Magyar Ifjúság, 1982. január-április (26. évfolyam, 1-18. szám)

1982-01-29 / 5. szám

hírek keringtek a Híradástechnikáról. Olyasmik, hogy itt aztán senki nem korlátozza az alkotó fantáziát, hogy itt szigorúan tilos vigyázzba állni, viszont vitatkozni muszáj, és hasonlók. Ahogy mondani szokták, az utcáról jöttem, akkor még híre-hamva se volt annak az átgondolt személyzeti politikának, amely ma már gyakorlat. Mint Petőcz István, a szövetkezet fejlesztési főmérnöke magyarázza, a műszakiak céltudatos kiválasztásának rendje az utóbbi négy-öt évben formálódott meg, s azt a csupa nagybetűvel írt ÉLET kényszerítette ki. — Megpróbálom néhány szóval érzékeltetni, miről is van szó — mondja a főmérnök. — Mi a műszaki fejlesztésben éppen rugalmasságunknál, meg a nálunk dolgozó fiatalok ambíciójánál fogva, számos területen nagyobb léptekkel haladunk, mint sokan mások. Akár vegye dicsekvésnek, Magyarországon az elsők között használtunk fel sorozatban integrált áramköröket, vagy például nemrég kifejlesztettünk olyan célintegrált áramköröket, amilyeneket egyelőre az egész világon alig páran alkalmaznak. Egy USA-beli céget bíztunk meg azzal, hogy terveink alapján, bérmunkában gyártsa ezeket számunkra. Mi itt beépítjük, bemérjük, majd eladjuk ezeket. Az újdonságnak számító műszaki megoldásokat általában csak olyan emberek képesek kidolgozni vagy alkalmazni, akik azon túl, hogy ötleteik vannak, a mi sajátos területünk iránt érdeklődnek elsősorban. Aztán meg, emberileg is megfelelnek a kollektívának. Az ilyesmit sem az érdemjegyek, sem a KISZ-szervezet véleménye, sem a mit tudom én mi alapján nem lehet kideríteni. Egy-két év kell hozzá. Ha ez az egy-két év a diákéletből telik el, mindkét fél jól jár. Különösképpen fontos ez most, hogy a szövetkezet ismét sorsdöntő fordulat előtt áll. Erről az elnök tájékoztat: — Mi egymilliárd forintot érő terméket állítunk elő, de vevőink kétszer annyit várnak tőlünk. Nincs a hova terjeszkedni, de ha találnánk is helyet, ha tovább növekszünk, elvesztjük rugalmasságunkat. Kolosszusok lennénk, ólomlábakon, arra meg nem vágyunk. Mint az már szokásban van nálunk, feltettünk magunknak egy kérdést: hogyan lesz az egymilliárdból kétmilliárd? Többletgépek, többletanyag, csarnokbővítés nélkül. Megválaszoltunk: a szellemi tőke részarányának növelésével. Vannak hagyományos, de korszerű termékeink. Gyártásukról a piaci igények miatt nem mondhatunk le. Aztán van (napról napra több) új termékünk, amelyek nemegyszer a jövőt idézik. Közülük jó néhányban az anyaghányad a 20 százalékot se nagyon éri el. Ezek gyártása csak úgy bővíthető, ha a termékek részegységeit mások készítik el helyettünk, bérmunkában. Például: dolgozik nálunk vagy 300 ember, akik részegységeket szerelnek össze. Ha munkájukat mások végzik, ők átképezhetők egy nagyobb szellemi hányadot tartalmazó feladatra. Ehhez a megoldáshozkevesebb összeszerelő munkáskézre, de mind több műszakira van szükség. És nem mindegy, hogy milyenek. Hát, valahogy így mennek nálunk a dolgok. Mónus Miklós A fejlesztés új (volt diák) mérnökei: Fellner György, Mohácsi Sándor, Hegedűs László, Nagy Árpád, Gerő László (Jaiba László felvételei) Hat év után Szerény cím. Egyáltalán nem — ahogy újságíróéknál mondani szokás — „figyelemfelkeltő”. De nem baj. Hisz maga a téma sem különleges, nem rendkívüli. Sajnos! Bár az volna. De nem az. Mit tegyünk? Hat évvel ezelőtt (hogy egészen pontosak legyünk: még nincs is egészen hat esztendeje) átadtak egy meseszép új uszodát Budapesten, s elnevezték a magyar vízipóló atyjáról, Komjádi Béláról. Hat évvel ezelőtt íródott egy kis glossza e lap 13. oldalára (hogy pontosak legyünk: megjelent 1976. június 4-én), ezzel az indítással: „Az újszülött még nincs kéthónapos. Eddig csak örültünk neki, tapsoltunk, ünnepeltük, gyönyörködtünk benne. Most viszont kezdjük tüzetesebben megnézni és az örömünk egy csöppet mérséklődik. Van egy, Magyarországon soha nem látott meseszép uszodánk — kis hibákkal. Bosszantó hibákkal.” S azután következett e „kis hibákból” egy rövid felsorolás. Jelzésként és éppen csak annyi, amennyi egy rövid glosszába belefér. Akkor a rövid glosszára egy hosszú levelet kapott a szerkesztőség, amelyben a létesítmény generáltervezője, az ALUTERV (Alumíniumipari Tervező Vállalat) műszaki igazgató-helyettese és a létesítmény főtervezője visszautasította, illetve megmagyarázta a „vádakat”. Az említett levelet leközöltük, ahogy az illem és a jó modor megkívánja, de — mert a tények köztudottan makacs dolgok, s azokon egyetlen, mégoly erőteljesen megírt levél sem képes változtatni — nem helyreigazításként, hanem azért, hogy immár részletezőbb érvekkel felsoroljuk mindazt, ami említett (és kifogásolt) glosszánkból kimaradt. Régi ügy — legyinthetnénk rá, ha ennek a „régi” lassanként már hatéves sportlétesítménynek az ügye az utóbbi hetekben-hónapokban ismét nem izgatná, irritálná, érdekelné, foglalkoztatná anynyira a közvéleményt, pontosabban: azoknak az embereknek szűkebb és tágabb körét, akik — vagy személyesen, vagy a különböző tömegkommunikációs csatornák révén — testközelben voltak vagy kerültek vele. Mióta ugyanis Komjádiuszodánk van — van Komjádi-uszoda-ügyünk is, foglalkoztatva sportszakembereket, bíróságokat (hivatalból), és foglalkoztatva balszerencsés egyéneket, akiknek közvetlen testi épségét veszélyeztette-veszélyeztethette mindazon tervezési és kivitelezési hibák valamelyike, amelyek „az ügy tárgyát képezik”. De mert végül is jelen jegyzetünkben nem egy uszodáról van szó, nem tartjuk kötelességünknek (sőt: kötött terjedelmünket tekintve egyenesen lehetetlennek kell megítélnünk!) a hibák szakszerű felsorolását. (Megtették mások ...) Még kevésbé egykori önmagunkat szeretnénk nyilvánosan ünnepelni, úgymond bölcs előrelátásunkat, hogy — ugye, mi megmondtuk előre!?... Mindennek kapcsán csupán az a jelenség kell hogy foglalkoztasson — és hogy éppen bennünket, arra viszont igencsak elegendő magyarázat az idézett glossza- és levélháború —, amely végül talán az ügyben forgó százmillióknál is súlyosabban esik a latba, s amit annak idején úgy próbáltunk megfogalmazni a generáltervezőnek adott nyilvános válaszunkban, hogy: káros az a gyakorlat, „amely az országos öröm paravánja mögé hajlamos bújtatni a felelősséget, meglevő kisebb vagy esetleg nagyobb hibák kritikáját kivédendő”. Mert hibát nem elismerni, nem időben elismerni — szükségszerűen hatványozza annak súlyát és jelentőségét. mint ahogy jelen esetben is történt. Míg a tervezők, kivitelezők a maguk hibáját palástolgatva, ködösítve, eljelentéktelenítve(ki-jelentgetve és fel-jelentgetve) húzták az időt, az idő — elvégezte a maga munkáját a rosszul tervezett és épített létesítményben. A következmény megnézhető, ellenőrizhető. Ott áll a Komjádi-uszoda (amíg még áll, teszik hozzá a borúlátásra esetleg hajlamosabbak). Miközben az érintett szakemberek — a január második péntekjén hallott rádióműsor tanúsága szerint — mondják a magukét. Még mindig csak a magukét mondják! Lassanként hat év után is. Örökké? Végül ezért szomorkás kissé ez a jegyzet, mely eredeti szándéka szerint csupán emlékeztető és figyelmeztető szeretett volna lenni. Közös dolgainkra. A közösségben, közösségért munkálkodó ember (mindannyiunk) hibátlan felelősségérzetére. K. L. M. 11