Magyar Lányok, 1927 (33. évfolyam, 1-36. szám)
1927-01-01 / 1. szám
Böske meg a doktor. Irta: Csathó Kálmán. Tagadhatatlan, hogy a doktornak egy kicsit különös a fejeformája. A homloka kétszer olyan magas, mint más rendes embernek, a fejebubja pedig minden előírás ellenére kicsúcsosodik. Kalappal a fején azonban efelöl még lehetne a doktor igazi szépség, ha nem lenne egy kis baj az orrával is. Mert az orra viszont túl csinos a doktornak. Olyan csinos, hogy akármelyik vidéki szubrett karriert csinálhatna vele. Minthogyazonban a doktor nem pályázik szubrett babérokra, az ő széles ábrázatának közepén ez a kis nőies orr ellenállhatatlanul komikusan hat. Anynyira, hogy a húgaim állandóan vihognak, ha a doktort látják, vagy ha szó van róla. Pedig egyébként nincs a doktoron semmi nevetni való. Sőt! Három éve múlt, hogy mint körorvos letelepedett a szomszéd faluban, s míg azelőtt az öreg Balizsa doktor idejében a legcsekélyebb torokfájásnál is a városból hoztak ki orvost a környékbeli úricsaládok, most úgy áll a helyzet, hogy a mi doktorunkat hívják a városiak is, ha valami komoly eset mutatkozik. Büszkék is vagyunk rá valamennyien, hogy ilyen jeles emberünk van, ezeket a léha leányokat kivéve, akik nem tisztelnek se tudományt, se tekintélyt, s nemcsak a háta mögött nevetik ki a doktort, hanem szemében is. Szerencse, hogy az nem veszi észre, hogy őrajta mulatnak: vagy azt gondolja, hogy a derültség a vicceinek szól, vagy pedig meg van nyugodva abban a hitben, hogy a leányok általában mind ilyen vihogósak, mert hiszen az ő társaságában eddig minden leány mindig nevetett. Nem is sejti, hogy ha rendes orra volna, milyen ábrándos epedéssel néznének rá ugyanezek a leányok, s hogy akkor a legjobb mondásain is legfeljebb finoman mosolyognának. Azt sem tudja persze, hogy maguk közt nem is emlegetik a rendes nevén Baloghnak, hanem csak csúfolódva: Piszkének. Piszke, akarom mondani Balogh doktor, különben meglehetősen megszedte már magát, mióta idekerült. Szerzett egy pár hold földet, megvette a házat, amelyben lakik és nemrégiben kocsit, lovat is vásárolt. Van egy fedeles hintója, meg egy piroskerekű homokfutója. Szép időben ezen szokott járni és ilyenkor maga hajtja a két fényesre kefélt almaásszürkéjét. Megesik olykor, mikor igy elkucsirozik a faluvégi kúriák előtt, hogy a leányok elcsöndesednek egy pillanatra s utánanéznek az ablakból, mintha mérlegelnék hogy a két almásszürke mennyire tudja pótolni azt, ami a doktor szépségéből hiányzik. De úgy látszik, két almásszürke nem elegendő erre szerintük, mert az elkomolyodásuk rendesen csak addig tart, míg a porfelhő el nem oszlik, amit a lovak felvertek. Mert ha ilyenkor megszólal egyikmásik: — Láttad Piszkét? Milyen elegáns volt! — Lát vége-hossza nincs a nevetésnek. Terka néni, magányos özvegyasszony létére, egy darabig maga is együtt nevetett a szomszéd leányokkal a doktoron. A múltkor azonban, hogy Balogh egy reggel éppen akkor hajtott el a háza előtt, mikor ő a rózsafákat piszkálgatta a kertjében, eszébe jutott valami, amint utána nézett a tovarobogó kocsinak. — Ejnye! — szólott magában. — Hogy lehet az, hogy eddig nem gondoltam erre? Megfoghatatlan ! Hogy mi volt az a valami, amire eddig nem gondolt, azt nem mondta meg senkinek, délután azonban befogatott, s bement a városba a testvéréhez. Böske nyitott neki ajtót, az unokahúga. — Szervusz, Böske! — mondta Torka néni. — Itthon van édesanyád? — Benn van a nappaliban, csak tessék besétálni. Terka néni ekkor két keze közé fogta a Böske képét, hosszan a szemébe nézett, aztán megcsókolta kétfelől. — Sápadt vagy egy kicsit, gyermekem! — mondta neki. — Azért jöttem be, hogy kivigyelek ... — Ó, kezét csókolom! — szólt Böske, mit sem gyanítva. — Hogyne mennék, ha a mama elenged. — Hát akkor csak menj, s készülj össze, mert viszlek magammal. Igaz ni! A kocsin van egy csupor tejfel, meg egy kosár tojás, hozasd be! Nektek hoztam, így beszélt Terka néni, s csak ez után ment be a nappaliba. Hogy ott a Böske anyja meg ő mit beszéltek egymással, azt nem tudom. Csak annyit tudok, hogy mikor Böske belépett a szobába, mind a két öregasszonynak könnyes volt a szeme, de azért mosolyogtak és Böskét mind a ketten többször megcsókolták, ami pedig egyébként nem igen volt szokása egyiküknek sem. Böske tűnődött is ezen egy kicsit, de nem gyón ért rá, mert az édesanyja is siette, ha csomagoljon. — Hány éves most Böske? — kérdezte Terka néni, hogy megint kettesben maradt a testvérével. — Huszonhét! — felelte az sóhajtva. — Éppen ideje volna, hogy a főkötő alá jusson. Elhervad szegényke egészen. — Persze! — bólintott Terka néni. — Másfél évvel fiatalabb az én szegény Bandi fiamnál. Most jut eszembe. — Igaz is ni! Mikor jön már haza? Mi hír róla? Terka néni sóhajtott. Kérjük, hívja fel barátnői figyelmét a «Százszorszép Könyvekére".