Magyar Kulturszemle, 1942 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1942-01-15 / 1. szám
KODÁLY ZOLTÁN-^ és Hazánkban mindig a súlyos válságok megpróbáltatások közepett volt szükség igazán a zenére. A magyar zene felocsánásai mind nemzeti életünk kritikus időpontjaira esnek. A török megszállás idején Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekes, a szabadságharcot követő Bach-korszak fojtott csendjében a romantikus zeneszerzők, élükön Erkel Ferenccel, a magyar opera megteremtőjével, s a két világháború között élő, ingadozó s reménykedő magyarság számára Bartók Béla és Kodály Zoltán voltak, akik a zene varázslatos és titokzatos forrásait fakasztották fel vigasztalásul és erősítésül. Az új magyar zene elválaszthatatlanul kapcsolódik Bartók és Kodály nevéhez. Annyira egy fogalom ez a két név, s annyiszor emlegetjük együtt, hogy nem csodálkozhatunk azon a kisdiákon, aki furcsállotta Bartók keresztnevét, a Kodály-t. Ezerkilencszázötben indultak útnak, bebarangolták az egész országot s mindenütt — tanyákon és pásztortüzek mellett, kicsi falvakban, pusztákon és havasok közt — a felhangzó dalra ügyeltek, lejegyezték népünk ősi dallamcincseit, a sirva-vigadás, úri „népdalok“ és a népszínművek népszerű műdalai által kiszorított igazi mértékben ezeket messze felülmúló ősi dalokat. Ez a hősi vállakozás óriási eredménnyel járt: tízezernyi dallamot gyűjtöttek össze, melyeknek tudományos feldolgozása Kodály Zoltán vezetésével még most is folyik a Magyar Tudományos Akadémiában. E gyűjtőmunka jelentősége megmérhetetlen. Népünk ősi dallam- és ritmusvilágát hozták magukkal, mely visszavezette őket az ősidőkbe, minden zeneiség forrásáig s melyet azután három évtizedes bajlódás és küszködés után sikerült a magyar nemzeti művelődés és öntudat középpontjába állítaniok. Nehéz eldönteni, hogy ebben a munkában a szociális tett súlya na BODA GÁBOR Történelmünk egész folyamán végigkíséri a magyarságot a Nyugat-Kelet nagy kérdése. Újabb tudományos kutatások alapján mind határozottabban bontakoznak ki azok a vonások, melyek a magyar életet Kelettel összefűzik. A kereszténység meggyökereztetése ugyanis távolról sem volt egyértelmű az ősi életforma teljes megtagadásával. Különösen a nép őrzött meg sok olyan mozzanatot, melynek eredete és mibenléte Kelet felé mutat. Minderre a közelmúltban terelődött tüzetesebben a figyelem és érdeklődés. Érthető tehát, ha modern nemzeti művészetünk kialakításának törekvései és küzdelmei közepette is felvillannak Kelet körvonalai. Ennek az irányzatnak egyik legharcosabb és legtehetségesebb képviselője Boda Gábor. Ő is azok közé a fiatalok közé tartozik, akik Medgyessy Ferenc mellől indultak el. De Boda mester egészséges magyar szemléletén és ösztönös népbegyökerezettségén túl keresi művészetének alapjait. Így jut el a keleti művészethez, Egyiptom és India nagyszerű alkotásaihoz. Úgy érzi, hogy a magyar ízlés és lélek közelebb áll ezekhez, mint Nyugateurópa művészi megnyilatkozás jobb-e, vagy a művészié. Vagy éppen a tudományosé, hiszen a keleteurópai népdalkutatás jórészt kettejük műve. A népzenei hagyománynak majdnem utolsó percben való összegyűjtése, tudományos rendszerezése, a szomszéd- és rokonnépek zenéjével való egybevetése azt a megállapítást eredményezte, hogy a magyar népzene egy térben és időben egységes, sajátos zenei nyelvnek vonásait mutatja. Ez a zenei nyelv csodálatos módon ugyanannak a középázsiai ősműveltségnek az egységébe tartozik, amelyhez nyelvünk révén is hozzákapcsolódunk. E zenei stílus legfontosabb sajátságai, hogy a dalok egy sajátos moll-jellegű ötfokú (pentaton) hangrendszerben mozognak, eltérően az európai hétfokú hangrendszerek dallamaitól. Ezt a hangrendszert, amely a kínai, japán, török, tatár zenéknek sajátos alapja, Kodály Zoltán fedezte fel a magyar népzenében s ezzel egészen forradalmi átalakulásba hozta a magyar zeneszemléletet, az addigi cigányos, idegen zeneszemlélettel szemben. Kodály művészete ebben az ősi dallamvilágban gyökerezik s alapja éppen a melódia. Lírikus zenész, aki dallamokban érez és gondolkodik; a dallam — ez az ősi és primitív s mégis annyi örömet és bánatot: a teljes életet elbíró zenei kifejezés az ő zenéjének alfája és ómegája. Az eszköz, mely életre hívja, megszólaltatja a dallamot: az emberi hang, a többi hangszer csak kísér, kiegészít és aláfest; a szóló énekes és a kórus két dalra s szöveget mond: igaz és tiszta költészetet. Mégse programmzene ez, nem megzenésítés, hanem zene és költészet egybeölelkezése. A magyar nyelv tiszta ereje és üde bája két szárnyra ebben az ősi és modern énekes zenében, akár A csitári hegyek alatt kezdetű nyitramegyei népdalt, akár Berzsenyi ódáját halljuk: „Nem sokaság, hanem lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat.“ Kodály a magyar énekes zene, a kórusművészet megújítója. Népfeldolgozásait szerte az országban énekli az ifjúság, önálló művei közül talán legjelensaihoz. Éppen ezért a maga és Kelet képzeletvilágának e párhuzamosságára akarja felépíteni szobrászi munkásságát. Rendkívül érdekes megfigyelni, hogy mi az, amit e térben és időben tőlünk távol lévő kultúrákból Boda magával és ezáltal egyszersmind a mai magyar műtősebb a Psalmus Hungaricus, a magyar zsoltár, mely Kecskeméti Vég Mihály XVI. századbeli költő zsoltárfordítását vette szövegül. Az 55. zsoltár keserű hangja, Dávid panaszolkodása az egész nemzet könyörgésévé vált. A másik nagy zenekari és kórusműve a Budavári Teneum. Megújította a magyar daljátékot is azzal, hogy operaszínpadra vitte a népzenét. A Háry János és a Székely fonó afféle modern népszínmű. A Háry a nagyotmondó obsitos kalandjain túl a magyar ember tréfás és furfangos fantáziáját, a Székelyfonó az erdélyi népi élet tiszta szépségét jelképezi, s mindezt az ősi dallamok tündöklő és színpompás áradatában. Kodály Zoltán zenéje a magyar önismeret legigazibb eszköze. Aki nem érti ezt a zenét, az nem érti a nemzet sorsát és mai feladatát se. Kodály, a tudós, aprólékos gonddal ügyel a zenei élet minden mozzanatára. Szóvá tette köznyelvi kiejtésünk romlását (hiszen az emberi beszéd is zene) s az ő kezdeményezésére indultak meg a helyes magyar kiejtési versenyek a budapesti egyetemen. Legutóbb az óvodásgyerekek zenei neveléséről írt nagyjelentőségű tanulmányt. A társadalom egy része, amelyik a ferencjózsefi békeévek édesbús, csengőbongó muzsikájához szokott, idegenül és értetlenül áll Kodály zenéje és törekvései előtt. Nincs ereje arra, hogy megtagadja ifjúsága emlékeit. Az ifjú nemzedék azonban, mely iskolában, cserkésztáborokban, leventében, énekkarokban és baráti összejöveteleken az ő dalait énekli s az ő művészetén érleli emberségét, segítségével alakítja világnézetét, fel kell hogy ismerje sorsát és feladatát. S ha majd kihalnak azok a nemzedékek, amelyek a mai idők közepett is szívesen ringatóznak a könnyű és felelőtlen muzsika hullámain, akkor a mostani éneklő ifjúságból felnőhet az éneklő új Magyarország, mely tudja élvezni és védeni ősi és örök kincseit. vészi célkitűzéssel közösnek lát. A keleti művészet nem külsőségeivel, egzotikumával ragadja meg, hanem két alaptételével. Ezek pedig az alkalmazottság és a kollektív gondolat. Az első annyit jelent, hogy a műalkotás csakis bizonyos művészi keretbe illeszkedve érvényesülhet teljes mértékben. A második lényege pedig abban rejlik, hogy a művészet egyedül akkor emelkedhetik hivatása magaslatára, ha a körülötte élő közösség szellemi valóját a maga teljességében visszatükrözi. Mindkét elv általános és állandó érvényű a művészetben, mégis különösen időszerű a mai fejlődés szempontjából, mikor új monumentális stílus bontakozik ki. Ugyané törekvések Nyugaton is megnyilatkoznak, Boda azonban Kelet formai és tartalmi elemeivel termékenyíti meg képzeletét s ezáltal kapnak alkotásai egészen sajtaságos zamatot. Most pedig világítsa meg az elmondottakat két példa. A Fővárosi Múzeum új kiállításán a sok jó szobor közt is feltűnik a „Cigány asszony“ alakja. Sajátos varázsát tömbszerű felépítése és azon belül a részletek gazdagsága adja meg. A test súlyos tömegét egységes körvonal fogja körül, melynek erős pántja csak a baloldalon leomló lepelen lazul fel. Ezen belül a formák páratlan ötletességgel és könnyedséggel megmintázott gazdagsá Szabó Dezső. 1940. 5