Magyar Ifjúság, 1988. május-augusztus (32. évfolyam, 19-35. szám)
1988-06-17 / 25. szám
A Neris és a Vilnele folyócskák összefolyásánál a litván nagyfejedelem különös álmot látott, egy vasfarkast. Messze földről is hozattak híres álomfejtőket e furcsa látomás jelentésének kibogozására. A bölcsek sokat vesződtek, ám végül azonos eredményre jutottak. A vasfarkas azt üzeni, itt és most nyílik kitűnő alkalom a birodalom fővárosának megalapítására. Gediminas nagyfejedelem megfogadta a tanácsot, s ha hihetünk a legendának, akkor 1323-ban ennek az álomnak köszönhetően jött létre Vilnius városa, Litvánia mai fővárosa, a IV. Szovjet— Magyar Ifjúsági Barátságfesztivál otthona. Utcanevek rehabilitációja Vitán felül áll, hogy a Szovjetunió egyik legszebb, leghangulatosabb városa Vilnius. Szépségének titka múltjának és jelenének ritka harmóniájában keresendő. Gediminas tornya ma is áll, ez a város jelképe. Piros-fehérzöld lobogót lenget tetején a szél, ezek a litván nemzeti színek is. Az óvárosban az egymás mellé építkező korok stílusai békésen kiegészítik egymást, sajátos vilniusi hangulatot árasztanak. A Szovjetunióban a történelmi értékek ma reneszánszukat élik, különösen vonatkozik ez Vilniusra, amelynek óvárosában kiterjedt restaurációs munkálatokat végeznek. A vilniusiak például nem „átallották” az óváros főutcáját visszakeresztelni Pilines (erőd), illetve Didzioji (nagy) elnevezésekre, pedig évtizedeken át — alighanem moszkvai mintára — Gorkij nevét viselték. Ám amíg a fővárosban létjogosultsága van a főutcát a nagy orosz íróról elnevezni, addig Litvániában, ahova az egyébként itt is rangján tisztelt irodalmi óriás sosem jutott el, sosem volt igazán indokolt a patinás évszázados nevek átváltoztatása. A közelmúltban lezajlott névcserében — mondja avatott útikalauzom, Leonas Minkevicius, a Litván Komszomol KB munkatársa —, az volt a legjobb, hogy senkit sem vezérelt sértő szándék, s ennélfogva senki sem sértődött meg. Gedrydas Varnauskas, a félmilliós példányszámú ifjúsági lap, a Komjaunimo Tiesa főszerkesztője nem kis büszkeséggel mutatja: a legutóbbi lapszámban csaknem egyharmad oldalon az ősi litván címert és annak történetét ismertetik, miként alakítottak rajta az évszázadok — először a lap fennállása óta. Egy-két éve még teljességgel elképzelhetetlen lett volna egy ilyen publikáció, menten rájuk sütötték volna a nacionalizmus bélyegét. De nemcsak az ódon város hangulata, történelmi levegője, hanem levegőjének kémiai tisztasága is megkapó. Vilnius lakosainak száma félmillió körül mozog. A tudatosan decentralizáló köztársasági iparpolitikának köszönhetően sosem élt meg viharos bevándorlási hullámokat, nem duzzadt fővárosa egyetlen nagyváros vízfejjé. Az urbanizáció megoszlott közte és Litvánia többi városa között, ennélfogva itt ismeretlen fogalom a túlnépesedés. A kiegyensúlyozott fejlődés viszont ritka lehetőségeket teremtett a városfejlesztőknek, noha a Szovjetunió-szerte általános lakásproblémában Vilnius is osztozik. Új kerületei nem viselik magukon a menynyiségi igényeket túlhangsúlyozó építkezés jegyeit, a szürke, egyhangú, már új korukban is olykor rozoga benyomást keltő panelkolóniák nyomasztó hangulatát. Az óváros dombok karéjában, völgyben fekszik. Az új kerületek ezekre a dombokra épültek. A négyemeletes épület a jellemző, s nyolcemeletesnél nagyobb lakóházat építeni nem is szabad. Mindöszsze néhány középület szökik magasabbra. A szellősen elrendezett, eredeti környezetét, az erdőt maximálisan megkímélő Lazdiner kerület tervezői Lenin-díjat kaptak. Ritka példát teremtettek arra, hogy házgyári elemekből is lehet hangulatos, humanizált környezetű várost építeni. Sztálinista fiatalok? Algirdas Kumzával, a Litván Komszomol KB titkárával a fesztiválprogramról beszélgetve megüti a fülemet a „sztálinista fiatalok” kifejezés. Ilyen is van? És éppen a fiatalok között? Mennyire nem összeillő fogalompárosítás! A sztálini személyi kultusz leleplezésének következetlenségei miatt — mondja Algirdas — sok mai fiatal hamis illúziókat táplál e korszak iránt. Nem kevés felnőttel együtt úgy gondolják, hogy „Sztálin idejében bezzeg rend volt”. Az ország fejlődött, az emberek nem ittak, a háborút megnyertük, csak sajnálkozni lehet azon, hogy egyesek mindezért (ha egyáltalán így volt!) „méltánytalan” árnak tartják ártatlanok elítélését, a tömeges kivégzéseket. Április elsején a Komjauntimo Tiesában egy I/ILHNUS várja a magyarokat „Elvittném magammal, ha tudnám” - Napóleon mondta e szavakat a képen látható Szent Anna-templom láttán. Az előtérben: Leonas, mind e történetek tudója és elmesélője