dolgozni, ha az időt rabló és az okosak szerint gazdaságtalannak tűnik is. Ebben az alapélményemben az sem ingatott meg, amikor a szocializmus ezt az elvet úgy alkalmazta, hogy annak is biztosított munkaalkalmat, ha valaki nem igyekezett. Ez ellen ugyan kezdettől fogva tiltakoztam, az 1,4 százalékos munkanélküliséget szükségesnek tartottam, de örültem, amikor az emberek többsége a munkaidő után akkor is dolgozott, amikor az vállalkozói alapon nem lett volna üzlet. Ennek a nem „gazdaságos” munkának köszönhettük és köszönhetjük szinte minden relatív eredményünket. Különösen akkor fordult minden rossz irányba, amikor előbb a reformközgazdászok, majd a rendszerváltozás után mind a kormány, mind az ellenzék meghirdette, hogy le kell állítani minden olyan termelést, amelyik már nem „gazdaságos”. Belőlük ugyanis hiányzott az a józan paraszti ész, hogy a gazdaságtalant csak akkor szabad leállítani, ha helyette gazdaságosabbat csinálhatunk. Nálunk azonban a gazdaságirányításban az érvényesült, hogy a gazdaságtalannál jobb a semmittevés is. Ennek az „okos” politikának lett az a következménye, hogy az ország fele botrányosan szegényedik, a nemzeti jövedelem katasztrofálisan csökken, az államkasszában pedig egyre nagyobb lesz a hiány, a dolgozók jelentős hányada pedig nyugtalanul alszik, mert vagy nincs munkája, vagy attól kell félnie, hogy elveszíti azt. A válságot a válság elleni okoskodás idézte elő. Mit kellett volna tudni a politikai és szakmai elitnek? Csak annyit, hogy nem a 19. században vagyunk, hogy a mai gazdaság rezsije nem a termelés mennyiségétől függ, és ez a rezsi nincs messze a nemzeti jövedelem 90 százalékától. Ez az állítás bővebb bizonyításra szorul. — Az nem vitatható, hogy az amortizáció olyan költség, ami nem függ a termelés nagyságától, sőt leállítás esetén a legnagyobb a vagyonveszteség. — A költségvetési és társadalombiztosítási kiadások sem csökkennek annak következtében, hogy csökken a termelés, sőt az a megnövekedett munkanélküli-segélyek, a kényszernyugdíjazások és a megnövekedett társadalmi rászorultság miatt még nő is. A leállított termelés alig jelent össztársadalmi szinten munkabér-megtakarítást, hiszen fizetni kell a munkanélküli-segélyt. Márpedig miből áll a termelés társadalmi költsége? Amortizációból, költségvetési elvonásokból és bérből. Ebből az következik, hogy nem lehet olyan veszteséges termelés, amely nem volna „gazdaságosabb”, mint a semmittevés. Ez a tétel természetesen csak addig igaz, amíg a munkanélküliség magas. Én ezen az 5 százaléknál nagyobbat értem. Mert nemcsak a reálbér fontos, hanem az is, hogy ne kelljen a munkájukat becsületesen végzőknek attól rettegniük, hogy elbocsátják őket és reménytelen a másutt való elhelyezkedés. Mert Nyugaton is ott vannak a nagyobb bajok, ahol megengedik a 10 százalékos, vagy még nagyobb munkanélküliséget. Szerencsére az ezt megengedő kormányok ott is megbuknak a következő választáson. Külön kellene arra is gondolniuk az illetékeseknek, hogy minden „gazdaságtalan”, vagyis a nagy adókat már fizetni nem képes vállalat leállítása egy sor addig még nyereségeset, addig még jó adófizetőt és munkaalkalmat teremtőt is magával ránt. A 19. század fejlett tőkés országai jelentettek az emberiség történetében egyetlen olyan kivételt, amikor még viszonylag kevés volt mind az amortizáció, mind az állami elvonások súlya, a munkanélküliek pedig nem kerültek az államnak pénzbe, hiszen nem volt semnyugdíj, sem munkanélküli-segély. Mivel mi részben azért, mert még a század közepén is száz évvel kullogtunk a Nyugat mögött, részben pedig a jaltai szerződésnek köszönhetően, nem éltük át ezt az antiszociális kapitalizmust, hát most az önállóságot arra használtuk fel, hogy behozzuk ezt a lemaradásunkat. Mind a kormány, mind az ellenzék, mind a nemzetközi „főtanácsadóink” mindent megettek annak érdekében, hogy nálunk ne jóléti társadalom, hanem a régi, „igazi” kapitalizmus épüljön ki. Szerencsére népünk nemcsak a keleti, ortodox szocializmusnak nem fogadta el a logikáját, hanem az idejétmúlt kapitalizmusét sem. Akkor a sokak számára kényelmes munkaviszonyban töltött idő után dolgozott megszállottan, most mint munkanélküli igyekszik „hasznosítani” magát. Már a szocializmus utolsó éveiben és a növekvő szabadságnak köszönhetően, nálunk volt a leghosszabb a munkaidő Európában. Természetesen a munkaviszonyon belül és azon túlival együtt! Ma is sokat dolgozik mindenki, akinek van erre alkalma. De az alkalomteremtésben felülről sajnos nem kap kellő segítséget. Az elmúlt ötven év mégis azt bizonyítja, hogy lehet jó vagy lehet rossz a kormányzat, mindenütt megszületnek a gazdasági csodák, ahol a nép akkor is dolgozik, amikor az „okosak” szerint az veszteséges. Természetesen nem fog a történelem előtt jó bizonyítványt kapni az a kormányzat, amelyik a sikerben nem a motor, hanem a fék volt. Ezzel azoknak az államférfiaknak kellene a leginkább számolniuk, akik elhivatottnak érzik magukat történelmi szerepre. Kopátsy Sándor