Magyar Kereskedők Lapja, 1897. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1897-01-03 / 1. szám

2 termi gyümölcseit. A királyi trónbeszéd, melylyel az új országgyűlés megnyittatott, biztosítékul szolgál arra nézve, hogy a törvényhozás fő figyelme jövőben ismét a gazdasági alkotások felé irányul s az üzlet­emberek nyomasztó adóterhe is, különösen méltányossági és arányossági szempontok­ból, megkönnyebbül. Mezőgazdasági viszo­nyaink javulásnak indultak, a filloxéra által elpusztított szőlők helyreállítása gyorsan halad előre, a sertésvész szünőben van, az állattenyésztés nagy arányokban fejlődik, a termények ára lényegesen javult s előre láthatólag hosszabb ideig nem is fog csök­kenés beállani. Állandó béke biztosítékai tűnnek fel minden irányban s, ha Török­ország a reform útjára terelte­tik, ott mi is új, kedvező piaczokra számíthatunk. E kedvező prognosztikonok intenek felénk. Csüggedni tehát nincs okunk, nincs külö­nösen a magyar kereskedelemnek, mely egyre nagyobb jelentőségre emelkedik. M­időn tehát olvasóinknak, általában a magyar kereskedőknek boldog újévet kívánunk, kívánjuk egyszersmint, hogy a kereske­delem felvirágzásába helyezett remény ne hagyja el őket a jövőben sem! Külkereskedelmi képvisele­tünk. Nem egyszer volt már szó a Magyar Kereskedők Lapjá­ban arról, hogy a monarkia külkereskedelmi képviselete a lehető leg­gyarlóbb s éppen nem alkalmas arra, hogy exportunkat a verseny­államok törekvései­vel, szívós kitartásával és rendezett keres­kedelmi képviseletével szemben érvényre emelje. Különösen Magyarországnak van oka e részben panaszra. Konzuljaink s a konzulátusok hivatalnokai — tisztelet a kivételeknek — jóformán fogalommal sem bírnak Magyarország termelő és szolgál­tatási képességéről, önálló iparáról és keres­kedelméről, ők csak Ausztriát ismerik — már amennyiben azt is ismerik — annak érdekei szolgálatára vélik magukat egyedül hivatottaknak s ennek következménye aztán az, hogy a külföldön a magyar ipar termé­keit is az osztrák ipar produktumainak tekintik s hogy gyakran érkeznek megren­delések osztrák c­égekhez oly áruk tárgyá­ban, melyek fő forrása Magyarországon van. De csalódnánk, ha azt hinnék, hogy Ausztriában meg vannak elégedve a konzu­lok működésével. Éppen nem s az e rész­ben a Lajtán túl felhangzó panaszok éppen kapóra jönnek nekünk, hogy mi, kiknek külkereskedelmi érdekeit az osztrák­magyar konzulok sokkal inkább elhanya­golják, az égetően szükséges reformokat a legnagyobb erélylyel szorgalmazzuk. Lássuk, minő képet nyújt ma a konzu­látusi ügy s minő reformok volnának e téren szükségesek. Az osztrák-magyar kon­zulok száma 467-re emelkedik, tekintélyes szám s az alább elmondandóktól eltekintve talán elégségesnek mutatkoznék, ha a kon­zuli állások e hivatásnak megfelelő díjazott állami hivatalnokokkal vagy szakképzett kereskedőkkel volnának betöltve. Azonban a legtöbb helyen, részben a fontosabb kereskedelmi góczpontokon is czímzetes konzulok látják el az osztrák-magyar keres­kedelmi ügyeket, kik legtöbbnyire az il­lető ország kereskedői köréből szenteltet­tek ki, legtöbbször a német nyelvet sem beszélik, a magyarul tudó tiszteletbeli konzul pedig ritka, mint a fehér holló. Ezekkel az angol, franczia, spanyol embe­rekkel tehát exportőreink alig bocsátkoz­hatnak levelezésbe s ha ezt meg is kísérlik, vagy egyszerűen nem kapnak választ, vagy ha kapnak, akkor kevés benne a köszönet. Nagyobb baj ennél, hogy az idegen államok polgárai sorából kiszemelt tisztelet­beli konzulok, különösen a tengeren túliak, Ausztria iparáról is csak homályos foga­lommal bírnak. Magyarországot pedig egy­általán nem ismerik, minél fogva a monarkia kereskedelmi érdekeit akarva sem képvisel­hetik akként, hogy terményeinket és ipari produktumainkat a külföldi piaczokon meg­ismertessék s azok számára újabb piaczokat szerezzenek. Erre egyébként még a buzgóbb tiszteletbeli konzulok sem igen törekesznek, mivel fáradozásukért nem részesülnek semmi jutalomban, sőt gyakran hazájuk iparának — tehát a saját érdeküknek — ártanának, ha az osztrák-magyar ipartermékek import­ját előmozdítanák. A verseny­államok külkereskedelmi kép­viselete egészen máskép van szervezve s e tekintetben az összehasonlítás a monar­­kiára nézve valóban megszégyenítő. Külö­nösen Németország az, mely e téren a legnagyobb energiával, a budget kímélése nélkül tör előre s külkereskedelmének az utolsó tíz év alatti óriási fellendülését csakis e részbeni áldozatkészségének és körül­tekintő gondosságának köszönheti. Ausztria- Magyarországnak csak Bombayban, Shan­­gaiban és Yokohamában vannak rendes konzulai, míg Kelet-Ázsia egyéb jelenté­kenyebb kereskedelmi pontjain csupán tiszteletbeli konzulok fungálnak, többnyire angol kereskedők Ellenben Németország­nak Bombayban, Kalkuttában, Singapore­­ban, Batáviában, Manilában, Horkong­­ban, Shangaiban, Pientrinben, Bangkok­ban stb. vannak valódi konzulai. Még rosz­­szabbul áll a dolog Ausztráliában, mely pedig az európai exportra nézve egyre jelentékenyebbé válik. Az ötödik földrészen Ausztria-Magyarországot egyetlen díjazott konzul sem képviseli, míg Németországnak Ausztrália minden nevezetesebb kereske­delmi központján vannak fizetéses konzulai. Hasonlóan áll a dolog a délafrikai gyar­mat­államokban, sőt az oly közelfekvő Levantán is az osztrák-magyar konzulátusi ügy sok, igen sok kívánni­valót enged. Itt ugyan elég szép számmal rendelkezünk kon­­zuláris hivatalnokokkal, de ezek diplomácziai és politikai feladatokkal lévén túlterhelve, ré­szint ez iránybani nagy elfoglaltságuk, részint kereskedelmi szakképzettség hiánya miatt a kereskedelemnek vajmi csekély szolgá­latot tesznek. Az a bürokratikus rendszer és nehézkesség, melyet a mi konzulátusaink pl. Törökországban meghonosítottak, már szinte közmondásossá vált s nem egyszer történik, hogy osztrák-magyar exportőrök, gyárosok, kereskedők, stb., hogy saját konzulátusaink boszantó és sok kárt okozó körülményességeit elkerüljék, inkább vala­mely más állam konzuli hivatalához for­dulnak s a legtöbb esetben ezek készsé­gesen szolgálnak a kívánt informácziókkal, nem ritkán közbenjárással is. Az elmondottakból könnyen levonhatók a következtetések, melyek konzulátusaink gyökeres reformjához vezetnek. Első­sor­ban is számos ismeretes és tiszteletbeli konzuli állást valóságos konzulátussá kell átalakítani, ott pedig, hol a konzulátus diplomácziai teendők ellátására s az osztrák­magyar honpolgárok ügyeiben való bírás­kodásra is hivatva van, a tisztán keres­kedelmi ügyek ellátása végett szakavatott, egyéb teendőkkel nem terhelt hivatal­nokot, sőt esetleg kettőt vagy hármat is kell a konzulátushoz beosztani. Czélszerű volna, ha a kereskedelmi ügyeket ellátó konzuláris hivatalnokok a külföldön élő tapasztalt hazai kereskedők közül szemel­tetnének ki; az Egyesült­­ Államok kor­mánya e rendszerrel óriási eredményeket ért el. A valódi konzulok s a konzuláris hiva­talnokok számának szaporítása azonban csak akkor vezet czélhoz, ha ezen állások hivatásuknak megfelelően képzett emberek­kel töltetnek be, minél fogva a konzuláris hivatalnokok kereskedelmi kiképzésére a legnagyobb gondot kell fordítani, még alárendeltebb állást sem foglalhasson el kereskedelmi konzulátusoknál oly egyén, aki Ausztria - Magyarország kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági, közlekedési viszo­nyait, valamint az illető ország import útján fedezendő szükségleteit alaposan nem ismeri. Törekvéseinek végc­élja a mi érdekeink szempontjából természetesen az volna, hogy Magyarország iparát és kereskedelmét leg­alább a legfontosabb piac­okon külön magyar konzulátusok képviseljék, de amíg ezen eszményi czélhoz eljuthatunk, legalább annyit van jogunk megkövetelni, hogy konzuljaink tudjanak magyarul és a magyar nyelvű megkeresésekre magyarul,válaszol­janak, ha nyelvünket értik, majd talán viszonyainkkal is inkább megismerked­nek. Egy nagyiparos. MAGYAR KERESKEDŐK LAPJA sr Kf-1897. január­ 3.

Next