Magyar Ifjúság, 1975. január-április (19. évfolyam, 1-17. szám)

1975-02-28 / 9. szám

A FÉNYES SZELEK ÚTJÁN HETEN SZEGEDRŐL A Gellérthegyről nézve, eltűnik a város. A csí­pős, februári köddel párbajt vív a napsugár. A Dunát csak a kecses, egyívű Erzsébet-híd sejteti, amely csodálatos élességel válik ki, s olyan, mintha a végtelenséget kötné össze, így is van. Az idő és a tér végtelen, s itt fent ugyancsak ezt szimbolizálja a Szabadság-szobor magasba törő, békét hirdető olajága. Harminc éve hallgattak el az ágyúk az ost­romlott Budapesten. Harminc éve új töltetű csend, a béke csöndje a legmeghittebb csend a főváro­­sunkban. A parttalan híd emlékeztet. A szobor szintén. A szabadságot hozó, zászlótartó katona talapzatát koszorúerdő borítja. Az ünnepség részvevői már lefelé ballagnak. Emlékekkel, fel­szakadt pillanatokkal telítetten, óvodások élő­lánca fonja körbe a szobrot. A parányi kezecs­kékben hóvirágcsokrok. Óvatosan, mint egy tö­rékeny üvegkelyhet, úgy helyezik a lépcsőkre. A virágok, mintha itt nyíltak volna. A lánc szétsza­kad, egymást huzigálva, önfeledten rebben szét a vidám kis sereg. Az új híd már pompázott, amikor megszülettek. Hátizsákos, gyöngyöző homlokkú, tornacipős, farmernadrágos fiatalok csapata érkezik. Hét egyetemista, öt lány, két fiú. Apró babérkoszorút szorongat egyikük. A szemüveges kislány kezében zászlócskát cibál a szél. Földre kerülnek a háti­zsákok. Egy pillanatig kifújják magukat, majd szó nélkül felsorakoznak a szobor előtt. A kicsiny ko­szorúcska szinte elvész a hatalmas, vörös szeg­fűkkel tarkított óriások mellett. Dalt kap szárnyá­ra a tavaszt idéző, napfénnyel átitatott szél, amely szinte fénylik a fiatal arcok körül. Aprókat rebben a zászlócska. „Egy a jelszónk, a béke ...” szálldos, repdes, suhan a város fölé a héttorkú kórus éneke. Hányszor hallottam ezt, s most még­is más. Egészen más... Már nem csip a szél, a város fölül elillant a köd. Tavasz lett egy pilla­natra. Feszes, selymes, suhogó, napfénytől szik­rázó. A hét egyetemista hat nappal korábban vett kezébe vándorbotot, hogy gyalogúton felérjen Bu­dapestre, a főváros felszabadulásának harmin­cadik évfordulójára. Bölcsészhallgatók, a Szegedi József Attila Tudományegyetem diákjai. Battonyá­­ról, Békéscsabáról, Kecskemétről, Komlóról, Nyír­egyházáról, Tatóról és Tatabányáról kerültek a Tisza-parti fővárosba. Heten, hét helyről. S heten egyet gondoltak: a maguk módján, ilyen túrával akarnak tiszte­legni, ünnepelni, hitet tenni - s egy kicsit példát is mutatni. Így szólnak erről: Lehel Ágnes negyedéves: - Soha nem jártam egy szuszra ennyit gyalog. Valójában nem is hittem, hogy sikerül kitartanom, s most nagyon örülök, hogy itt vagyunk, meg­érkeztünk. Első pihenőhelyünk Kistelek volt. Kol­légiumban szálltunk meg, és este találkoztunk a helybeli fiatalokkal. Csillogó szemekkel hallgat­tak bennünket. Ekkor értettem meg igazán, hogy mit teszünk, és hogy végig kell csinálnunk. Lehoczki Ágota másodéves: - Azt nem lehet megfogalmazni, hogy milyen érzés volt, amikor egy-egy pihenőhelyen a kérdé­sek özönével árasztottak el bennünket. Éreztük, hogy drukkolnak nekünk, és legszívesebben ve­lünk tartanának. Szegedről hózáporban indultunk el. Nyolcadik társunk akkor meggondolta magát, és visszafordult... Hudivák Erzsébet másodéves: - Érdekes volt megfigyelni, hogy az országúton miként reagáltak ránk az autósok. Egy bolgár kamionos például elengedte a kormányt, és a két kezét összekulcsolva integetett, gratulált nekünk. A szegedi szalámisokkal nap nap után találkoz­tunk, és már messziről fényszóróztak, dudáltak, köszöntöttek bennünket. Szalacsek Margit másodéves: - Volt olyan sofőr is, aki lassított, kihajolt az ablakon és azt mondta: „így kell ezt csinálni, nagyszerű gyerekek vagytok!" Kunszt Márta negyedéves.­­ Utolsó állomásunkon, Alsónémedin tornasző­nyegen aludtunk, és olyan rendesek voltak az is­kolában, hogy még hősugárzót is adtak. Az út­törőket pedig annyira megkedveltük, hogy visz­­szamegyünk hozzájuk. Nem számítottunk rá, de minden szálláshelyünkön megvendégeltek ben­nünket. A megyék KISZ-esei - közülük sokan új barátaink lettek - még „irigykedtek" is, hogy nem nekik jutott eszükbe az ötlet. Kecskés János ötödéves:­­ Naponta átlag harminc kilométert gyalogol­tunk. Bírtuk, és ezzel válaszolni szeretnénk an­nak az otthoni aggodalmaskodónak, aki így kom­mentálta ötletünket:­­ „S van engedélyetek a sportorvostól? Van papírotok?!!” Mintha harminc évvel ezelőtt a szovjet katonák csak sportorvosi javallatra jöhettek volna el Budapestig harcolni, felszabadítani... Szabó Lajos ötödéves, a kollégiumi diákbizott­ság titkára: - Már útközben is sokat beszéltünk arról, és most magunk számára is bebizonyítottuk, hogy igenis van létjogosultságuk az ilyenfajta túráknak, kezdeményezéseknek. Találkoztunk egy volt DISZ- titkárral, aki nem akart hinni a szemének, ami­kor meglátott bennünket. Azt mondta, hogy mi a „fényes szelek” korszakát idézzük. S mi na­gyon örültünk ennek, mert úgy érezzük, minket is hasonló tenni akarások feszítenek, mint az ak­koriakat. Lehet, hogy kissé magunk is megbódul­tunk ettől a frisseségtől", de nem baj. Járható út­nak tartjuk. Valóban szívből csináltuk végig. Mi a diplomák átvétele után is így szeretnénk gondol­kozni. S ezt a pillanatot, hogy elértünk eddig a szoborig, s letettük hálánk, egyetértésünk szimbó­lumát, azt hiszem, nem tudjuk elfelejteni. Varga László Fotó: Ágoston István 11

Next