Magyar Nemzet, 1938. december (1. évfolyam, 84-108. szám)
1938-12-01 / 84. szám
4 12 óra 30 perckor közölte Hacha köztársasági elnökkel, hogy a nemzetgyűlés köztársasági elnökké választotta, majd rövid beszédben felszólította a köztársasági elnököt, hogy az új államalkotmányz6 paragrafusában előírt esküt letegye. Hacha elnök ezután letette az esküt és ekkor Malypetr házelnök Hachához intézett újabb beszédében annak a reményének adott kifejezést, hogy az elnökbe vetett hittel és közös munkával le lehet győzni azokat a nehézségeket, amelyek az utóbbi időben az ország bel- és külpolitikai életét érték. A Sirovy-kormány lemondott, Beran a dezignált miniszterelnök Kevéssel azután, hogy az újonnan megválasztott köztársasági elnök, dr. Hacha Emil az eskütételről jövet, ünnepi menetben bevonult a Hradsinba, megjelent nála Sirovy miniszterelnök és az alkotmányos szokásoknak megfelelően átnyújtotta az új elnöknek a kormány lemondását. Hacha elnök elfogadta a lemondást és felkérte Sirovy tábornokot, hogy az új kormány megalakulásáig lássa el továbbra is az államügyeket. Az új prágai központi kormány megalakítására az egykori cseh koalíciós pártokból alakult cseh nemzeti párt vezére, Beran képviselő kapott megbízást. Beran, aki a koalíciós korszakban a cseh agrárpárt elnöke volt, közvetlenül a Sirovy-kormány lemondása után jelent meg kihallgatáson Hacha elnöknél, aki megbízta őt az új kormány megalakuásával A dezignált miniszterelnök azonnal megkezdte a tárgyalásokat az új kormány összetétele ügyében. Prágában a déli órákban az a hír terjedt el, hogy a kormány újból való megalakítása után Sidort nevezik ki helyettes miniszterelnökké. A Sirovy-kormányból állítólag csak Chvalkovszky külügyminisztert és Kalfus pénzügyminisztert veszik át az új kormányba. Az új köztársasági elnök életrajza Dr. Hacha Emil 1872 július 12-én született a Budweis melletti Schweinitz községben, ahol apja adóhivatalnok volt. Középiskolai tanulmányait a budweisi gimnáziumban végezte, majd a prágai német egyetemen tett jogi doktorátust 1896-ban. 1898-tól 1916-ig Prágában hivatalnokoskodott, 1916- ban udvari tanácsosi rangban a bécsi közigazgatási bírósághoz került. A monarchia összeomlása után, 1919-ben Prágába hívták és a legfelsőbb közigazgatási bíróság másodelnökévé nevezték ki. 1925. évben pedig, Pantucek halála után ő lett a legfelsőbb cseh bíróság elnöke, az ország legelső joghivatalnoka. Mint jogász, európai hírnévre tett szert és tagja a hágai állandó döntőbíróságnak. 1920 óta magántanár a prágai cseh egyetemen és a jogi szakirodalom terén kifejtett működéséért több cseh tudományos egyesület is tagjává választotta. Magyarország keresi útját A Frankfurter Zeitung, a német külügyminisztérium reprezentatív lapja november 26-i számában vezércikket ír a magyar revíziós kérdésről, ennek szövegét alább hű fordításban adjuk. A lap a magyar revizionizmust a szélesebb történelmi keretről a „völkiswh1r alapra, tehát az etnográfia adta szűkebb körre akarja áttolni. Tanácsa az, hogy a Szent István-elgondolás helyett elégedjünk meg az úgynevezett népi revízióval, amely nem a történelmi magyar állami határokig, hanem csupán a magyarlakta területekig akarná kitolni Csonka-Magyarország határát. Ugyanakkor a lap a magyar „hagyományokért és ábrándokért11 cserébe az úgynevezett „völkisch11 jövőt ígéri nekünk. A magyar társadalom mindazonáltal lemond erről a jövőről és továbbra is tántoríthatatlanul ragaszkodni óhajt hagyományaihoz és ábrándjaihoz. A cikk egyébként így szól: A „Frankfurter Zeitung46 történelmi határ helyett „völkisch64 jövőt ígér . Szokatlan, hogy egy államférfi közvetlenül egy nagy nemzeti győzelem után bukjék meg és csak a különleges pszichológiai előfeltételek, amelyek a háború utáni időkben Magyarországon kifejlődtek, magyarázhatják meg egészen a mostani budapesti válság körülményeit. Magyarországot, mint államot, darabolták fel a legjobban az 1919-i párizsi békeszerződések által. Területének kétharmad része elveszett, a lakosságnak több mint fele, ezek között a magyaroknak majdnem egyharmada. Amikor az ország a rövid bolsevista lázból magához tért és nyomorúságában majdnem egyetlen barát nélkül maradt Európában, a revíziónak szilárd, sőt merev követelése volt az egyetlen lelki váz, amelyet Magyarország magának adhatott. Bármilyen valószínűtlen volt is a beteljesülés, Magyarország saját magát adta volna fel, ha revíziós igényéről lemondott volna, ez tartotta fenn a reménytelenségnek keserű éveiben. Ezt a magatartást joggal tekinthetjük a nemzeti hősiesség példájának. Mint a revízió zászlóvivője, Magyarország európai érdemet szerzett magának. A nagyobb hatalmak, amelyek abban a helyzetben voltak, hogy jogos követeléseiket hatalommal támasszák alá, nem felejtették el a kis barátnak ezt a teljesítményét és amikor a szerződések mesterséges építményét egy helyen megingatták, Magyarország jogáért is felléptek. — Talán elkerülhetetlen volt, hogy a magyar követelés így szólt: Mindent vissza. Csak ez tehette lehetővé a nemzet egyesülését, a követeléseknek viszonylagossága szétforgácsolóan és lehangolóan hatott volna. Egyébként Magyarország ezzel — a bár szükséges — egyoldalúsággal fontos pontban eltért Európának, sőt a revíziós Európának is szellemi fejlődésétől. Egy nemzet, amelyik népi jogát a bécsi centralizmus ellen harccal védte meg, mindinkább rátért egy tiszta állameszmére, mialatt különben a népi eszme győzelmesen haladt előre. Az, hogy hárommillió magyar mellett hétmillió más nemzetiségűt is elszakítottak Magyarországtól és részben saját nemzetiségű államukhoz csatolták, nem tudta kevesbíteni a „mindent" követelését. Szent István koronájának eszméjét, a magyarságnak nemzetfölötti küldetését a magyarok fölébe helyezték a népi eszmének. Ezzel olyan követelés keletkezett, amelyet a revíziós nagyhatalmak már csak azért sem támogathattak, mert maguk Magyar Nemzet CSÜTÖRTÖK, 1938 DECEMBER 1. ilyesmit nem követeltek. A német birodalom vezére politikai tevékenységének már kezdetén elutasította, mint történelmietlent az 1914-es német határok egyszerű visszaállítását. Ennek megfelelően gyakorlati politikájában a minden reményt felülmúló nagy nemzeti beteljesülések mellett a lemondáshoz is erőt követelt nemzetétől. A magyar revíziós követelés ilyenformán bizonyos feszültségben állt a valósággal, amelynek felbomlása magában a bekövetkezésben is könnyen csalódást okozhatott, így volt lehetséges, hogy ha népi szem-pontból nagyon messzemenően kielégítették a bécsi döntőbíráskodás révén Magyarországot , ezt széles körökben ki nem elégítőnek érezték s ez volt az okai annak, hogy az az államférfi, aki Magyarországot az európai újjárendezésnek ezekben a döntő hónapjaiban vezette, éppen most kettéválni látta táborát. — Ebben a pillanatban megint megmutatkozik Gömbös korai halálának tragikuma. Gömbös az egységes pártot, mint az erős államvezetés eszközét alkotta meg s uralkodott rajta. Utódának, Darányinak nagy kvalitásai mellett nem volt meg a bűvös ereje, hogy Gömbös örökét, mint politikai vezérét is nyomban és a maga teljességében átvegye. Megvolt a remény, hogy Imrédy ezt a feladatot be tudja tölteni, s túl korán került az elé a szükségesség elé, hogy a magyar közvéleményt a merev revízionizmustól a valóságos lehetőségekhez vezesse. Ezenkívül az egységes pártot többé nem mint a kormány eszközét vette át, hanem mint egy öntudatos mellékparlamentet, amely együttműködést és ellenőrzést követelt a maga számára. Ez a követelés akut lett, amikor az északi területek visszacsatolása olyan politikaiés szociálgazdasági természetű feladatokat vetett fel, amelyek az eddigi gondolkozásmóddal és segédeszközökkel nem oldhatók meg. A felsőmagyarországi hegyekből leáramló levegő csakhamar felkavarta az Alföld felett az atmoszférát. Az onnan jövő gondolatokkal szembeszállt egy gyakran még patriarkális tradicionalizmus, amiben némi része van egy régi felső réteg gazdasági érdekeinek — így venni észre a politikai és gazdasági konzervativizmust a parlamentarizmusra való igénnyel szövetkezve — ebben a bonyolult helyzetben Magyarország szilárd pontja megint a kormányzó személye. Bizalommal lehet várni, hogy ő azt az utat választja, amelyen Magyarország, oldalán bevált barátaival, továbbra is fölfelé és a nemzeti érvényesülés útján előre haladhat. Az a nagy előre, amelynek jegyében a fiatal Európa masíroz, Magyarországot is maga után szólítja. S ha ez nem történik a hagyományok és az álmok károsítása, fájdalmak nélkül — értük cserébe a jövőt kapja. A bolgár front összeomlása után, amikor az antant-hadsereg felnyomult Belgrádig, a főhadiszálláson Franchet d'Esperey francia tábornagy fogadta a forradalmi Magyarország képviselőit, élükön gróf Károlyi Mihállyal. Mikor bemutatták a tábornagynak a magyar forradalmi katonatanács képviselőjét, akkor hangzott el az a magyar belpolitikai viszonyokra célzó megvető mondása: „Vous éles tombés si bas!‘‘ Milyen mélyre süllyedtek! A tábornagynak igaza volt. Mélyre süllyedt az a nép, amelyik életének legveszélyesebb és legelhatározóbb pillanataiban erejét nem a közösséget fenyegető támadás ellen összpontosítja, hanem az első pillanatok tétovázásában elérkezettnek látja az időt, hogy a részek önző érdekeit érvényesítse a nemzet egyetemes érdekeivel szemben. A győző, a gazdag Franciaország, a gloire büszke nemzete ide jutott s a hajdani európai vezetőhatalomból ma már az események csendes szemlélőjévé vált. A francia nép két táborra szakadt s a két tábor megüzente egymásnak a legkíméletlenebb háborút. Az Általános Munkaszövetség elrendelte a sztrájkot, hogy ezzel tüntessen színleg a Reynaud-féle terv ellen, valójában az egész politikai rendszer ellen, amelyről a munkásság úgy érzi, hogy a hírhedt „kétszáz család" áll mögötte, az a kétszáz család, amelyik — szerinte — egyéni gazdasági érdekeiért hajlandó prédául dobni Franciaország jövőjét s mely uralma fenntartása végett összejátszik a jobboldali diktatúrákkal a nemzet feje fölött. Daladier kormánya a brutális, harci üzenetre keményen válaszolt: a közüzemeket elrekviráltatta, a köztisztviselőket mozgósította, a munkásság ellen katonaságot vett igénybe, azaz mindent megtett, hogy megmutassa, hogy a harcot fölvette azzal a munkássággal, amelyet idegen érdekek eszközének tart, s amely az osztályharcnak állandósításával oka a francia nemzet külpolitikai gyöngeségének. Daladier le akar számolni a népfront maradványaival. Az események bebizonyították, hogy a népfront-politika célját tévesztett kísérlet volt. Hivatása negatív: a fasizmus ellen közös arcvonalat alkotni. Ez az egyetlen pont, amiben a népfrontban résztvevő pártok megegyeztek, amikor azonban alkotó munkára került a sor, kiderült, hogy a front különböző csoportjait olyan politikai és világnézeti ellentétek választják el, amelyek a közös erőfeszítések lehetősége helyett, csak a különböző törekvések kölcsönös megsemmisítését munkálják. A népfront tehát szerencsétlen alakulat volt már összetételénél fogva. Két lehetőség között választhatott, amelyek mindegyike a nemzeti megerősödés bizonyos reményét nyújtotta: vagy szocializál, vagy fönntartja a magánkapitalizmus ortodox formáját, a minél nagyobb haszon, minél kisebb szociális teher elvére alapítva. Kétségtelen, hogy a szocializálás a határozott és logikus gazdasági rendnek egy formáját építette volna föl, amely az államhatalmat mindenhatóvá teszi, megvalósítása mégsem volt lehetséges — bár a népfront nagy szocialista többséggel rendelkezett —, mert a szintén erős polgári színezetű radikális párt, amelynek szavazói kispolgárok és tőkések, semmiképpen sem egyezhetett volna bele olyan törekvésbe, amely a magánkapitalizmus megszüntetését célozza. E párt a nemzet gazdasági megerősítését úgy látja leghamarabb elérhetőnek, ha a termelést, a magánvállalkozást bátorítják minél nagyobb haszon kilátásával. A két ellentétes irány közül egyik se győzhetett, helyette a szocialisták és kommunisták sürgetésére a régi rendet foltozgatták, amelynek következménye belső logika nélkül tengődő gazdaság lett, olyan magánkapitalizmus, ahol a túlzott szociális terhek, magas munkabérek és túl rövid munkaidő a magánkapitalista rend gépezetét hajtóerejétől, a magas haszon kilátásától fosztotta meg. Nem csoda, hogy a tőke visszahúzódott s a termelés elakadt. Észszerű, irányított gazdálkodásról szó sem lehetett, mert a kommunisták és szocialisták a maguk részéről a legcsekélyebb áldozatra se voltak hajlandók, a tőkével szemben pedig kényszereszközökhöz a polgári pártok nem engedtek nyúlni. A belső Bizonytalanság a habozó és semmiféle belső erőre nem támaszkodó külpolitikában is megnyilatkoztat. A radikális párt ma már szakított a népfronttal s a párton belül a jobboldali szárny jutott túlsúlyra, amely Daladiert tűzönvízen keresztül támogatni kívánja az ország megerősítésére vonatkozó terveiben. A francia nép azonban úgy látszik még mindig nem érzi eléggé, hogy léte forog kockán és képtelen egységbe tömörülni. A munkásság a Reynaud-terv ellenzésének ürügyével az utcáról támadja a kormány erőfeszítéseit, amelyet fasizmusnak nevez. Jguhaux, az általános munkaszövetség főtitkára Nantesban mondott nagy beszédében hevesen kikel a diktátorokkal való egyezkedés ellen és egyszerűen zsarolásnak minősíti, amikor a munkássággal szemben folytonosan a közérdekre hivatkoznak. A francia népnek ez a szelleme a lelki egyensúlyvesztésnek olyan fokát mutatja, az erkölcsi anarchiának és az önpusztítás vágyának olyan eszeveszett tombolását, amely minden gondolkodó franciát kétségbeejt. A híres francia józan ész, a konsens mintha teljesen kiveszett volna. Ehhez a néphez úgy látszik hiába fordul Daladier, megrázó rádiószózatban figyelmeztetve őt arra, amit cselekszik: „Mialatt a világra a diktatúrák egyre növekvő árnyéka terült, Franciaország, hűen géniuszához, megmaradt a szabadság földjének. Franciák, ne kockáztassátok a szabadságot. Ne támadjátok saját kezetekkel Franciaország méltóságát, nemességét." A közösségi tudat halványult el a francia népben éppen abban az időben, amikor más nemzetek még a faji misztikát is igénybe veszik ennek a közösségi tudatnak emelésére, egész kulturális és gazdasági életüket a nemzet erejének szolgálatába állítják, termelnek és fegyverkeznek s szilárd belső egységgel készülnek a nagy összecsapásra, ami eldönti ismét egy időre a nemzetek rangsorát. A francia népnek azonban nincsen a nemzeti jövőről közös hite, egyik francia a proletárparadicsomról álmodik, másik a külföldre mentett aranyáról. Franchet d’Esperey tábornagy, milyen mélyre süllyedtetek! Bártfay Erzsébet „Vous etes tombés si bas!“ Január 15-ig meghoszszabbították a sajtókamarai kérvények elbírálását A Budapesti Közlöny csütörtöki száma közli a minisztérium 8700/1938. M. E. számú rendeletét, amely a sajtókamarai tagfelvételi bizottsághoz intézett felvételi kérelmek elbírálására megállapított határidőt 1939 január 15-éig hosszabbítja meg. A tagfelvételi határidő meghosszabbítását az a körülmény tette szükségessé, hogy a felvételi kérelmek elbírálására rendelkezésre álló idő a beérkezett kérelmek rendkívül nagy száma miatt rövidnek bizonyult. SZERKESZTŐSÉG .... *128-428 KUDÓHIVATAL....*126-726 mntDBT fisoszTAK..*128-425