Magyar Lányok, 1923 (29. évfolyam, 1-36. szám)
1923-01-01 / 1. szám
Budapest, 1923.január 1. ELŐFIZETÉSI ÁRA: Negyedévre .. 250 korona. Félévre .. 500 korona Jugoszláviában fél évre 40 dinár Romániában „ „ 80 lej EGYES SZÁM ÁRA 40 KORONA. XXIX. évfolyam. 1. szám. PETŐFI: Száz esztendei ezelőtt a magyar égen egy uj fényes csillag jelit meg. Petrovics mészáros házában megszületett Sándor fiú. A sors kiszámíthatatlan akarata minssze huszonhét esztendőt ajándékozott neki, de ez rövid pár esztendő, melynek fele gyermekkor, másfele ifjúság és alig három rövid esztendő a férfi ha, elég volt ahhoz, hogy soha el nem múló dicsőség szerezzen úgy a Petőfi névnek, mint a magyar mzetnek. Egy századdal születése után, tüneményest, üdébb, színesebb és lángolóbb minden költemér mindennél, amit azóta írtak. Mintha minden ádolata, érzése a természet szóban való megnyilatkoza lenne és ezért maradna változatlanul üde és .... el nem fogyó ifjúságában. Alig születettöltő, ki olyan egyetemes hatást gyakorolt volnatársaira, utódaira, nemzetére és a külföldre, mintetőfi. Magáénak vallják őt a szerelmesek, az anya barátok, a művésziek, a hazafiak, a hitvesek, lép, a külföld gondolkozói és főleg az ifjúság, délibáb, mely ott tükröződött bölcsője körül, beleézott képzeletébe és csodás képeket rengettek lelki. A puszta bá millió szem látta és látja azóta, de tudja-e mit lenii- nem olvasta az Alföldet. Ménesiek nyargaló futása Zug délben, körmeik dobognak, S a csók kurjantása hallik S padsa hangos ostoroknak. Ez a kép be a lelkébe és ott marad örökre. Az Alföld végteh kimerithetetlen szépségét Petőfi éreztette velünk élteti láttatta meg. Még félig gyek, de vágya a művészetek felé vonja és kezébenja a vándorbotot. És a vékony fiú járja a nagy tágutakat, koplal, remél, csalódik és nyomába etlik a sikertelenség. Nem, színésznek őt nem fizette az Isten. Ő rá más sors vár, nagyobb sze mint amit Thalia papjai eljátszhatnak. A net várja a hőst, hogy a nagytragédiában az új legnagyobb szerepet neki juttassa. De a kóbora tapasztalás kellett neki. Embereket, vidékeket ír, eszmékkel ismerkedett. Hol színész, hol katonái iskolás fiú, de mindenütt lát, észrevesz, fejlődik és lelke uj színekkel, uj képekkel, uj érzésekkel gyarapodik, minden benyomása ott tükröződik verseiben. Mikor hosszú barangolás után megtér újra a szülői házba, látjuk, amint leül borozgatni apjával, az öreg mészárossal, ki semmiképpen sem méltányolja a színészethez valói hajlandóságát. Az se imponál neki, hogy költő fia van, «előtte minden ilyen dolog haszontalan». A költő mosolyogva nézi ezt a meg nem értést és megjegyzi, hogy nem csuda, mert nem sok hajszála hullt a tudományokért. De azért nem becsüli le apját. Szereti benne egyszerű jóságát, sajnálja sorsa rosszra fordulását. Szánja, hogy öreg korára dolgozni kénytelen a jó öreg kocsmáros. Biztatom, hogy majd jóra fordul sorsa, a fejét csóválja, nem hisz a szavamnak, Úgy van, úgy szól később, jóra fordul sorsom Mert hisz lábaim már a sir szélén vannak. Én elszomorodva borulok nyakába S megfürösztöm arcát szemeim könnyével — Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros Áldja meg az Isten, mind a két kezével! Később, mikor a szabadságharc szent mámora magával ragadja az öreg Petrovicsot, Petőfi fiúi büszkeséggel igy az édesapjáról, a vén zászlótartóról. Édesapám, én voltam te néked Ekkoráig a te büszkeséged. Fordult a sor, megfordult végképen Te vagy mostan az én büszkeségem. Elragadó az a gyöngédség és szeretet, mely az anyjához fűzi. Az anyja szelíd, szomorú jósága finom ágként hajlik keresztül Petőfi családi költeményein. Látjuk a jó, öreg asszonyt, kinek bánatos tekintete féltő büszkeséggel kiséri nagy fiát meredek pályáján. Amint ráhajlik este otthon és ezer kérdést intéz hozzá éppen mikor az írni akar. De nékem e kérdések Olyan jól estenek. Mert mindenik tükör volt Ahonnét láthatom, Hogy a földön nekem van A legszeretőbb anyám.