Magyar Napló, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-08 / 1. szám
NAPLÓ, MOST Az archimedesi csavar December 17. Hogyan lesz ebből napokra szeletelt napló, csak az isten tudja meg én. Ismerve magamat, a gyors lassúság iránti vonzalmamat (már Giordano fejtegeti, hogy a legnagyobb gyorsaság és a legteljesebb mozdulatlanság: egy és ugyanaz) - gyanítom, hogy pedánsan sehogy. Mindinkább úgy vagyok vele, hogy a napok sorjázása, mintha önként és előre sűríteni akarná magát az egybe, a kitartott pillanatba, s nem tagadom, ez tetszetős alakulás nekem. A töredék, a chip kozmosza? Ám micsoda nem töredék vagy chip? - a maga módján. A tenger apálykor vagy dagálykor teljesebb? Sandán beavatkoznak megítéléseink megnyugtató látszataiba. Mindazonáltal a kérdésben nem bujkál hierarchizáló sugalmazás, sem elfogultság - legalább is így hiszem el magamnak. S ha mégis marad gyanú, Madách sóhaja az illő vallomás: Ah, az ember mily gyenge! Csupán észreveszem, hogyha pontosan akarok célozni, elérni, ütni, szememet résnyire húzom, a méretre negyvenötös kezem ökölbe préselődik, elég neki akár harmincnyolcas kaptafa is. Felteszem, hogy mindennek van grammatikai, szemantikai, narrációs szélfúvása is. Nos, a napló elragadóan csábít a lazításra, ünnepli a rendeltetése szerint is feszes bőr pórusait, elborít a csobogásba, csömpölygőbe. Olyan szélfúvás ez, ami akkor is szereti otthagyni a nyomát, ahol és amikor a legnagyobb gondossággal törlöm, söpröm a feleslegesnek ítélt port — szándék szerint legalább is. Észrevétlenül barátkoztat meg a lucskossság bizonyos mértékével. Igen, a szavak édes mérge és túlkínálata. Mintha nem sejtenénk titokban, hogy utunk az archimedesi csavaré -s hogy netán a szűkebb szavúság, vagy a kurzivált hallgatás, elhallgatás nélkül nincs megérkezés. Ha van. Az igen-igen okos Sartre ezernyi oldalon csobogja körül a normandiai sziklaóriást, s szinte már bosszúsnak is hat közben, hogy az mért olyan kimért -s csupán világít. Bevallom halkan, hogy vonz ez a bosszantás - látván, hogy mennyivel több nyomjelet igyekszünk hagyni, mint ami egyáltalán ráfér a személyes szemplinkre. És persze, és ó, a rimbaudi hátraarc! Csak hát hol a mi Abesszíniánk, közönségesebb haladóknak. Mintha a múlandóság sokkjától rettegve válnánk - egyre műszeresebben és média gazdagabban - zsivalyosan logoreás és grafomén óriás-molekulákká a hallgatag tér-időben. Marad hát a stempli, mint a postáskisasszonynak, aki egyre újrafestékezi a szerszámát s ráráüt egy papírlapra, hogy fog-e jól - mintha nem tudná előre, hogy bizony fog az, először még a kívántnál is lucskosabban és maszatosabban. Az ablaknál várakozva mindig ámulva nézem ezeket a próbapapírokat, e már-már egyetlen fekete folttá fassizálódó remekeket (méla Rorsach-rejtvények) - mint egy hosszú élet összegyűjtött, verejtékkel megszolgált, pedáns munkateljesítményének kóremblémáját. Bélyeges mű egy-egy ilyen papír, s menthetetlenül utolérheti a sors, hogy aranyozott összkiadásba börtönözzék bele. Természetesen igazságtalan vagyok úgy általában, de hogyan lehet szellőztetni ablaknyitás nélkül? De hát, mégis csak a napló, térjek oda vissza. Amit hevenyészve írtam itt, nyilván csak hézagosan igaz. Nem csekély mazochizmussal árulom el, hogy meglehetősen tekintélyes gyűjteményem van a neves és kevésbé neves naplókból — mert viszontag nagy kedvvel olvasom őket. Annál jobb, minél régebbiek. Ám melyik nem lesz azzá, ha úgymond, szerencséje van? Akarja, nem akarja, átcsúszik idővel az önkéntelen dokumentum vizeire, ahol olyan sikerrel halásznak az Annales zsákmánylesői. Az idő elképesztő bukfencekkel képes fontosságokat fölértékelni a teljesebb megértés ösztönének semmi sem drága. S akkor az értékskáláink sokszempontú relatívizálódására is rá kell bólintanunk. Csak semmi akadémikus önhittség, biztonság, pocakos tekintély. A jövő alkati cingár, és kiszámíthatatlan mindenevő. Merészebb magánsóhajom: mit nem adnék egy athéni polgár vagy helóta hirtelen felbukkant intim naplójáért, egy hirtelen interjúért az agóráról! Félek, még egy Szofoklész-drámát se sajnálnék cserébe, így csak a tökély stilizáltságába csomagolva lehet fogalmam arról, ami örökérvényű múlandósággal sosem volt stilizált, csak tény, pillanatnyi, egyszerű. A megformálás már sosem tettenérés, csupán míves tudósítás, a historizálás kalkuláció? A művészet a legcsudálatosabb csődünk, ráfogásunk, hamisításunk? Vigasz lehet Kosztolányi köröm-vers-teóriája: ha egyszer ez van, akkor ez van, a vers a körömre íródik. Szállnék lejjebb - sosem felejtem el: az antikváriumban egyszer álltamban végigolvastam egy XVIII. századvégi debreceni asszonyság útiszösszeneteit, hogy miképp ért el Pestre, hogyan kelt át a Dunán, hogyan ért el a Balatonhoz. Maradandó semmi a kis könyvecske, a korabeli irodalmi erőmegfeszítések, bizony, halottsápadtak mellette. Ez lélegzik, és még ma is eledel, üzenet. És nyelv! Jósika naplója visszaemlékezése, mely nagysokára került csak szélesebb közönségünk elé, hasonló példa: él, mert közel hatvan regény után itt nem akart se divatot, se mentort követni, se magát és határait félreértve önmagát fölépíteni — pusztán adta magát és a világot. De hát miért rágom én ezt? Nyilván a savanyú szőlő is belejátszik. Javíthatatlan lebegtető lefogalmazó és redukcionalista hajlandóságú vagyok, mégis: kit nem környékez, amit nem tesz s nem tud tenni? Csak a sertés nem érzékeny a protheuszi hűtlenkedésre és következetlenségre. Egyezzünk meg: fontos az a napló, ha fontosan tud csobogni, csömpölyögni, pótolhatatlan „dokumentummá" nemesedni — csakhát ez igencsak ritka, mint a fehér bálna. Szóval, itt ülök, és reggel van, december 17. És csalok, asszociálok (ami korántsem napló), végzem a szabadnapos gondolatkapcsolások vakációs gimnasztikáját. Reggel... Mikor - ha akarod, ha nem - menekültként ébredsz föl, hontalanként, elűztek egy parttalan birodalomból, (folytatás a 47. oldalon) , 1993. JANUÁR 8.