Magyar Kereskedők Lapja, 1897. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1897-01-03 / 1. szám

1897. január 3. MAGYAR KERESKEDŐK LAPJA Állatvásárjaink. Eltekintve azoktól az erkölcsi és gazdasági mozzanatoktól, melyek a nálunk annyira divatos szertelen vásározás ellen szólnak és amelyek a vásárlátogatóknak oly gyakran megokolatlan idő­vesztegetésében, költekezésében és ezek követ­kezményeiben rejlenek; fontos közgazdasági érdekek, az állatok megfelelő értékesítésénél első­sorban mértékadó tekintetek szólnak az ellen, hogy állatkészletünket elaprózzuk számtalan vásáron, hol sem a vevő mennyiségileg és minő­ségileg kielégítő kínálatra, sem az eladó ily keresletre biztosan nem számíthat, ahol tehát a helyes és egészséges áralakulás alapfeltétele, a kereslet és kínálat között fennálló tényleges arány, kellő módon kifejezésre nem juthat, ha­nem annak megítélése mellékes körülmények döntő befolyása alatt áll Ezek a momentumok állatvásáraink ügyének rendezésében mindeddig kellő méltánylásra és alkalmazásra nem találtak. Kiváló fontossággal bír ennél a kérdésnél egy további körülmény : az állategészségügyi érdekek megóvása. Ahol egy aránylag csekély kiterjedésű helyen esetleg több száz községből származó állatok órákon át a legközvetetlenebb érintkezésbe jutnak egymással, nagyon közel áll annak a lehetősége, hogy csak néhány beteg állat is más százat megfertőzhessen, melyek azután a ragály anyagai százfelé elhurczoltan, kiszámíthatatlan károsodások okozóivá lehetnek. Ennek megelőzése az állategészségügyi ren­dészet feladatát képezi s ennek a feladatnak kiváló fontosságát nálunk is már régóta fel­ismerték. Az 1874: XX. t.-cz. 19—21. §-ai és az ezeknek végrehajtására kibocsátott rendelet oly részletes intézkedéseket tartalmaznak az említett állat­­egészségrendőri czél biztosítására, hogy az 1888 : VII. t.-cz. alig talált hozzá tenni valót. S ha e téren némi haladást tettünk, ezt nem annyira az állatorvosok állategészségügyi rendtartásának szervezetében, mint inkább a végrehajtás terén értük el. Önámitás volna azonban, ha elhitetni akarnók magunkkal, hogy állategészségügyi rendészetünk­nek ez az intézménye, mely már több, mint két évtíz óta foglal helyet közigazgatásunk szerveze­tében, ma úgy működik, amint azt azok a nagy­­fontosságú érdekek kívánják, melyeknek védelme hivatását képezi. Hiszen, az állategészségügyi rendészetnek legfiatalabb bajnokai között is alig találkozik olyan, aki saját tapasztalataiból nem tudna oly eseteket idézni, melyekben valamely ragadós betegség eredete vásáron történt fertő­zésre vezethető vissza. Sajnos, ilyen esetek, egész nagy területek befertőzése vásárokról került állatok által, nálunk még nagyon is gyakoriak. Pedig állatvásáraink rendtartásának szerveze­tére nem panaszolkodhatunk, ennek határozottan kidomborodó czélja : megelőzni azt, hogy beteg állat a vásártérre juthasson. Ennek a megvaló­sítására czélzó intézkedései eléggé kimerítők és teljesen megfelelők. Alapul szolgál természetesen az 1888. VII. t.-cz. 11. §-ának az a rendelkezése mely szerint «szabályszerű marhalevél nélkül állatok a vásártérre nem bocsáthatók». Ha össze­vetjük a ragadós betegségek fellépésének eseteire szóló állategészségrendőri intézkedéseket a marha­levelek kezelése tekintetében fennálló szabályaink­kal, teóriában már a szabályszerű marhalevél maga alkalmas volna biztosítani állatvásárjaink állategészségügyi rendtartásának említett czélját. Mert az állategészségügyi törvény értelmében nemcsak a ragadós betegségben szenvedő, hanem az ennek gyanújában, sőt az ily fertőzés gya­­­­nújában álló állatok is forgalmi korlátozás alá kerülnek, azaz szabad forgalomba nem hoz­hatók s így marhalevéllel el nem láthatók. Ezzel tehát eléggé kiterjedten gondoskodik a törvény 11. §-a arról, hogy fertőzni képes állat a vásár­térre ne juthasson. Ez azonban csak mintaszerű állategészségügyi végrehajtás feltételezése mellett állana. Nálunk a gyakorlatban éppen ennek a végrehajtásnak hiányaival kell számolni. Neveze­tesen számolnunk kell az állatok között előfor­duló betegségek bejelentésére vonatkozó köte­lezettség teljesítése tekintetében mutatkozó gya­kori mulasztásokkal, melyek folytán sok esetben a fertőzni képes állatok forgalmát korlátozó intézkedések nem érvényesülnek kellő időben. Sőt figyelembe kell vennünk azt a lehetőséget is, hogy veszélyes állatok a korlátozó intézke­dések érvényesítése dac­ára és ennek ellenére forgalomba kerülnek. Mindamellett semmi kétséget sem szenved, hogy adminisztrác­iónknak mai hiányai mellett is, az állatvásári rendtartás czéljának biztosítása érdekében lényeges mozzanatot képez az az intézkedés, mely szerint csakis szabályszerű levéllel ellátott állatot szabad a vásártérre bebo­­csátani. A megmaradó hézagokkal a mi rend­tartásunk is számol és azért a vásárra fölhajtott állatok kedvező egészségi állapotának biztosítása végett még más garancziákról is gondoskodik. Nevezetesen körülkerítteti a vásárteret, hogy csak az e czélra hagyott bejárókon át juthassanak arra az állatok; a bejárókhoz pedig odaállítja az állatorvosokat, hogy állapítsák meg a marha­levelek vizsgálatával az állatok gyanútlan szár­mazását, az állatok vizsgálatával pedig azoknak kedvező egészségi állapotát és ne ereszszék a vásártérre, ami gyanús származású, vagy kifogá­solható egészségű. Sőt hogy valamely állat az állatorvos szemét el ne kerülhesse, még vásári rendőrséget is szervez rendtartásunk az állat­vásárokon. Ebben rejlik állatvásáraink rendtartásának súly­pontja. Az állatorvos vizsgálata képezi a rend­tartás c­éljának megvalósítására szolgáló intéz­kedések legfőbb biztosítékát, ennek alaposságán fordul meg gyakran a kiszámíthatatlan károso­dással járó fertőzések elhárítása. Mert tisztában vagyunk aziránt, hogy az állat­orvos vizsgálata nem biztosítja feltétlenül a vásártérre bocsátott állat kedvező egészségét, de viszont az sem szenved kétséget, hogy annak alapossága esetén nyilvánvalóan beteg, már fer­tőzni képes állatok csak ritkán juthatnak a vásártérre s mivel ott az állatok csak rövid időn át, néhány óráig tartózkodnak, nem oly immi­nens a fertőzés veszélye, oly esetleg már beteg állatok részéről, melyek a betegség tüneteit kül­sőleg még nem mutatják. Ha mindamellett gya­koriak az elől említettekhez hasonló esetek, azo­kat főként az állatorvosi szolgálat hiányos ellá­tásának terhére kell írnunk, habár megengedjük azt, hogy nem mindig az állatorvos terhére. Természetes, ha — ami egyáltalán nem oly ritka eset minálunk — az állatorvos akkor érke­zik a vásárra, amikor a felhajtás már véget ért és magán a vásártéren akarja a vizsgálatot meg­ejteni, vagy, ha ott is áll kellő időben a vásár­tér lejáratánál, de csak azért, hogy ne mond­hassák, hogy nem volt ott,­­ akkor az állat­­egészségügyet nagy mértékben veszélyeztető azok a mozzanatok, melyek az állatvásárok lényegében rejlenek, el nem háríttatnak. De az állatorvostól is jogosan csak annyit követelhetünk, a­meny­nyire fizikailag képes. Mert, hogy ezrekre menő állatoknak marhaleveleit s ugyanannyinak egész­ségét aránylag rövid idő alatt egyenként és kellően megvizsgálja, az persze képtelenség. Szükséges tehát az állatorvosi teendők pontos ellátásáról gondoskodni, szükséges azonkívül ezen teendők pontos ellátását egyáltalán lehetővé tenni. Az 1888 : VII. t.-cz. és az ennek végrehajtására kiadott rendelet mindkét irányban megfelelően intézkedik. A végrehajtási rendelet 32. §-a oda­rendeli az állatvásárra az illetékes I. fokú köz­­igazgatási hatóság képviselőjét, hogy egyéb teendői mellett azt is ellenőrizze, vájjon az állat­orvos feladatát egyáltalán végzi-e a czél biztosí­tására alkalmas módon. Joggal feltételezhető, hogy legalább is vagy az állatorvos fog ponto­san eljárni működésében, vagy az I. fokú köz­­igazgatási hatóság képviselője fogja helyesen ellátni ellenőrzési kötelezettségét. Bármely eset­ben a czél a lehetőség szerint biztosítottnak tekinthető. Hogyha azonban mindkét faktor csü­törtököt mond, akkor valóban legalább az állat­vásárok állategészségügyi rendtartására jogosan panaszkodni nem lehet. A végrehajtási rendelet 33. §-a számol azzal a körülménynyel is, hogy az ember működésének a fizikai lehetőség szab határokat és azért a vásárjog tulajdonosát, illetve bérlőjét arra köte­lezi, hogy az állatorvosokról gondoskodjék, sőt az I. fokú hatóságot kifejezetten nemcsak fel­jogosítja, de kötelezi is, hogy azon esetre, ha a vásárjog tulajdonosa, illetve bérlője kötelezett­ségének nem felelne meg, akkor ennek terhére maga rendeljen a vásárra kellő számú orvosokat. Meg­van tehát a biztos alap arra is, hogy a nagy forgalmú vásárokon elháríttassék az állat­­egészségügy érdekeit fenyegető az a veszély, mely a vizsgálati anyag nagy tömegében, a vizsgálat alaposságának szempontjából rejlik. De más kérdés azután, hogy ezt az alapot az illetékes hatóság ki is használja-e ? Bátran állít­hatjuk, hogy nem. Még­pedig két okból. Először, mert az első fokú közigazgatási hatóságok közegeit egyéb teendőik annyira igénybe veszik, hogy legtöbb helyütt teljesen képtelenek a vég­rehajtási rendelet 32. §­-ának megfelelőn képvi­seltetni magukat hivatalbeli közeg által az állat- 3

Next