Magyar Jogász, 1879 (4. évfolyam, 1-147. szám)
1879-05-04 / 102. szám
IV. évfolyam 1879. 102. sz. Budapest, vasárnap május 4. , „magyar“ JOGÁSZ"!! megjelent minden nap, hitett kivéve. 1 Előfizetési ár: „ Égés* évre . . . 15 frt — !! ' Fél évre .... 7 „ 50 : negyed évre . . 4 „ — !! ' Egy hónapra. 1 „ 40 Hirdetések: hatodhasábos peritaor egy jószeri hirdetéséért 19 kr., kétezer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 18 kr., minden beiktatásnál. A jó bélyegdis kulin minden beiktatás után 30 kr. osztr. ért. MAGYAR JOGÁSZ JOGI ES KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Szerkesztőség kiadóhivatal: Budapest, V. Jómstír 3. ii, hová a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfizetési s hirdetési dijak, nemkülönben a beiktatandó hirdetmények is küldendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtatnak el Megszűnt-e a szentszékek hatásköre a vegyes házassági perfolyam alatt az ideiglenes lakás és élelmezésre nézve? (Két közlemény.) I. Ez érdekes kérdés megoldására egyrészről az 1868. LIV. t.-czikk 22 s 36. §§-ainak határozatlansága, másrészről az ugyanazon évi XLVIII. t.-czikk tökéletlensége szolgáltatott és szolgáltat még mindig több házassági perben alkalmat. E casuisticus jogi kérdés megoldására, miként lapunk ez idei 90. számában hoztuk, a semmitőszék teljesülése lett ugyan utasítva s igy remélhető, hogy annak magas enuntiatiójában addig is, mig uj házassági törvénykönyv fog codificáltatni és slendrián perrendtartásunk revideáltatni, maholnap nyerendünk némi iránytűt, mely a bíróságok közt s úgy az egyházi, mint a világi jogászkörökben uralkodó zavaros nézetáramlat s bizonytalanságnak határt vetend. Minthogy azonban, a különben nagyon respectabilis semmitőszék sem áll merő mindentudó s csalhatatlan pápákból s bárminő tartalmú legyen is várva-várt enuntiatiója, minthogy törvényhozási sanktióval nem fog bírni, de ezáltal az eszmecsere szabadsága s az egyéni szakvélemények nyilvánulása sem korlátoltathatik: a sajtó praecursori előhírnöki hivatásához képest bátorságot veszünk itt egyéni nézetünket és szerény tanulmányunkat már a priori is közzétenni, remélve, hogy ha mást nem eredményeznek, legalább az avatottabb tollakat mozgásba hozhatják. Hogy ezen minden vallásfelekezetre nézve nagyon fontos kérdést kellőképen megérthessük, szükség mindenekelőtt legalább azon legközelebbi törvényekre futólagos visszapillantást vetnünk, melyek a vegyes házassági válóperekben az egyházi bíróságokat illető competentia körét szabályozták s a mai praxisnak is részint alapul, részint kiindulási pontokul szolgálnak. Az egyházi bíróságok competentiája körül való jogviták némileg már az 1791-diki törvényben megoldást nyertek azáltal, hogy a katholikus konzistoriumok a vegyes házasságok minden nemében, a protestánsok pedig saját házassági ügyeik felett a polgári bíróságok által nyertek hatáskört. II. Ferencz császár és királynak (1792— 1835.) e tárgyra nézve sem oka, sem alkalma nem volt újabb reformokhoz nyúlni. Azonban mégis van ezen uralkodó idejéből rendelet, mely jelen thémánkra nézve is igen fontos. II. József császár házassági pátense szerint ugyanis, szintén a polgári törvényszékek ítéltek az evangélikusok minden házassági ügyében, az eljegyzéseknek, házassági ígéretnek, az elvált házastárs lakása sélelmezésére vonatkozó igényeknek semmi jogérvényesség sem tulajdonittatván. II. Ferencz abban az esetben, ha az evangélikus személy a katholikusnak házasságot ígért s ideiglenes elválás következtére is bizonyos kötelességeket vállalt, még akkor is, ha az eljegyzéstől visszalépni akart volna, az ily eljegyzési ügyeket a kath. konzisztoriumokhoz utasította s ez iránt 1806. aug. 26-án, 16259. sz. a. parancsot is bocsátott ki. E legfelsőbb parancsnak még most is meg van a maga hatálya. V. Ferdinánd országlása alatt csak annyiban rendelkezett törvényhozásunk e tárgyban, amennyiben az 1839. évi április 30-án 16306. sz. kiadott rendeletével az 1790/1. 26.czikk határozatait továbbra is érvényben kivánta tartatni. Ferencz József császár s apostoli királyunknak (1848 —1879.) kormánya alatt e pontra nézve többféle rendelet adatott ki és számos törvény keletkezett. Ezek között fontosak bizonyára: 1) az 1853. máj. 3-dikán hazánkba is átplántált auszt. által. polg. törvénykönyv; 2) az 1856. október 8-án életbeléptetett házassági törvény és 3) a Rómával ugyanezen időben kötött concordatum. A most említett osztr. házassági törvény 52. s 60. §§-ai szorosan kijelölik azon hatáskört, mely az elválasztandó házastársak vagyoni viszonyai, ideiglenes lakására s élelmezésére vonatkozik. Az előbbiekre nézve határozni s ítélkezni, kizárólag a polgári bíróságok jogosítják, tehát az egyházi bíróságok semmi illetékességgel sem bírnak. A polgári bíróságoknak kötelességükké tétetik ez érdemben hozott határozataikat vagy ítéleteiket az egyházi bíróságokkal közölni. Hazai törvényhozásunk az egyházi bíróságok idevonatkozó illetékességéről 1868-ban, különösen pedig a 48. tcz. 1. s az 53. tcz. 11., végre az 54. tcz. 22—36. §§-aiban eléggé bőven s határozottan rendelkezik ugyan, de arról, hogy a válóperben álló s vegyes házasságban élt házastársak ideiglenes lakását s élelmezését az egyházi avagy a világi bíróság állapítsa-e meg, világosan nem intézkedik, sőt azt helyesnek és czélszerűnek tartjuk. Bolygassuk meg már egyszer a képviselőházat is, hátha hajlandó jóvá tenni azt a hibát, amit karunkon elkövetett. Az ellen nincs kifogásunk, hogy a „közvélemény“ reprodukálja a kérvény pontjait, csak azt kárhoztatjuk, hogy czikkét azzal a malitiózus megjegyzéssel fejezi be, hogy ebben a kérvényben a kamara nem hangsúlyozta az ügyvédi kar kebelében lábrakapott uzsoráskodás megszüntetését. Először is nem tudjuk, hogy a zuglapoknak igazuk van-e, vagy sem; másodszor nem tudjuk, hogy a kamara, ha esetleg az a pár ügyvéd, ki a lapokban meghurczoltatott, tényleg uzsoráskodnék is: váljon nem kellene-e mindenekelőtt a törvényhozást elitélni, mely az uzsoráskodást látszólagos romboló hatása daczára törvényileg szentesítette. Egyébiránt biztosíthatjuk a „közvéleményt“, hogy az ügyvédeknek a mostani viszonyok közepette ép úgy nincs pénzük, mint nincs rendesen a hírlapírók és íróknak az uzsoráskodásra; de legyen szabad mégis megjegyeznünk, hogy a a sok regényírón kívül mi csak két jobb módút ismerünk és mind a kettő kérlelhetlenül uzsoráskodik. Budapest, május 3. A képviselőházban ma Tisza miniszterelnök törvényjavaslatot terjesztett be a szegedi kormánybiztosság felállításáról, mely az illető szakbizottsághoz utasíttatott. Ezután folytatták az átalános vitát a magyar nyelv kötelező oktatásáról szóló törvényjavaslat felett. Még mindig akadt négy szónok, kinek még volt mondanivalója. E rettenthetlen férfiak: Maximovich Miklós, ki szerb létére a javaslatot nem fogadja el, továbbá Herch Antal, ki par force polémiát zengett, Bacon József, ki nem lenne igazi szász, ha a magyar nyelv jogát respektálná, végre Várady Gábor, ki a mármarosi románok hazafiasságát tartá szükségesnek védelmezni. Déli 12-kor a vita megszakadt s a ház beadta a szavazatokat a közigazgatási bizottság 21 tagjára, az eredmény a holnaputáni ülésben hirdettetik ki. Ezután a kérvények tárgyalása következett minden érdekes intermezzo nélkül. Végül Fálk Miksa intézett interpellácziót a pénzügyminiszterhez , az aranyjáradéki ügyben. „Az ügyvédi kar panaszai a ház előtt“ czím alatt vezérczikket hoz a „Közvélemény.“ Elmondja vázlatosan a kérvény tartalmát. A tartalom pedig nem egyéb, mint az, amit a szaklapok s kamarák már évek óta elmondottak. Nem akarjuk ezáltal a kérvény értékét csökkenteni. Exclusiv rendszer a kinevezéseknél. Az utóbbi időben az ügyvédi kar jelenlegi kedvezőtlen helyzetének okai gyakran eszmecsere tárgyát képezték. Ügyvédi kamarák, szak- és nem szaklapok ismételten foglalkoztak a dologgal ugyannyira, hogy az ma már jóformán ki van merítve. Nem is szándékozzuk ennélfogva részletesen és minden oldalról tárgyalni azt a kérdést, hogy váljon minő tényezők idézték elő a jelenlegi helyzetet s hogy minő intézkedések szükségesek az ügyvédi kar tekintélye és anyagi érdekeinek megóvására. Ezúttal csupán oly oldalára kívánunk a kérdésnek reflektálni, mely nézetünk szerint, eddig elé nem részesült fontosságához mért méltatásban. Az illetékes körök figyelmét pedig annál inkább ki kellene erre a momentumra is terjeszteni, mert az nem csak az ügyvédi érdekek szempontjából, hanem azért is nevezetes, mert szoros összefüggésben áll a bírói kinevezéseknek szintén napirenden álló kérdésével. Az ügyvédi elemnek a törvénykezési hivataloktól való hermeticus elzárását értjük. Az ügyvédre nézve a birói állások elnyerése határos a lehetetlenséggel. A bírósági segédszemélyzet pedig szintén kizárólag a bírói gyakorlaton levő jogvégzett egyénekből requlráltatik. Törvényszéki jegyzőségre hasztalan pályáznak még fiatalabb ügyvédek is s a törvényszéki elnökök a vidéki aljegyzői állásra sem hozzák javaslatba a legkitűnőbb egyetemi vizsgálati bizonyítványokat és jogtudori diplomát felmutató ügyvédjelölteket. A fővárosban pedig más kandidatióról annál kevésbé lehet szó. Ennek az eljárásnak indokolására rendszerint az hozatik fel, hogy nem volna méltányos a kinevezésnél azt, ki csekély fizetéssel már hónapokat töltött a bíróságnál, mellőzni oly pályázó miatt, ki semmi szolgálati időt nem képes igazolni. Ez az érv azonban, melyen kivül más nem is képzelhető s nem is hozatik fel, teljesen tarthatatlan s a mellett consequentiáiban a bíróságok szakképzettségének csökkenését fogja előidézni. Annak a sokszor emlegetett lépcsőnek csökönyös pártfogói előtt méltánytalannak tűnhetik ugyanis fel az, ha nem bírósági hivatalnokkal töltetik be néhány állás; aki azonban a bírói qualifikatiót szabályozó törvényeket és az ügyvédi rendtartás intézkedéseit vizsgálja, meggyőződhetik arról, hogy épen a büreaukratikus felfogás méltánytalan. Az ügyvédrendtartás értelmében ugyanis ügyvédi vizsgára tudvalevőleg csak az bocsátható, ki az egyetemi vizsgákon kívül a jogtudori fokot is kimutatja (tehát három szigorlatot letesz nem is említve a tudori értekezést) s a három évi joggyá