Magyar Ifjúság, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1958-04-05 / 14. szám
SÓLYOM JÓZSEF: QOOA mikor csöngettek, a férfi ment ajtót nyitni. Lustán, kedvtelenül, szinte mérgesen kelt fel, és csoszogott végig papucsával a szobán, és nem állta meg, hogy be ne szóljon a konyhába a feleségének: — Kicsikém, leesne a karikagyűrű az ujjadról, ha egyszer te nyitnál ajtót? Az asszony éppen válaszolni akart, hogy a húsvéti kalács odasül, ha kimegy a konyhából, és az újságolvasás egyáltalán nem olyan falrengetően fontos valami, hogy ne lehetne egy fél percre félbeszakítani. De csak legyintett, és magába fojtotta a szót, nem akart vitát ebből az apróságból. A férfi különben is már az előszobában csoszogott, és dühös mozdulattal fordította el a kulcsot a zárban: — Ki az? — Hát ki volna? Én vagyok, Zoltán — dugta be fejét a tenyérnyi résen egy szőke, csapzott hajú, pufókképű fiú. Egycsapásra eltűnt a férfi rossz kedve és szinte kitörő örömmel tárta szélesre az ajtót: — Gyere már öcskös! De rég láttalak ... — és máris sietve tuszkolta be a szobába. — Hogy a csudába kerülsz ide ilyenkor, késő este? A fiú illemtudóan beköszönt először a konyhába, mielőtt válaszolt volna: — Csókolom Ancsa... Itt vagyok. — Menj csak be a szobába Zolika, szervusz. Kiveszem a kalácsot és máris jövök én is. A férfi azonban már karonragadta a fiút, válaszra sem hagyva neki időt, s vonszolta be magával a szobába. — Ülj már le nálunk — szólt, s örömmel, nem kevés büszkeséggel nézte csapzottarcú öccsét, akin valósággal feszült a tisztiiskolások sötétkék, aranygombos egyenruhája. önkéntesen ez jutott eszébe — ilyen voltam én is, fiatal koromban. A férfi már pestiesen beszélt, e-nek mondva az e-t, de a fiú kiejtésén még megérzett a falu. Lassan, komótosan szólt, kiejtése is hazai volt még, s ki tudja miért, de a férfi legszívesebben összecsókolta volna érte, olyan kedvesnek, szeretetreméltónak találta. — Mesélj már ...Mi szél hozott erre? — Hát csak úgy elugrottam... díszszemlén vagyunk ... gyakorlatozunk. Kaptunk három óra pihenőt, úgy gondoltam, elugrom hozzátok. Meg aztán idesanyám is írta, hogy húsvét előtt látogassak el hozzátok. Az „idesanyám” szóra a férfi ismét elmosolyodott. A szó valósággal megbizsergette szívét, s arra gondolt, de kár, hogy a fiú egy-két év múlva másképp fog beszélni, elfelejti az otthoni szavakat, akárcsak .... — Haragszol báttya, hogy eljöttem? — Ne komoly fiú! Alig vártam, hogy lássalak. De hát mesélj, hogy s mint élsz? A fiú megrántotta a vállát, mint aki azt mondja, — élek, és kész, mit lehet erről beszélni. — De már az asszony hívta a konyhába, mert időközben harapnivalót készített férje, öccse számára. A gyerek minden unszolás nélkül asztalhoz ült, s jóízűen falatozni kezdett. A férfi csak nézte, s nem tudott betelni látásával. Zolinak nem volt kedvére a nagy szótlanság, és hogy mondjon valamit, beszélni kezdett: — Ott gyakorlatozunk a Hősök terén ... Vigyázzmenet... tisztelgés... szóval készülünk, készülünk... A férfi fülében ismerősen csengtek a szavak. Nézte a fiút, s a saját ifjúsága jutott eszébe. Érezte, hogy csak le kell hunyni a szemét, s már látja magát ott a sorban a laktanya udvarán a sok kopasz újonc között. Aztán jött a tisztiiskola. Avatás. Az első csillag a vállapjára, majd a második... A fiú mit sem vett észre bátyja elboruló tekintetéből, csak beszélt tovább. — Fene kemény dolog ám ez... Sose hittem volna, hogy menésben így elfárad az ember. Igaz, hogy oda kell verni a talpat, de hát aki nézi, annak könnyű. Igaz bátyja? — kérdezte nem kis önteltséggel a hangjában, mint aki azt mondja, hogy mondd csak meg a feleségednek, hogy milyen férfimunka a díszlépés! A férfi csak bólint, szava nincs, úgy mutatja, hogy igaza van az öcscsének. Ki tudná nála jobban, hogy milyen nehéz, fárasztó dolog begyakorolni hogy minden embernek egyszerre dobbanjon a lépte, még a szempillája se rezdüljön, amikor ellépdel a díszszemlén a század ... — Igaz, öcskös... De mennyire igaz. — Stvillan emlékezetén 1956 április 4. Már négy csillag volt a vállapján, s kivont kardján szikrát vert a napfény, amikor megfeszített mellel, kemény léptekkel elhaladt katonáival az emelvények előtt. Szinte hallotta a vezényszót: — Díszszázad jobbra tisztelegj! Az 1956 április 4-i díszszemlén ott menetelt ő is, a százados, barátaival, tiszttársaival, katonáival együtt, ő köszönte meg a fiuknak a végén: — Köszönöm elvtársak... kitettek magukért! — És te bátyja, hogy élsz? Mit válaszoljon öccsének? Mit mondhat neki, hogy megértse a fiú: — Jól Zoltán... Ancsa is dolgozik, én is. Kőműves vagyok. Nem építek, de javítgatok, toldozok, foldozok, úgy mint nálunk, anyáméknál az öreg Barna, a suszter. A FIK-nél vagyok ... — Az jó... — bólint rá a fiú, aki azt sem tudja, hogy mi az a FIK. — csakhogy mondjon valamit. A férfi tudja ezt, s mikor elmosolyodik, inkább grimasz ül az arcára, mint vidámság. — Igen, az jó... — Keserű, nagyon keserű a szájíze. Nézi öccsét, s valósággal elfacsarodik a szíve — milyen boldog, büszke és gondtalan ez a fiú. Hogy örül, hogy ott lehet a díszszemlén. És legszívesebben az asztalra csapna, de úgy, hogy szétrepedjen a vékony deszka. — Hát én... Hát én nem lehetnék ott?! Nem bírja tovább türtőztetni magát, felugrik az asztaltól, berohan a szobába. Ideges, remegő ujjakkal nyúl kabátja zsebébe, cigarettát húz ki, rágyújt. Úgy szívja, mintha egyetlen szippantásra akarná elszívni az egész cigarettát. Zoli értetlenül kapja fel a fejét, nem tudja mi történt bátyjával. Az asszony elfordul... ő tudja. Szeméből könny csurran ki, s mintha szégyellné magát a fiú előtt, pirulva törli le köténye sarkával. Ő tudja, mi bántja férjét. Úgy él emlékezetében az a nap, mintha bevésték volna agyába. Férjét behívták, hogy adjon választ: — Akar tiszt maradni, vagy sem? És ő megzavarodott. Kishitű volt... Mi lesz itt? Az emberek az utcán össze-vissza kiabálnak, szidják a kormányt, szidják a kommunistákat. És ő félt. Amikor nehéz volt, amikor úgy látszott, hogy felfordul az egész világ, amikor mindenkinek vizsgáznia kellett az életből, akkor ő egy pillanatra megtántorodott. Az aszszony tudta, hogy férje megbukott akkor a vizsgán... az élet vizsgáján. Egy pillanat volt az egész, egy perc töredéke, s ez elég volt ahhoz, hogy eldöntse sorsát, egy életre megsebezze saját szívét, lelkiismeretét. Nincs visszaút. Nincs, és nincs — ez a szó kalimpál a férfi fejében, és ha tudná, tíz körmével kaparná vissza az elmúlt másfél évet... de hiába... Az ifjúsága, a férfikor elmúlt. Abban a pillanatban múlt el, amikor kilépett a sorból. Zoli sietősen ugrik fel az asztaltól, akonyhaórára pillant, s felrikolt: — Ha a kiskésit, most aztán szaladhatok vissza! A végén még elkések... Ancsa riadtan eszmél fel, hogy mennyire eljárt az idő, s kapkodva kezd csomagolni a húsvéti sütésekből az öccsének. Egy kis asztalkendőbe köti a süteményt, s a fiú kezébe nyomja. — Vidd csak el, ilyet úgysem sütnek odabent... — Köszönöm Ancsa, s máris vágtatok — szól, de még egy pillanatra bekukkant a szobába, hogy elbúcsúzzon bátyjától is: — Minden jót bátyja! Kellemes ünnepeket, — s ezzel haptákba vágja magát, feszes, katonás mozdulatokkal emeli fejebubjára tolt sapkájához kezét — tiszteleg. A férfi önkénytelenül kihúzza magát, s már tisztelgésre emeli karját, mikor félúton megáll a keze. Fáradt, lassú mozdulattal hull le a karja, s fásult, rekedt hangon szól: — Köszönöm Zoli... Siess, el ne késs! S a fiú fürge alakja már eltűnt az előszobában, amikor még utánaszól: — Aztán nagyon vigyázz magadra! oo m I m f ***** ______. v 3 Mikulka Gyula rajza. ANTAL KÁROLY: / tt van a cipő, édesanyám? — evvel ébredt a gyerek. Az én tisztára söpörve, még mutatóban sincs rajta felhő, a nap teli képpel nevet, meleget nem ad ugyan, mert korán van még, korán ébredt a gyereik. Azt álmodta, hogy meghozta anyja a cipőt, szép magasszárú cipőt hozott neki, abban ment locsolni, mindenki meg is nézte, még mondták is, hogy de szép cipőd van Jóska, hun vetted. Azért ébredt korán, mert ilyen álma volt, mert anyja azt mondta az este, hogy csak feküdjön le, majd lesz cipő reggelre. Azt mondta, hogy majd átmegy a városgazdáékhoz, ahová mosni jár, aztán elkéri a Lajoskakinőtt cipőjét, ott van a kamrában, még egészen jó, majdnem új, csak a Lajoska kinőtte már, azért nem használja. Hát ő meg szépen elkéri, hogy majd ledolgozza az árát, csak adják most oda, mert ugye, miben menjen locsolni a fia. Ha már új a szokás, hogy locsolkodni kell a gyereknek húsvét másodnapján. — Édesanyám! — ül föl a gyerek, de már minden álom kiröppent a szeméből. — Édesanyám, a cipő! Elhozta a cipőt? De édesanyja mintha nem is hallaná a szavát, hajol a tűzhely előtt, százszéket rak a tűzre és nem néz a kisfia, felé. Mert mit mondjon neki? Mondja, hogy volt odaát, városgazdáéknál, az öreg nagyságával beszélt, de addig készült előhozakodni a cipővel, addig szaporította hozzá a bátorságot, hogy vendégek jöttek, akkor meg már azért nem mondhatta. Hogy miért is nem mondta mindjárt, mért szemérmes a szegény? Mondta volna, mikor odament, hogy tekintetes asszony, a kisfiamnak nincsen cipője, locsolkodni menne, tessék ideadni a Lajcsika cipőjét, majd megdolgozok érte, így kellett volna, de így nem merte és most a sparheltajtót nézi, mert nem tudja, hogy mondja meg a fiának, hogy nincsen cipő. De már azt sem babrálhatja, a tűzhelyajtót, nem tud rajta mit igazítani, hát felegyenesedik, arra fordul a fia felé. De nem mond semmit, nézik egymást, a fiú, mint a cövek, ül az ágyon, feszesen, a szeme karikára tágulva, a szája is nyitva kicsit. Az asszony csak áll sokáig, ernyedten, a kötőjét simítja, s csak akkor szólal meg könyörgőn, mikor Jóska levágódik a csíkos párnára, s teste rázkódik a sírástól. — Bezsíroztam a csizmákat kisfiam, még egész jók azok, néztem. Hallod? Még elmehetsz bennük. No. Ne sírjál hát. Odamegy az ágyhoz, ráejti a kezét a fia fejére. — Kicsi is lett volna a Lajoska cipője. Nagy lábad van már neked, csizma való rá. — Édesapámé volt... — Nem baj az, nem olyan nagy az... — A talpa is fölvált — szipog a gyerek —, ki van a lábam belőle. — Éppen azért jó. Nézd, hogy süt a nap, beleizzadna a lábad, ha nem lenne lyukas — csinálja a jókedvet az asszony. — No, öltözzél már gyorsan. Már együtt nevetnek az 1 nappal, mikor elindul a Jóska. Csak nem egyformán nevetnek. Az asszony úgy, hogy akármelyik pillanatban beborulhat nála, sajnálja a kisfiát. Jóska a harmatot szárítgatja, még szipog, mikor elindul a ronggyal lekötött, szagos vízzel töltött orvosságos üveggel. Csak a nap nevet igazán, mert az nagyon messze van, nem tudja, hogy milyen keveset adnak egy szegény aszszonynak a mosásért, takarításért. De még dél felé, hogy nevet a nap! Mikor virágosan, hajtókába tűzött jácinttal, nárcisszal hazaér a gyerek. Igaz, akkor már ők is jókedvűek, mert marék pénzt csörget a Jóska. — Mennyi? —Találja ki édesanyám! — s csak úgy repes a hangja. — Két pengő? — Több. — Ne bolondozz! — De bizony. Négy! Majdnem négy... — Négy!? Jaj istenem! — és csapja össze kezét a kisasszony. Odaadja a gyerek, kicsapja az asztalra, mint egy tiszt. — Háromnyolcvan! — Hű! Más? Tojás? — Három piros. — Azok három zsebből kerülnek elő. Aztán, amikor számolják a pénzt, mind elkell mondani, hogy ki adta. — Keresztapádék húsz fillért? Kullogóék is? Sógorék csak tízet? Hát istenem, azok is szegények. Ez is szép, tíz fillér. Hát ez?! ötven filléres. ( — Az öregkisasszony adta. Negyvenet visszakért, azt mondta, birsz-e nagy pénzzel Jóska, mert nincsen apróm. Nevetnek. Az asszony meg csörgeti a pénzt, belecsurgatja a kötőjébe, mintha kukorica volna. — Háromnyolcvan, ládd-e, három napszám, aztán még csak elsőbe jársz. Mennyi pénzt hoztál mégis. Tudod-e, miért kaptál ennyit? — megáll a keze a levegőben, amiben a pénz van, úgy néz a fiára. — Miért? — Mer rossz a csizmád. Ha szép cipőben mentél volna, nem adtak volna, csak mert rosszba mentél, azért adtak. — Azért? — Azért hát — s mintha gondolkoznék. — Akkor az jó, hogy mink szegények vagyunk? — Mi? Mit mondasz? Hát persze, hogy jó, te ,kis mulya. Jó hát... Nagyon jó ... Odaszáll a keze a kisfia fejére, megsimítja, aztán kinéz gyorsan a kicsike ablakon, nézi ott van-e a nap az égen, hogy ilyen nagyot hazudott. De az ott van, nevet kövéren a földre. Nagyon szép napsugaras é húsvét van odakinn ... -Töiunéin? -JCöwpoetl A könyvesboltok nyitva: csütörtökön este 6 óráig SARDI MARIA: Nem volt nagyobb a nyomor, de kisebb sem a Sándorcsaládban, mint a többi, környező óbudai prolilakásban. Az apa a fronton, Sándorné pedig otthon egymaga hat gyerekkel. Varrja a gombokat a katonaruhákra — ebből jut a kevés kenyérre. Néha segítenek a nagyobb gyerekek is a gombvarrásnál. A tízéves Béla gyerek pedig a „barna újságokat“ hordja. Pestről hozza Budára a barna papírra nyomott képeslapokat. Csakhogy baj van ám: Pestről Budára hídpénzt kell fizetni — két egész fillért. Sok pénz két fillér a Sándor-családban, hát Béla gyerek, hóna alatt az újságokkal: „zónázik“. A pesti hídfő előtt megáll a villamos. Amikor felszálltak az utasok, s a vezető indít, ő hóna alatt az újságköteggel felugrik az ütközőre, a budai hídfőnél pedig leugrik — így megússza hídpénz nélkül. Azután egy nap mintha új világ köszöntene. A Tímár utcai elemiben, ott, ahol Sándor Béla is tanul, kihirdetik: „A Tanácsköztársaság megnyitotta a Margitszigetet is a proletárgyerekek előtt. Nincs hídpénz és nincs belépődíj a szigetre." Szép, napsütéses május délelőtt. A gyerekek, a tanítók, tanítónők kíséretében indulnak a Margithíd felé a szigetre. A kis Béla torkát valami furcsa érzés szorongatja: nem kell „zónázni“, lehet sétálni a Margithídon! Bejut a szigetre, a csodák, az álmok, a mesék birodalmába. Istenem! Most mennek a Margitszigetre. Már a bejárónál vannak. Hát ez mi? Azt hiszi, káprázik a szeme.Nagy ruháskosarakban kiflik. Friss, ropogós kiflik. A fehérköpenyes, kedvesarcú nénik minden iskolásgyerek kezébe kettőt adnak. Két kifli egyszerre! És itt a Margitszigeten! Ez olyan szép, mint a mesék boldogsága. Az egyik kiflit zsebreteszi, de a másikat már majszolja boldogan. Még soha nem evett kiflit. Milyen jó, szinte széjjelomlik az ember szájában. A mama! Hogy fog örülni a mama! Hazaviszi neki a másik kiflit. Nini! Ott meg mit nevetnek? Lekvárosgombócevű verseny van. Áhá. Ez érdekes! Hogy eszik az a sovány kisfiú! És milyen lekváros az arca! Áll a kis Béla és ő is majszol. A második kiflit. Azt, amit a mamának akart hazavinni. Észreveszi. Hirtelen a zsebéhez kap. Szinte belepirul. A mama! A mama kiflije! Az ördög incselkedik Bélával... Most így vigye a mamának, hogy már harapott, bele? És mi lesz, ha elveszti az úton? Meg ki is szárad ez a jó, finom friss kifli. Persze, jobb ha megeszi. A mama olyan, hogy úgyis csak nekiadná, ha hazavinné is. A mama úgysem enné meg... És még egy harapás és még egy és az „ördög" nem hiába incselkedett. Az ördög? Sándor Béla tízéves volt és ekkor evett kiflit először életében ... Itt akartam befejezni a történetet, de jön a fiam és kérdi: — Mit írsz anyu? — Egy bácsiról kisfiam, aki régen volt kisfiú és már tíz éves volt, amikor életében először kiflit evett. — Hát miért nem vett neki az anyukája? — Mert nem volt pénze az anyukájának. — Miért? Játtékkifli volt az, vagy csokikifli? — Nem, fiam, közönséges kifli. Ezt már sehogyan sem érti a gyerek. Hitetlenkedve néz rám: — Ugye viccelsz anyu? Nem akarod megmondani, hogy mit írsz. — Dehogy viccelek kisfiam. Tudod hol a Margitsziget? —Persze, oda szoktunk menni az ovibusszal. — Na látod. Régen a szegénygyerekek, ez a bácsi is, akiről írok, nem mehettek a Margitszigetre, mert az is pénzbe került és úgy úsztak át a Dunán, hogy a Szigeten sétálhassanak. Most már nemcsak azt hiszi a fiam, hogy „viccelek“, de egyenesen azt, hogy becsapom. — Átúszni a szigetre? Hát miért nem mentek a hídon? — Mert azért is fizetni kellett. Már végképpen elveszíti a türelmét, azt hiszi, a bolondját járatom vele: — Hát akkor... hát akkor miért nem mentek vízibuszszal? ... Sándor Béla tízéves volt, amikor először evett kiflit életében, a fiam pedig nyolc évvel a felszabadulás után született . I. Serefere Lelki tanácsok 1939-ben Érdekes tallózni a régi újságok sárguló lapjai között. Sok tanulságos, elgondolkoztató olvasmányt talál bennük az ember. A napokban a Tolnai Világlapjának 1939-es évfolyama akadt a kezembe. Volt ennek egy „Lelki tanácsok” című rovata. Innen vettük szó szerint az alábbi üzeneteket, amelyek fényt vetnek a fiatalság akkori problémáira, s arra is, hogy az a „régi szép világ” milyen kevéssé volt szép és jó. De beszéljenek helyettünk a Tolnai Világlap lelki tanácsai. „Zsuzsit szeretem”: Maga komoly, megbízható fiú. Reméljük, hogy egyetemi tanulmányai után kap állást. Maguk azok a fiatalok, akik fiatalon házasságot köthetnek, hála szerencsés körülményeiknek.” Mert nagyon sok fiatal állás, pozíció hiányában nem köthetett házasságot, hanem kénytelen volt sokszor évekig várni, ha a várakozás keserves is volt számukra. Ezt bizonyítja a számtalan ilyen jellegű üzenet, amelyekből idézünk: „Tűrhetetlen szituáció”. Nézze kislány, az a fiatalember teljesen korrektül viselkedett magával szemben, ő csak négy esztendő múlva lesz olyan anyagri körülmények között, hogy elveheti feleségül és nem akarta magát előbb nyugtalanítani. .Tót vizsgálta meg érzelmeit, szereti-e annyira, hogy Zsákbamacska? Külföldön kitört a zsákruhaőrület. Hordják reggel, hordják délben, hordják este. Az sem számít, hogy a jóalakú nő karcsú vonalait eltünteti, s hogy a kissé molettet valóban kidagadó liszteszsákhoz teszi hasonlóvá, nem számít, mert divat... A képen látható hölgy kisestélyi zsákot visel. A zsák vonala klasszikus, minden valamirevaló zsák legyen bármilyen hétköznapi is rendeltetése — lásd homokzsák, liszteszsák stb. —, ilyen formájú. Hogy a hölgy vonalai milyenek? Hát kérem, ez a zsákbamacska türelmesen megvárja, amíg elveheti feleségül.” Más: „Szeretem, K. I.” Ha, mint írja, nincs állása és keresete, s ezért nem tud a szülők elé állni, mint kérő, akkor nem szabad csodákoznia, hogy tiltják magától a lányt. Akkor jelentkezzen majd, ha már el tudja tartani a feleségét...” Könnyű volt ezt megüzenni, s mennyivel nehezebb állást kapni. Hiszen családos emberek is ilyesfajta panaszokkal öntötték el a lelki tanácsadót. ..M. I. 17. Mit tegyek? Sajnos nagyon elszomorító a levele. Manapság sok jóravaló családapa válik búskomorrá, mert nincs munkája. Próbáljon levelet írni a Vörös Kereszt egyesület igazgatóságának. A kisgyermek nélkülözése mindennél jobban elkeseríti a munkára vágyó derék szülők szívét.” Az együttérzés bizonyára kevéssé vigasztalta meg azt a szerencsétlen családapát, aki imunka helyett ilyen lelki vigaszt kapott csupán. S az üzenetekben mindenütt kísért a munkanélküliség problémája. „Tanácstalan”: Megesküdjenek-e most, mielőtt maga három évre bevonul katonának? Ha a fiatal lány vállalja az ezzel járó bizonytalanságot, a maga várható állástalanságát, amikor leszerel, akkor házasságot köthetnek.” Biztató perspektíva! Manapság hozzánk is sok levél érkezik, amelyek írói azt kérdezik, összeházasodjanak-e a bevonulás előtt? Csakhogy ezek a fiatalok leg.feljebb azon aggódnak: a távollét nem hidegíti-e el őket egymástól, mert jól tudják, állástalan ma egyetlen leszerelt katona sem lesz. S hogyan, milyen anyagi körülmények között éltek az akkori fiatalemberek? Tessék: „Kiki a saját költségén”. Helyesen cselekedett a kislány. A kialakult szokás ugyan az, hogy az urak fedezik a társaságukban levő hölgy költségeit, de amikor ez az illemszabály megszületett, még jobb anyagi helyzetben voltak a fiatalemberek. Manapság sok fiú nem mer lánytársaságba járni, mert a saját költségeit is nehezen tudja előteremteni. Sok vékonyneszű fiatalembernek röstellkednie kell emiatt lány társaságban .. Azt hiszem itt felesleges minden összehasonlítás" S még néhány leleplező üzenet: „KISZMET: Maga nagyon értékes ember, ritka szépen írja le sorsát. Nem szabad elcsüggednie, mert még szép élet várhat magára, ki tudja hol? Ma mások sorsa is bizonytalan ...” Még a tanácsadó sem merte biztatni, hogy itt, ebben a hazában vár rá szép élet. S vajon mennyire vigasztaló az, hogy mások is nagyon nehezen élnek? Kommentár nélkül: „Nincs otthonom”. A házimunka nem árt meg a legműveltebb fiatal nőnek sem. Ma egyetemet végzett nők jelentkeznek házimunkára, nemcsak nálunk, hanem még Angliában is.” És végül: „Nehezemre esik”. Nem tud elhelyezkedni technikai képzettségének megfelelő helyen és nem veheti feleségül azért a fiatal lányt, akit szeret. Ma a legtöbb tanult ember nem dolgozik a hozzá méltó helyen, de ha szereti a páriát, mindent megpróbál, mindent vállal ...” Az 1939-es „Lelki tanácsadó” nem sokat tudott segíteni a hozzáfordulók égető problémáin, legfeljebb sovány vigaszt tudott, nyújtani, ha tudott. Most, a múlt távlatából segít.. . széttenni az illúziókból szőtt színes fátyolt, amely még sok szemet takar, ha a múltba visszanéznek. Vass Éva EGY KIS KOZMETIKA A szeplőkről... Az első tavaszi napsugár sok lánynak, asszonynak okoz gondot, kibújnak a télen alig látható szeplők és sokszor elcsúfítják az arcbőrt. A napfény hatására megindul a festékképződés, ami nyáron éri el a tetőpontját, s ilyenkor erős, barna színűvé válnak a szeplők. Ilyen stádiumban már nehéz segíteni, helyes kozmetikai kezeléssel azonban megelőzhetjük a bajt. A szeplőfoltok képződését megakadályozzák a hatásos antiszeptikus krémek, arctejek és púderek, amelyek nem bocsátják át a napfény festékképző, Ibolyántúli sugarait. A legfontosabb tehát, hogy a szeplőre hajlamos lányok már most használják ezeket a napfényvédő arckrémeket, kozmetikai szereket. Emellett, ha csak lehet, ne napozzanak, vagy legalábbis az arcot védjék lapozás közben vörös vagy sárga színű kendővel, ami elnyeli a nap erős sugarait. (A kozmetikai szerekre vonatkozóan kérjenek tanácsot kozmetikusból, mert arcbőrtől függően más és más szer szükséges.) A már kifejlett szeplők esetében bámlasztó eljárások vezethetnek eredményre, ezeket azonban csak orvosi ellenőrzés mellett végezzük. RÓZSAVÖLGYI PIRI kozmetikus díjaka Látványos francia film. Csak 16 éven felülieknek! Bemutató: április 10. Egy szép gyermekruha-modell a Fővárosi Mérték utáni Szabóság divatbemutatóján. TOTÓZÓK FIGYELEM ! TOTÓ-LOTTÓ KIRENDELTSÉGEK ÜNNEPI NYITVATARTÁSI IDEJE: BUDAPESTEN április 3-án, 5-én és 6-án (csütörtök, szombat és vasárnap) valamennyi kirendeltsége az egyébként szokásos időben tart nyitva. Április 4-én valamennyi budapesti kirendeltség zárva marad. A VIDÉKI KIRENDELTSÉGEK április 3-án, 5-én, 6-án a szokásos időben vannak nyitva, április 4-én a szokásos pénteki nyitvatartási idő érvényes valamennyi vidéki kirendeltségre. Azokban a községekben, ahol nincsen Totó—Lottó kirendeltség, a postahivatalnál kell érdeklődni, hogy mikor lehet szelvényt vásárolni és meddig lehet bedobni.