Magyar Nemzet, 1957. szeptember (13. évfolyam, 1-19. szám)

1957-09-08 / 1. szám

Vasárnap, 1957. szeptember 8. Kinek sürgős? !Két nap múlva összeül az ENSZ közgyűlése, hogy megvitassa az úgynevezett magyar ügyben kiküldött ötös bizottság jelentését. Arról a jelentésről van szó, mely két vaskos kötetben összegyűjti és a hidegháborús szemlélet alap­ján csoportosítja azokat a rá­galmakat, amelyekkel a Ma­gyarországról elmenekült el­lenforradalmi kalandorok hó­napok óta elárasztják a nyu­gati közvéleményt. Emellett a jelentésbe belekerültek a kü­lönböző nyugati, főleg ameri­kai és angol, titkosszolgálati jelentések is. Ennek megfele­lően sikerült maga a jelentés is: enciklopédiája a Magyar Népköztársaságra, a magyar dolgozó népre s általában a szocialista országokra szórt rágalmaknak, de ezen túl semmi több, még azoknak a szempontjából is gyenge pro­pagandatákolmány, akik hi­degháborús céljaik érdekében megrendelték. Ilyen jelentés megvitatására soron kívül köz­gyűlést hívott össze az ENSZ titkársága, mégpedig mint az összehívás indokolásából kitű­nik, az ügy sürgősségére­ hi­vatkozva. Ezzel kapcsolatban nyomban felvetődik a kérdés: kinek sürgős, hogy a tíz hó­nappal ezelőtt lezajlott ma­gyarországi ellenforradalom kirobbanásának és leverésé­nek körülményeiről szóló ten­denciózus jelentést az ENSZ- közgyűlés soron kívül megvi­tassa? A magyar népnek biztosan nem. Már csak azért sem, mert ha az úgynevezett ötös bizottság százegynéhány tanút vonultat fel direkt e célra elő­regyártott elemekből össze­szerkesztett hazugsággyűjte­ményének alátámasztására. Magyarországon sok millió ta­nú van arra, hogy tényleg mi történt 1956. október 23-a és november 4-e között. Sok mil­lió magyar, aki nem szedte fel a­ sátorfáját a gyászos ellen­forradalmi kísérlet bukása után, mint az ötös bizottság tanúi, hanem helytállóit a ne­héz napokban s helytáll to­vábbra is a haza igaz ügyéért, tanúja volt annak, hogyan in­dult támadásba a hazai és a nemzetközi reakció a népköz­­társaság ellen, hogyan akarták porbadönteni a szocializmus vívmányait, hogyan akarták megsemmisíteni a népi de­mokráciát, s helyébe valamiféle ■égér-demokráciát ígértek. Azt is csak átmeneti időre tudták volna megvalósítani, míg be nem rendezkedik az az ön­kényuralmi rendszer, mely az ellenforradalmaik természeté­ből törvényszerűen következik. Millió tanúja van Magyaror­szágon annak, hogyan készül­tek visszajátszani a magyar ipart a nagytőkések kezére, hogyan akarták kihúzni a föl­det a dolgozó paraszt lába alól, hogyan próbálta meg az egész bukott úri rend vissza­­perelni a történelemtől osztály­­kiváltságait, s végül hogyan próbálták kiszakítani Magyar­­országot a szocialista országok közösségéből, még azon az áron is, hogy hazánkat új há­ború kirobbanásának tűzfész­kévé teszik. De tanúságot te­het a magyar nép minden ha­zájához hű fia arról is, hogyan álltunk talpra az ellenforrada­lom csapásai után, hogyan he­gesztettük be a magunk áldo­zatos munkájával és a szocia­lista országok testvéri segítsé­gével az ellenforradalomban támadt sebeket s aránylag rö­vid idő alatt — a reakció min­den közvetlen és közvetett za­­vartkeltési kísérlete ellenére —, hogyan szilárdult meg a közrend, hogyan indult meg s halad zavartalanul a termelő­­munka s épül tovább a szocia­lizmus ebben a hazában. A magyar nép nem azt vár­­ja olyan nagytekintélyű nemzetközi testülettől, mint az Egyesült Nemzetek Szerveze­te, melynek nem csupán alap­vető elve és legfőbb hivatása a népek közötti barátság ápo­lása, hanem létalapja is, hogy úgynevezett "magyar ügyet" kreál a feszültség elmélyítésé­re, hogy segédkezet igyekszik nyújtani a hidegháborús irány­zat fenntartásához , hanem azt, hogy a valóban megoldást sürgető problémákra irányítja a figyelmét, a nemzetközi hely­zetet ténylegesen komplikáló irányzatokra, amilyen a hideg­­háborús irányzat és annak ösz­­szes alfajtái. Az ENSZ illeté­kesei tudják jól, hogy ilyen értelemben nincs magyar probléma, amelynek megvita­tására »sürgősen« össze kell hívni a közgyűlést. Tudják azt is, hogy az ilyen műproblé­mákkal folytatott szégyenletes játék csak az ENSZ tekinté­lyének lejáratásához vezethet s nem csupán a magyar nép előtt, melynek minden fia sér­tőnek tartja azt a módot, ahogy e nemzet becsületét megpróbálják odavetni egy diplomáciai kockajátéknak, hanem a világ minden béke­szerető népe előtt s kiváltképp azok előtt, amelyek valódi problémákkal küszködnek, amelyek az ENSZ-től segítsé­get várnak az imperialisták beavatkozási politikájával és erőszakoskodásaival szemben. Az ázsiai és afrikai népek egész sora kénytelen szembe­nézni nemzeti önállóságának történelmi megalapozása köz­ben az imperialisták támadá­saival. Ezt a világhelyzet min­den megfigyelője igen jól tud­ja és ismeri azokat a kérdése­ket, amelyeket ez a tarthatat­lan helyzet valóban felvet s amelyekkel kötelessége lenne az ENSZ-nek foglalkozni. I­tt van például az algériai ügy, melynek egyre riasz­tóbb fejleményei izgalomban tartják az egész világot és közvetlen veszélyt jelentenek a békére. Nem szólva a fran­cia gyarmati hatóságok pél­dátlan brutalitásairól, amivel megpróbálják elnyomni az al­gériai nép szabadságtörekvé­­seit s mélyen sértik a francia nép nemzeti önérzetét s tiszte­letre méltó szabadsághagyo­mányait is. Nem tudunk róla, hogy az ENSZ szükségesnek tartotta volna, hogy erről a valóban nyugtalanító helyzet­ről jelentést szerkesszen. Pe­dig hát algériai ügy valóban van s valóban az ENSZ elé tartozik. Itt van például az omani ügy, mely még mindig nem zárult le s alkalmas arra, hogy a különben is rendkívül bonyolult közép-keleti helyze­tet tovább komplikálja. Az omani ügy, amelyben Anglia nyílt agressziót követett el egy kis nép ellen, ugyancsak az ENSZ elé tartozik és az arab országok oda is akarták vin­ni. A Biztonsági Tanács azon­ban nem tartotta elég sürgős­nek ezt a kérdést ahhoz, hogy megvitassa, mégpedig Anglia képviselőinek módfelett meg­lepő álláspontja alapján. Az angol ENSZ-küldött ugyanis azzal érvelt — mint emléke­zetes —, hogy az Omán terü­letén végrehajtott angol táma­dás »belügy«, amely nem tar­tozik a Biztonsági Tanács elé. Mindenesetre eredeti felfogás arról, hogy mit tekint belügy­­nek egy gyarmati nagyhata­lom, mely jogot formál arra, hogy sok ezer mérföldnyire saját határaitól fegyveres be­avatkozással kényszerítse rá érdekeit egy kis népre. Vég­eredményben ezt az eléggé sajátságos álláspontot tette magáévá a Biztonsági Tanács, amikor elutasította az ománi ügy megvitatását. Ha a Biz­tonsági Tanács döntéséből elvi következtetést vonnánk le, a világnak tudomásul kel­lene vennie, hogy minden olyan ország dolgaiba közvet­len beleszólási jog illeti meg az imperialistákat, amelynek területén üzleti érdekeltségeik vannak. Nem hisszük, hogy ez az »elv« összeegyeztethető lenne az ENSZ-alapokmány elveivel.­­T­úlzás lenne azonban bármi­­féle elvi alapot keresni az Egyesült Nemzetek Szerveze­tében imperialista nyomás alatt létrejött döntésekben. Az adott esetben egyszerűen arról van szó, hogy az an­gol,francia és amerikai ér­dekek összeütközésének és összekapcsolódásának bonyo­lultsága roppant kínos hely­zet elé állítaná a gyarmat­­tartó hatalmakat, ha történe­tesen a Biztonsági Tanácsban vita kerekedik akár az algé­riai, akár az ománi vagy a ciprusi kérdésről. Minden­esetre megzavarhatja az ame­rikai diplomáciának azt a kü­lönben sem könnyű mutatvá­nyát, hogy egyszerre akarja biztosítani az úgynevezett nyugati szolidaritást és az arab országok rokonszenvét. Az Egyesült Államok kép­viselője mindeddig a gyar­mati politikát érintő kérdé­sekben tartózkodó magatar­tást tanúsított, mint mondotta, azért, mert a­­tények nem elég világosak előtte­" ahhoz, hogy eldöntse, mi tartozik a Biztonsági Tanács elé és mi nem. Sajátságos, hogy Ca­bot- Lodge úr, az Egyesült Álla­mok ENSZ-küldöttségének ve­zetője milyen tanácstalan tud lenni bizonyos helyzetekben, amikor pedig a magyar ellen­forradalmi események értéke­lésében olyan határozottságot árul el, hogy nézeteit irány­adónak tekintette az úgyne­vezett ötös bizottság is s en­nek alapján szerkesztette meg — mint ez köztudomású — az egész jelentést. Sőt a jelen­tés úgynevezett végkövetkez­tetése — a nemzeti felkelés vagy ellenforradalom kérdé­sében — úgyszólván szó sze­rint egyezik annak a beszéd­nek szövegével, amelyet erről az ügyről az amerikai ENSZ- küldött még januárban el­mondott, tehát több hónappal az állítólagos ENSZ-vizsgálat befejezése előtt. Ritka példája az előrelátásnak. Ezek után kíváncsiak vagyunk, hogy ha majd a szíriai események ke­rülnek az ENSZ elé, az Egye­sült Államok tiszteletre méltó képviselőjének megint egy­szerre elhomályosul-e a lá­tása a tényeket illetően? Eb­ben az esetben ugyanis igen megbízható adatokat kaphat saját külügyminisztériumától, legalábbis a damaszkuszi amerikai követség diploma­táitól, akik közvetlenül részt vettek a szíriai kormány megdöntésére irányuló össze­esküvésben. Washington­ban és Londonban most azért van­nak felháborodva, mert az összeesküvés nem sikerült és a szíriai hadsereg élére haza­fias érzésű tiszteik kerülték, az összeesküvés részvevőit pe­dig eltávolították a hadsereg­ből. Ezt nevezik ők "kommu­nista veszélynek", amivel szemben érvényt kell szerezni az Eisenhower-elvnek. Az Egyesült Államok fenye­getése Szíria ellen azok közé a valóban sürgős ügyek közé tartozik, amelyekben az ENSZ-nek érvényesítenie kel­lene befolyását. Az Egyesült Államoknak és az összes gyarmattartó hatalmak­nak, azonban érdekük fűződik ah­hoz, hogy az ENSZ ne Szíriá­val foglalkozzék, hanem vala­mi mással, például az úgyne­vezett ötös bizottság jelenté­sével — esetleg éppen abban az időpontban, amikor az Eisenhower-elvet ki akarják próbálni Szíriában. A­z ilyen módszerek alkal­­mazása természetesen nem erősíti az ENSZ helyze­tét, pedig ez módfelett kívá­natos lenne, különösen olyan körülmények között, amikor a leszerelés kérdésében döntő szerep várna a világszerve­zetre. A világ népei az atom­­fegyverkezés megállítására, vagy legalábbis korlátozására, s elsősorban a kísérletekből folyó veszélyek elhárítására azonnali intézkedéseket vár­nak. Ez is azok közé a valóban sürgős feladatok kö­zé tartozik, amelyekkel az ENSZ-nek foglalkoznia kell, mégpedig eredményre vezető módon. Ezeknek az égető kérdések­nek elodázására találták rá azt a taktikát, hogy egy mű­probléma körül rendezett lát­ványos színjátékkal megté­vesszék a világ közvélemé­nyét. Az úgynevezett "magyar ügyben" az ENSZ cégére alatt valójában egy ENSZ-ellenes manővert hajtanak végre, olyan manővert, amivel meg akarják akadályozni, hogy a nemzetek együttműködésének ápolására és a béke védelmé­re alakult világszervezet ha­tékonyan részt vehessen a nemzetközi feszültség enyhíté­sében. Ez a kísérlet minden bizonnyal sok nehézséget okozhat és erősen próbára te­heti az ENSZ tekintélyét a világ népei előtt. Remélhető azonban, hogy végső soron nem jár sikerrel. S ameny­­nyiben mégis némi sikerrel járna, nem a mi hazánknak, a Szovjetuniónak és a béke­­szerető népeknek lesz ártal­mára, hanem magára az ENSZ-re mér csapást. Az ENSZ egész eddigi története azt bizonyítja, hogy a világ­szervezet csak olyan mérték­ben lehet hatékony tényező a világpolitikában, amilyen mér­tékben a béke ügyét képes szolgálni. S olyan mértékben veszít hatékonyságából és te­kintélyéből, amilyen mérték­ben eszközévé válik a béke­ellenes törekvéseknek. Padi Ferenc Magyar Nemzet Hozzászólás a „magyar ügy“-höz Ha az ember a szerzetesi cella és a középkori kó­dexek világából közeledik az élet dolgai felé, bizony této­ván és bizonytalanul tekint körül. Odabent a tudós köny­vek és öreg fóliánsok világá­ban minden olyan egyszerű és világos, idekint a kis és nagy világ perpatvaraiban minden rendkívül bonyolult. A ma­gamfajta ember hajlandó azt hinni, hogy mindaz, ami bé­kességet teremt az emberek között, a tapintat, az előzé­kenység, a kölcsönös jóindu­lat, egymás életének tisztelet­­ben tartása, azaz a jószomszéd­ság szabályainak a gyűjtemé­nye, csak ez lehet az alapja a népek együttélésének is, külö­nösen abban a szervezetben, amelyet úgy hívunk magyarul, hogy Egyesült Nemzetek Szer­vezete. De szép is volna, mennyivel reményteljesebb az emberiség jövője, ha ez a világintézmény csakugyan az volna, amit a neve ígér: valóban egyesültsé­­ge volna a nemzeteknek, s va­lóban szövetsége közös jóaka­ratnak, nem pedig csak egy vitafórum. Most, szeptember 10-én az Egyesült Nemzetek Szerve­zete újabb szóháborúra ké­szül, amikor rendkívüli köz­gyűlést hívott össze az úgyne­vezett magyar ügyben. Októ­ber 23, amely ennek az ügy­nek időszerűségét adja, immár majdnem egy éve mögöttünk van. Amint nálunk mondják, sok víz lefolyt azóta a Dunán. Én, mint tudós, el tudom kép­zelni, hogy valakit egy törté­nelmi esemény izgat, s nyugta­lanul keresi száz meg kétszáz év után is az adatokat levél­tárakban, okmányokban, hogy a maga valóságában kielemez­ze a történteket. Az ilyen tu­dományos munkát azonban az jellemzi, hogy megvizsgál min­den oldalt, minden szempon­tot, továbbá az, hogy a valósá­got, az igazságot kívánja fel­deríteni, anélkül, hogy rögtön aprópénzre, szóharcra, vagy propagandára váltaná ered­ményeit. Vitatható, hogy az a jelen­tés, amely az Egyesült Nemze­tek Közgyűlése elé kerül, ezzel a tudományos sokoldalúsággal készült-e és a tudományos igazság kielemzése volt-e a célja. Sokkal inkább az a be­nyomás, hogy módszere és ma­gatartása egyoldalú s éppen ezért eredménye sem lehet va­lami tudományos érték, igaz­ság, vagy a valóság feltárása, hanem a szóharc élesítése, a feszültség növelése. Éppen ezért fogalmazza na­gyon helyesen és találóan ál­láspontját a magyar katolikus püspöki kar: »A püspöki kart most aggo­dalommal tölti el az Egyesült Nemzetek Szervezete által az úgynevezett „magyar kérdés” kivizsgálására kiküldött ötös bizottság jelentése és ennek tárgyalása, mert az egyoldalú­ságánál fogva alkalmas arra, hogy a nemzetközi feszültséget fokozza és országunk igazi ér­dekeit veszélyeztesse. A püs­pöki kar ezért nem tudja he­lyeselni a „magyar kérdés”­­nek egy ilyen jelentés alapján az Egyesült Nemzetek Szerve­zetében tervezett tárgyalását.­ Annak az aggodalomnak, amely ebben a higgadt és bölcs nyilatkozatban kifejezés­re jut, a forrása nyilván nem az a tény, hogy a magyar nép ügyéről egy nemzetközi fórum előtt tárgyalnak, hanem nyil­ván az, hogy püspökeink nem látják megnyugtató módon azt a kölcsönös bizalmat, mely a békés együttélésnek előfeltétele. Nyilatkozatuk szerint hazánk­ban az egyház és az állam kö­zött kibontakozóban van ez a kölcsönös bizalom. Világvi­szonylatban is egyedül ez a kölcsönös bizalom tenné lehe­tővé a nemzetek közötti vitás kérdések rendezését, hogy a mi kis népünk is hozzájárulhas­son az emberek és népek meg­békéléséhez a földkerekségen. Dr. Radó Polikarp, a Római Katolikus Hittudományi Akadémia professzora. s A magyar írók nyilatkozata Mélyen átérezve azt a felelősséget, amelyet hivatásunk, a nemzeti közvélemény formálásában betöltött szerepünk reánk ró, egyben általános emberi felelősségünk tudatában is — fel­emeljük tiltakozó szavunkat az ellen, hogy az Egyesült Nemze­tek Szervezetének közgyűlése a magyarországi események ügyét napirendre tűzze. Szeretnénk, ha eljutna hangunk mindazok­hoz, akik a világban barátainknak nevezik magukat, elsősorban minden nemzetbéli írótársainkhoz. Bízunk benne, hogy megér­tik aggodalmunkat és magukévá teszik követelésünket. Egyek vagyunk ezzel a néppel; ismerjük lelkének minden rezdülését. Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat; itt csak elenyésző kisebbség kí­vánja vissza a régi rendet. A történelmi és társadalmi körülmé­nyek tragikus találkozása folytán 1956 október 23-án mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten, amelynek for­dulatain már sem a józan politikai belátás, sem a kezdeti rész­vevők jelentős részének becsületes szándéka nem tudott többé úrrá lenni. Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozás­nak nem csekély része volt abban, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott, és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Valamennyi irodalmi irányzatot és a magyar közvélemény legkülönfélébb árnyalatait képviseljük; a részletkérdések egész sorában, még néhány lényeges kérdésben is, vitában állunk egymással; egyet azonban ma már világosan látunk: a forra­dalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforra­dalom veszélyét hárította el országunk felől. Nem mindannyian értettük akkoriban ennek a lépésnek szükségszerűségét és jelentőségét. Kételyeinket, gondjainkat tükrözte sokunknak állásfoglalása. Azóta egyre inkább megta­nultuk becsülni azokat, akik a nehéz időkben helytálltak és megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuha­­n­ás­tól, a polgárháborútól s a talán még rettentőbb csapástól, a háborútól. Lehetnek közülünk egyeseknek még komoly fenn­tartásaik belpolitikai kérdésekben, a szocialista építés módsze­rei dolgában, de mint hazafiak, mint a Magyar Népköztársaság hű polgárai valamennyien minden erőnkkel segíteni akarjuk a társadalmi és gazdasági helyzet megszilárdulását, a kultu­rális élet felpezsdülését, és minden eredmény, amit e téren el­értünk, minden jel, ami ennek a folyamatnak egészségét és erejét mutatja, egyformán mindannyiunknak örömére van, így érez ma nálunk a nemzet többsége és java. Kinek az érdeke hát, hogy a sebeket újra feltépjék? A mi hazánknak, ennek a nehéz történelmi sorsot viselt kis népünk­nek bizonyára nem. Lehetetlenség volna ne látnunk az ízléste­len hangulatkeltés hátterében a valódi szándékokat, a tőkés hatalmak politikai játékát. Fel akarják szítani a legbarbárabb ellenforradalmi erők lohadó kedvét; fel akarják korbácsolni ismét a már megnyugvó közvéleményt idehaza; fenn akarják tartani, fokozni akarják a feszültséget a nemzetközi politiká­ban. Mi ezzel nem érthetünk egyet. És különösen nem érthe­tünk egyet azzal, hogy bárki is ügyvédünk talárjában csúfolja meg, torzítsa komédiává azt a tragédiát, amely minket ért. Aki barátunk, ezt nem helyeselheti! Aki barátunk, az gyó­gyít, és nem sebeket tép rajtunk! Kis nép vagyunk, de törté­nelmi szerepünk és az a hivatás, amelyet az emberiség szolgá­latában vállalunk, feljogosít rá, hogy odakiáltsuk: Mi nem va­gyunk senkinek politikai cégére! Nem leszünk játékszer tisz­tátalan kezekben! Nem leszünk a nemzetközi élet botrányköve! Akadnak, tudjuk, magyar írók, akik másként beszélnek. Ránk hivatkoznak, szót kell tehát erről is ejtenünk. A néppel érző magyar írók útja a múltban keservesen nehéz volt, és ma sem könnyű vállalni részünket egy új rendért vajúdó társada­lomban. De mi nem tudnánk más sorsot vállalni. És bizonyosak vagyunk benne, hogy nem lesz kevésbé dicsőséges ez a sors, mint amilyen nehéz. Aki azonban megfutott, az hallgasson, mert ha szól, szava csak a renegáté lehet. S a népnek, amely­­lyel sorsközösséget vállalni nem mert, árulója is lesz szavával. Ezt a világ minden írója, ezt minden hazafi megérti. Végezetül pedig: mi fontos nemzetközi fórumnak tartjuk az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Tiszteljük, mint amelynek hi­vatása, hogy a népek sok közös gondjának, egymásratalálásá­­nak, a békés egymás mellett élésnek műhelye legyen. Szeret­nénk tisztelni ezután is! — Örültünk, amikor hazánk a szerve­zet tagja lett, szeretnénk örülni ezután is. Világ írói! Világ népeinek tisztaszándékú értelmisége! A nemzetek kölcsönös megbecsüléséért, sokat szenvedett hazán­kért, a magatok emberségéért, az Egyesült Nemzetek Szerve­zete becsületéért tiltakozzatok velünk! Szombaton délig a következő 20 b író írta alá a tilta­kozó nyilatkozatot: lányi Dezsőné. Ratkó István Komjáthy István. Kamjén István Kuczka Péter. Kelemen Sándor. E. Kovács Kálmán. Kiss Károly. Koroda Miklós. Ladányi Mihály. Lengyel Jó­zsef. Lányi Sarolta. Lőrinc Ló­­ránd. László Gyula. Lukács Imre. Ligeti Vilma. Mesterházi Lajos. Madarász Emil. Máté György. Molnár Géza Murányi-Kovács Endre. Molnár Géza. Mossmnáry Gizella. Major Ottó. Morvay Gyula. Németh László. Nádass József Nagy Sándor. Nemes László. B. Nagy László. Nagy Péter. Nagy László. Nyíri Tibor. Osváth Zsuzsa. Oláh László. Oravecz Paula, Örvös Lajos. Ör­kény István. Palasovszky Ödön. Palotai Boris. Palotai Erzsi. W. Petrolay Margit. Passuth László. Pilinszky Já­nos. Peterdi Andor. Pánk Pál. Pákozdi Ferenc. F. Rácz Kálmán. Román György. Rubinyi Mózes. Remenyik Zsigmond. Rónai Mihály András. Rajcsányi Károly. Rideg Sándor. Reményi Béla. Sándor Kálmán. Simon István. Sőtér István. Sinka István. Simon Lajos. Sós Endre. Soós Magda. Somlyó György. Sipos Gyula. Sándor Iván. Simon István. Szüdi György. Szinetár György. Szabó Pál. Szabó Lőrinc. Szako­síts Árpád. Szűcs László István. Szeberényi Lehel. Szamos Ru­dolf. Szabolcsi Miklós. Szőnyi Sándor. Szántó György. Szalatnai Rezső. Szenczei László. Szinnai Tivadar. Szentiványi Kálmán. Szécsi Margit. Thury Zsuzsa. Tuba Károly. Ta­mási Áron. Tóth László. Tolnai Gábor. Tamási Lajos. Tímár György. Takács Tibor. Trencsényi- Waldapf­el Imre. Tóth Eszter. Toldalagi Pál. Tabi László. Török Sándor. Thurzó Gábor. Urbán Ernő. Urbán Eszter. U­ngvári Tamás. Veres Péter. Vitányi János. Vi­har Béla. Várnai Zseni. Vass István. Viktor János. Vaád Fe­renc. Váci Mihály. Vértes György. Vészi Endre. Weöres Sándor. Aranyossy Magda. Aranyossy Pál. András László. Alpári Pál. Ács Kató. Abody Béla. Barát Endre. Bába Mihály. Bölöni György. Bihari Klára. Bé­­nyi Adorján. Barabás Tibor. Bo­gát­ Péter. Balázs Anna. Benjá­min László. Békés Virág. Balázs Sándor. Beczássy Judit. Boldizsár Iván. Bodnár György. Benamy Sándor. Barta Lajos. Bartáné Szusich Mária. Borsi Darázs Jó­zsef. Bródy Lili. Csanádi Imre. Cseres Tibor. Csohány Gabriella. Csoóri Sán­dor. Csurka Péter. Dallos Sándor. Darvas József. Dobozy Imre. Devecseri Gábor. Dénes Zsófia. Darázs Endre. Erdei Sándor. Elbert János. Er­délyi József. Endrődi József. Er­dős László. Erdődy János. Egri Lajos. Féja Géza. Földeák János. Fejes Endre. Földessy Gyula. Fülöp János. Felkai Ferenc. Füst Milán, Fábián Zoltán. Fodor József. Fe­hér Klára. Földes Péter. Füst József. Földes Mihály. Föl­des Imre. Fekete Lajos. Falu Tamás, Goda Gábor. Gábor György, Gellért Oszkár. Gergely Sándor, Gergely Viola. Gera György. Ge­­reblyés László. Győre Imre. Győry Dezső. Galsai Pongrác. Gerő János. K. Grandpierre Emil. Gyárfás Miklós. Gyagyovszky Emil. Hazai Józsefné. Hollós Korvin Lajos. Hámos György. Hegedűs Géza. Hamvas H. Sándor. Hajnal Gábor. Hubay Miklós. Hajnal An­na. Hegedűs Zoltán. Illés Béla. Illés Endre. Illyés Gyula. Ilés Lajos. István Ma­riann. Juhász Ferenc. Jankovich Fe­renc. Jászberényi József. József Farkas. Jánosy István. Kardos László. Keszthelyi Zol­tán. Képes Géza. Kónya Lajos. Kodolányi János. Kolozsvári End­re. Karinthy Ferenc. Király Ist­ván, Keszi Imre, Kárpáti Aurél, Kopré József. Kassák Lajos. Kis Ferenc, Komlós Aladár, Koszta­

Next