Magyar Napló, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám

Mit tudsz mondani a román forradalomról? Semmit • OTTLIK GÉZA 1989. december 24-én: Mondani? Szavakat, mon­datokat? Most tudtad meg a rettenetes számokat. Hogy mi folyt és mi folyik ott igazán. Papír, ceru­za? Felugrani, ordítani segítségért. „Emberek! Emberek!" — A természetes életösz­tönöd kiáltja, üvölti, bekapcsolja a józan halál­­félelmedet — ordíts segítségért. „Emberek, hol vagytok? Gyertek, gyerünk, azonnal” — szavad, hangod nincs, elszorult a torkod is. December 22. Péntek délben — két nappal előbb. — A bukaresti televízió kezdi adni a forra­dalmat. Többé le nem veszed a szemedet a képer­nyőről. Nem számítottál rá, hogy még fogsz ilyen boldogságot érezni életedben. December 25. Este. Negyedik nap. A pénteki boldogságra rárakódott iszonyat enyhül benned egy fokkal. Erre találtuk fel a televíziót. De szava­id, ordítás helyett, még nincsenek rá. Nekünk azonban, ötvenen felül, félelmetesen eszünkbe hozza azt az október végét, amit saját­ vízióval él­tünk át. Pesten és Budán. Az Úr nagyobbfajta cso­dái közt a legnagyobbat. Eldőlt például 56-ban Medve Gábor ős­ vitája Petőfivel. „Sehonnai bitang ember? — Hülye vagy, Sándor? Mindenkinek drágább a rongy éle­te, mint a haza becsülete. Ebből csak egy van. Túl kell élni, nem odaadni elvont, nem létező, költői­ ­ elképzelésekért." — Októberben Medve, magánkí­vül örömében, hogy vesztett, lerohant az utcára megállítani a gépfegyverek, tankok ellen vonuló tüntetőket. „Megőrültetek! Mindenki elfelejti, hogy mi meghunyászkodó, gyáva csürhe va­gyunk?" Annyira rongy lett ugyanis, hogy már nem volt drágább semminél ez az élet. Ha el­esünk, hát elesünk. Mi volt az arcokon? Vakmerő elszántság? Nem. Megkönnyebbülés. A magunk szemével és szívével mi a televízióka­meráknál jobban láttuk, megkönnyebbülés volt az arcokra írva. Nagy, tiszta megkönnyebbülés. Jár­tuk a várost. Az utcák, terek, körutak újra tündö­költek a boldogságtól. Szerdán lehoztuk Hilbert Kornélt is, nézze meg az új magyar zászlót, kerek lyukkal a közepén. Megnézte. „Ebből, így, nemzet­közi lobogó lesz” — mondta Medve vigyorogva. — Nevettem: „Elég csúnya hozzá, a girbe-görbén kivagdosott nagy lyukkal!” — „Ne röhögj, Bébé. Nem látod, hogy pont így, ez lesz az emberiség rangjának, a visszaszerzett minimális méltóságá­nak a gyönyörű zászlaja?” De látom. Nap mint nap: Medve vízióját a Ro­mán Televízió sugározza felénk, bátran és meg­könnyebbülve. S ki tudja nálunk jobban, hogy ez se nem politi­ka, se nem történelem. Ez költészet, mindenestől, az egész. Virrasztani: az alvástól tartózkodni • BALASSA PÉTER Virrasztani a szó szoros értelmében azt jelenti, hogy valaki lemond az éjszakai alvásról. Történhet ez azért, hogy tovább dolgozzék (Bölcs. 6.15), vagy hogy az ellenség meg ne lepje (Zsolt. 127. Ik). A szó képes értelme: ébernek lenni, küzdeni, hogy célhoz érjen az ember (Péld. 8.34), készen állni, amikor eljön az Ő napja, hogy az éjszakában élve nehogy az éjszaka fiai legyünk. „Józanok legyetek és virrasszatok. Ellenségtek, az ördög, ordító oroszlán módjára kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el." (I Pét. 5.8). ApCsel 20,28—31. különö­sen ajánlja ezt a vezetőknek, akik felelősek a kö­zösségért: nekik kell megvédeniök azt a „félelmetes farkasok” ellen. Hírlik, a zsarnokok nem sokat alszanak. Ez a vir­rasztás a rossz ébersége. Ébren vannak, vagy ép­pen dolgoznak és dolgoztatnak, éjszaka viszik el az embereket lakhelyükről, az éj leple alatt követik el, amit elkövetnek. Vannak­ voltak börtönök, kín­zókamrák, föld alatt, ahol nem lehet mérni már az idő ciklusait, mikor van természetes nappal, mikor természetes éj, hiszen ott és akkor mindig sötét van: nincs idő. Talán azért vannak ébren azok, mert egyvalamit nem állíthatnak meg, tehát nem képesek ellenőrizni igazán, ez pedig az időő. Egye­dül az időnek nem urai — ezért virrasztanak. Ré­mülten, őrülten, lázasan téve a gonoszát, figyelik tehetetlenül az idő múlását. Mondják, ez a mosta­ni sem aludt éjszakánként. Még 25-én is, az utolsó, szörnyű képen, nyitva a szeme, az időre mered, mely végül is, mindenen túl, leterítette. A karácsony előtti virrasztás idén teljes mértékben testivé, ténylegessé változott mindnyájunk számá­ra itt: Romániában-Magyarországon. E kettő —­egy. Most tudtuk meg, mi is a virrasztás, az idő el­jövetelének kivárása, tehát az időmúlás feletti ré­mült sürgölődés ellentéte, ellenfele. Sokan szinte a test és az ösztön szavára, természetesen nem tudtak aludni napokig: nézték a szörnyen születő jót. Szuggerálták a látványt, míg át nem fordult. Addig le nem feküdni, el nem szunnyadni, amíg meg nem dől, az, ott. A virrasztás, szemben a zsarnokok ma­gányos, terméketlen álmatlanságával, közösségi cselekedet, ahogyan a szülés-születés is az, amely­ben létrejön újra mindaz, ami megoldhatatlannak, elveszettnek tűnt hetven éve. Talán Európa igazi, nem Párizs környéki, nem jaltai rekonstrukciója. Magunkra maradva (mint folyamatosan), mégis együtt: románok és magyarok, népek és nem pártok, emberek és nem demagógok, szakértők és nem ilyen­olyan akarnokok. Éppen mi, ez a rémes társaság, de mégis, bizony a folyamatosan tétova, „el-elgon­­dolodó”, „figyelemmel kísérő”, szabad, művelt, fi­noman fölényes, liberális, elnéző és lelkiismereté­ben többé-kevésbé nyugodt Nyugat és Amerika nélkül és helyett. Európa talán újra a virrasztóké, nem pedig kizárólag a mi bőrünkön megváltozott szabadoké és kifinomultaké, de talán többé nem a virrasztó zsarnokoké sem, és nem a már kapkodó, kiszámíthatatlan nyugat-ázsiai (kelet-európai) agyaglábúé sem. Az érettség: figyelem. Odafigyelni csak ébren le­het az idő múlására, ha tudjuk: nem a miénk. Csak a közös hely a miénk. Amikor bemondták, hogy elfogták azokat (no jó: őket), akkor egy budapesti lakásban két, addig szelídnek látszó, fiatal felnőtt (már fél napja ott ül­tek, virrasztottak) egyszerre kiáltott fel artikulálat­­lanul: „Azonnal lelőni őket, kivégezni, egy percig se várni!” Utána hosszú, mély hallgatásukkal val­lották meg, hogy életükben először tapasztalták meg testükben: „ez egyszer” tudnának ölni, s. k. Ez a szégyen is hozzátartozik ehhez a virrasztás­hoz: a gyűlölet pillanatnyi, nagy sikere. — Ott ül­tek, és nézték, amint felveszik éppen a kamerák a tömegmészárlásokat, hogy abban a pillanatban, amikor a pohár felé nyúlunk, meghal egy (sok) ember, és egyidejűleg ülünk tovább. Nézem, meg­hal. „Agonia”, jelentése „fájdalmas harc”. Kiáltá­sok, valakik nincsenek többé — együtt ordítani? kezet-ujjat tördelni?, fojtottan zokogni?, „fogak csikorgatása"? Szememmel-testemmel ott­ lenni, a nemlét születésénél, ez volna a virrasztás várako­zása? Mégis tovább, ismételni, tovább: „alvástól tartózkodni". Lemondani az éjszakáról, „agóniá­ban”. 1989. december 27-én Június, december • NEMES NAGY ÁGNES Párizsban történt, ez év kora nyarán. Hárman, ma­gyar költők, felolvasóestet tartottunk egy kultúr­­ház különtermében. Az est végeztével körülvett minket a közönség, franciák, magyarok, azok, akik el szoktak menni francia földön egy magyar költői estre, és azok is, akik nem szoktak elmenni. Jóval népesebb hallgatóság gyűlt össze a józan ésszel várhatónál, hiszen a politikai pillanat éles volt és izgatott: 1989 júniusa. Körülvettek minket; kérdé­sek, vélemények, zaj, sokaság, közben állandóan sodortak valamerre, talán a könyvtárszoba felé. Egyszerre csak megáll mellettem egy magas, sző­ke, fiatal nő. — Kérem, egy pillanatra, én román költőnő va­gyok, a nevem . . . (Zaj, sokaság, nem értem a ne­vét.) Román költőnő vagyok, eljöttem a maguk fel­olvasására, nem, nem tudok magyarul, de azt fran­ciául is elmondhatom, mennyire fontos nekünk, ami maguknál van, nálunk viszont, hiszem tud­ja ... (Menjenek a könyvtárszobába, arra, igen, zaj, sokaság.) Én csak azért, mert itt akartam lenni, maguk épp most temetik már az 56-osokat is ... (A szereplők szíveskedjenek a lengőajtón át.)... és az nem lehet, hogy mi írók, ugye, mi nők, ugye, mi románok és magyarok, ugye, ellenségek legyünk, az nem lehet, ugye, mi igenis barátok ... — Persze, hogy nem lehet, mondtam. Igenis, barátok, mondtam. Drágám, mondtam. Mindent mondtam, amit ilyenkor lehet és kell, egyébként teljesen mindegy, hogy mit mondtam. Az arc, a szem, a hangsúly, a helyzet egyértelműen szótagol­ta a mondanivalót. Gyorsan megfogtuk egymás kezét, beszéltünk még mindenfélét, egyre sietőseb­ben és hangosabban (zaj, sokaság), román és ma­gyar költők nevét kiáltottuk egymásnak, s amint engem sodort magával az emberáramlat, egyre messzebbről kiáltottuk, csak szorosan összefogott kezünk maradt ott még jó darabig, hosszan ki­nyújtva a tömeg feje fölött. Rád gondolok, barátnőm, júniusra gondolok a ti decemberetekben, ebben a halállal és feltáma­dással teli pillanatban, amely olyan szorongatóan hasonlít 56-ra: azok a lyukas zászlók, fellobogó­zott tankok, fiatal arcok romos kapualjakban. Igen, mi láttuk. Mit mondhatok, barátnő? Hát el­jött, kiáltanám. Istenem, segíts, motyogom. Igenis, barátok, mondom. Drágám, mondom. Most aztán el ne engedjük egymás kezét, mondom. MAGYAR NAPLÓ 1990. január 5. » CSÍKI LÁSZLÓ A kapu és az út egyszerre mind a szűk kapun át a téli sárban torlódnak nagy kannákkal csecsemőkkel a szeretet kifosztott orgazdáiként miféle tömeg ez hogy vagyonát úgy cipeli akár a bűnöket? zsoldosnak adott fiait letapossa válogat a halottak között fegyverével a kapun fennakad a rongyokba rejtett remény s a reményben a félelem segít? az éhség az első csajkáig hajt csupán tovább lökhet a méltó harag de mi visz el ezután s milyen útra? . . . egy halálra gyilkol a győztes ártatlanság a megfontolás is a tébolyban szilárd esze helyét keresőben állt volna az ősz gyíkfejű zsarnok inkább huszonöt éven át naponta a bírósági teremben tömbház fűtetlen szobája lehetne az feltüzelt bútorokkal a WC-ben a század hősének titkon lehugyozott gúnyrajzaival hol a félelemtől kifehéredett szemek világítanak csak alkonyat után ennyi fénynél olvasni nem lehet odakint valakik folyamatosan ácsolnak kalapálnak palota zsaluzása vérpad vályú készül sose tudni ez a hideglelős hang az építésé­beszűrődne bekopogna de a postás sose a levelekkel sem a szomszéd fejébe szerelt érzékelőkön át hallgatnák le titkos gondolatait s a legtőbbet a legeredetibbet hogy mindenki le van szarva s egyik a másikával ezen a hegyen tündököl ő maga sárgák pizsamában ugyanazon a vezetéken árap­olhatna vissza belé a halálfélelem széthasogatva zsigereit a kivégzés mindegyre elhalasztott időpontjával őrjítő bizonytalanságával a halál bizonyosságában állt járt feküdt evett szagolta volna testszagát csótányt kergetve a konyhában és a képzeletében igazi magasságát az ajtófélfán mérve naponta és csökkentéseit állandó vallatás közepette nézhetően láthatta volna akkor a huszonhárom-millió hogy kit éltetett huszonöt éven át a tereken láthatta volna önmagát hurrája hullámzó tükreiben de így csak halottakat a hullahűz dicsfényével holnap 3

Next