Magyar Ifjúság, 1975. január-április (19. évfolyam, 1-17. szám)
1975-02-28 / 9. szám
A FÉNYES SZELEK ÚTJÁN HETEN SZEGEDRŐL A Gellérthegyről nézve, eltűnik a város. A csípős, februári köddel párbajt vív a napsugár. A Dunát csak a kecses, egyívű Erzsébet-híd sejteti, amely csodálatos élességel válik ki, s olyan, mintha a végtelenséget kötné össze, így is van. Az idő és a tér végtelen, s itt fent ugyancsak ezt szimbolizálja a Szabadság-szobor magasba törő, békét hirdető olajága. Harminc éve hallgattak el az ágyúk az ostromlott Budapesten. Harminc éve új töltetű csend, a béke csöndje a legmeghittebb csend a fővárosunkban. A parttalan híd emlékeztet. A szobor szintén. A szabadságot hozó, zászlótartó katona talapzatát koszorúerdő borítja. Az ünnepség részvevői már lefelé ballagnak. Emlékekkel, felszakadt pillanatokkal telítetten, óvodások élőlánca fonja körbe a szobrot. A parányi kezecskékben hóvirágcsokrok. Óvatosan, mint egy törékeny üvegkelyhet, úgy helyezik a lépcsőkre. A virágok, mintha itt nyíltak volna. A lánc szétszakad, egymást huzigálva, önfeledten rebben szét a vidám kis sereg. Az új híd már pompázott, amikor megszülettek. Hátizsákos, gyöngyöző homlokkú, tornacipős, farmernadrágos fiatalok csapata érkezik. Hét egyetemista, öt lány, két fiú. Apró babérkoszorút szorongat egyikük. A szemüveges kislány kezében zászlócskát cibál a szél. Földre kerülnek a hátizsákok. Egy pillanatig kifújják magukat, majd szó nélkül felsorakoznak a szobor előtt. A kicsiny koszorúcska szinte elvész a hatalmas, vörös szegfűkkel tarkított óriások mellett. Dalt kap szárnyára a tavaszt idéző, napfénnyel átitatott szél, amely szinte fénylik a fiatal arcok körül. Aprókat rebben a zászlócska. „Egy a jelszónk, a béke ...” szálldos, repdes, suhan a város fölé a héttorkú kórus éneke. Hányszor hallottam ezt, s most mégis más. Egészen más... Már nem csip a szél, a város fölül elillant a köd. Tavasz lett egy pillanatra. Feszes, selymes, suhogó, napfénytől szikrázó. A hét egyetemista hat nappal korábban vett kezébe vándorbotot, hogy gyalogúton felérjen Budapestre, a főváros felszabadulásának harmincadik évfordulójára. Bölcsészhallgatók, a Szegedi József Attila Tudományegyetem diákjai. Battonyáról, Békéscsabáról, Kecskemétről, Komlóról, Nyíregyházáról, Tatóról és Tatabányáról kerültek a Tisza-parti fővárosba. Heten, hét helyről. S heten egyet gondoltak: a maguk módján, ilyen túrával akarnak tisztelegni, ünnepelni, hitet tenni - s egy kicsit példát is mutatni. Így szólnak erről: Lehel Ágnes negyedéves: - Soha nem jártam egy szuszra ennyit gyalog. Valójában nem is hittem, hogy sikerül kitartanom, s most nagyon örülök, hogy itt vagyunk, megérkeztünk. Első pihenőhelyünk Kistelek volt. Kollégiumban szálltunk meg, és este találkoztunk a helybeli fiatalokkal. Csillogó szemekkel hallgattak bennünket. Ekkor értettem meg igazán, hogy mit teszünk, és hogy végig kell csinálnunk. Lehoczki Ágota másodéves: - Azt nem lehet megfogalmazni, hogy milyen érzés volt, amikor egy-egy pihenőhelyen a kérdések özönével árasztottak el bennünket. Éreztük, hogy drukkolnak nekünk, és legszívesebben velünk tartanának. Szegedről hózáporban indultunk el. Nyolcadik társunk akkor meggondolta magát, és visszafordult... Hudivák Erzsébet másodéves: - Érdekes volt megfigyelni, hogy az országúton miként reagáltak ránk az autósok. Egy bolgár kamionos például elengedte a kormányt, és a két kezét összekulcsolva integetett, gratulált nekünk. A szegedi szalámisokkal nap nap után találkoztunk, és már messziről fényszóróztak, dudáltak, köszöntöttek bennünket. Szalacsek Margit másodéves: - Volt olyan sofőr is, aki lassított, kihajolt az ablakon és azt mondta: „így kell ezt csinálni, nagyszerű gyerekek vagytok!" Kunszt Márta negyedéves. Utolsó állomásunkon, Alsónémedin tornaszőnyegen aludtunk, és olyan rendesek voltak az iskolában, hogy még hősugárzót is adtak. Az úttörőket pedig annyira megkedveltük, hogy viszszamegyünk hozzájuk. Nem számítottunk rá, de minden szálláshelyünkön megvendégeltek bennünket. A megyék KISZ-esei - közülük sokan új barátaink lettek - még „irigykedtek" is, hogy nem nekik jutott eszükbe az ötlet. Kecskés János ötödéves: Naponta átlag harminc kilométert gyalogoltunk. Bírtuk, és ezzel válaszolni szeretnénk annak az otthoni aggodalmaskodónak, aki így kommentálta ötletünket: „S van engedélyetek a sportorvostól? Van papírotok?!!” Mintha harminc évvel ezelőtt a szovjet katonák csak sportorvosi javallatra jöhettek volna el Budapestig harcolni, felszabadítani... Szabó Lajos ötödéves, a kollégiumi diákbizottság titkára: - Már útközben is sokat beszéltünk arról, és most magunk számára is bebizonyítottuk, hogy igenis van létjogosultságuk az ilyenfajta túráknak, kezdeményezéseknek. Találkoztunk egy volt DISZ- titkárral, aki nem akart hinni a szemének, amikor meglátott bennünket. Azt mondta, hogy mi a „fényes szelek” korszakát idézzük. S mi nagyon örültünk ennek, mert úgy érezzük, minket is hasonló tenni akarások feszítenek, mint az akkoriakat. Lehet, hogy kissé magunk is megbódultunk ettől a frisseségtől", de nem baj. Járható útnak tartjuk. Valóban szívből csináltuk végig. Mi a diplomák átvétele után is így szeretnénk gondolkozni. S ezt a pillanatot, hogy elértünk eddig a szoborig, s letettük hálánk, egyetértésünk szimbólumát, azt hiszem, nem tudjuk elfelejteni. Varga László Fotó: Ágoston István 11