Magyar Közigazgatás, 1922 (40. évfolyam, 1-53. szám)
1922-05-14 / 20. szám
XL évfolyam. — 20. szám. Megjelenik minden vasárnap. Budapest, 1922 május 14. Szerkesztőségi II., Székely u. 2. sz. VfiVlP A VP A IFA QT UTZTTT AD Kiadóhivatali II., Székely u. 2. sz. (Szilágyi Dezső-tér sarkául. k.J íl LM A IlDl Ilii 1iiirli (Szilágyi Dezső-tér sarkán). Előfizetési ára. Egész évre____ 240 korona. Fél évre_______120 « ALAPÍTOTTA BONCZA MIKLÓS. Kéziratokat vissza nem adunk. Hirdetések árszabály szerint. Útban a béke felé. A büszke olasz város sokárbocu kikötőjéből kirepült a békegalamb, hogy megkeresse az első zöldelő olajágat. Genuának nem volt szüksége a mostani konferenciára, hogy történelmi nevezetességűvé legyen, hiszen históriája egykorú az európai civilizációval. Dicsőségéből sem hiányzott a diplomatáknak és a felelős államférfiaknak ez a nagyszerű összejövetele, mert a városnak, amely a szabadsághős Mazzinit adta nemzetének s Columbus Kristófot az egyetemes történelemnek, egyébként is teljes a dicsősége. De hogy symbolum legyen Genua ősi neve, ahhoz az április hó közepén megkezdett tárgyalásokra volt szükség. Symboluma a háborúk által agyonkínzott emberiség békevágyának, amelyet nem elégítettek ki a gyűlöletből és tudatlanságból fakadt párisi békeparancsok, s amely ott van bevallottan vagy be nem vallottan minden háborút viselt nép lelkében, a legyőzöttekében, akik elvesztették a háborút éppúgy, mint a győzőkében, akik elvesztették a békét. A konferenciát ugyanazok a hatalmak hívták össze, melyek a párisi békét is diktálták. A harmincnégy állam küldöttei azért jelentek meg Genuában, hogy a gazdasági összeroppanás előtt álló Európát megmentsék, mert az anyagi bomlás immár az egész nyugati kultúrát veszélyezteti. A szándék tehát nemes, a cél magasratűzött, melyért érdemes volt a nemzeteknek Genuába zarándokolni. Azonban az eredmény, melynek a meginduló munkában, a szabaddá vált forgalomban, az újrafelvett tudományos érintkezésben kellene megnyilvánulnia, mégis el fog maradni. El fog pedig maradni azért, mert az alapelveket, melyeken a konferencia egész munkája felépült, a korlátokat, melyeken belül kellett maradnia, a párisi békeparancsok gyűlölettől átitatott szelleme diktálta. A legyőzöttekre rákényszerített úgynevezett békeszerződések a soha nem remélt s szédítő arányú győzelem lázában születtek. Messze vissza kell lapoznunk a békeszerződések történetében, hogy a kegyetlenségnek, a bosszúvágynak hasonló példáját megtaláljuk. Talán a vitéz punok gyászos sorsa, Karthago városának szörnyű pusztulása hasonló a világháború két vesztes nemzetének: a magyarnak és németnek a tragédiájához. 127 éve, hogy Kant az örök béke eszméjét hirdetve, már a fegyverek mérkőzéséről is azt mondja, hogy annak sem szabad irtóháborúvá fajulnia. Mi a saját rettenetes helyzetünkön érezzük, hogy a párisi békék nemcsak hasonlítanak az ilyen irtóháborúkhoz, de hajszálra azonosak ezekkel, «melyek az örök békét csak az emberi faj nagy temetőjén engednék megvalósulni». A genuai konferencia csak úgy jöhetett létre, hogy az összehívó hatalmak előzetes ígéretet kaptak arra, hogy két kérdés: a jóvátétel és a lefegyverzés nem fog a tárgyalások anyagába belevonatni. Pedig e két kérdés az, melyeknek méltányos megoldása nélkül nincs újjáépítés, nincs gazdasági nekilendülés és az európai nemzetek erkölcsi újjászületése. A jóvátétel, a háború okozta károk megtérítésének ürügye címén fantasztikus összegeket róttak a győztesek a legyőzöttekre, melyeknek a megfizetésére képtelenek s amelyeknek törlesztése évtizedekre minden nemzeti jövedelmet lekötne a győzők számára. A lefegyverzés gondolata abban a légkörben fogant, amely a római sasos lobogókat lengethette sok száz évvel ezelőtt «Karthago romjain». Elvenni a fegyvereket, felrobbantani az erődöket, beolvasztani az ágyukat, összetörni a repülőgépeket — a modern technika legnagyobbszerű alkotásait, — szétzavarni a hadsereget s csak pár ezer zsoldos csapatot engedélyezni, ezzel szemben milliós seregeket állandóan fegyverben tartani. Scipio Africanus büszkén tekinthet le a XX. század kulturnemzeteire, megértőbb tanítványokat nem kívánhatott magának, több találékonysággal ő sem csinálta — a Kr. előtti II. évszázad derekán. A jóvátétel és a lefegyverzés rendszerének a betetőzője a szankció. Nagyon jól tudták ők azt, hogy a jóvátételiösszegek meg nem fizethetők, ezért találták ki a legyőzött országok kizsákmányolásának lehetővé tételére a szankciókat, melyek jogot adnak idegen területeknek mindaddig birtokban tartására, amig e jóvátételi összegek kiegyenlítést nem nyertek. Ezekről nem volt szabad beszélni és nem is beszéltek a harmincnégy nemzetnek Genuában összesereglett államférfiak De ha nem is beszélhettek a főbajról, mely ott vág egész civilizációnk gyökerén, s amelynek gyógyítása magával hozná sok más baj gyógyulását is, mégis mindnyájan arra gondoltak. azért nem hiábavaló a genuai konferencia, mert hiszen nyolc év után, melynek két határpontja közzé esik az egész világrészt átszelő lövészárkok és drótkerítések ideje, most találkoztak először a zöld asztalnál a régi ellenségek. Nyolc évig kellett várni erre a napra. Reméljük, hogy a következő lépés : a győző és legyőzött nélküli igazi béketárgyalás, amelynek Genua csak az előcsarnoka, nem fog sokáig magára váratni. De Csonkamagyarországot nem csupán ily általános emberi szempontok miatt érdekli Genua. Jóvátételen és lefegyverzésen kívül van még egy tátongó sebünk: az elszakított területek magyarsága. Ez minden nemzeti politika egyetlen lehetséges célkitűzése, minden kül- és belpolitikai cselekvésünknek egyetlen lehetséges szempontja. Felemelő érzés a mi számunkra és megnyugtató legyen rabságban sínylődő véreinkre, hogy midőn elszakíttatásunk óta, azóta, hogy közöttünk mesterséges határok emeltettek, először van alkalmunk a népek nagy tanácsában megjelenni, első kötelességünk volt hitet tenni mellettük, első szavunk az ő érdekükben hangzott el, midőn felkérte a magyar küldöttség a konferenciát a nemzeti kisebbségek hathatósabb védelmére. Ezért üdvözöljük mi a genuai konferenciát, honnan messze hallható hangon kiálthattuk oda a világ