Magyar Ifjúság, 1987. május-augusztus (31. évfolyam, 18-35. szám)
1987-08-07 / 32. szám
A Leveléből nem derül ki, hogy vajon Iván Karaszjov kiteszi-e Sztálin fényképét teherautójának ablakába. Főleg a délebbi országutakon, de olykor a moszkvai utcákon is látni ekképpen feldekorált járműveket. Nem is lényeges, hogy Karaszjové közéjük tartozik-e. Az 57 éves penzai gépkocsivezető levele (amelyet a Szocialisztyicseszkaja Indusztrija közöl) nem hagy kétséget vélekedése felől: ,,Abban, hogy a nép annak idején hitt Sztálin kultuszában — írja Karaszjov —, nem Sztálin a hibás. Sztálin senkit sem biztatott arra, hogy ajkán »A hazáért! Sztálinért!" kiáltással induljon rohamra (...) Sztálin nevét gránitban, bronzban, sőt aranyiban kell megörökíteni. Ez azok számára is kitüntetés lesz, akik küzdöttek a szocializmusért, akik megvédték a szocializmust a nagy honvédő háborúban, akik romokból újjáteremtették a városokat.” Nemrégen ismételték meg a televízióban a Blokád című többrészes filmet. Leningrádról, a második világháborúról szól. Sztálin többször is megjelenik benne, nagyokat szív pipájából, megfontolt, bölcs hadvezérként, dicsfénytől övezve osztja parancsait Zsukovnak, Zsdanovnak és a többieknek. Grúz földije kaukázusi becenevén szólítja és indulatosan kérdezi: „Koba, miért nem készültünk fel a háborúra?” A kérdés nem zökkenti ki nyugalmából Sztálint. Rendíthetetlenül pipázva megmagyarázza, hogy nem volt más választás, a veszteségek elkerülhetetlenek voltak. Ezzel egyidejűleg ezernyi kópiáját vetítik Szovjetunió-szerte a Vezeklés című filmnek. A benne megrajzolt rút, nevetséges, de félelmetes kisvárosi diktátort mindenki a sztálini önkényuralommal azonosítja — noha a rendező, Tengiz Abuladze finom eszközeivel éppen a profán hasonlatosság látszatát igyekszik elkerülni. (A film az idén Cannes-ban különdíjat nyert.) A Novij Mir című folyóirat már 1967-ben, majd az Oktyabr 1979-ben beharangozta Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei című regényének közlését. Nem az akkori főszerkesztőn, a nagyszerű Alekszandr Tvardovszkijon múlt, hogy a mű húsz évig „pihent” és csak most jelent meg a Druzsba Narodov hasábjain folytatásokban. A moszkvai Arbat-negyed fiataljairól szól, hogyan élik át a kezdődő, érthetetlen letartóztatásokat, az egyre nehezebbé váló időket. Ám az igazi főszereplő Sztálin és főleg a sztálini gondolkodás. A Kirov-merénylettel végződő műben sok szörnyűségre derül fény. „Mire jó ez nekünk? Minek feltépkedni a sebeket?” — teszi föl a kérdést egy fiatalember a 76 éves írónak egy tévéműsorban. A regény hamarosan könyv alakban is megjelenik, Ribakov már a kefelevonaton, dolgozik. Addig is rongyossá olvasott folyóiratpéldányokban és a róla készült méregdrága fénymásolt füzetekben futótűzszerűen terjed. Hat év után látott napvilágot Anatolij Prisztavkin Elszunnyadt egy arany fellegecske című regénye a Znamjában. Két tizenegy éves fiúról szól, ikrek. Árvaházban tengetik életüket, majd 1944-ben se szó, se beszéd, a Kaukázusba irányítják őket. A csecsenek földjére. Az őslakosokat — kollektív büntetésként egyesek árulása miatt — kitelepítették, elűzték földjükről. Néhány illegálisan ottmaradt, a hegyekben bujkáló csecsen a betolakodók iránti gyűlöletében kegyetlenül megöli az árvák egyikét. A másik életét egy csecsen fiú önfeláldozása menti meg, s ő lép a testvér helyére. A háború egyik „mellék hadszínterének” szörnyű tragédiája tárul fel, a sztálini idők „elintézésmódjának” tragédiája. A Lityera tornaja Gazeta hasábjain egy pedagógus megfeddi Prisztavkint, mert „koszos tolvajokat” — a fivérek néhány szem fagyos krumplit valóban loptak, éhesek voltak — teszi meg regénye főhőseivé, s olyan, szerinte nem tipikus nevelőket ábrázol, akik nem átallják enninnivaló nélkül a hosszú vonatútra küldeni a gyerekeket. Nemrégen nyílt meg a nagyközönség előtt a Novogyevicsje temető Moszkvában. Amíg korlátozott volt a látogatás, úgy hírlett, ez — egyebek között — a Hruscsov-emlékmű miatt van. Tény, hogy korábban is, manapság is mindig nagy halom friss virág illatozik a sztálini személyi kultuszt leleplező, az 1956-os XX. kongresszus beszámolóját előterjesztő egykori SZKP- főtitkár sírján. Nem valószínű, hogy a rokonok gondoskodnának ilyen gyakran és ekkora menynyiségben a korántsem könnyen beszerezhető vágott virágról. Ugyanakkor a „Kortársaim” című, nemrégen vetített televíziós filmben a földre visszatérő Gagarin büszkén lépdel a vörös futószőnyegen, ám azt már nem láthatja a néző, hogy ki fogadja, kinek tesz jelentést; ezt a részt kivágták az egykori híradófelvételből — Hruscsov várja ugyanis a futószőnyeg másik végén. A szovjet történelem fehér foltjai — így emlegetik mostanában azokat a periódusokat, amelyeknek részletes és széles körben hozzáférhető feldolgozásával a szovjet történelemtudomány adós maradt. Az említett esetek is mutatják, eltüntetésük nem fájdalommentes folyamat, olykor heves érzelemnyilvánítások kísérik. Szükségességét viszont ma már pártdokumentumok hangsúlyozzák. Azon egyszerű meggondolásból kiindulva, hogy hovatovább a jövőbe vezető úton torlaszokat képeznek az emberek tudatát erőteljesen befolyásoló „fehér foltok”. „A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején kialakult stagnálás nem magától következett be — nyilatkozta Anatolij Ribakov a Moszkovszkije Novosztyinak. — Annak a lélektani állapotnak a folytatása ez, amely a harmincas években alakult ki, amikor az emberek leszoktak az önálló gondolkodásról — egy ember gondolkodott mindenki helyett —, kiveszett belőlük a kezdeményező kedv, az emberi méltóság tudata.” A felülvizsgálat igényéből fakadó, új, elfogulatlanabb faggatása kezdődött el a szovjet történelemnek. Nincs olyan beszéde az SZKP KB főtitkárának, amelyben ne fordulna a klasszikusokhoz, mindenekelőtt Leninhez. S ugyanezt teszik sokan mások is, főleg diákok, értelmiségiek. És korántsem valamiféle központi kezdeményezésre, utasításra, hanem spontánul. Lenin napjaink egyik legnépszerűbb szerzője a Szovjetunióban. „Lenin legfontosabb gondolatai nem hogy nem avultak el, hanem ellenkezőleg, megvalósításra várnak” — nyilatkozta a minap Jurij Afanaszjev, a Szovjetunió levéltárának és történelemtudományi intézetének igazgatója. Ez év januárjában ugyanő cikket tett közzé a Moszkovszkije Novosztyiban. A szovjet történelemtudományt stagnálónak, a világszínvonaltól húsz évvel elmaradottnak minősítette. „Egész korszakok maradtak tudományos elemzés nélkül. Olykor évszázadok és országok egész sorára mindössze egy vagy két specialista jut”. Új megközelítést, új metodikát sürget. „Az elmúlt másfél-két évtizedben elgyengült az az impulzus, amit az 1956—61-es párthatározatok adtak, és hanyatlásnak indult az októberi forradalom történetének tanulmányozása is” — írja. Felül kell vizsgálni szerinte az 1938-ban kivégzett Buharin, a 36-ban kivégzett Zinovjev és Keményen szerepét, akiket ő nem tart a szocializmus ellenségeinek. „A gondolat fejlődése húsz évre megszűnt” — teszi hozzá egy másik interjúban. Négy különböző helyen dolgozó, vezető beosztású szovjet párttörténész válaszolt közös aláírással, ugyancsak a Moszkovszkije Novosztyiban. Szerintük Afanaszjev cikkét „a nem marxista történészek csak üdvözölhetik, az csak megtéveszti a történelmet hallgató diákokat, felháborítja a Szovjetunió és az SZKP történelmével foglalkozó idősebb tudósokat”. Maguk is csak csodálkoznak rajta, hogy „ez a tudománytalan, nagyképűen fontoskodó anyag ily hűhót kavart”. Különösen az idézett kitételeket sérelmezik, védelmezik tudományuk eredményeit. Arra intik Afanaszjevet, hogy „a peresztrojka, vagyis az átalakítás nem lerombolást jelent,hanem építést, a történelemtudomány új magaslatainak elérését”. Elhatárolják magukat Afanaszjev álláspontjától, aki szerintük csak „sajnálkozik afelett, hogy az SZKP történetének tankönyveit még mindig nem haladták meg, sőt olykor egyenesen megismétlik az októberi forradalom győzelméről és a szovjetunióbeli szocialista építésről kialakított sztálini sémát, azt a sémát, amely messze áll az igazságtól«”. „Nyilvánvaló — válaszol Afanaszjev —, hogy a Szovjetunió és a világszocializmus jövője nagymértékben azon múlik, idejében felfogjuk-e a múltat, őszintén szembe tudunk-e nézni mai valóságunkkal.” Ami pedig a peresztrojkát illeti, az bizony — vélekedik Afanaszjev — egyszerre jelent rombolást és építést, s a kettő úgy egymáshoz tartozik, mint egyazon érme két oldala. Légüres térbe nem lehet építeni. „Tételezzük fel — érvel a továbbiakban —, hogy a történelemtudomány nem stagnált az elmúlt évtizedekben. Vajon meg lehet-e nevezni csak egyetlen olyan, 1985 előtt kiadott könyvet, amely ne a »fejlett" szocializmus sikereivel" foglalkozott vol- Sztálin - egy korszak és a fehér foltok 22