Magyar Ifjúság, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-05 / 14. szám

SÓLYOM JÓZSEF: QOOA mikor csöngettek, a férfi ment aj­tót nyitni. Lustán, kedvtele­­nül, szinte mérgesen kelt fel, és csoszogott végig papucsával a szobán, és nem állta meg, hogy be ne szóljon a konyhába a feleségé­nek: — Kicsikém, leesne a karikagyűrű az ujjadról, ha egyszer te nyitnál ajtót? Az asszony éppen válaszolni akart, hogy a húsvéti kalács odasül, ha ki­megy a konyhából, és az újságolva­sás egyáltalán nem olyan falrenge­­tően fontos valami, hogy ne lehet­ne egy fél percre félbeszakítani. De csak legyintett, és magába fojtotta a szót, nem akart vitát ebből az apró­ságból. A férfi különben is már az előszobában csoszogott, és dühös mozdulattal fordította el a kulcsot a zárban: — Ki az? — Hát ki volna? Én vagyok, Zol­tán — dugta be fejét a tenyérnyi ré­sen egy szőke, csapzott hajú, pufók­képű fiú. Egycsapásra eltűnt a férfi rossz kedve és szinte kitörő örömmel tárta szélesre az ajtót: — Gyere már öcskös! De rég lát­talak ... — és máris sietve tuszkol­ta be a szobába. — Hogy a csudába kerülsz ide ilyenkor, késő este? A fiú illemtudóan beköszönt elő­ször a konyhába, mielőtt válaszolt volna: — Csókolom Ancsa... Itt vagyok. — Menj csak be a szobába Zolika, szervusz. Kiveszem a kalácsot és máris jövök én is. A férfi azonban már karonragad­­ta a fiút, válaszra sem hagyva neki időt, s vonszolta be magával a szo­bába. — Ülj már le nálunk — szólt, s örömmel, nem kevés büszkeséggel nézte csapzottarcú öccsét, akin valósággal feszült a tisztiisko­lások sötétkék, aranygombos egyen­ruhája. önkéntesen ez jutott eszébe — ilyen voltam én is, fiatal korom­ban. A férfi már pestiesen beszélt, e-nek mondva az e-t, de a fiú ki­ejtésén még megérzett a falu. Las­san, komótosan szólt, kiejtése is ha­zai volt még, s ki tudja miért, de a férfi legszívesebben összecsókolta volna érte, olyan kedvesnek, szere­tetreméltónak találta. — Mesélj már ...Mi szél hozott erre? — Hát csak úgy elugrottam... díszszemlén vagyunk ... gyakorlato­zunk. Kaptunk három óra pihenőt, úgy gondoltam, elugrom hozzátok. Meg aztán idesanyám is írta, hogy húsvét előtt látogassak el hozzátok. Az „idesanyám” szóra a férfi is­mét elmosolyodott. A szó valósággal megbizsergette szívét, s arra gon­dolt, de kár, hogy a fiú egy-két év múlva másképp fog beszélni, elfelej­ti az otthoni szavakat, akárcsak .... — Haragszol báttya, hogy eljöt­tem? — Ne komoly fiú! Alig vártam, hogy lássalak. De hát mesélj, hogy s mint élsz? A fiú megrántotta a vállát, mint aki azt mondja, — élek, és kész, mit lehet erről beszélni. — De már az asszony hívta a konyhába, mert idő­közben harapnivalót készített férje, öccse számára. A gyerek minden un­szolás nélkül asztalhoz ült, s jóízűen falatozni kezdett. A férfi csak nézte, s nem tudott betelni látásával. Zoli­nak nem volt kedvére a nagy szót­lanság, és hogy mondjon valamit, beszélni kezdett: — Ott gyakorlatozunk a Hősök te­rén ... Vigyázzmenet... tisztelgés... szóval készülünk, készülünk... A férfi fülében ismerősen cseng­tek a szavak. Nézte a fiút, s a saját ifjúsága jutott eszébe. Érezte, hogy csak le kell hunyni a szemét, s már látja magát ott a sor­ban a laktanya udvarán a sok ko­pasz újonc között. Aztán jött a tisz­tiiskola. Avatás. Az első csillag a vállapjára, majd a második... A fiú mit sem vett észre bátyja elboruló tekintetéből, csak beszélt tovább. — Fene kemény dolog ám ez... Sose hittem volna, hogy menésben így elfárad az ember. Igaz, hogy oda kell verni a talpat, de hát aki nézi, annak könnyű. Igaz bátyja? — kér­dezte nem kis önteltséggel a hang­jában, mint aki azt mondja, hogy mondd csak meg a feleségednek, hogy milyen férfimunka a díszlépés! A férfi csak bólint, szava nincs, úgy mutatja, hogy igaza van az öcs­­csének. Ki tudná nála jobban, hogy milyen nehéz, fárasztó dolog begya­korolni hogy minden embernek egy­szerre dobbanjon a lépte, még a szempillája se rezdüljön, amikor el­lépdel a díszszemlén a század ... — Igaz, öcskös... De mennyire igaz. — S­­tvillan emlékezetén 1956 április 4. Már négy csillag volt a vállapján, s kivont kardján szikrát vert a napfény, amikor megfeszített mellel, kemény léptekkel elhaladt katonáival az emelvények előtt. Szinte hallotta a vezényszót: — Díszszázad jobbra tisztelegj! Az 1956 április 4-i díszszemlén ott menetelt ő is, a százados, barátaival, tiszttársaival, katonáival együtt, ő köszönte meg a fiuknak a végén: — Köszönöm elvtársak... kitettek magukért! — És te bátyja, hogy élsz? Mit válaszoljon öccsének? Mit mondhat neki, hogy megértse a fiú: — Jól Zoltán... Ancsa is dolgozik, én is. Kőműves vagyok. Nem építek, de javítgatok, toldozok, foldozok, úgy mint nálunk, anyáméknál az öreg Barna, a suszter. A FIK-nél va­gyok ... — Az jó... — bólint rá a fiú, aki azt sem tudja, hogy mi az a FIK. — csakhogy mondjon valamit. A férfi tudja ezt, s mikor elmoso­lyodik, inkább grimasz ül az arcára, mint vidámság. — Igen, az jó... — Keserű, na­gyon keserű a szájíze. Nézi öccsét, s valósággal elfacsarodik a szíve — milyen boldog, büszke és gondtalan ez a fiú. Hogy örül, hogy ott lehet a díszszemlén. És legszívesebben az asztalra csapna, de úgy, hogy szét­repedjen a vékony deszka. — Hát én... Hát én­ nem lehetnék ott?! Nem bírja tovább türtőztetni magát, felugrik az asztaltól, berohan a szo­bába. Ideges, remegő ujjakkal nyúl kabátja zsebébe, cigarettát húz ki, rágyújt. Úgy szívja, mintha egyetlen szippantásra akarná elszívni az egész cigarettát. Z­oli értetlenül kapja fel a fejét, nem tudja mi történt báty­jával. Az asszony elfordul... ő tudja. Szeméből könny csurran ki, s mintha szégyellné magát a fiú előtt, pirulva törli le köténye sarká­val. Ő tudja, mi bántja férjét. Úgy él emlékezetében az a nap, mintha bevésték volna agyába. Férjét be­hívták, hogy adjon választ: — Akar tiszt maradni, vagy sem? És ő megzavarodott. Kishitű volt... Mi lesz itt? Az emberek az utcán össze-vissza kiabálnak, szidják a kormányt, szidják a kommunistákat. És ő félt. Amikor nehéz volt, amikor úgy látszott, hogy felfordul az egész világ, amikor mindenkinek vizsgáz­nia kellett az életből, akkor ő egy pillanatra megtántorodott. Az asz­­szony tudta, hogy férje megbukott akkor a vizsgán... az élet vizsgáján. Egy pillanat volt az egész, egy perc töredéke, s ez elég volt ahhoz, hogy eldöntse sorsát, egy életre megsebez­ze saját szívét, lelkiismeretét. Nincs visszaút. Nincs, és nincs — ez a szó kalimpál a férfi fejében, és ha tudná, tíz körmével kaparná vissza az elmúlt másfél évet... de hiába... Az ifjúsága, a férfikor el­múlt. Abban a pillanatban múlt el, amikor kilépett a sorból. Zoli sietősen ugrik fel az asztaltól, a­­konyhaórára pillant, s felrikolt: — Ha a kiskésit, most aztán sza­ladhatok vissza! A végén még el­­kések... Ancsa riadtan eszmél fel, hogy mennyire eljárt az idő, s kapkodva kezd csomagolni a húsvéti sütések­ből az öccsének. Egy kis asztalken­dőbe köti a süteményt, s a fiú kezé­be nyomja. — Vidd csak el, ilyet úgysem süt­nek odabent... — Köszönöm Ancsa, s máris vág­tatok — szól, de még egy pillanatra bekukkant a szobába, hogy elbú­csúzzon bátyjától is: — Minden jót bátyja! Kellemes ünnepeket, — s ezzel haptákba vág­ja magát, feszes, katonás mozdula­tokkal emeli fejebubjára tolt sap­kájához kezét — tiszteleg. A férfi önkénytelenül kihúzza magát, s már tisztelgésre eme­li karját, mikor félúton meg­áll a keze. Fáradt, lassú mozdulattal hull le a karja, s fásult, rekedt han­gon szól: — Köszönöm Zoli... Siess, el ne késs! S a fiú fürge alakja már eltűnt az előszobában, amikor még utánaszól: — Aztán nagyon vigyázz magadra! oo m I m f ***** ______. v 3 Mikulka Gyula rajza. ANTAL KÁROLY: / tt van a cipő, édesanyám? — evvel ébredt a gyerek. Az én tisztára söpörve, még mutatóban sincs rajta felhő, a nap teli képpel nevet, meleget nem ad ugyan, mert korán van még, korán ébredt a gyereik. Azt álmodta, hogy meghozta anyja a cipőt, szép magasszárú cipőt hozott neki, abban ment locsolni, mindenki meg is néz­te, még mondták is, hogy de szép cipőd van Jóska, hun vet­ted. Azért ébredt korán, mert ilyen álma volt, mert anyja azt mondta az este, hogy csak fe­küdjön le, majd lesz cipő reg­gelre. Azt mondta, hogy majd át­megy a városgazdáékhoz, aho­vá mosni jár, aztán elkéri a Lajoska­­kinőtt cipőjét, ott van a kamrában, még egészen jó, majdnem új, csak a Lajoska kinőtte már, azért nem hasz­nálja. Hát ő meg szépen el­kéri, hogy majd ledolgozza az árát, csak adják most oda, mert ugye, miben menjen lo­csolni a fia. Ha már új a szo­kás, hogy locsolkodni kell a gyereknek húsvét másodnap­ján. — Édesanyám! — ül föl a gyerek, de már minden álom kiröppent a szeméből. — Édes­anyám, a cipő! Elhozta a ci­pőt? De édesanyja mintha nem is hallaná a szavát, hajol a tűz­hely előtt, százszéket rak a tűz­re és nem néz a kisfia, felé. Mert mit mondjon neki? Mondja, hogy volt odaát, vá­­rosgazdáéknál, az öreg nagysá­gával beszélt, de addig készült előhozakodni a cipővel, addig szaporította hozzá a bátorsá­got, hogy vendégek jöttek, ak­kor meg már azért nem mond­hatta. Hogy miért is nem mondta mindjárt, mért szemérmes a szegény? Mondta volna, mi­kor odament, hogy tekintetes asszony, a kisfiamnak nincsen cipője, locsolkodni menne, tes­sék ideadni a Lajcsika cipőjét, majd megdolgozok érte, így kellett volna, de így nem mer­te és most a sparheltajtót né­zi, mert nem tudja, hogy mondja meg a fiának, hogy nincsen cipő. De már azt sem babrálhatja, a tűzhelyajtót, nem tud rajta mit igazítani, hát felegyenese­dik, arra fordul a fia felé. De nem mond semmit, nézik egy­mást, a fiú, mint a cövek, ül az ágyon, feszesen, a szeme karikára tágulva, a szája is nyitva kicsit. Az asszony csak áll sokáig, ernyedten, a kötő­jét simítja, s csak a­kkor szó­lal meg könyörgőn, mikor Jós­ka levágódik a csíkos párnára, s teste rázkódik a sírástól. — Bezsíroztam a csizmákat kisfiam, még egész jók azo­k, néztem. Hallod? Még elme­hetsz bennük. No. Ne sírjál hát. Odamegy az ágyhoz, ráejti a kezét a fia fejére. — Kicsi is lett volna a La­joska cipője. Nagy lábad van már neked, csizma való rá. — Édesapámé volt... — Nem baj az, nem olyan nagy az... — A talpa is fölvált — szi­pog a gyerek —, ki van a lá­­bam belőle. — Éppen azért jó. Nézd, hogy süt a nap, beleizzadna a lábad, ha nem lenne lyukas — csinálja a jókedvet az asszony. — No, öltözzél már gyorsan. M­­ár együtt nevetnek a­z 1 nappal, mikor elindul a Jóska. Csak nem egyformán nevetnek. Az asszony úgy, hogy akármelyik pillanatban beborulhat nála, sajnálja a kis­fiát. Jóska a harmatot szárít­­gatja, még szipog, mikor el­indul a ronggyal lekötött, sza­gos vízzel töltött orvosságos üveggel. Csak a nap nevet igazán, mert az nagyon messze van, nem tudja, hogy milyen keve­set adnak egy szegény asz­­szonynak a mosásért, takarí­tásért. De még dél felé, hogy nevet a nap! Mikor virágosan, haj­tókába tűzött jácinttal, nár­cisszal hazaér a gyerek. Igaz, akkor már ők is jókedvűek, mert marék pénzt csörget a Jóska. — Mennyi? —Találja ki édesanyám! — s csak úgy repes a hangja. — Két pengő? — Több. — Ne bolondozz! — De bizony. Négy! Majd­nem négy... — Négy!? Jaj istenem! — és csapja össze kezét a kis­asszony. Odaadja a gyerek, kicsapja az asztalra, mint egy tiszt. — Háromnyolcvan! — Hű! Más? Tojás? — Három piros. — Azok há­rom zsebből kerülnek elő.­­ Aztán, amikor számolják a pénzt, mind el­­kell mondani, hogy ki adta. — Keresztapádék húsz fil­lért? Kullogóék is? Sógorék csak tízet? Hát istenem, azok is szegények. Ez is szép, tíz fillér. Hát ez?! ötven filléres. (­ — Az öregkisasszony adta. Negyvenet visszakért, azt mondta, birsz-e nagy pénzzel Jóska, mert nincsen apróm. Nevetnek. Az asszony meg csörgeti a pénzt, belecsurgatja a kötőjébe, mintha kukorica volna. — Háromnyolcvan, ládd-e, három napszám, aztán még csak elsőbe jársz. Mennyi pénzt hoztál mégis. Tudod-e, miért kaptál ennyit? — megáll a keze a levegőben, amiben a pénz van, úgy néz a fiára. — Miért? — Mer rossz a csizmád. Ha szép cipőben mentél volna, nem adtak volna, csak mert rosszba m­entél, azért adtak. — Azért? — Azért hát — s mintha gondolkoznék. — Akkor az jó, hogy mink szegények vagyunk? — Mi? Mit mondasz? Hát persze, hogy jó, te ,kis mulya. Jó hát... Nagyon jó ... O­daszáll a keze a kisfia fe­jére, megsimítja, aztán kinéz gyorsan a kicsike abla­kon, nézi ott van-e a nap az égen, hogy ilyen nagyot hazu­dott. De az ott van, nevet kö­véren a földre. Nagyon szép napsugaras é­ húsvét van odakinn ... -Töiunéin? -JCöwpoetl A könyvesboltok nyitva: csütörtökön este 6­ óráig SARDI MARIA: Nem volt nagyobb a nyo­­mor, de kisebb sem a Sándor­­családban, mint a többi, kör­nyező óbudai prolilakásban. Az apa a fronton, Sándorné pedig otthon egymaga hat gyerekkel. Varrja a gombokat a katonaruhákra — ebből jut a kevés kenyérre. Néha segí­tenek a nagyobb gyerekek is a gombvarrásnál. A tízéves Béla gyerek pedig a „barna új­ságokat“ hordja. Pestről hozza Budára a barna papírra nyo­mott képeslapokat. Csakhogy baj van ám: Pestről Budára hídpénzt kell fizetni — két egész fillért. Sok pénz két fil­lér a Sándor-családban, hát Béla gyerek, hóna alatt az új­ságokkal: „zónázik“. A pesti hídfő előtt megáll a villamos. Amikor felszálltak az utasok, s a vezető indít, ő hóna alatt az újságköteggel felugrik az ütközőre, a budai hídfőnél pe­dig leugrik — így megússza hídpénz nélkül. Azután egy nap mintha új világ köszöntene. A Tímár ut­cai elemiben, ott, ahol Sán­dor Béla is tanul, kihirdetik: „A Tanácsköztársaság meg­nyitotta a Margitszigetet is a proletárgyerekek előtt. Nincs hídpénz és nincs belépődíj a szigetre." Szép, napsütéses május dél­előtt. A gyerekek, a tanítók, tanítónők kíséretében indulnak a Margithíd felé a szigetre. A kis Béla torkát valami furcsa érzés szorongatja: nem kell „zónázni“, lehet sétálni a Mar­­githídon! Bejut a szigetre, a csodák, az álmok, a mesék bi­rodalmába. Istenem! Most mennek a Margitszi­getre. Már a bejárónál van­nak. Hát ez mi? Azt hiszi, káprázik a szeme.­­Nagy ruhás­kosarakban kiflik. Friss, ropo­gós kiflik. A fehérköpenyes, kedvesarcú nénik minden is­kolásgyerek kezébe kettőt ad­nak. Két kifli egyszerre! És itt a Margitszigeten! Ez olyan szép, mint a mesék boldogsá­ga. Az egyik kiflit zsebreteszi, de a másikat már majszolja boldogan. Még soha nem evett kiflit. Milyen jó, szinte széj­­jelomlik az ember szájában. A mama! Hogy fog örülni a ma­ma! Hazaviszi neki a másik kiflit. Nini! Ott meg mit ne­vetnek? Lekvárosgom­bócevű verseny van. Áhá. Ez érdekes! Hogy eszik az a sovány kis­fiú! És milyen lekváros az ar­ca! Áll a kis Béla és ő is majszol. A második kiflit. Azt, amit a mamának akart haza­vinni. Észreveszi. Hirtelen a zsebé­hez kap. Szinte belepirul. A mama! A mam­a kiflije! Az ör­dög incselkedik Bélával... Most így vigye a mamának, hogy már harapott, bele? És mi lesz, ha elveszti az úton? Meg ki is szárad ez a jó,­­ finom friss kifli. Persze, jobb ha megeszi. A mama olyan, hogy úgyis csak nekiadná, ha haza­vinné is. A mama úgysem en­né meg... És még egy harapás és még egy és az „ördög" nem hiába incselkedett. Az ördög? Sándor Béla tízéves volt és ekkor evett kiflit először életében ... Itt akartam befejezni a törté­netet, de jön a fiam és kérdi: — Mit írsz anyu? — Egy bácsiról kisfiam, aki régen volt kisfiú és már tíz éves volt, amikor életében elő­ször kiflit evett. — Hát miért nem vett neki az anyukája? — Mert nem volt pénze az anyukájának. — Miért? Játtékkifli volt az, vagy csokikifli? — Nem, fiam, közönséges kifli. Ezt már sehogyan sem érti a gyerek. Hitetlenkedve néz rám: — Ugye viccelsz anyu? Nem akarod megmondani, hogy mit írsz. — Dehogy viccelek kisfiam. Tudod hol a Margitsziget? —Persze, oda szoktunk men­ni az ovibusszal. — Na látod. Régen a sze­génygyerekek, ez a bácsi is, akiről írok, nem mehettek a Margitszigetre, mert az is pénzbe került és úgy úsztak át a Dunán, hogy a Szigeten sé­tálhassanak. Most már nemcsak azt hiszi a fiam, hogy „viccelek“, de­ egyenesen azt, hogy becsapom. — Átúszni a szigetre? Hát miért nem mentek a hídon? — Mert azért is fizetni kel­lett. Már végképpen elveszíti a türelmét, azt hiszi, a bolond­­ját járatom vele: — Hát akkor... hát akkor miért nem mentek vízibusz­­szal? ... Sándor Béla tízéves volt, amikor először evett kiflit éle­tében, a fiam pedig nyolc év­vel a felszabadulás után szüle­tett . I. S­ere­­fere Lelki tanácsok 1939-ben Érdekes tallózni a régi újságok sárguló lapjai között. Sok tanulsá­gos, elgondolkoztató olvasmányt talál bennük az ember. A napok­ban a Tolnai Világlapjának 1939-es évfolyama akadt a kezembe. Volt ennek egy „Lelki tanácsok” című rovata. Innen vettük szó szerint az alábbi üzeneteket, amelyek fényt vetnek a fiatalság akkori problé­máira, s arra is, hogy az a „régi szép világ” milyen kevéssé volt szép és jó. De beszéljenek he­lyettünk a Tolnai Világlap lelki tanácsai. „Zsuzsit szeretem”: Maga ko­moly, megbízható fiú. Reméljük, hogy egyetemi tanulmányai után kap állást. Maguk azok a fiatalok, akik fiatalon házasságot köthet­nek, hála szerencsés körülmé­nyeiknek.” Mert nagyon sok fiatal állás, pozíció hiányában nem köthetett házasságot, hanem kénytelen volt sokszor évekig várni, ha a vára­kozás keserves is volt számukra. Ezt bizonyítja a számtalan ilyen jellegű üzenet, amelyekből idé­zünk: „Tűrhetetlen szituáció”. Nézze kislány, az a fiatalember teljesen korrektül viselkedett magával szemben, ő csak négy esztendő múlva lesz olyan anyagri körülmé­nyek között, hogy elveheti felesé­gül és nem akarta magát előbb nyugtalanítani. .Tót vizsgál­ta meg érzelmeit, szereti-e annyira, hogy Zsákbamacska? Külföldön kitört a zsákruha­­őrület. Hordják reggel, hordják délben, hordják este. Az sem számít, hogy a jóalakú nő kar­csú vonalait eltünteti, s hogy a kissé molettet valóban kidagadó liszteszsákhoz teszi hasonlóvá, nem számít, mert divat... A képen látható hölgy kis­­estélyi zsákot visel. A zsák vo­nala klasszikus, minden valamire­való zsák legyen bármilyen hét­köznapi is rendeltetése — lásd homokzsák, liszteszsák stb. —, ilyen formájú. Hogy a hölgy vo­nalai milyenek? Hát kérem, ez a zsákbamacska­ türelmesen megvárja, amíg elve­heti feleségül.” Más: „Szeretem, K. I.” Ha, mint írja, nincs állása és keresete, s ezért nem tud a szülők elé állni, mint kérő, akkor nem szabad csodá­koz­nia, hogy tiltják magától a lányt. Akkor jelentkezzen majd, ha már el tudja tartani a feleségét...” Könnyű volt ezt megüzenni, s mennyivel nehezebb állást kapni. Hiszen családos emberek is ilyes­fajta panaszokkal öntötték el a lelki tanácsadót. ..M. I. 17. Mit tegyek? Sajnos na­gyon elszomorító a levele. Manap­ság sok jóravaló családapa válik búskomorrá, mert nincs munkája. Próbáljon levelet írni a Vörös Ke­reszt egyesület igazgatóságának. A kisgyermek nélkülözése minden­nél jobban elkeseríti a munkára vágyó derék szülők szívét.” Az együttérzés bizonyára kevés­sé vigasztalta meg azt a szeren­csétlen családapát, aki imunka helyett ilyen lelki vigaszt kapott csupán. S az üzenetekben minde­nütt kísért a munkanélküliség problémája. „Tanácstalan”: Megesküdjenek-e most, mielőtt maga három évre bevonul katonának? Ha a fiatal lány vállalja az ezzel járó bizony­talanságot, a maga várható állásta­­lanságát, amikor leszerel, akkor házasságot köthetnek.” Biztató perspektíva! Manapság hozzánk is sok levél érkezik, ame­lyek írói azt kérdezik, összeháza­­sodjanak-e a bevonulás előtt? Csakhogy ezek a fiatalok leg.­fel­­jebb azon aggódnak: a távollét nem hidegíti-e el őket egymástól, mert jól tudják, állástalan ma egyetlen leszerelt katona sem lesz. S hogyan, milyen anyagi körül­mények között éltek az akkori fia­talemberek? Tessék: „Kiki a saját költségén”. Helye­sen cselekedett a kislány. A ki­alakult szokás ugyan az, hogy az urak fedezik a társaságukban le­vő hölgy költségeit, de amikor ez az illemszabály megszületett, még jobb anyagi helyzetben voltak a fiatalemberek. Manapság sok fiú nem mer lánytársaságba járni, mert a saját költségeit is nehezen tudja előteremteni. Sok vékony­­neszű fiatalembernek röstellkednie kell emiatt lány társaságban .. Azt hiszem itt felesleges minden összehasonlítás" S még néhány leleplező üzenet: „KISZMET: Maga nagyon érté­kes ember, ritka szépen írja le sorsát. Nem szabad elcsüggednie, mert még szép élet várhat magá­ra, ki tudja hol? Ma mások sorsa is bizonytalan ...” Még a tanácsadó sem merte biz­tatni, hogy itt, ebben a hazában vár rá szép élet. S vajon mennyi­re vigasztaló az, hogy mások is nagyon nehezen élnek? Kommentár nélkül: „Nincs otthonom”. A házimunka nem árt meg a legműveltebb fiatal nőnek sem. Ma egyetemet vé­gzett nők jelentkeznek házimunkára, nemcsak nálunk, hanem még Ang­liában is.” És végül: „Nehezemre esik”. Nem tud el­helyezkedni technikai képzettségé­nek megfelelő helyen és nem ve­heti feleségül azért a fiatal lányt, akit szeret. Ma a legtöbb tanult ember nem dolgozik a hozzá méltó helyen, de ha szereti a páriát, mindent megpróbál, mindent vál­lal ...” Az 1939-es „Lelki tanácsadó” nem sokat tudott segíteni a hozzáfor­dulók égető problémáin, legfel­jebb sovány vigaszt tudott, nyúj­tani, ha tudott. Most, a múlt táv­latából segít.. . széttenni az illú­ziókból szőtt színes fátyolt, amely még sok szemet takar, ha a múlt­ba visszanéznek. Vass Éva EGY KIS KOZMETIKA A szeplőkről... Az első tavaszi napsugár sok lánynak, asszonynak okoz gon­dot, kibújnak a télen alig lát­ható szeplők és sokszor elcsúfít­ják az arcbőrt. A napfény hatá­sára megindul a festékképződés, ami nyáron éri el a tetőpontját, s ilyenkor erős, barna színűvé válnak a szeplők. Ilyen stádium­ban már nehéz segíteni, helyes kozmetikai kezeléssel azonban megelőzhetjük a bajt. A szeplőfoltok képződését meg­akadályozzák a hatásos antiszep­­tikus krémek, arctejek és púde­rek, amelyek nem bocsátják át a napfény festékképző, Ibolyántúli sugarait. A legfontosabb tehát, hogy a szeplőre hajlamos lányok már most használják ezeket a napfényvédő arckrémeket, koz­metikai szereket. Emellett, ha csak lehet, ne napozzanak, vagy legalábbis az arcot védjék lapo­­zás közben vörös vagy sárga színű kendővel, am­i elnyeli a nap erős sugarait. (A kozmetikai sze­rekre vonatkozóan kérjenek ta­nácsot kozmetikusból, mert arc­bőrtől függően más és más szer szükséges.) A már kifejlett szeplők eseté­ben bámlasztó eljárások vezet­hetnek eredményre, ezeket azon­ban csak orvosi ellenőrzés mel­lett végezzük. RÓZSAVÖLGYI PIRI kozmetikus d­íjaka Látványos francia film. Csak 16 éven felülieknek! Bemutató: április 10. Egy szép gyermekruha-modell a Fővárosi Mérték utáni Sza­bóság divatbemutatóján. TOTÓZÓK FIGYELEM ! TOTÓ-LOTTÓ KIRENDELTSÉGEK ÜNNEPI NYITVATARTÁSI IDEJE: BUDAPESTEN április 3-án, 5-én és 6-án (csütörtök, szombat és vasárnap) valamennyi kirendeltsége az egyébként szokásos időben tart nyitva. Április 4-én valamennyi budapesti kirendeltség zárva marad. A VIDÉKI KIRENDELTSÉGEK április 3-án, 5-én, 6-án a szokásos időben vannak nyitva, április 4-én a szokásos pénteki nyitvatartási idő érvényes valamennyi vidéki kirendeltségre. Azokban a községekben, ahol nincsen Totó—Lottó ki­­rendeltség, a postahivatalnál kell érdeklődni, hogy mikor lehet szelvényt vásárolni és meddig lehet bedobni.

Next