Értekezések, deszámolók, 1942 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1. szám
‘2 ugyanannyi megismerést ad az elvont tudománynak, mint amennyit tőle kap és sokszor olyan megismerést, amelyeknek a megmagyarázására az elvont tudomány még megfelelő elméletet is alig tud állítani. Ezért mai állapotában már legalább is egyenrangú tényező. Sőt több ennél! Legerősebb biztosítéka, leghatalmasabb elősegítője és ösztönzője az elvont tudományok fejlődésének és elterjedésének is. Hol volnánk ma, ha a papírgyártás, a könyvnyomtatás feltalálásával és tökéletesítésével nem tette volna a technika nemcsak a tudományos eredmények fennmaradását lehetővé, de egyúttal azt is, hogy azokhoz bárki könnyen és olcsón hozzáférhessen? Ha világégések elpusztítanák a kultúrát, mint az egyiptomi, asszír, stb. példák igazolják? Milyen volna a fejlődés irama, ha a technikai tudás nem röpítené a gőz és villany szárnyain, sőt ma már az éther hullámain napok, órák, sőt percek alatt szét azt a tudást, amelyhez még alig 100 évvel ezelőtt egyes kiváltságosok is csak évek vagy évtizedek múltával, vagy egyáltalán nem juthattak hozzá!? Mégis sajnálattal állapíthatjuk meg. Kartársaim, hogy ezen a téren még ma aránylag alig értünk tovább, mint ahol 75 évvel ezelőtt voltunk. A technikai tudás elterjedése és érvényesülése messze alatta maradt annak a mértéknek, amilyenné maga a technikai tudás ez alatt az idő alatt fejlődött és amilyen mértékben az ma a népek életében szerephez jut. Ezért maradt meg 75 éven át változatlanul a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet hivatása, hogy a műszaki tudás fejlesztését és terjesztését minden lehető eszközzel előmozdítsa és a tudomány fegyvereivel harcoljon az érvényesüléséért. Abban a reményben van szerencsém mai közgyűlésünket megnyitni, hogy a most kezdődő 25 év e téren teljes eredményt hoz. Adja Isten, hogy úgy legyen! b) Széchenyi fajszeretete. Irta : dr. Varga József m. Mr. iparügyi miniszter. Felolvasta vitéz Vináry Ervin min. osztályfőnök. Gróf Széchenyi István születésének 150. évfordulója az emlékezés lobogó tüzeit gyújtotta ki az idén az egész országban s e fénykoszorú közepette ismét úgy jelent meg előttünk a legnagyobb magyar, ahogy még Deák Ferenc jellemezte: tündöklő világosságként, amely mellett bajainkat, hátrányainkat, hibáinkat és teendőinket megláthattuk. A hódolat, a csodálat és az erős fogadás hangjai csendültek fel mindenütt, ahol történetünk e kivételes nagyságát az ünneplésre összesereglett mai magyarok lelki szemei elé idézték. Minden méltató bőségesen meríthetett és minden szempont bőséges kielégüléshez juthatott abból az értékálló, óriási örökségből, amelyet Széchenyi szellemi hagyatéka és alkotásainak emberfölötti mértéke jelent számunkra. Abban az előadásomban, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia emlékünnepén tarthattam, gróf Széchenyi Istvánt, mint a nemzet tanácsadó mérnökét igyekeztem közvéleményünk elé állítani. Széchenyi sokrétű egyéniségéből ennek a vonásnak kidomborítása, sőt maga a kifejezés sem újdonság. Zelovich Kornéltól származik, aki először vizsgálta meg tudományos alapossággal Széchenyi korszakalkotó működésének mérnöki vonatkozásait. Mint említett előadásomban is rámutattam, Széchenyiben már isteni adományból folyóan megvoltak a technikus-lélekalkat sarkalatos feltételei: a nem lankadó, állandóan friss érdeklődés és a megfigyelés képessége. Ezek birtokában rendszeresen és módszeresen tanulmányozta is a technika vívmányait. Közvetlen műszaki szemléletre tett szert, ami hozzájárult ahhoz, hogy nagyvonalú elképzeléseinek végrehajtására ki tudta választani a megfelelő munkatársakat. Gondoljunk csak a két Clarkra, Vásárhelyi Pálra vagy Fehr Vilmosra. E mellett azonban Széchenyi maga is meglepő mérnöki felkészültséggel rendelkezett. Könynyű erről meggyőződnünk, ha elolvassuk a Hitelnek az útépítéssel foglalkozó részeit, Széchenyi jelentéseit a Lánchídról, a vasútépítés és a közlekedési politika irányelveiről, a Hengermalom fontosságáról, vagy ha megtekintjük az ő cenki uradalmát, amelyet akkoriban páratlan, magasszintű iparos gazdasággá fejlesztett. Végeredményben ő győzte meg honfitársait arról, hogy a technika vívmányai, a gépek, a gyakorlati gazdálkodás nem ellentétesek a magyarság nemzeti sajátosságaival. Nem vitás, hogy Széchenyit a politikum, jelesen a nemzetvezetésben elért és maradandóan elfoglalt állása tette azzá a nagysággá, amelyet az idő múlásával mindig csak növekedni, sohasem csökkenni érzünk, de bizonyos az is, hogy amikor a nemzeti fejlődés számára medret ásott és jelölt ki, az örökérvényű, magasztos elvek, igazságok és szempontok mellé az ő technikai készültségéből és szemléletéből merítette a valóságismeretet és a reális lehetőségek tárgyilagos számbavételét. Magasan szárnyaló, csúcsokra törő elgondolásai voltak, de nem kergetett valószerűtlen ábrándokat. Kortársait sem szűnt meg soha figyelmeztetni arra, hogy az eszmények szolgálása és a határozott gyakorlatiság nem választhatók el egymástól. Ezért is sürgette, hogy a magyarság tanulja meg helyesen értékelni a szellemi és a gazdasági javak kapcsolatát. Nemzetpolitika alkotásokon keresztül és alkotások a nemzetpolitika szolgálatában — ez volt Széchenyi életprogramja s a miénk sem lehet más, ha nyomdokaiban kívánunk haladni. Mert hiába szokták a mérnöki tudományt internacionális tudománynak nevezni, ez csak egyik s nem is a leglényegesebb vonatkozásában érinti a mi hivatásunkat. Igaz annyiban, hogy egy mű szerkezeti elemeinek összerakása ugyanaz a kivitelező feladat lehet nálunk, mint Franciaországban, avagy Amerikában, ám maga a mű már alkotórésze egy földrajzi szempontból meghatározott tájnak, a műnek már rendeltetése van, amely nem választható el egy történeti szempontból meghatározott nemzet egybefutó céljainak tömegétől. Ha Széchenyi technikai alkotásait boncoljuk, valamennyiről meg is állapíthatjuk, hogy mindig kettős, sőt több céljuk volt s végeredményben egy-egy történelmi feladat szolgálatában álltak. Híddal és gőzhajóval nem csupán a közlekedést akarta emelni, a Nemzeti Kaszinóban nem csupán a társas életet akarta csiszolni. Amikor például a lóversenyért fáradozott, jellemzően írta egy 1329-ben kelt levelében: a mi pipaszárrágóink megbokrosodnának, ha csak sejtenék is, hogy nem a lovakat, hanem őket akarom idomítani. Sokirányú tevékenységének indítóoka pedig mindig ugyanaz volt: a magyar faj mélységes szeretete. Már Kemény Zsigmond megmondta Széchenyiről írt remekművében, hogy Széchenyi minden kérdést a magyarság fenntartásának szempontjából ítélt meg és ha szükségesnek vélte, még a szabadság és haladás érdekeit is tétovázás nélkül feláldozta a fajszeretet érdekeinek. A fajszeretet, mint ösztönző és hajtóerő, Széchenyi működésének talán egyik nagy részletében sem lép olyan élesen elénk, mint az Alföld ármentesítésére irányuló tevékenységében. Mert ezzel a ma is időszerű munkájával bevallottan a legtörzsökösebb magyarság szaporodását akarta lehetővé tenni. A Tiszavölgy fajtánk bölcsője — olvashatjuk abban a nyilatkozatában, amelyet Vásárhelyi Pál elhúnyta után a Tiszavölgyi Társulat választmányi tagjaival aláíratott. Bizon a dunántúli és egyéb magyarság is nemzetiség dolgában csak hervadozni és kora halálra fog jutni ha pusztulásnak indul a Tiszavölgy — vélekedett 1846-ban megjelentetett egyik írásában.