Magyar Jogász, 1879 (4. évfolyam, 1-147. szám)

1879-05-04 / 102. szám

IV. évfolyam 1879. 102. sz. Budapest, vasárnap május 4. , „magyar“ JOGÁSZ"!! megjelen­t minden nap, hitett kivéve. 1 Előfizetési ár: „ Égés* évre . . . 15 frt — !! ' Fél évre .... 7 „ 50 : negyed évre . . 4 „ — !! ' Egy hónapra. 1 „ 40 Hirdetések: hatodhasábos peritaor egy­ jó­szeri hirdetéséért 19 kr., kétezer­­ 16 kr., és többszöri hirdetéséért 18 kr., minden beiktatásnál. A j­ó bélyegdis kulin minden beiktatás­­ után 30 kr. osztr. ért. MAGYAR JOGÁSZ JOGI ES KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Szerkesztőség kiadó­­­hivatal: Budapest, V. Jómstír 3. ii, hová a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfizetési s hirdetési di­jak, nemkülönben a beikta­tandó hirdetmények is kül­dendők. — Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat­nak el Megszűnt-e a szentszékek hatásköre a ve­gyes házassági perfolyam alatt az ideig­lenes lakás és élelmezésre nézve? (Két közlemény.) I. Ez érdekes kérdés megoldására egyrész­ről az 1868. LIV. t.-czikk 22 s 36. §§-ainak határozatlansága, másrészről az ugyanazon évi XLVIII. t.-czikk tökéletlensége szolgáltatott és szolgáltat még mindig több házassági perben alkalmat. E casuisticus jogi kérdés megoldására, miként lapunk ez idei 90. számában hoztuk, a semmitőszék teljesülése lett ugyan utasítva s igy remélhető, hogy annak magas enun­­tiatiójában addig is, mig uj házassági tör­vénykönyv fog codificáltatni és slendrián per­rendtartásunk revideáltatni, maholnap nyeren­­dünk némi iránytűt, mely a bíróságok közt s úgy az egyházi, mint a világi jogászkörökben uralkodó zavaros nézetáramlat s bizonytalanság­nak határt vetend. Minthogy azonban, a különben nagyon respectabilis semmitőszék sem áll merő mindentudó s csalhatatlan pápákból s bárminő tartalmú legyen is várva-várt enuntiatiója, minthogy törvényhozási sanktióval nem fog bírni, de ezáltal az eszmecsere szabadsága s az egyéni szakvélemények nyilvánulása sem korlá­­toltathatik: a sajtó praecursori előhírnöki hi­vatásához képest bátorságot veszünk itt egyéni nézetünket és szerény tanulmányunkat már a priori is közzétenni, remélve, hogy ha mást nem eredményeznek, legalább az avatottabb tol­lakat mozgásba hozhatják. Hogy ezen minden vallásfelekezetre nézve nagyon fontos kérdést kellőképen megérthessük, szükség mindenekelőtt legalább azon legköze­lebbi törvényekre futólagos visszapillantást vet­nünk, melyek a vegyes házassági válóperekben az egyházi bíróságokat illető competentia körét szabályozták s a mai praxisnak is ré­szint alapul, részint kiindulási pontokul szol­gálnak. Az egyházi bíróságok competentiája körül való jogviták némileg már az 1791-diki tör­vényben megoldást nyertek azáltal, hogy a katholikus konzistoriumok a vegyes házasságok minden nemében, a protestánsok pedig saját házassági ügyeik felett a polgári bíróságok ál­tal nyertek hatáskört. II. Ferencz császár és királynak (1792— 1835.) e tárgyra nézve sem oka, sem alkalma nem volt újabb reformokhoz nyúlni. Azonban mégis van ezen uralkodó idejéből rendelet, mely jelen thémánkra nézve is igen fontos. II. József császár házassági pátense szerint ugyanis, szintén a polgári törvényszé­kek ítéltek az evangélikusok minden házassági ügyében, az eljegyzéseknek, házassági ígéret­nek, az elvált házastárs lakása s­élelmezésére vonatkozó igényeknek semmi jogérvényesség sem tulajdonittatván. II. Ferencz abban az esetben, ha az evangélikus személy a katholi­­kusnak házasságot ígért s ideiglenes elválás következtére is bizonyos kötelességeket vállalt, még akkor is, ha az eljegyzéstől visszalépni akart volna, az ily eljegyzési ügyeket a kath. konzisztoriumokhoz utasította s ez iránt 1806. aug. 26-án, 16259. sz. a. parancsot is bo­csátott ki. E legfelsőbb parancsnak még most is meg van a maga hatálya. V. F­er­din­án­d országlása alatt csak annyiban rendelkezett törvényhozásunk e tárgy­ban, amennyiben az 1839. évi ápril­is 30-án 16306. sz. kiadott rendeletével az 1790/1. 26.­­czikk határozatait továbbra is érvényben kivánta tartatni. Ferencz József császár s apostoli ki­rályunknak (1848 —1879.) kormánya alatt e pontra nézve többféle rendelet adatott ki és számos törvény keletkezett. Ezek között fonto­sak bizonyára: 1) az 1853. máj. 3-dikán hazánkba is átplántált auszt. által. polg. törvénykönyv; 2) az 1856. október 8-án életbeléptetett házassági törvény és 3) a Rómával ugyanezen időben kötött concord­atum. A most említett osztr. házassági törvény 52. s 60. §§-ai szorosan kijelölik azon hatás­kört, mely az elválasztandó házastársak va­gyoni viszonyai, ideiglenes lakására s élel­mezésére vonatkozik. Az előbbiekre nézve határozni s ítélkezni, kizárólag a polgári bíróságok jogosítják, tehát az egyházi bí­róságok semmi illetékességgel sem bírnak. A polgári bíróságoknak kötelességükké tétetik ez érdemben hozott határozataikat vagy ítéletei­ket az egyházi bíróságokkal közölni. Hazai törvényhozásunk az egyházi bíró­ságok idevonatkozó illetékességéről 1868-ban, különösen pedig a 48. tcz. 1. s az 53. tcz. 11., végre az 54. tcz. 22—36. §§-aiban eléggé bőven s határozottan rendelkezik ugyan, de arról, hogy a válóperben álló s vegyes há­zasságban élt házastársak ideiglenes lakását s élelmezését az egyházi avagy a világi bíróság állapítsa-e meg, világosan nem intézkedik, sőt azt helyesnek és czélszerűnek tartjuk. Boly­gassuk meg már egyszer a képviselőházat is, hátha hajlandó jóvá tenni azt a hibát, a­mit karunkon elkövetett. Az ellen nincs kifogásunk, hogy a „közvélemény“ reprodukálja a kérvény pont­jait, csak azt kárhoztatjuk, hogy czikkét azzal a malitiózus megjegyzéssel fejezi be, hogy ebben a kérvényben a kamara nem hangsúlyozta az ügy­védi kar kebelében lábrak­apott uzsoráskodás meg­szüntetését. Először is nem tudjuk, hogy a zugla­poknak igazuk van-e, vagy sem; másodszor nem tudjuk, hogy a kamara, ha esetleg az a pár ügyvéd, ki a lapokban meghurczoltatott, tényleg uzsoráskodnék is: váljon nem kellene-e mindenek­előtt a törvényhozást elitélni, mely az uzsorásko­dást látszólagos romboló hatása daczára törvényi­leg szentesítette. Egyébiránt biztosíthatjuk a „köz­véleményt“, hogy az ügyvédeknek a mostani vi­szonyok közepette ép úgy nincs pénzük, mint nincs rendes­en a hírlapírók és íróknak az uzsorásko­dásra; de legyen szabad mégis megjegyeznünk, hogy a a sok regényírón kívül mi csak két jobb módút ismerünk és mind a kettő kérlelhetlenül uzsoráskodik. Budapest, május 3. A képviselőházban ma Tisza miniszter­elnök törvényjavaslatot terjesztett be a szegedi kormány­biztosság felállításáról, mely az illető szak­­bizottsághoz utasíttatott. Ezután folytatták az áta­­lános vitát a magyar nyelv kötelező oktatásáról szóló törvényjavaslat felett. Még mindig akadt négy szónok, kinek még volt mondani­valója. E rettent­­hetlen férfiak: Maximovich Miklós, ki szerb létére a javaslatot nem fogadja el, továbbá H­e­­r­­­c­h Antal, ki par force polémiát zengett, B­a­­con József, ki nem lenne igazi szász, ha a ma­gyar nyelv jogát respektálná, végre V­á­r­a­d­y Gábor, ki a mármarosi románok hazafiasságát tartá szükségesnek védelmezni. Déli 12-kor a vita meg­szakadt s a ház beadta a szavazatokat a közigaz­gatási bizottság 21 tagjára, az eredmény a holnap­utáni ülésben hirdettetik ki. Ezután a kérvények tárgyalása következett minden érdekes­ intermezzo nélkül. Végül Fálk Miksa intézett interpellácziót a pénzügyminiszterhez , az aranyjáradéki ügyben. „Az ügyvédi kar panaszai a ház előtt“ czím alatt vezérczikket hoz a „Közvélemény.“ Elmondja vázlatosan a kérvény tartalmát. A tar­talom pedig nem egyéb, mint az, a­mit a szakla­pok s kamarák már évek óta elmondottak. Nem akarjuk ezáltal a kérvény értékét csökkenteni. Exclusiv rendszer a kinevezéseknél. Az utóbbi időben az ügyvédi kar jelenlegi kedvezőtlen helyzetének okai gyakran eszmecsere tárgyát képezték. Ügyvédi kamarák, szak- és nem szaklapok ismételten foglalkoztak a dolog­gal ugyannyira, hogy az ma már jóformán ki van merítve. Nem is szándékozzuk ennélfogva részletesen és minden oldalról tárgyalni azt a kérdést, hogy váljon minő tényezők idézték elő a jelenlegi hely­zetet s hogy minő intézkedések szükségesek az ügyvédi kar tekintélye és anyagi érdekeinek meg­óvására. Ezúttal csupán oly oldalára kívánunk a kérdésnek reflektálni, mely nézetünk szerint, ed­­dig elé nem részesült fontosságához mért méltatásban. Az illetékes körök figyelmét pe­dig annál inkább ki kellene erre a momentumra is terjeszteni, mert az nem csak az ügyvédi ér­dekek szempontjából, hanem azért is nevezetes, mert szoros összefüggésben áll a bírói kinevezé­seknek szintén napirenden álló kérdésével. Az ügyvédi elemnek a törvénykezési hivata­loktól való hermeticus elzárását értjük. Az ügyvédre nézve a birói állások elnyerése határos a lehetetlenséggel. A bírósági segéd­személyzet pe­dig szintén kizárólag a bírói gyakorlaton levő jog­­végzett egyénekből requlráltatik. Törvényszéki jegyzőségre hasztalan pályáznak még fiatalabb ügyvédek is s a törvényszéki elnö­kök a vidéki aljegyzői állásra sem hozzák javas­latba a legkitűnőbb egyetemi vizsgálati bizonyít­ványokat és jogtudori diplomát felmutató ügyvéd­jelölteket. A fővárosban pedig más kandidatióról annál kevésbé lehet szó. Ennek az eljárásnak indokolására rendszerint az hozatik fel, hogy nem volna méltányos a kine­vezésnél azt, ki csekély fizetéssel már hónapokat töltött a bíróságnál, mellőzni oly pályázó miatt, ki semmi szolgálati időt nem képes igazolni. Ez az érv azonban, melyen kivül más nem is képzel­hető s nem is hozatik fel, teljesen tarthatatlan s a mellett consequentiáiban a bíróságok szakkép­zettségének csökkenését fogja előidézni. Annak a sokszor emlegetett lépcsőnek csökö­nyös pártfogói előtt méltánytalannak tűnhetik ugyanis fel az, ha nem bírósági hivatalnokkal töltetik be néhány állás; a­ki azonban a bírói qualifikatiót szabályozó törvényeket és az ügyvédi rendtartás in­tézkedéseit vizsgálja, meggyőződhetik arról, hogy épen a büreaukratikus felfogás méltánytalan. Az ügyvédrendtartás értelmében ugyanis ügy­védi vizsgára tudvalevőleg csak az bocsátható, ki az egyetemi vizsgákon kívül a jogtudori fokot is kimutatja (tehát három szigorlatot letesz nem is említve a tudori értekezést) s a három évi joggyá­

Next