Értekezések, deszámolók, 1942 (1. évfolyam, 1-8. szám)

1. szám

‘2 ugyanannyi megismerést ad az elvont tudománynak, mint amennyit tőle kap és sokszor olyan megismerést, amelyeknek a megmagyarázására az elvont tudomány még megfelelő elméletet is alig tud állítani. Ezért mai állapotában már legalább is egyenrangú tényező. Sőt több ennél! Legerősebb biztosítéka, leghatalmasabb elősegítője és ösztönzője az elvont tudományok fejlő­désének és elterjedésének is. Hol volnánk ma, ha a papírgyártás, a könyvnyom­tatás feltalálásával és tökéletesítésével nem tette volna a technika nemcsak a tudományos eredmények fenn­maradását lehetővé, de egyúttal azt is, hogy azokhoz bárki könnyen és olcsón hozzáférhessen? Ha világégé­sek elpusztítanák a kultúrát, mint az egyiptomi, asszír, stb. példák igazolják? Milyen volna a fejlődés irama, ha a technikai tudás nem röpítené a gőz és villany szárnyain, sőt ma már az éther hullámain napok, órák, sőt percek alatt szét azt a tudást, amelyhez még alig 100 évvel ezelőtt egyes kiváltságosok is csak évek vagy évtizedek múltával, vagy egyáltalán nem juthattak hozzá!? Mégis sajnálattal állapíthatjuk meg­­. Kartársaim, hogy ezen a téren még ma aránylag alig értünk to­vább, mint ahol 75 évvel ezelőtt voltunk. A technikai tudás elterjedése és érvényesülése messze alatta ma­radt annak a mértéknek, amilyenné maga a technikai tudás ez alatt az idő alatt fejlődött és amilyen mérték­ben az ma a népek életében szerephez jut. Ezért maradt meg 75 éven át változatlanul a Ma­gyar Mérnök- és Építész-Egylet hivatása, hogy a mű­szaki tudás fejlesztését és terjesztését minden lehető eszközzel előmozdítsa és a tudomány fegyvereivel har­coljon az érvényesüléséért. Abban a reményben van szerencsém mai közgyű­lésünket megnyitni, hogy a most kezdődő 25 év e téren teljes eredményt hoz. Adja Isten, hogy úgy legyen! b) Széchenyi fajszeretete. Irta : dr. Varga József m­. Mr. iparügyi miniszter. Felolvasta vitéz Vináry Ervin min. osztályfőnök­. Gróf Széchenyi István születésének 150. évfordu­lója az emlékezés lobogó tüzeit gyújtotta ki az idén az egész országban s e fénykoszorú közepette ismét úgy jelent meg előttünk a legnagyobb magyar, ahogy még Deák Ferenc jellemezte: tündöklő világosságként, amely mellett bajainkat, hátrányainkat, hibáinkat és teendőinket megláthattuk. A hódolat, a csodálat és az erős fogadás hangjai csendültek fel mindenütt, ahol történetünk e kivételes nagyságát az ünneplésre össze­­sereglett mai magyarok lelki szemei elé idézték. Min­den méltató bőségesen meríthetett és minden szempont bőséges kielégüléshez juthatott abból az értékálló, óriási örökségből, amelyet Széchenyi szellemi hagya­téka és alkotásainak emberfölötti mértéke jelent szá­munkra. Abban az előadásomban, amelyet a Magyar Tudo­mányos Akadémia emlékünnepén tarthattam, gróf Széchenyi Istvánt, mint a nemzet tanácsadó mérnökét igyekeztem közvéleményünk elé állítani. Széchenyi sokrétű egyéniségéből ennek a vonásnak kidomborí­tása, sőt maga a kifejezés sem újdonság. Zelovich Kor­néltól származik, aki először vizsgálta meg tudományos alapossággal Széchenyi korszakalkotó működésének mérnöki vonatkozásait. Mint említett előadásomban is rámutattam, Széchenyiben már isteni adományból folyóan meg­voltak a technikus-lélekalkat sarkalatos feltételei: a nem lankadó, állandóan friss érdeklődés és a megfigye­lés képessége. Ezek birtokában rendszeresen és mód­szeresen tanulmányozta is a technika vívmányait. Köz­vetlen műszaki szemléletre tett szert, ami hozzájárult ahhoz, hogy nagyvonalú elképzeléseinek végrehajtá­sára ki tudta választani a megfelelő munkatársakat. Gondoljunk csak a két Clarkra, Vásárhelyi Pálra vagy Fehr Vilmosra. E mellett azonban Széchenyi maga is meglepő mérnöki felkészültséggel rendelkezett. Köny­­nyű erről meggyőződnünk, ha elolvassuk a Hitelnek az útépítéssel foglalkozó részeit, Széchenyi jelentéseit­ a Lánc­hídról, a vasútépítés és a közlekedési politika irányelveiről, a Hengermalom fontosságáról, vagy ha megtekintjük az ő cenki uradalmát, amelyet akkoriban páratlan, magasszintű iparos gazdasággá fejlesztett. Végeredményben ő győzte meg honfitársait arról, hogy a technika vívmányai, a gépek, a gyakorlati gazdálko­dás nem ellentétesek a magyarság nemzeti sajátossá­gaival. Nem vitás, hogy Széchenyit a politikum, jelesen a nemzetvezetésben elért és maradandóan elfoglalt ál­lása tette azzá a nagysággá, amelyet az idő múlásával mindig csak növekedni, sohasem csökkenni érzünk, de bizonyos az is, hogy amikor a nemzeti fejlődés szá­mára medret ásott és jelölt ki, az örökérvényű, ma­gasztos elvek, igazságok és szempontok mellé az ő technikai készültségéből és szemléletéből merítette a valóságismeretet és a reális lehetőségek tárgyilagos számbavételét. Magasan szárnyaló, csúcsokra törő el­gondolásai voltak, de nem kergetett valószerűtlen áb­rándokat. Kortársait sem szűnt meg soha figyelmez­tetni arra, hogy az eszmények szolgálása és a határo­zott gyakorlatiság nem választhatók el egymástól. Ezért is sürgette, hogy a magyarság tanulja meg he­lyesen értékelni a szellemi és a gazdasági javak kap­csolatát. Nemzetpolitika alkotásokon keresztül és alkotások a nemzetpolitika szolgálatában — ez volt Széchenyi életprogramja s a miénk sem lehet más, ha nyomdokai­ban kívánunk haladni. Mert hiába szokták a mérnöki tudományt internacionális tudománynak nevezni, ez csak egyik s nem is a leglényegesebb vonatkozásában érinti a mi hivatásunkat. Igaz annyiban, hogy egy mű szerkezeti elemeinek összerakása ugyanaz a kivitelező feladat lehet nálunk, mint Franciaországban, avagy Amerikában, ám maga a mű már alkotórésze egy földrajzi szempontból meghatározott tájnak, a műnek már rendeltetése van, amely nem választható el egy történeti szempontból meghatározott nemzet egybefutó céljainak tömegétől. Ha Széchenyi technikai alkotásait boncoljuk, vala­mennyiről meg is állapíthatjuk, hogy mindig kettős, sőt több céljuk volt s végeredményben egy-egy törté­nelmi feladat szolgálatában álltak. Híddal és gőzhajó­val nem csupán a közlekedést akarta emelni, a Nemzeti Kaszinóban nem csupán a társas életet akarta csiszolni. Amikor például a lóversenyért fáradozott, jellemzően írta egy 1329-ben kelt levelében: a mi pipaszárrágóink megbokrosodnának, ha csak sejtenék is, hogy nem a lovakat, hanem őket akarom idomítani. Sokirányú te­vékenységének indítóoka pedig mindig ugyanaz volt: a magyar faj mélységes szeretete. Már Kemény Zsig­­mond megmondta Széchenyiről írt remek­művében, hogy Széchenyi minden kérdést a magyarság fenntar­tásának szempontjából ítélt meg és ha szükségesnek vélte, még a szabadság és haladás érdekeit is tétovázás nélkül feláldozta a faj­szeretet érdekeinek. A fajszeretet, mint ösztönző és hajtóerő, Széchenyi működésének talán egyik nagy részletében sem lép olyan élesen elénk, mint az Alföld ármentesítésére irá­nyuló tevékenységében. Mert ezzel a ma is időszerű munkájával bevallottan a legtörzsökösebb magyarság szaporodását akarta lehetővé tenni. A Tiszavölgy faj­tánk bölcsője — olvashatjuk abban a nyilatkozatában, amelyet Vásárhelyi Pál elhúnyta után a Tiszavölgyi Társulat választmányi tagjaival aláíratott. Bizon a dunántúli és egyéb magyarság is nemzetiség dolgában csak hervadozni és kora halálra fog jutni ha pusztulás­nak indul a Tiszavölgy — vélekedett 1846-ban megje­lentetett egyik írásában.

Next