Magyar Idők, 2018. augusztus (4. évfolyam, 177-202. szám)

2018-08-25 / 197. szám

10 VÉLEMÉNY BAYER ZSOLT /I liberális orgánumoknak nem jelentett problémát a térdig összeszemetelt Szabadság híd Értekezés a pelenkák állásáról Orbán Ráhel Horvátországban eldobott egy pelenkát. Helyesen cselekedett? Nem, nem cselekedett helyesen. De erre a végén még visszatérünk. Kiindulópontunk viszont egy nagyjából két héttel ezelőtti (Orbán Ráhel elhíresült pelenkája előtti) szemetelés lesz. Történt akkoriban (balladás, mesés kez­det), hogy - miképpen ez már szokás - átad­ták a gyalogosoknak a hét végére a Szabadság hidat. Raszták, biciklisek, szippantok, vegák, disznózabálók és buddhisták, égő fejű hipszte­­rek, „Ezernyi fajta népbetegség, szapora cse­csemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn” - szóval a budapestiek ki is mentek a hídra, ettek, ittak („hadd él­jenek!”), és egy szépen fejlett szeméthegyet Sokan ismerjük azt a benzinkutat, a legnagyobbat azon a szakaszon, szin­te mindenki ott áll meg utoljára, mi­előtt nekivágna az út utolsó­­szakaszá­nak. Az ominózus benzinkúton nincs pelenkázó, ellenben van irgalmatlan tömeg és mindent elborító szemét­hegyek. Tudják, miért vannak ott szeméthegyek? Azért, mert „amikor nincs elég szemetes, akkor a mene­dékkérők is hagynak maguk után sze­metet, meg a focidrukkerek is, ahogy a 2016-os magyar Eb-menetelés ide­jén is szeméthegyek maradtak. Ez nem kulturáltsági, hanem szervezeti kérdés.” Hogy milyen igaz! És akár hiszik, akár nem, de m­ég a benzinkút vendégei is hagynak maguk után sze­metet, továbbá a kőfaragók és a ba­lett-táncosok is hagytak maguk után. Ezt valaki lefényképez­te és szóvá tette. Hogy miért kell a hidat tér­dig összeszemetelni. Ami ezután történt, az figyelemre méltó és csodálatos. A kormány­nyal nem - az NGO-kal viszont fölöttébb - szimpatizáló orgánumok talpra ugrottak, és nekifogtak megmagyarázni a szeméthegyet. Nézzünk ebből a heroikus küzdelemből egy kis válogatást! A Mércében Jámbor András (ő ideoló­giailag valahol Jászi Oszkár és Lev Davido­­vics Bronstein [Trockij] között jár félúton, az a fajta ember, aki szerint a kommuniz­mus valójában szép és helyes eszme, csak a megvalósítási kísérletek során sajnos mindig elrontották) kozmikussá növeszti a kérdést, és mindjárt az elején leszögezi: „A Szabad­ság hídon keletkezett szemét és ennek közös­ségi médiában befutott története, bármeny­nyire furcsán hangzik is, de lényegében min­dent elmond arról, hogy milyen problémák­kal küzd a 21. századi nyugati társadalom.” Hűha! - riad meg az ember, de Jámbor Da­­vidovics rajta marad ezen a vágányon: „(...) A globális tech kapitalizmus egyre inkább cse­lekvésképtelenné tesz minket azzal, hogy a felháborodás és az egyéni felelősség firtatá­sa felé terel minket a közösség megoldásai­tól.” Mi tagadás, én már a szocializmusban éreztem, igaz, csak homályosan, hogy amikor hajnalban a Kálvin téri hamburgerező előtt elpöccintettük a csikket, akkor nem bunkók voltunk, hanem az eljövendő tech kapitaliz­mus áldozatai, és vártam a közösséget, „amely e részeg ölbecsaló anyatermészet férfitársa­ként él”, hogy megfogja szépen a kezem, és elvezet a kukáig. Mindezek után Jámbor Lev szóba hoz­za még a globális környezeti katasztrófákat, megemlíti, hogy a szeméthegyről készült kép­­ „nem egy történetet mesél el, hanem csak egy helyzetet mutat meg”, így aztán „a Szabadság hídon készült kép egyszeri, és nem struktú­rába illeszkedő problémának ábrázolja a sze­metelést”. Persze Bronstein András nem len­ne rendes kommunista, ha - miután globá­lissá és kozmikussá és közösségivé növelte a Szabadság hídi szeméthegyet - nem kínálna kiutat, imigyen: „(...) ha megoldást akarunk keresni a problémára, az teljesen egyértelmű, hogy az nem lehet egyéni felelősség kérdé­se”. Bizony nem! Már a Beatrice is megéne­kelte, hogy „a szarnak, a kárnak nincs gazdá­ja”, úgyhogy ebben meg is állapodhatunk, a Szabadság hídi szeméthegy egy nagy, globá­lis probléma, ahhoz a rasztáknak meg a töb­binek semmi köze nincsen, pipa, mehet min­denki a dolgára. A következő írás, melyet szemlézni óhaj­tok, a Balmix című nem tudom, miben jelent meg. E periodikát ideológiailag az éjszakai Budapestet járó Lenin-fiúk és az Ipatyev-ház pincéjében a cári családot agyonlövő, az élet­ben maradottakat pedig puskatussal agyon­verő vöröskatonák közé lehet beilleszteni, va­lahová félútra. Már a cím impozáns, mint­ha Frida Kahlo és az imént már emlegetett Trockij elvtárs ötlötte volna ki egy együtt töltött szőrös éjszaka után: „Most a főváro­si fiatalok ellen uszít a kormánypropagan­da” - huh, megborzong az ember, hogy va­jon mi történhetett... Az történt, hogy nevezett Balmix erőtel­jesen lát neki a szeméthegyek megmagyará­zásának, de nem globális-kozmikus-közös­­ségi vonalon, mint Jámbor, hanem pragma­­tikus-földközeli-vöröskatonás fegyelemmel, imigyen: „Ahogy a kommentelő is leírja, ahol extrém sok ember van, ott szemét képződik, ha pedig nincs elég kuka (márpedig több ezer emberre nem tud lenni elég kuka a Szabadság hídon és környékén), ott szemét lesz.” Na ja! Értettük, Balmix elvtárs! És azt se feledjük el, hogy ez a szoknya kurta, Gogolák elvtársnő! Balmix elvtárs e gondolatkört később rész­letesebben is kifejti, betűhíven így: „A cikk maga tipikus házmestertempó, ugyanis nyilván nincs köze politikai ideoló­giához a szemetelésnek (...). De nevetséges azért is a cikk, mert a szemetelés egy nagy­városban mindig probléma, egy ilyen rendez­vényen pedig hatványozottan az. A tömeg­­rendezvényen szemetelők elleni hápogás pe­dig az egyik legszánalmasabb dolog, amit a médiában el lehet követni. Nyilván, amikor nincs elég szemetes, akkor a menedékkérők is hagynak maguk után szemetet, meg a fo­cidrukkerek is, ahogy a 2016-os magyar Eb­menetelés idején is szeméthegyek maradtak. Ez nem kulturáltsági, hanem szervezeti kér­dés. Egyébként vasárnap délután legalább 20- 30 kuka volt kint a Szabadság hídon. Ennél többet nehéz kirakni, de egy többezres tömeg szemetelési igényét se ez, sem a környező ut­cák kukái nem tudják felszívni.” Kikezdhetetlen, sikeres érvelés, haladjunk is tovább. Következzék a 444, onnan is Szily László. Szily László ideológiai elhelyezése egy­szerre nehéz és könnyű. Szily László egyike azon egyedeknek, akik egyházi középiskolá­ban végezték tanulmányaikat, és valamiért engesztelhetetlenül megharagudtak mindar­ra, amit ott tapasztaltak, átéltek, tanultak, és nagy elszántsággal vetették bele magukat az élet ellentétes oldalába. Szily olyan nagy el­szántsággal, hogy húsz éve csak rászív, ideo­lógiáját pedig valahol az Allen Ginsberg-Bősz Anett-Guy Verhofstadt-tengelyen kell elkép­zelni, némi otthonszülős, dúlás, Ozora fesz­­tiválos felhangokkal. Szily „így tört ki morális pánik egy félre­vezető facebookos fotó miatt, ami a telesze­melt Szabadság hídon készült” című érteke­zése valóban hiánypótló mű, amennyiben is teljességét adja a Szabadság hídi szeméthe­gyek megmagyarázásának és kontextusba he­lyezésének. Szily érzi, hogy „az idő lassan el­szivárog”, s azt is, hogy „nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga”. Ezért össze­szedi mindazt, amit a Szabadság hídi szemét­ről tudni kell és érdemes. „Kormánymédia, nettó nácik, liberális face­­bookozók, zöld netezők, frusztrált balolda­liak, kárörvendő kormánypártiak, szigorú­an politikamentesek és átlagos tumblresek: a magyar hivatásos és közösségi média szin­te összes frakciója habzó szájjal oszt, kom­mentál és kommentel egy Szabadság hídon készült fotót tegnap óta” - vág bele az em­bert próbáló feladatba, és az invokáció után jön is az enumeráció, vagyis (égő fejű hipszte­­rek kedvéért) a seregszemle. Szily előszám­lálja, ki mindenki és milyen okból, miféle po­litikai felhangokkal értelmezte a Szabadság hídi szemetet (kultúrharcosok, facebookos helyszínelők, tökéletes szülők, a „Miért nem végezték a dolgukat a szemetesek-akciócso­­port”, a „Nemzetkarakterológusok és magyar önostorozók” stb.), majd megállapítja: „Nagy­jából ez volt a csípőből kommentelésnél min­dig unalmasabb valóság. Vagyis a Szabadság híd teleszemetelése tényleg megtörtént, az eset nem is tanulságok nélküli, de igazából nem történt semmi olyan, ami ekkora morá­lis pánikolásra adna okot.” Nos, ezeket gondoltam megemlíteni, mi­előtt rátérnénk az Orbán Ráhel által eldo­bott pelenkára. Akkor lássuk: Orbán Ráhel Horvátország­ban, az autópálya melletti, Zágráb és a ha­tár közötti benzinkúton tisztába tette gyer­mekét, majd elindult, hogy a használt pelen­kát kidobja. Sokan ismerjük azt a benzinkutat, a leg­nagyobbat azon a szakaszon, szinte minden­ki ott áll meg utoljára, mielőtt nekivágna az út utolsó szakaszának. Az ominózus benzin­kúton nincs pelenkázó, ellenben van irgal­matlan tömeg és mindent elborító szemét­hegyek. Tudják, miért vannak ott szeméthe­gyek? Azért, mert „amikor nincs elég szeme­tes, akkor a menedékkérők is hagynak ma­guk után szemetet, meg a focidrukkerek is, ahogy a 2016-os magyar Eb-menetelés idején is szeméthegyek maradtak. Ez nem kulturált­sági, hanem szervezeti kérdés.” Hogy milyen igaz! És akár hiszik, akár nem, de még a ben­zinkút vendégei is hagynak maguk után sze­metet, továbbá a kőfaragók és a balett-tán­cosok is. És tudják, mi a helyzet még azon a benzinkúton? Azt is elmondom: „ahol ext­rém sok ember van, ott szemét képződik, ha pedig nincs elég kuka (márpedig több ezer emberre nem tud lenni elég kuka a Szabad­ság hídon és környékén), ott szemét lesz.” És ezt se felejtsük el: „(...) a globális tech kapi­talizmus egyre inkább cselekvésképtelenné tesz minket azzal, hogy a felháborodás és az egyéni felelősség firtatása felé terel minket a közösség megoldásaitól.” Nos, ebben a közegben indult el Orbán Ráhel, hogy kidobja a használt pelenkát. De nem talált szemetest, így aztán, letette a cso­magot a parkoló szélén, a többi szemét mellé. Nézzék csak meg a „bűncselekményről” ké­szült fotókat! Csak csikkből annyi van ott, amennyit még Szily László sem tudna elszívni. Szóval letette. Otthagyta. Elvihette vol­na? El. Haza is hozhatta volna, hogy az első itthoni benzinkút szemetesébe dobja bele? Igen, ezt is tehette volna. Nem ezt tette, ha­nem otthagyta. Mint a Szabadság hidat te­­leszemetelők tették. Nem volt elég kuka, hát eldobálták a PET-palackokat, uzsimaradéko­­kat, csikkeket, szívószálakat, majd úgy is jön hajnalban a kukás és összeszedi. Nem szép? Nem. Jön a kukás? Jön. Miképpen - gondo­lom - Horvátországban is, és elviszi a szeme­tet, ha már nincs elég szemetes az ország leg­forgalmasabb útvonalán, főszezonban, pedig akár lehetne is, mondjuk abból az irgalmat­lan mennyiségű pénzből, amit csak mi, ma­gyarok ott hagyunk évről évre. Ez mind-mind igaz, de most Orbán Rá­helről van szó. Aki keresett egy szemetest, nem talált, és a többi, irgalmatlan mennyi­ségű szemetet megtoldotta egy pelenkával. De mivel most róla van szó, érvényét veszí­ti Jámbor Lev igazsága, amely szerint a „kép nem egy történetet mesél el, hanem csak egy helyzetet mutat meg”. De kit érdekel? Most szabad a vásár! És elkészülnek a nyilvános ki­végzés cikkei, amelyek alá odagyűlik a kom­­mentelőknek becézett veszett hiénacsorda, és nekiállnak. És ilyeneket írnak, hogy „dö­göljön meg a hasában lévő gyerekkel együtt” (Orbán Ráhel állapotos), valamint hogy „ka­­mionos felcsinálta kurva”. És még mi min­dent, Istenem... S hogy el ne felejtsem! Tudják, hogy a ké­peket készítő nyilas-ávós házmester párocs­ka miért állt meg azon a benzinkúton? Azért, hogy a kutyájuk elvégezze a nagydolgát. Míg a kutyus odacsinált, elkészítették a képeket, és elküldték a Nyugati fény nevű gyurcsá­­nyista ganédombnak. Kutyaszar rulez, hasz­nált pelenka abcúg! S hogy mit lehet mindezek után üzenni ezeknek? Semmit. Elég, ha tudomásul vesz­­szük, hogy ezek is élnek. Ez van. Aztán elő­vehetjük még Babitsot: „Gyűlöllek: távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha / nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fia­tal füleknek.” Ettől hátha megüti ezeket a guta. OLVASÓI LEVÉL Makkai Ádám és a nemzetközi nyelvészet irodalma Mint lapjuk előfizetője és lelkes olvasója, rövid kiegészítést szeretnék írni Orbán János Dénes augusztus 22-én megjelent kitűnő cikkéhez („így ferdítenek ők”) Makkai Ádám­­mal kapcsolatban. A szerző megjegyzi, hogy „Makkai Ádám világhírű nyelvészprofesszor, aki az angol és amerikai angol idiómáinak kutatását forradalmasította, szótárai, könyvei alapkönyvek az angol nyelvészetben”. A szóban forgó mű, amellyel Makkai Ádám való­sággal berobbant az angol és amerikai, de a nemzetközi nyelvészet elméletébe és irodal­­ mába is: Idiom Structure in English (Az angol idiómák szerkezete) (Mouton, The Hague, Paris 1972). Ezzel - és egyéb publikációival - Makkai Ádám lett a valaha is legtöbbet idé­­zett/hivatkozott magyar szerző a nemzetközi nyelvészet irodalmában. A két legnagyobb lexikográfiai társaság, az European Association for Lexicography és a Dictionary Society of North America egyaránt tagjai és szerzői között tartja számon. „Adam Makkai” neve fogalom a világ nyelvészei és lexikográfusai között, és ahogy Orbán János Dénes is írja: művei alapműveknek számítanak. A Kossuth-díj mellé a Széchenyi-díjra is tudnám java­solni Makkai Ádámot. MAGAY TAMÁS, Makkai Ádám egykori tanára a Lónyay utcai Református Gimnázium kollégiumában 2018. augusztus 25., szombat

Next