Magyar Napló, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám

A testvér-Krisztus KORNIS MIHÁLY Ujjongó boldogság, lebírhatatlan bánat, az öröm és a gyász könnyei — román karácsony: testvér- Krisztus. Nem az, akinek XX. századi földi helytartói kegyesen színük elé engedték Kelet-Európa könyörtelen diktátorait, hanem az, aki a Kárpátmedence végsőkig gyötört lakóinak a szívében FELTÁMADT 1989 iszonyú szép adventjében. Ne engedjük el egymás kezét soha többé! E világ bitorló fejedelme, ki megcsúfolta a szegény proletárt, és a nevében zsarnokoskodik immár hetven éve, a föld egyhatodán, most döntő csatát veszített. Vérben gázolt és hazudott ráadásul, elpusztított nemzedékeket, népeket, kultúrákat, szellemi és földi javakat, Európa legszebb népeit egymásnak uszította — de mindennek most vége, vége vala és vége lesz egész Európában! Ez a román karácsony, ez a testvér Krisztus legelső üzenete. Valahára kiviláglott: a proletárdiktatúra, illetve amit itt annak neveztek, lappangó fasizmus. Ha következetlen és gyenge, mint Magyarországon volt 1956 után, gazdasági káoszhoz, szavakban nem kifejezhető erkölcsi hanyatláshoz, végül teljes társadalmi anarchiához vezet, ha viszont „világnézetileg szilárd és tudatilag fejlett", akkor Kambodzsa és a Tianenmen tér jön, Tbiliszibön, valamint Temesvár, a létező szocializmus — vagy ahogyan József Attila nevezte, a „fasiszta kommunizmus” — törvényszerűen népirtásba torkollik. Mi magyarok nagyon is jól tudjuk, mi történik most Romániában. Ez a román forradalom a mi 1956-os felkelésünk győztes befejezése. Számunkra szóló, nem várt ajándéka pedig az, hogy a keleteurópai nacionalizmust és sovinizmust egyszer s mindenkorra lefejezze. Román, magyar, zsidó, cseh, szlovák, bolgár, német, ukrán és orosz pontosan tudni fogja ezentúl, hol keresse testvéreit és hol találja gyilkosait. Mindannyian egymás kínban fogant testvérei és a hitlerista-bolsevista fasizmusok áldozatai vagyunk. Soha többé bolsevizmust, soha többé sztálinizmust, soha többé fasizmust! Ez a mi román testvér-Krisztusunk második szava. A harmadik pedig ekképp visszhangzik a szívemben: le Nyugat és Kelet miniszterelnökeinek, párttitkárainak, pápáinak, jól fésült államelnökeinek nyomorult világmaffiájával! Vajh ki fogja nekünk megmagyarázni, hogyan volt és hogyan lehetséges ma is, hogy szörnyeteg, fasisztoid és fasiszta rezsimek képviselői — például Kínáé, Vietnamé, Észak-Koreáé, de mindenekelőtt Románia Szocialista Köztársaságé — helyet kaphattakkaphatnak az Egyesült Nemzetek Szervezetében, és kölcsönöket az úgymond „művelt" Nyugattól, megértést az USA elnökétől, kitüntetést az angol királynőtől, csókokat az SZKP mindenkori főtitkárától, díszszemlét Párizsban, tapsot Washingtonbaffi...!? Ceaușescu diktátor klánjánál csak a nemzetközi politikai elit etikája visszataszítóbb. E testvér Krisztus számomra hallható utolsó szavát Magyarország és Európa kommunistáihoz — a nagyhirtelen „reformkommunistákhoz” — intézném: — Tessék mondani, egymás elvtársai, ami most Romániában zajlik, az forradalom? Vagy ellenforradalom? Netán ellenforradalomba hajló népfelkelés? Válaszukat türelmetlenül toporogva várom, mintegy háromszázmillió, tönkretett életű emberrel együtt, 1989. december 24-én. Két villanás • POSZLER GYÖRGY A déli híreket nem hallom. Kórházban vagyok gyógyszert íratni. Ott mondják, lemondott, a repülőtérre menekült, nem engedték felszállni. Ezután két villanás. Az első útközben, a villamoson. A második otthon, a másik szobában. Első villanás: Mégis! Csupán érzés, megpróbálom ellenőrizni. Csupán reflex, megpróbálom értelmezni. Nem gondolataimban vagyok fatalista, csak zsigereimben, így: 1. A világrend eleve rossz. 2. Ha kibillentik, gyorsan helyreáll. Alapélményeimből jön, a gyerekévekből. A példázat ‘44. október 15. Előtte március 19. is. Október 15.: a világrend rossz. Délben a kormányzó szózata. Kibillent? Este Szálasi kiáltványa. Helyreállt! Délben talán. Este mégis. Közöttük délután, hat-hét óra. Kibillenés és helyreállás, talán és mégis közt remény. A ráismerés nem öröme, de szomorúsága. Mert — mondom — volt március 19. — Kolozsváron. Jönnek a németek. Dálnoki Veres ellenáll — kibillenés? Nem áll ellen — helyreállás! Utána csak konok önismétlés. ‘56 — megerősítés — megint! '68 - bizonyítás — persze! Most ez a '89. december 22. Lemondott, menekült, nem engedték. Lehet másként? A világrend rossz, de kibillenés nem áll helyre? Jó világrend lehet belőle? Ellenőriznem kell az érzést, átértelmeznem a reflexet, kiiktatnom a zsigerek fanatizmusát? Talán mégis! Második villanás: Mégis? Átlépek a másik szobába: „utazom Kolozsvárra". Öt kép a falon. Első metszet: Szent Mihály templom, még nem áll a neogót torony; az egykori Nemzeti Színház a Farkas utcában; Bölöni Farkas sírja a házsongárdi temetőben. Második metszet: Bethlen vagy Szabók bástyája a református kollégium mögött. Fénykép: Főtér ’42-ben, téli estén, sok hó, a Mátyás-szobor körvonala, Schuster Emil játéküzlete. Tollrajz: református templom a Farkas utcában; gótikus remek, előtte az ide száműzött Szent György-szobor. Festmény: Búza utca; egyik végén barokk piarista templom, másikon vörös lámpás ház; közepén nagyapám háza; apám szülőhelye, meg az enyém is. Kétszáz méterre a Farkas utca eleje, a „négyszáz éves alma mater”. Ötszázra a házsongárdi temető bejárata. Balra, nem messze, anyám családja; jobbra, messze, apámé. Fél évtizede nem láttam. El is határoztam: míg így van, nem megyek, így volt, nem mentem. Naponta „utaztam Kolozsvárra", sohasem utaztam Kolozsvárra. Hogy lesz most? Ezt is újra kell gondolnom? Lehet egyáltalán, ennyi minden után, hatvanhoz közel? Talán mégis? Két villanás. Nem tudom feldolgozni. Ám egyszerű ember vagyok. Gyerekekre, unokákra gondolok. Ajánlom másnak is. 1989. XII. 26. 4 Táguló világ — ország • GÖNCZ ÁRPÁD Ez év december 15-én arra kért telefonon a New York-i TIME magazin, foglalnám össze röviden, hogyan is éltem meg 1989-et, miben látom e viharos esztendő lényegét. Hevenyészett válaszom utolsó két mondata valahogy így hangzott: „A Csehszlovákiában zajló forradalom, e forradalom erkölcsi emelkedettsége azt bizonyítja, hogy ha valaha, hát most talán joggal reméljük, hogy kölcsönös egyetértésben, emberi módon és demokratikusan sikerül megoldanunk azokat a kérdéseket — kivált nemzeti kisebbségeink kérdését —, amelyek szomszédainktól e térségben elválasztottak. emelkedő" Szeretném, ha — mondjuk — két év múlva föltennék nekem ugyanezt a kérdést, hogy fölmérjük, együtt, vajon igazam volt-e?” Ebben az üzenetben azonban még egyetlen szó sem esett Románia éjfekete háttér előtt fehéren izzó forradalmáról, márpedig anélkül nem az év, de az évszázad krónikája is hiányos volna. Erről — mint akárki más — 21-én szereztem tudomást, mikor a Magyar Televízió, rendes adását félbeszakítva adott hírt a Temesvárt történtekről. Bennem szakadt a szó a döbbenettől és aggodalomtól: ma már tudom, hogy ami akkor, ott, s azóta Romániában másutt történt, alapjában rendezte át — vagy foglalta szerves egységbe? — az év során idehaza, a Kárpát-medencében, Közép-Európában vagy a balti államoktól Bulgáriáig nyúló „köztes-Európában” zajló történelmi folyamatot, Kelet-Európa közös forradalmát. Amire — ma úgy érzem — a romániai forradalom, Temesvár, Bukarest tette rá a koronát. Nem azért, mert ez — részben — a mi forradalmunk is, hiszen úgy adódott, hogy Tőkés László húzta el akaratlanul, vagy Isten akaratából, a ravaszát, s mert Erdélyben románok és magyarok együtt, s nem egymás mellett vívják a harcot. Hanem mert most döbbentem rá igazán, hogy milyen hatalmas, s a szándékunktól független erők eszközei vagyunk. Azt, hogy Romániában érik a forradalom, mindannyian tudtuk. Azt is, hogy aligha lesz vértelen. Szorongva vártuk, hogy éle — a nemzedéknyi féktelen gyűlölet-hadjárat eredményeként — nem irányul-e véreink ellen? De ma — hatodik nap — romokban hever a két nép ellenségképe: a Tőkés László templomát körülvevő román-magyar emberlánc, a bukaresti televízió épületét eleven golyófogóként napokig halált megvetően védelmező tízezrek képe egyszer s mindenkorra kitörülte a szótárunkból a birkatürelmű román, s a tűzön áttörő segélyszállítmányok képe a románok szótárából az álnok magyar fogalmát. Három napba telt, hogy a forradalom — nem papíron! — fegyverbarátokká kovácsolja az évtizedek óta farkasszemet néző két hadsereget. S még három napba sem, hogy — épp ezért! — a román hadsereg a román, a magyar hadsereg a magyar nép hadserege legyen — megint csak nem papíron, hanem a valóságban. Három napba telt, hogy két, egymással évtizedek óta szemben álló nép egyazon érték, a közös szabadság védelmében fejjel nőjön régi önmaga fölé. Hogy mi — ideát — fogadjuk az ő sebesültjeiket. Gyűjtsük a tápszert, a tejkonzervet a gyermekeiknek. Amíg ők — odaát — harcolnak miértünk is. S tesszük ezt itt és ott, jó lélekkel, abban a biztos tudatban, hogy mi — éppen mi — forradalmukban rajtuk kívül a legérdekeltebbek — egy puskát el nem süthetünk odaát, nehogy ezen az újonnan meglelt gyönyörűséges barátságon ejtsünk vele sebet. Ezt a kegyetlen és véres harcot Románia népeinek — románoknak és magyaroknak — magukban kell végigharcolniuk. Mi nem az utcakőre, mi csak palackba onthatjuk vérünket — őérettük, egyiket sem szentesítette a népakarat). Hogy a gazdasági „hogyan tovább” erősen vitatott. Ne feledjük: Magyaroszágon nemcsak egy diktatúrát kell lebontanunk (azt sem dinamittal), hanem a központosított gazdasági irányítás monolit-beton épületét is, amire szintúgy nincsen recept: tetsziknemtetszik, e téren is nekünk kell vállalnunk a nemzetközi kovász-, a modell-szerepet. S talán érthető, hogy a bennünk élő sztálinizmust sem sikerült még hatástalanítanunk: ha körülnézünk, itt is, ott is szemet szúr a sztálini korszak, majd a kádári „konszolidáció" tudati hordaléka. S alóla elő-előbukkan a két háború közének eddig gondosan szőnyeg alá sepert eszmei maradéka. Trianon traumája, majd a két háború közt is ugyancsak hiányos társdalmi autonómia teljes felszámolása hihetetlen kárt tett a nemzet tudatában. A fehér terrorral kezdődött „keresztény kurzus" — többek között a kereszténység- és magyarság-fogalom eredeti, pozitív és morális tartalmának kiürítése a valóságérzék, a reális helyzetértékelés teljes hiányáról árulkodó, kis híján végzetes nemzeti paranoiához, felsőbbrendűségi tudattal kompenzált üldöztetési téveszméhez vezetett 1948 után erre még rázúdult a féligazságokat is görgető hazugságáradat — az a csoda, hogy a társadalom kevéske maradék valóságtudatát teljesen el nem mosta. Az, hogy ez nem történt meg, s hogy a magyar társadalom valóságtudata ma pontosabb, valóságérzékelése jobban működik, mint valaha,s ezt mi bizonyítja ékesebben, mint a romániai forradalom hazai visszahatása, az elsöprő erővel megnyilvánuló együttérzés, ösztönös és természetes segítőkészség, a hisztérikus reakciók teljes hiánya, a forradalom megítélésében és a tennivalók dolgában mutatkozó teljes egyetértés) a még korántsem egészséges magyar társadalom épp, hogy megindult gyógyulásának, lábadozás mozgósította többletenergiájának hihetetlen, s mindmáig föl nem ismert józanságtartalékának tulajdonítható. Ennek a józanságnak, társadalmunk állóképességének — szerintem — ma a falu a záloga. Lelkileg is, anyagilag is. Mert ha a sztálini idők leple alatt létrejött sápkóros polgárosodásnak más — pozitív — hatása nem volt is, mint hogy a falu — az a bizonyos „elnéptelenedett” —, amit paraszti gúnyába visszaédesgetni már aligha lehet, hisz azt úgy vetette el, mint a megúnt göncöt, ma mind a városi értelmiség, mind a nagyipari munkásság nagy többségének forrása, utánpótlása és támasza. Már egyre kevesebb az olyan család, amelynek ne volna értelmiségi, ipari munkás és mezőgazdaságban dolgozó hajtása is. A gorenjében ott áll a tanárnő-leány és a darukezelő-fiú két esztendei élelemtartaléka. A falu nem fél, a falu nem passzív: a falu vár. Ha másra nem, arra megtanította a paraszti múlt, hogy a betakarításnak akkor jön el az ideje, amikor a termés beérett. Aminthogy a telet, a tavaszt és a nyarat sem lehet rendeletileg betiltani. Mind megjön: a maga idején. A város — úgy vélem — inkább hajlandó elhinni, hogy a történelmet csinálni lehet (sőt, hogy éppenséggel ott készül, városon), de mindent összevetve biztosra veszem, hogy nyolcvankilenc történéseit, akár ötvenhatot, nem mi diktáltuk, hanem a dolgok könyörtelen belső logikája, s mindaz, ami ma hazánkban (sőt, Kelet-Európában) zajlik, szerves folyamat, s előbb-utóbb világosan kirajzolódnak az összetevői. A történelem (a forradalom kiváltképpen) csinálódik, de nem mi csináljuk. Hanem az, jómagunkat. Esetről esetre a maga módján. Hogy mi vár ránk kilencvenben? A nem-akarás — kényszerűen — akarásban kell, hogy testet öltsön. Kilencven az igazság pillanata, a szembenézés éve lesz. Eredménye jórészt attól függ, hogy társadalmunk hogyan dolgozza föl, hogyan emészti meg e sorsdöntő év élményét és tapasztalatait: képes-e legyőzni végre a trianoni trauma bénító hatását? Képes-e áttekinteni kitágult világát? Képes-e Közép-Európában, amely, miként ezt napjaink bizonyítják, igenis létezik, s érzelmekre, politikai indulatokra átváltható közös élmények, történelmi tapasztalatok körülhatárolható térsége lehet, otthont találni, énképét pozitív tartalommal megtölteni, s az önsajnálatot, a nemzethalál hamis látomását lerázva képes-e önmagát immár nem az idegenségével, a másságával definiálni? Képes-e fölismerni, hogy az a bizonyos „fölzárkózás Európához" (ahonnét a kultúráját kitépni is aligha lehetne) mindenekelőtt anyagi és műszaki, végső soron gazdasági kérdés, hogy a vonatablak tisztasága nem a nép sajátos lelkialkatától, hanem egy célirányos ablakmosógép beszerzésétől függ. Képes-e rá, hogy „sorskérdéseinek" megoldását ne a sorson kérje számon, hanem önmagát, hogy ne a jelenségeken búsongjon, hanem az okaikra merjen rákérdezni? Hogy fölismerje: a kultúra — de legkivált a magatartáskultúra — mindenekelőtt azt jelenti, hogy az egyén képes megvédeni önmaga, és tiszteletben tartani a mások polgári jogait. S hogy ez végső soron azon áll vagy bukik: önmagunkat árnyaltan kifejezni az iskola tisztességgel megtanít-e? Nyitott kérdés valamennyi: nyolcvankilenc csak fölvetette, de nem adta meg rájuk a választ. Vér és veríték árán, de tágul körülöttünk a világ, s ki ne érezné, hogy mind magasabbról nyílik rálátásunk? Szárnyra kapott Magyarország: adná az ég, hogy szárnyunkat ne szegjük. Legalább önmagunk ne. Mert Romániában a románok és magyarok (s persze a többi nemzeti kisebbség), Szlovákiában a szlovákok és az ott élő magyarok közös forradalma közvetlenül szolgálja — nem a magyar államot! — a magyar nemzetet. Ha reményeink valóra válnak, forradalmuk visszaemeli a Kárpát-medence, Magyarország történelmébe a határainkon kívül élő magyarokat: sorsuk elszenvedőiből sorsuk formálóivá lesznek. Akiknek jogaik vannak — velünk szemben is. S egyben Románia és Csehszlovákia — e két, Kárpátokon túl nyúló államalakulat — sorsának formálóivá, felelős részeseivé. A magyar ötvenhat, a cseh hatvannyolc, a román nyolcvankilenc remélhetőleg visszaadja a magyarságnak történelmi szerepkörét, amit a térségünkben elfoglalt középponti település területe osztott ki rá. Igaz, nem csak a magyarságon, de jórészt mégiscsak rajta múlik, hogy ezzel a — mondhatnám —* Lovas-szereppel, aminek ötvenhat és nyolcvankilenc oly nyomatékos hangsúlyt adott, rendezett körülmények közt miként tud majd élni — a térség valamennyi népe javára. Ám adott-e reményt rá ez a kurta, élményekkel telezsúfolt egy esztendő, hogy képesek leszünk élni vele? Én úgy érzem, igen. Ez az év, a magunk forradalma, visszahelyezte jogába, önnön legalitásának forrásává tette ötvenhatot (amit visszamenőleg hitelesített a csehszlovák, a német és a román forradalom puszta ténye is). A lázas társadalmi önszerveződés jóformán öntudatlanul bomlasztotta szét az ország túlélt, megkövesedett társadalmi önszerveződés jóformán öntudatlanul bomlasztotta szét az ország túlélt, megkövesedett társadalmi kereteit, intézményrendszerét, s teremtette meg a továbbfejlődés a társadalmi öntisztulás előfeltételét, rakta le azt az alapot, amire immár tudatosan is lehet majd építeni. S mindeközben nem folyamodott erőszakhoz. A „néma többséginek kinevezett nép látszólagos politikai passzivitásának színe alatt nagyon is aktív politikai akarat rejlett: az ország egy lázas esztendőn át mindvégig pontosan tudta, hogy mit nem akar. A közelmúlt eltakarításának minden lépése mögött ott volt ennek az össznépi nem akarásnak a fedezete. Ez, ha módja volt megnyilvánulni, meg is nyilvánult. Bölcsen, türelmesen, de hajthatatlanul. Ez volt a hajtóereje az év politikai előrehaladásának, amiről, azt hiszem, bátran állíthatjuk, hogy méretét és mélységét tekintve forradalmi. S azt hiszem, ez tette, hogy lényegi hibát sem az állampárt vagy az utódszervei, sem az ellenzék, sem a kormány, sem a parlament nem követett el. S ez, hogy a pártját veszített kormány — szinte észrevétlenül — az ország kormányává, s az önbizalmát, lelkét vesztett párt-parlament, szinte észrevétlenül, s rosszkedvűen bár, de majdhogynem parlamentté vált. Ami, ha nem is áll az élére, de nem is fékezi a továbbhaladást. E tényeken mit sem változtat, hogy a vadonatúj politikai intézményrendszer foghíjas még, hogy a politikai „fölállás” korántsem végleges (már hogyan is volna az, mikor a legmarkánsabb politikai erők maguk is „koalíciós” jellegűek, s mikor még MAGYAR NAPLÓ 1990. január 5.