Magyar Nemzet, 1957. szeptember (13. évfolyam, 1-19. szám)
1957-09-08 / 1. szám
Vasárnap, 1957. szeptember 8. Kinek sürgős? !Két nap múlva összeül az ENSZ közgyűlése, hogy megvitassa az úgynevezett magyar ügyben kiküldött ötös bizottság jelentését. Arról a jelentésről van szó, mely két vaskos kötetben összegyűjti és a hidegháborús szemlélet alapján csoportosítja azokat a rágalmakat, amelyekkel a Magyarországról elmenekült ellenforradalmi kalandorok hónapok óta elárasztják a nyugati közvéleményt. Emellett a jelentésbe belekerültek a különböző nyugati, főleg amerikai és angol, titkosszolgálati jelentések is. Ennek megfelelően sikerült maga a jelentés is: enciklopédiája a Magyar Népköztársaságra, a magyar dolgozó népre s általában a szocialista országokra szórt rágalmaknak, de ezen túl semmi több, még azoknak a szempontjából is gyenge propagandatákolmány, akik hidegháborús céljaik érdekében megrendelték. Ilyen jelentés megvitatására soron kívül közgyűlést hívott össze az ENSZ titkársága, mégpedig mint az összehívás indokolásából kitűnik, az ügy sürgősségére hivatkozva. Ezzel kapcsolatban nyomban felvetődik a kérdés: kinek sürgős, hogy a tíz hónappal ezelőtt lezajlott magyarországi ellenforradalom kirobbanásának és leverésének körülményeiről szóló tendenciózus jelentést az ENSZ- közgyűlés soron kívül megvitassa? A magyar népnek biztosan nem. Már csak azért sem, mert ha az úgynevezett ötös bizottság százegynéhány tanút vonultat fel direkt e célra előregyártott elemekből összeszerkesztett hazugsággyűjteményének alátámasztására. Magyarországon sok millió tanú van arra, hogy tényleg mi történt 1956. október 23-a és november 4-e között. Sok millió magyar, aki nem szedte fel a sátorfáját a gyászos ellenforradalmi kísérlet bukása után, mint az ötös bizottság tanúi, hanem helytállóit a nehéz napokban s helytáll továbbra is a haza igaz ügyéért, tanúja volt annak, hogyan indult támadásba a hazai és a nemzetközi reakció a népköztársaság ellen, hogyan akarták porbadönteni a szocializmus vívmányait, hogyan akarták megsemmisíteni a népi demokráciát, s helyébe valamiféle ■égér-demokráciát ígértek. Azt is csak átmeneti időre tudták volna megvalósítani, míg be nem rendezkedik az az önkényuralmi rendszer, mely az ellenforradalmaik természetéből törvényszerűen következik. Millió tanúja van Magyarországon annak, hogyan készültek visszajátszani a magyar ipart a nagytőkések kezére, hogyan akarták kihúzni a földet a dolgozó paraszt lába alól, hogyan próbálta meg az egész bukott úri rend visszaperelni a történelemtől osztálykiváltságait, s végül hogyan próbálták kiszakítani Magyarországot a szocialista országok közösségéből, még azon az áron is, hogy hazánkat új háború kirobbanásának tűzfészkévé teszik. De tanúságot tehet a magyar nép minden hazájához hű fia arról is, hogyan álltunk talpra az ellenforradalom csapásai után, hogyan hegesztettük be a magunk áldozatos munkájával és a szocialista országok testvéri segítségével az ellenforradalomban támadt sebeket s aránylag rövid idő alatt — a reakció minden közvetlen és közvetett zavartkeltési kísérlete ellenére —, hogyan szilárdult meg a közrend, hogyan indult meg s halad zavartalanul a termelőmunka s épül tovább a szocializmus ebben a hazában. A magyar nép nem azt várja olyan nagytekintélyű nemzetközi testülettől, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete, melynek nem csupán alapvető elve és legfőbb hivatása a népek közötti barátság ápolása, hanem létalapja is, hogy úgynevezett "magyar ügyet" kreál a feszültség elmélyítésére, hogy segédkezet igyekszik nyújtani a hidegháborús irányzat fenntartásához , hanem azt, hogy a valóban megoldást sürgető problémákra irányítja a figyelmét, a nemzetközi helyzetet ténylegesen komplikáló irányzatokra, amilyen a hidegháborús irányzat és annak öszszes alfajtái. Az ENSZ illetékesei tudják jól, hogy ilyen értelemben nincs magyar probléma, amelynek megvitatására »sürgősen« össze kell hívni a közgyűlést. Tudják azt is, hogy az ilyen műproblémákkal folytatott szégyenletes játék csak az ENSZ tekintélyének lejáratásához vezethet s nem csupán a magyar nép előtt, melynek minden fia sértőnek tartja azt a módot, ahogy e nemzet becsületét megpróbálják odavetni egy diplomáciai kockajátéknak, hanem a világ minden békeszerető népe előtt s kiváltképp azok előtt, amelyek valódi problémákkal küszködnek, amelyek az ENSZ-től segítséget várnak az imperialisták beavatkozási politikájával és erőszakoskodásaival szemben. Az ázsiai és afrikai népek egész sora kénytelen szembenézni nemzeti önállóságának történelmi megalapozása közben az imperialisták támadásaival. Ezt a világhelyzet minden megfigyelője igen jól tudja és ismeri azokat a kérdéseket, amelyeket ez a tarthatatlan helyzet valóban felvet s amelyekkel kötelessége lenne az ENSZ-nek foglalkozni. Itt van például az algériai ügy, melynek egyre riasztóbb fejleményei izgalomban tartják az egész világot és közvetlen veszélyt jelentenek a békére. Nem szólva a francia gyarmati hatóságok példátlan brutalitásairól, amivel megpróbálják elnyomni az algériai nép szabadságtörekvéseit s mélyen sértik a francia nép nemzeti önérzetét s tiszteletre méltó szabadsághagyományait is. Nem tudunk róla, hogy az ENSZ szükségesnek tartotta volna, hogy erről a valóban nyugtalanító helyzetről jelentést szerkesszen. Pedig hát algériai ügy valóban van s valóban az ENSZ elé tartozik. Itt van például az omani ügy, mely még mindig nem zárult le s alkalmas arra, hogy a különben is rendkívül bonyolult közép-keleti helyzetet tovább komplikálja. Az omani ügy, amelyben Anglia nyílt agressziót követett el egy kis nép ellen, ugyancsak az ENSZ elé tartozik és az arab országok oda is akarták vinni. A Biztonsági Tanács azonban nem tartotta elég sürgősnek ezt a kérdést ahhoz, hogy megvitassa, mégpedig Anglia képviselőinek módfelett meglepő álláspontja alapján. Az angol ENSZ-küldött ugyanis azzal érvelt — mint emlékezetes —, hogy az Omán területén végrehajtott angol támadás »belügy«, amely nem tartozik a Biztonsági Tanács elé. Mindenesetre eredeti felfogás arról, hogy mit tekint belügynek egy gyarmati nagyhatalom, mely jogot formál arra, hogy sok ezer mérföldnyire saját határaitól fegyveres beavatkozással kényszerítse rá érdekeit egy kis népre. Végeredményben ezt az eléggé sajátságos álláspontot tette magáévá a Biztonsági Tanács, amikor elutasította az ománi ügy megvitatását. Ha a Biztonsági Tanács döntéséből elvi következtetést vonnánk le, a világnak tudomásul kellene vennie, hogy minden olyan ország dolgaiba közvetlen beleszólási jog illeti meg az imperialistákat, amelynek területén üzleti érdekeltségeik vannak. Nem hisszük, hogy ez az »elv« összeegyeztethető lenne az ENSZ-alapokmány elveivel.Túlzás lenne azonban bármiféle elvi alapot keresni az Egyesült Nemzetek Szervezetében imperialista nyomás alatt létrejött döntésekben. Az adott esetben egyszerűen arról van szó, hogy az angol,francia és amerikai érdekek összeütközésének és összekapcsolódásának bonyolultsága roppant kínos helyzet elé állítaná a gyarmattartó hatalmakat, ha történetesen a Biztonsági Tanácsban vita kerekedik akár az algériai, akár az ománi vagy a ciprusi kérdésről. Mindenesetre megzavarhatja az amerikai diplomáciának azt a különben sem könnyű mutatványát, hogy egyszerre akarja biztosítani az úgynevezett nyugati szolidaritást és az arab országok rokonszenvét. Az Egyesült Államok képviselője mindeddig a gyarmati politikát érintő kérdésekben tartózkodó magatartást tanúsított, mint mondotta, azért, mert atények nem elég világosak előtte" ahhoz, hogy eldöntse, mi tartozik a Biztonsági Tanács elé és mi nem. Sajátságos, hogy Cabot- Lodge úr, az Egyesült Államok ENSZ-küldöttségének vezetője milyen tanácstalan tud lenni bizonyos helyzetekben, amikor pedig a magyar ellenforradalmi események értékelésében olyan határozottságot árul el, hogy nézeteit irányadónak tekintette az úgynevezett ötös bizottság is s ennek alapján szerkesztette meg — mint ez köztudomású — az egész jelentést. Sőt a jelentés úgynevezett végkövetkeztetése — a nemzeti felkelés vagy ellenforradalom kérdésében — úgyszólván szó szerint egyezik annak a beszédnek szövegével, amelyet erről az ügyről az amerikai ENSZ- küldött még januárban elmondott, tehát több hónappal az állítólagos ENSZ-vizsgálat befejezése előtt. Ritka példája az előrelátásnak. Ezek után kíváncsiak vagyunk, hogy ha majd a szíriai események kerülnek az ENSZ elé, az Egyesült Államok tiszteletre méltó képviselőjének megint egyszerre elhomályosul-e a látása a tényeket illetően? Ebben az esetben ugyanis igen megbízható adatokat kaphat saját külügyminisztériumától, legalábbis a damaszkuszi amerikai követség diplomatáitól, akik közvetlenül részt vettek a szíriai kormány megdöntésére irányuló összeesküvésben. Washingtonban és Londonban most azért vannak felháborodva, mert az összeesküvés nem sikerült és a szíriai hadsereg élére hazafias érzésű tiszteik kerülték, az összeesküvés részvevőit pedig eltávolították a hadseregből. Ezt nevezik ők "kommunista veszélynek", amivel szemben érvényt kell szerezni az Eisenhower-elvnek. Az Egyesült Államok fenyegetése Szíria ellen azok közé a valóban sürgős ügyek közé tartozik, amelyekben az ENSZ-nek érvényesítenie kellene befolyását. Az Egyesült Államoknak és az összes gyarmattartó hatalmaknak, azonban érdekük fűződik ahhoz, hogy az ENSZ ne Szíriával foglalkozzék, hanem valami mással, például az úgynevezett ötös bizottság jelentésével — esetleg éppen abban az időpontban, amikor az Eisenhower-elvet ki akarják próbálni Szíriában. Az ilyen módszerek alkalmazása természetesen nem erősíti az ENSZ helyzetét, pedig ez módfelett kívánatos lenne, különösen olyan körülmények között, amikor a leszerelés kérdésében döntő szerep várna a világszervezetre. A világ népei az atomfegyverkezés megállítására, vagy legalábbis korlátozására, s elsősorban a kísérletekből folyó veszélyek elhárítására azonnali intézkedéseket várnak. Ez is azok közé a valóban sürgős feladatok közé tartozik, amelyekkel az ENSZ-nek foglalkoznia kell, mégpedig eredményre vezető módon. Ezeknek az égető kérdéseknek elodázására találták rá azt a taktikát, hogy egy műprobléma körül rendezett látványos színjátékkal megtévesszék a világ közvéleményét. Az úgynevezett "magyar ügyben" az ENSZ cégére alatt valójában egy ENSZ-ellenes manővert hajtanak végre, olyan manővert, amivel meg akarják akadályozni, hogy a nemzetek együttműködésének ápolására és a béke védelmére alakult világszervezet hatékonyan részt vehessen a nemzetközi feszültség enyhítésében. Ez a kísérlet minden bizonnyal sok nehézséget okozhat és erősen próbára teheti az ENSZ tekintélyét a világ népei előtt. Remélhető azonban, hogy végső soron nem jár sikerrel. S amenynyiben mégis némi sikerrel járna, nem a mi hazánknak, a Szovjetuniónak és a békeszerető népeknek lesz ártalmára, hanem magára az ENSZ-re mér csapást. Az ENSZ egész eddigi története azt bizonyítja, hogy a világszervezet csak olyan mértékben lehet hatékony tényező a világpolitikában, amilyen mértékben a béke ügyét képes szolgálni. S olyan mértékben veszít hatékonyságából és tekintélyéből, amilyen mértékben eszközévé válik a békeellenes törekvéseknek. Padi Ferenc Magyar Nemzet Hozzászólás a „magyar ügy“-höz Ha az ember a szerzetesi cella és a középkori kódexek világából közeledik az élet dolgai felé, bizony tétován és bizonytalanul tekint körül. Odabent a tudós könyvek és öreg fóliánsok világában minden olyan egyszerű és világos, idekint a kis és nagy világ perpatvaraiban minden rendkívül bonyolult. A magamfajta ember hajlandó azt hinni, hogy mindaz, ami békességet teremt az emberek között, a tapintat, az előzékenység, a kölcsönös jóindulat, egymás életének tiszteletben tartása, azaz a jószomszédság szabályainak a gyűjteménye, csak ez lehet az alapja a népek együttélésének is, különösen abban a szervezetben, amelyet úgy hívunk magyarul, hogy Egyesült Nemzetek Szervezete. De szép is volna, mennyivel reményteljesebb az emberiség jövője, ha ez a világintézmény csakugyan az volna, amit a neve ígér: valóban egyesültsége volna a nemzeteknek, s valóban szövetsége közös jóakaratnak, nem pedig csak egy vitafórum. Most, szeptember 10-én az Egyesült Nemzetek Szervezete újabb szóháborúra készül, amikor rendkívüli közgyűlést hívott össze az úgynevezett magyar ügyben. Október 23, amely ennek az ügynek időszerűségét adja, immár majdnem egy éve mögöttünk van. Amint nálunk mondják, sok víz lefolyt azóta a Dunán. Én, mint tudós, el tudom képzelni, hogy valakit egy történelmi esemény izgat, s nyugtalanul keresi száz meg kétszáz év után is az adatokat levéltárakban, okmányokban, hogy a maga valóságában kielemezze a történteket. Az ilyen tudományos munkát azonban az jellemzi, hogy megvizsgál minden oldalt, minden szempontot, továbbá az, hogy a valóságot, az igazságot kívánja felderíteni, anélkül, hogy rögtön aprópénzre, szóharcra, vagy propagandára váltaná eredményeit. Vitatható, hogy az a jelentés, amely az Egyesült Nemzetek Közgyűlése elé kerül, ezzel a tudományos sokoldalúsággal készült-e és a tudományos igazság kielemzése volt-e a célja. Sokkal inkább az a benyomás, hogy módszere és magatartása egyoldalú s éppen ezért eredménye sem lehet valami tudományos érték, igazság, vagy a valóság feltárása, hanem a szóharc élesítése, a feszültség növelése. Éppen ezért fogalmazza nagyon helyesen és találóan álláspontját a magyar katolikus püspöki kar: »A püspöki kart most aggodalommal tölti el az Egyesült Nemzetek Szervezete által az úgynevezett „magyar kérdés” kivizsgálására kiküldött ötös bizottság jelentése és ennek tárgyalása, mert az egyoldalúságánál fogva alkalmas arra, hogy a nemzetközi feszültséget fokozza és országunk igazi érdekeit veszélyeztesse. A püspöki kar ezért nem tudja helyeselni a „magyar kérdés”nek egy ilyen jelentés alapján az Egyesült Nemzetek Szervezetében tervezett tárgyalását. Annak az aggodalomnak, amely ebben a higgadt és bölcs nyilatkozatban kifejezésre jut, a forrása nyilván nem az a tény, hogy a magyar nép ügyéről egy nemzetközi fórum előtt tárgyalnak, hanem nyilván az, hogy püspökeink nem látják megnyugtató módon azt a kölcsönös bizalmat, mely a békés együttélésnek előfeltétele. Nyilatkozatuk szerint hazánkban az egyház és az állam között kibontakozóban van ez a kölcsönös bizalom. Világviszonylatban is egyedül ez a kölcsönös bizalom tenné lehetővé a nemzetek közötti vitás kérdések rendezését, hogy a mi kis népünk is hozzájárulhasson az emberek és népek megbékéléséhez a földkerekségen. Dr. Radó Polikarp, a Római Katolikus Hittudományi Akadémia professzora. s A magyar írók nyilatkozata Mélyen átérezve azt a felelősséget, amelyet hivatásunk, a nemzeti közvélemény formálásában betöltött szerepünk reánk ró, egyben általános emberi felelősségünk tudatában is — felemeljük tiltakozó szavunkat az ellen, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése a magyarországi események ügyét napirendre tűzze. Szeretnénk, ha eljutna hangunk mindazokhoz, akik a világban barátainknak nevezik magukat, elsősorban minden nemzetbéli írótársainkhoz. Bízunk benne, hogy megértik aggodalmunkat és magukévá teszik követelésünket. Egyek vagyunk ezzel a néppel; ismerjük lelkének minden rezdülését. Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat; itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet. A történelmi és társadalmi körülmények tragikus találkozása folytán 1956 október 23-án mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten, amelynek fordulatain már sem a józan politikai belátás, sem a kezdeti részvevők jelentős részének becsületes szándéka nem tudott többé úrrá lenni. Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak nem csekély része volt abban, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott, és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Valamennyi irodalmi irányzatot és a magyar közvélemény legkülönfélébb árnyalatait képviseljük; a részletkérdések egész sorában, még néhány lényeges kérdésben is, vitában állunk egymással; egyet azonban ma már világosan látunk: a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől. Nem mindannyian értettük akkoriban ennek a lépésnek szükségszerűségét és jelentőségét. Kételyeinket, gondjainkat tükrözte sokunknak állásfoglalása. Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni azokat, akik a nehéz időkben helytálltak és megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól s a talán még rettentőbb csapástól, a háborútól. Lehetnek közülünk egyeseknek még komoly fenntartásaik belpolitikai kérdésekben, a szocialista építés módszerei dolgában, de mint hazafiak, mint a Magyar Népköztársaság hű polgárai valamennyien minden erőnkkel segíteni akarjuk a társadalmi és gazdasági helyzet megszilárdulását, a kulturális élet felpezsdülését, és minden eredmény, amit e téren elértünk, minden jel, ami ennek a folyamatnak egészségét és erejét mutatja, egyformán mindannyiunknak örömére van, így érez ma nálunk a nemzet többsége és java. Kinek az érdeke hát, hogy a sebeket újra feltépjék? A mi hazánknak, ennek a nehéz történelmi sorsot viselt kis népünknek bizonyára nem. Lehetetlenség volna ne látnunk az ízléstelen hangulatkeltés hátterében a valódi szándékokat, a tőkés hatalmak politikai játékát. Fel akarják szítani a legbarbárabb ellenforradalmi erők lohadó kedvét; fel akarják korbácsolni ismét a már megnyugvó közvéleményt idehaza; fenn akarják tartani, fokozni akarják a feszültséget a nemzetközi politikában. Mi ezzel nem érthetünk egyet. És különösen nem érthetünk egyet azzal, hogy bárki is ügyvédünk talárjában csúfolja meg, torzítsa komédiává azt a tragédiát, amely minket ért. Aki barátunk, ezt nem helyeselheti! Aki barátunk, az gyógyít, és nem sebeket tép rajtunk! Kis nép vagyunk, de történelmi szerepünk és az a hivatás, amelyet az emberiség szolgálatában vállalunk, feljogosít rá, hogy odakiáltsuk: Mi nem vagyunk senkinek politikai cégére! Nem leszünk játékszer tisztátalan kezekben! Nem leszünk a nemzetközi élet botrányköve! Akadnak, tudjuk, magyar írók, akik másként beszélnek. Ránk hivatkoznak, szót kell tehát erről is ejtenünk. A néppel érző magyar írók útja a múltban keservesen nehéz volt, és ma sem könnyű vállalni részünket egy új rendért vajúdó társadalomban. De mi nem tudnánk más sorsot vállalni. És bizonyosak vagyunk benne, hogy nem lesz kevésbé dicsőséges ez a sors, mint amilyen nehéz. Aki azonban megfutott, az hallgasson, mert ha szól, szava csak a renegáté lehet. S a népnek, amelylyel sorsközösséget vállalni nem mert, árulója is lesz szavával. Ezt a világ minden írója, ezt minden hazafi megérti. Végezetül pedig: mi fontos nemzetközi fórumnak tartjuk az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Tiszteljük, mint amelynek hivatása, hogy a népek sok közös gondjának, egymásratalálásának, a békés egymás mellett élésnek műhelye legyen. Szeretnénk tisztelni ezután is! — Örültünk, amikor hazánk a szervezet tagja lett, szeretnénk örülni ezután is. Világ írói! Világ népeinek tisztaszándékú értelmisége! A nemzetek kölcsönös megbecsüléséért, sokat szenvedett hazánkért, a magatok emberségéért, az Egyesült Nemzetek Szervezete becsületéért tiltakozzatok velünk! Szombaton délig a következő 20 b író írta alá a tiltakozó nyilatkozatot: lányi Dezsőné. Ratkó István Komjáthy István. Kamjén István Kuczka Péter. Kelemen Sándor. E. Kovács Kálmán. Kiss Károly. Koroda Miklós. Ladányi Mihály. Lengyel József. Lányi Sarolta. Lőrinc Lóránd. László Gyula. Lukács Imre. Ligeti Vilma. Mesterházi Lajos. Madarász Emil. Máté György. Molnár Géza Murányi-Kovács Endre. Molnár Géza. Mossmnáry Gizella. Major Ottó. Morvay Gyula. Németh László. Nádass József Nagy Sándor. Nemes László. B. Nagy László. Nagy Péter. Nagy László. Nyíri Tibor. Osváth Zsuzsa. Oláh László. Oravecz Paula, Örvös Lajos. Örkény István. Palasovszky Ödön. Palotai Boris. Palotai Erzsi. W. Petrolay Margit. Passuth László. Pilinszky János. Peterdi Andor. Pánk Pál. Pákozdi Ferenc. F. Rácz Kálmán. Román György. Rubinyi Mózes. Remenyik Zsigmond. Rónai Mihály András. Rajcsányi Károly. Rideg Sándor. Reményi Béla. Sándor Kálmán. Simon István. Sőtér István. Sinka István. Simon Lajos. Sós Endre. Soós Magda. Somlyó György. Sipos Gyula. Sándor Iván. Simon István. Szüdi György. Szinetár György. Szabó Pál. Szabó Lőrinc. Szakosíts Árpád. Szűcs László István. Szeberényi Lehel. Szamos Rudolf. Szabolcsi Miklós. Szőnyi Sándor. Szántó György. Szalatnai Rezső. Szenczei László. Szinnai Tivadar. Szentiványi Kálmán. Szécsi Margit. Thury Zsuzsa. Tuba Károly. Tamási Áron. Tóth László. Tolnai Gábor. Tamási Lajos. Tímár György. Takács Tibor. Trencsényi- Waldapfel Imre. Tóth Eszter. Toldalagi Pál. Tabi László. Török Sándor. Thurzó Gábor. Urbán Ernő. Urbán Eszter. Ungvári Tamás. Veres Péter. Vitányi János. Vihar Béla. Várnai Zseni. Vass István. Viktor János. Vaád Ferenc. Váci Mihály. Vértes György. Vészi Endre. Weöres Sándor. Aranyossy Magda. Aranyossy Pál. András László. Alpári Pál. Ács Kató. Abody Béla. Barát Endre. Bába Mihály. Bölöni György. Bihari Klára. Bényi Adorján. Barabás Tibor. Bogát Péter. Balázs Anna. Benjámin László. Békés Virág. Balázs Sándor. Beczássy Judit. Boldizsár Iván. Bodnár György. Benamy Sándor. Barta Lajos. Bartáné Szusich Mária. Borsi Darázs József. Bródy Lili. Csanádi Imre. Cseres Tibor. Csohány Gabriella. Csoóri Sándor. Csurka Péter. Dallos Sándor. Darvas József. Dobozy Imre. Devecseri Gábor. Dénes Zsófia. Darázs Endre. Erdei Sándor. Elbert János. Erdélyi József. Endrődi József. Erdős László. Erdődy János. Egri Lajos. Féja Géza. Földeák János. Fejes Endre. Földessy Gyula. Fülöp János. Felkai Ferenc. Füst Milán, Fábián Zoltán. Fodor József. Fehér Klára. Földes Péter. Füst József. Földes Mihály. Földes Imre. Fekete Lajos. Falu Tamás, Goda Gábor. Gábor György, Gellért Oszkár. Gergely Sándor, Gergely Viola. Gera György. Gereblyés László. Győre Imre. Győry Dezső. Galsai Pongrác. Gerő János. K. Grandpierre Emil. Gyárfás Miklós. Gyagyovszky Emil. Hazai Józsefné. Hollós Korvin Lajos. Hámos György. Hegedűs Géza. Hamvas H. Sándor. Hajnal Gábor. Hubay Miklós. Hajnal Anna. Hegedűs Zoltán. Illés Béla. Illés Endre. Illyés Gyula. Ilés Lajos. István Mariann. Juhász Ferenc. Jankovich Ferenc. Jászberényi József. József Farkas. Jánosy István. Kardos László. Keszthelyi Zoltán. Képes Géza. Kónya Lajos. Kodolányi János. Kolozsvári Endre. Karinthy Ferenc. Király István, Keszi Imre, Kárpáti Aurél, Kopré József. Kassák Lajos. Kis Ferenc, Komlós Aladár, Koszta