Magyar Nemzet, 1939. június (2. évfolyam, 123-146. szám)

1939-06-01 / 123. szám

2 olyan idők jönnek, amelyekben csak a bódult vakság és az en­gedelmes botorkálás biztosítják a hosszú életet, hát igenis, ak­kor mi az ilyen hosszú életből nem kérünk! Mert akkor ne­künk, akiknek életfeltételünk a szabad, egyéni, kulturális élet, életokunk európainak és ma­gyarnak lenni, megsemmisült minden életlehetőségünk. A választások eredményének mérlegelésénél nem tudom azt látni,­­hogy­ egyik párt­ előtört, a másik párt pedig csaknem kí­nlódott, nem tudok pártszem­pontok latolgatásával mérleget csinálni, mert nem látok ma egyebet, mint vert hadakat és vakmerő reményeket. És nem tehetek arról, ha a vert hadak szétszórt seregében nem a kis­gazdapártot látom, amely talán másként végez, hogyha kiveszi a demagógia szájából a féktelen agitáció rekvizitumait, nem tehetek arról, ha a vert hadak sápadt seregében nem a szociál­demokrata pártot látom, amely­nek végzetes hibája és mulasz­tása volt észre nem venni, hogy az idők átkocsikáztak a feje fölött s mégis állt, merev ima­gépként egy csaknem nyolcvan éves, nemzetietlen, gazdaságilag régen megbukott teória mellett, forradalmi párt, amely megöre­gedett s nem vette észre, hogy ugrásra készen kövesedett meg a levegőben, ahelyett, hogy meg­­fürdött volna a nemzeti és népi eszmék megfiatalító fürdőjében s hozta volna a maga meg­szervezett tömegeit még ideje­korán a vitán felüli magyar tá­borba. Nem tehetek arról, ha a vert hadakban nem látok mást, mint a szétszórt, laza oldott kévét, a polgári társadalmat, a nemzet gerincét. Lesz-e elég ereje en­nek az osztálynak, amely a n­emzeti­ törekvéseké, amely a kultúráé, a polgári önérzeté, ki­heverni a vereséget? Elég erős-e ahhoz, hogy minden második évtizedben döntő kudarcot szen­vedjen? Bírja-e a térde, hogy amint térdre hullott a vörös for­radalom tébolyult rohamában, most újból térdre kényszerüljön a tömegnek más formában je­lentkező viharában? És bírja-e az önérzete, hogy akkor, ami­kor neki kellene úrnak lennie a vizek felett, széthullott, ro­zoga, mindig a szélnek fordított vitorláján vonagló bárkáját megint ne a saját akarata irá­nyítsa? Bírja-e a lelkülete, a ta­­nultsága, a tradíciója, a nemzeti érzülete, hogy most megint kö­rülláncolja düledező alakját az a tömeg, amelynek vakmerő reményei talán magával ragad­­ták, talán elkápráztatták, de amelynek első dolga lesz elfog­lalni azokat a pozíciókat, ame­lyeket ma még ez az osztály úgyszólván az elsőszülött jogán tart kezében? És, ha magyar ez az osztály, ha magyar és nemzeti ma még, nem érzi, hogy idegen rengések rázzák lábai alatt a magyar földet s nem kérdi, hogyan fog meg­férni egymás mellett, egy párt­ban, a bonyhádi követ és a ma­gyarságát, az alkotmánytiszte­­lét annyira kihangsúlyozottan kamatoztató kormánypárti kép­viselő? Nem sápadt-e el, amikor a kormánypárt szegedi felhívá­sát olvasta, tele szörnyű vá­dakkal és földregörnyesztő kér­désekkel? Nem gondolkozott-e azon, milyen felelősségteljesen kemény lépés volt, ha a kor­mány pártja felhívásában nyíl­tan mutatott rá, hogy az 1918-i gyászesemények készülnek meg­ismétlődni s ha a kormány pártja ilyeneket mert nyílt pla­kátokon tudtára adni: „a zöld füzetekből, a miniszterelnök debreceni kijelentéséből tudhat­juk, hogy az országban olyan pénz gurul, amelyhez nemzethű magyar nem nyúlhat? Hogy a nyilasokat külföldről látják el propagandaeszközökkel", hogy tehát „itt külföldi célkitűzések dolgoznak“? És, ha mindezt olvasta, hol van az öntudata és a magyar önérzete, amely ma viharozva követelte, hihetetlen vádakkal állt elő a kormány pártja, megbélyegző állításokat adott nyíltan a nemzet tudtára, kérjük, követeljük irgalmatlanul a bizonyítékokat! Hiszen itt arról volt Szegeden szó, hogy hazaárulók kaptak magyar man­dátumokat. De csend van, kö­zöny van, szervezetlen szétesés van, vert hadak lógatják a fejü­ket és vakmerő reménykedések emelik orrukat szaglászva a ha­talom pecsenyéjének illata felé. Azt hittük, egy nemzet öntudata fog bizonyítékokat követelni és ebb­en az ijesztő sötétségben egy nemzet fogja Bánk szavait har­sogni a vádoló kormánypárt felé: Világot itt, világot! Csalód­tunk és csalódásunkra a néma csend felel a robajszerű felelős­­ségrevonás helyett. Csalódtunk és csalódásunk­ban leszögezett tekintettel me­gyünk előre, Isten tudja, milyen idők felé. Megyünk a vert ha­dak nyomában s úgy érezzük, hogy a nemzeti öntudat, a ma­gyar önérzet, az alkotmánytisz­telő és az ezeréves magyar éle­tet féltő kis seregünk háta lúd­­bőrzik mindazok helyett, akik­nek közöttünk lenne a helye s akiket ma a vállak közé húzott, óvatosan fontolgató fejek jelle­meznek. És éppen most fontol­gatnak a „majd meglátjuk, mi lesz" álláspontján, amikor a veszedelem már harsogva tört rá a kapukra. Nyílt kiállás kellene, elszánt szervezkedés kellene, zászló kel­lene és zászlótartó! Egy jegece­­sedési pontért kiált az egész magyar jövő és a megingott magyar öntudat, az az öntudat, amely nem tudja magyarnak elfogadni az idegen pénzek vád­jával megbélyegzett tömeget és nem tud csatlakozni oda sem, ahol idegenből hazaküldött sváb szavazatok törték le az asszi­miláció egyik legértékesebb és a magyar állameszme sérthetet­lenségéért valamennyiünk helyett küzdő bajnokát. Ki lesz az, aki most, késede­lem nélkül nyúl bele a nemzet lelkiismeretébe? Aki megindítja azt az öntudatosító folyamatot, ami nélkül új kudarcok várnak azokra, akik nem a tömeghez, hanem a nemzethez akarnak tartozni? Mert ilyenek is vannak. Olya­nok is vannak, akik éreznek magukban elég erőt arra, hogy csüggedés nélkül induljanak neki a meredek, fárasztó, pilla­natnyi eredményekkel nem ke­csegtető útnak. Olyanok is van­nak, akik, mint a welf és ghibellin háborúk wennsbergi női, amikor az ostromlott vár­ból azzal engedték ki őket, hogy csak annyi holmit vihetnek ma­gukkal, amennyit a hátukon elbírnak, a férjeiket vették a hátukra, olyanok is vannak, akik nem fognak habozni és önzetlenek tudnak maradni. Ki akarunk jutni ebből a fojtogató gyűrűből, ki, ki a szabad életbe, levegőre, világosságra és nem viszünk magunkkal semmi mást, csak annyit, amennyit át akarunk menteni a jövendő számára, nem viszünk magunk­kal egyéni érdekeket, érvénye­sülési lehetőségeket, nem viszünk magunkkal egyebet, csak hi­tünket, bizalmunkat, reményün­ket a magyarság, a nemzeti élet, a magyar öntudat és a kultúra elpusztíthatatlansága iránt. Ennyit viszünk és ennyi elég ahhoz, hogy ne örökre te­messenek itt el majd a romok mindent. Az elszánás megvan, de hol a vezér? Szidor met—dán megnemtámadási szerző­dést. * A danzigi kérdésben ismét na­gyobb mozgás figyelhető meg, erről alább részletesen beszámolunk. A lengyel—német kérdéssel függ össze Sir William Strangnek, az angol külügyi hivatal középeurópai osz­tálya főnökének varsói látogatása. Csak most vált ismeretessé, hogy Strang a múlt hét végén a lengyel fővárosba repült, ahol hivatalos verzió szerint csupán pihenés céljá­ból tartózkodik, mint a varsói angol nagykövet vendége. Minthogy Strang tavaly szeptem­berben nagy szerepet játszott Chams bérlőin oldalán a német—cseh kér­dés elintézésében, valószínűleg akadnak majd, akik feltételezik, hogy Strang talán mégsem csupán pihenés céljából utazott az európai válság egyik gyújtópontjának köz­vetlen közelébe. Magyar Nemzet CSÜTÖRTÖK, 19­ JÚNIUS 1. Molotov Sztálin jelenlétében mondotta el külügyi expozéját Moszkvából jelenti a Magyar Tá­virati Iroda. A szovjetunió főtanácsa szerdán délután h­at órakor összeült. A Kreml-palota nagy ülésterme az utolsó helyig megtelt. A kormány padjaiban a népbiztosok és párt­­vezetők foglaltak helyet, élükön Sztá­linnál. A diplomatapáholyokban ott volt csaknem valamennyi külföldi képviselet vezetője. Molotov külügyi népbiztos bevezetőül az általános kül­politikai helyzettel foglalkozott, amelyet sötét színekben vázolt. A szovjetunió és Anglia közötti szövet­ség kérdésében folyó tárgyalások ál­lásáról csak röviden emlékezett meg. Megjegyezte a többi között, hogy a nyugati hatalmak hosszabb huza­vona után elhatározták ugyan, hogy elfogadják a moszkvai kormány állás­pontját, mely szerint a béke biztosí­tásának alapvető feltétele a szovjet­unió, Anglia és Franciaország tény­leges egy­mást támogató szövetsége, melynek természetesen tisztán véde­kező jellegűnek kellett lennie. A nyugateurópai tárgyalófelek azonban még ezen a ponton is fenntartással éltek és félő, hogy a szövetségi szer­ződés ezért bizonyos körülmények között csak fiktív lesz.­­ Ami a keleteurópai államok biztosítását illeti, a szovjet kormány­nak feltétlenül követelnie kell, hogy valamennyi szomszédos állama kivé­tel nélkül ilyen biztosítékban része­süljön a három nagyhatalom részé­ről, köztük mindenekelőtt a szovjet­unió északnyugati határával szom­szédos államok, amelyek összeütközés esetén talán nem védhetik meg egyedül semlegességüket. Molotov a továbbiakban ismertette a szovjetúnió és a legfontosabb nagy­hatalmak közötti kapcsolatokat, majd kijelentette, hogy a keleteurópai, kü­lönösen a balti államok biztosításával kapcsolatban tett legutóbbi angol­­francia indítványok kitérőek és csak nagy általánosságban mozognak. A szovjet kormány azonban semmikép­pen sem tekinthet el a kérdéses há­rom (balti) államnak a kezességi rendszerbe való bevonásától. Ugyan­csak előre meg kell állapítani a há­rom szövetségestárs valamelyike ellen irányuló támadás esetében nyújtandó azonnali támogatás formáját és mé­reteit. — Nem kívánjuk a többiektől — mondotta Molotov —, hogy elfogad­ják a mi véleményünket, de mi sem engedünk egy lépést sem. A szovjetúnió és a különböző ál­lamok között fennálló kapcsolatok ismertetése során Molotov Német­országgal kapcsolatban csak a német —szovjetorosz gazdasági viszony kér­dését érintette néhány szóval. A két állam között az utóbbi évben már többször megkezdett gazdasági tár­gyalások eddig ugyan még nem vezet­tek eredményre, minthogy különböző nézeteltéréseket nem sikerült át­hidalni — mondotta —, a Német­országgal való gazdasági tárgyalások újrafelvételének azonban a szovjet­únió részéről mi sem áll útjában. A szovjetúnió és Olaszország közötti gazdasági ellentéteket kielégítő mó­don rendezték, úgyhogy a két állam között az árucsere a rendes meder­ben fejlődött ki. A lengyelországi kapcsolatok kérdésében Molotov csak a nemrég megkötött kereskedelmi szerződés megemlítésére szorítkozott. Törökországgal hagyományos szívé­lyes barátság köti össze a szovjet­uniót és ez Potemkin legutóbbi an­karai látogatásával még lényegesen kimélyült.* Behatóan foglalkozott Molotov az Aland-szigetek kérdésével és megismételte a legutóbbi sajtó­­nyilatkozatokból ismeretes moszkvai álláspontot, amely szerint a Szov­jet­ Unió mind erősebben ellenzi a szigetek megerősítésének tervét. A legutóbbi politikai események kö­vetkeztében — mondta Molotov — az Aland-kérdés a Szovjet­ Unió számára különösen nagy jelentő­ségre tett szert. A Szovjet-Unió és Japán viszo­nyáról Molotov viszonylag éles hangon nyilatkozott és megemlí­tette a mongol—mandzsu határon történt legutóbbi összetűzéseket is. Kijelentette, hogy a Szovjet-Unió semmiesetre sem fog a saját hatá­rán „kihívásokat" tűrni, de épp­oly kevéssé tűri ezt Kü­lső-Mongó­­lia határain. — Kötelességünknek tartjuk — mondotta Molotov szó szerint —, hogy a Külső-Mongóliával fennálló szövetségi szerződésünk alapján megvédjük Külső-Mongólia határát. Ugyanolyan erélyesen fogjuk meg­védeni, mint saját határunkat. Itt az ideje, hogy megértsék, hogy egyszer minden türelemnek vége szakad. Ami Kínát illeti, teljes mérték­ben érvényben van Sztálin kijelen­tése, amely szerint a Szovjet­ Unió „síkraszáll azoknak a népeknek védelme érdekében, amelyek táma­dásnak estek áldozatul és függet­lenségükért küzdenek". Beszéde végén magasztalta a Szovjet-Unió erejét és békeszeretetét. Szerinte a Szovjet-Uniót a békeszerető álla­mok arcvonalában a legelső helyek egyike illeti meg. Moszkva bizalmatlan Párizsban úgy látják, hogy a szovjetorosz tárgyaló fél túlzottan bizalmatlan. A félhivatalos Petit Parisien ezzel kapcsolatban meg is említi, hogy érthető ugyan a szov­jetdiplomácia óvatossága, azonban ennek az óvatosságnak nem szabad bizalmatlansággá fajulnia. A lap azt is tudni véli, hogy Bonnet külügy­miniszter kedden közölte a szovjet­nagykövettel nézetét, amely szerint a tárgyalások elhúzódása nem kí­vánatos. A moszkvai kormánykörök bizal­matlansága kitűnik a kommunista Humanité szerda reggeli vezércik­kéből is, amelyet Péry kommunista képviselő írt. A cikkíró megérti, hogy Moszkva bizalmatlan a fran­cia és az angol kormánnyal szem­ben és hangoztatja, hogy a meg­egyezést csak az hozhatja létre, ha a két kormány elfogadja a szovjet­­kormány javaslatait. Abban az eset­ben, ha a párizsi és londoni kor­mány ezt nem teszi meg — írja Péry —, joggal vádolható ez a két kormány a legfontosabb nemzet­közi békelehetőségek sűtbaveté­­sével. O­r­osz gyanakvás Angliával és Franciaországgal szemben Az Exchange Telegraph moszkvai jelentése szerint Molotov nyilatkoza­tának lényege ez a mondat volt: " A legutóbbi angol javaslatok a viszonosság alapelveit elismerik. Nagy haladás ez, de még mindig szükség van olyan módosításokra, amelyek a viszonosság elvét hatályosabbá tehe­tik. Molotov hangsúlyozta, hogy a béke­­szerelő országokban alaposan meg­változtak a nézetek bizonyos táma­dók étvágya következtében. Megvál­tozott a brit-francia politika is, de még mindig nem lehet tudni, váljon Anglia és Franciaország csakugyan komolyan véget akarnak-e vetni az agressziónak. Lehetséges, hogy csak arra törekszenek, hogy az agressziót más csatornákba vezessék le és ezért Oroszországnak ébernek kell lennie. Eddig a demokratikus államok le­kicsinyelték az Európában történt változásokat. A­­szovjet kormány soha­sem volt vak ezekkel az események­kel szemben és nem hagyhat jóvá olyan kísérleteket, amelyek a való tényeket a nyilvánosság előtt titkolni akarják. Van-e biztosíték arra — kérdezte Molotov —, hogy a demokra­tikus államok valódi erőfeszítésre szánták el magukat, hogy útját áll­ják az agressziónak? Óvatosnak kell lennünk. Angliában sokat gondolkoz­nak arról, hogyan lehetne útját állni az agressziónak. Mi ismerjük a kü­lönbséget a szavak és a tettek között és Anglia is kell, hogy tudatában le­gyen e különbségnek. A német—olasz szövetség a viszonosság elvén épült fel. Az első angol javaslat nyitva hagyott bizonyos kérdéseket, így például azt, hogy mit tenne Anglia és Franciaország, ha a szovjetúnió szom­szédainak meg kellene védeniök ma­gukat. A legutóbbi angol javaslatok azonban már a viszonosság elvén nyugszanak. Molotov ezután kifejtette, hogy az angol—lengyel és az angol—török paktum lényegesen megváltoztatta a nemzetközi helyzetet. Angliának e tö­rekvései az agresszió megelőzésére el­ismerést érdemelnek és ezért Szov­­jet-Oroszország elfogadta Angliának azt az ajánlatát, hogy tárgyalásokat kezdjen. Három olyan pont van, amelyhez a szovjetúnió ragaszkodik. Ezek a következők: 1. A paktum kizárólag defenzív jellegű legyen. 2. A paktumnak kivétel nélkül ga­rantálnia kell Szovjet-Oroszország nyugati szomszédainak határait. A. Konkrét egyezményt kell tartal­maznia a jövő háború esetére szóló kölcsönös segélynyújtásról. Újabb tisztogatás a vörös­­hadseregben Moszkvából jelenti a német Európa­ Press híreit terjesztő Információ. A jelek szerint igazak azok a híresztelé­sek, hogy a vöröshadsereg vezérkará­ban újabb tisztogatási akció indult meg. A szovjetorosz fővárosban már napok óta forgalomban vannak ezek a híresztelések, anélkül azonban, hogy az akció felől közelebbi részletet sikerült volna megtudni. Most azon­ban már ismeretessé vált, hogy a GPU az utóbbi napokban a vörös hadsereg vezérkarának hivatali helyiségeiben több házkutatást hajtott végre. Berija belügyi népbiztos, a GPU főnöke, sze­mélyesen ellenőrizte azt a házkutatást, amelyet a vörös hadsereg vezérkari főnökének, Saposnikov tábornoknak dolgozószobájában hajtottak végre. Azt nem sikerült megtudni, hogy

Next