Magyar Nemzet, 1957. szeptember (13. évfolyam, 1-19. szám)
1957-09-08 / 1. szám
4_ AMI AZ ÖTÖS BIZOTTSÁG Az ENSZ ötös bizottságának jelentése szemérmetlen egyoldalúsággal, a tények elferdítésével és meghamisításával próbálja "bizonyítani", hogy a magyarországi október "nemzeti forradalom" volt. E kérdés eldöntésénél a perdöntő az, hogy vajon kik szervezték, kik vezették, milyen nemzetközi erők támogatták a népi demokratikus államrend ellen lázadóikat. Az ENSZ-jelentés szerint nemzetközi támogatásban nem részesültek a magyar felkelők. A tények azonban tények maradnak, még ha 150 000 szónál többet is fecsérelnek a tények elferdítésére. A magyarországi ellenforradalmi események kirobbantását a nyugati imperialista hatalmak hosszú évek munkájával készítették elő. Tevékenységük nem korlátozódott csupán az ellenforradalom ideológiai előkészítésére, hanem derekas részt vállaltak a politikai és katonai szervező munkában, 1956 októberében— novemberében pedig fegyvereseket dobtak át és fegyvereket csempésztek hazánk területére. Világszerte ismert, sőt hírhedtté vált az ún. kölcsönös biztonságról szóló törvény, amelyet az amerikai törvényhozás még 1951-ben megszavazott azzal a céllal, hogy évi 100 millió dolláros anyagi támogatással segítsék a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban, vagy ez országokból elmenekült kiválogatott személyeket, azzal a céllal, hogye személyeket az Északatlanti Egyezmény szervezetét támogatófegyveres erők alakulatokba tömörítsék, vagy más célokra**. (Idézet a törvény szövegéből.) Ezt az összeget 1956-ban az amerikai törvényhozás 125 millió dollárra emelte. A törvény idézett szavai rendkívül tartózkodóan jelölik meg egyes amerikai körök imperialista céljait, de magyarázatul elegendő, ha idézzük Anthony H. Leviero cikkét, amely 1952 áprilisában jelent meg a Nations’s Bussines c. lapban: Hogyan kell felrobbantani hidakat, vonatokat, hadiüzemeket ?Egyetlenegy kormányhivatalnok sem fogja elismerni, de mi embereket képezünk ki, hogy a lélektani háború keményebb szakaszában kémekkel, szabotőrökkel és specialistákkal rendelkezzünk ... megmegtanulják, hogyan kell felrobbantani hidakat, vonatokat és hadiüzemeket, kioktatják őket mindenfajta fegyver használatára, mind amerikai, mind külföldi típusúak használatára ... Megtanulják a közlekedés titkos módszereit, úgy, hogy vissza is térhetnek azzal, amit láttak. Az ellenséges lakosság közé keverednek, nyugtalanító rémhíreket terjesztenek.** Amerikai lendülettel, fantáziával és szívóssággal láttak neki, hogy az amerikai törvénynek érvényt szerezzenek a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban. 1953-ban Eisenhower elnök bizottságot nevezett ki azzal a feladattal, mily módon folytasson Amerika lélektani háborút a szocialista országok ellen. A bizottság tagjai illusztris személyek voltak, többi között C. D. Jackson milliomos, az elnök külön tanácsadója, Robert Cuttler, a Fehér Ház összekötője a nemzeti biztonsági tanácshoz és Roger N. Eyes helyettes hadügyi államtitkár. A bizottság működéséről csak annyi került a nyilvánosság elé, hogy a rádiószolgálat (akkor már működött a Szabad Európa Rádió) fokozását ajánlotta, de a New York Times 1953. augusztus 20-án néhány figyelemre méltó mondatot kotyogott ki: »A jelentést az elmúlt hónapban nyújtották át az elnöknek, de annak csak kis részét engedélyezték közölni. A Fehér Ház egyik nyilatkozata megállapítja, hogy a javaslatok közül igen sok bizalmas természetű.** 1955. április 5-én nagyszabású tervezetet terjesztettek Eisenhower elnök elé. Amikor az 1955. május 9-én nyilvánosságra került, az elnök kijelentette, hogy körültekintően áttanulmányozta és egyetért vele. A tervet David Sarnoff tábornok készítette. Lényeges elemei a következők: »Ki kell keresni a Kreml erejének leggyengébb láncszemeit. Azzal az országgal, amelyet az elszakadásra megérettnek tartunk, erőteljesen kell foglalkoznunk és tanulmányoznunk kell a vonatkozó terveket. Egy sikeres albániai felkelés például derékon találná el a szovjet tekintélyét, de egyben sorsdöntő ösztönzést adna másutt az ellenállásra ... Kelet-Németország a leggyengébb láncszemek közé tartozik. Felkelése lángba borítaná a szomszédos Csehszlovákiát és Lengyelországot. Itt az ideje, hogy előkészítsük ezeket az akciókat, tekintet nélkül arra, hogy végrehajtásuk a közeli, vagy távoli jövőben történik-e.*" A rendszer megdöntése belső forradalom révén George Abbot, az USA budapesti követségének volt ügyvivője ►►Amerikai politika egy szabad Magyarország céljából« címmel tanulmányt írt. Ebben pontokba foglalta, hogy válhat Magyarország »szabaddá«: »1. a jelenlegi rendszer megdöntése belső forradalom révén, 2. a jelenlegi kormányzat Moszkvával való szakítása útján (titóizmus), 3. Oroszország legyőzése egy új világháborúban (amit feltételezhetően első pont követne.)* Abbot kifejti, az amerikai politikát elsősorban a parasztságra kell építeni. Közben gyors ütemben folyt a politikai és katonai szervező munka. Amerikai hivatalos szervek, kémügynökségek a nyilasoktól kezdve a szociáldemokratákig bezárólag megszervezték a magyar emigrációt. Emigráns magyar politikusok kifejtették a Nyugaton megjelenő emigráns magyar lapokban politikai programjukat, amelynek lényege a magántulajdon elvén alapuló gazdasági rend viszszaállítása Magyarországon, külpolitikailag pedig Magyarország átállítása a NATO hatalmak táborába. A katonai szervező munkát olyan kipróbált tábornokok vezették, mint Juszthy Emil, Szőnyi Hugó, Kisbarnaki Farkas Ferenc, Zúgó András, Horthy és Szálasi legfőbb és leghűségesebb szakértői. A gyakorlati munka szemmel láthatóan jól haladt, mert a római rádió már 1956. július 17-én, megemlékezvén a nándorfehérvári csata évfordulójáról, ezeket mondotta magyar adásában: »Ha lehetőség nyílt volna erre, nem ma, hanem már tegnap kivonultak volna az utcákra a nándorfehérvári hősök késői utódai. A szabadföldön élő magyarság hatalmas akcióba kezdett, hogy megkapjuk azt a külpolitikai segítséget, ami a végső lökést megadja a rezsim bukásának. Hunyadi János és Kapisztrán neve megragyogtatja a régi magyar vitézséget, amelynek mi letéteményesei vagyunk. Ha ma még hallgatunk is, holnap lehet, hogy cselekedni fogunk.** ...már 1966-ban kezdődik Még nyíltabb és többet mondó a Szabad Európa Rádió 1956. augusztus 19-i adása, amelyben Ulysses vasárnapi krónikájában a következőket mondotta: »A jövőt nem lehet 1939-től, sem 1945-től számítgatni, hanem mindig csak attól az évtől, amikor a jövőben valóság lesz az, amit a magyarság egésze akar, amikor megvalósul a szabad országépítés. Lehet, hogy ez a jövő már 1956- ban kezdődik.** A jóslat bevált: októberben kirobbant a fegyveres felkelés Magyarországon. De előzetesen még 1956 szeptemberében az Egyesült Államok képviselőházában bizottságot alakítottak a délkelet-európai országok ügyeinek intézésére. E bizottság szeptember 10-i és 11-i ülésén Magyarország ►►felszabadításának" kilátásairól tárgyalt. A bizottság meghallgatta a magyar emigráció vezetőinek, Varga Bélának, a Magyar Nemzeti Bizottmány elnökének és Nagy Ferenc, volt magyar miniszterelnöknek a jelentését. Részt vettek az üléseken katonai emigráns körök Nyugat-Németországból meghívott képviselői, közöttük Juszthy Emil, horthysta vezérezredes. A bizotság elhatározta, hogy az amerikai szervek akcióival összehangolja a magyar emigráns szervezetek tevékenységét. E célból koordinációs szervet létesítettek és ezt megbízták a magyarországi felkelés előkészítésével. Október végén az Egyesült Államok tekintélyes képviselői Münchenben több titkos értekezletet folytattak a magyar emigráció vezetőivel. Ezen részt vett Jackson őrnagy, az amerikai fegyveres erők képviselője, aki biztosította a magyar emigráns szervezetek vezető katonai szervét, hogy haladéktalanul rendelkezésre bocsátja a szükséges anyagi segítséget, beleértve a személy- és fegyverszállításra szolgáló tehergépkocsikat és repülőgépeket. Szőnyi Hugó, a Horthy-hadsereg volt tábornoka közölte, hogy a korábban kiképzett, mintegy 11 000 főnyi különítmény tetszés szerinti időben felhasználható harci feladatok végrehajtására. A traunsteini tábor lakói A Berliner Zeitung 1956. november 20-i száma ezeket írta: ►►A kiképzett magyar emigránsok részvétele a magyarországi véres eseményekben most már kétségtelenül megállapított tény. Münchenben ismeretes lett, hogy a németországi Traunstein közelében, egy amerikai vezetés alatt álló táborban Franco Spanyolországából származó katonatisztek és a magyar fasiszta szervezetek tagjai képezik ki az embereket a gerillaharcra. Október 20-a után ebbe a táborba nagy csoport magyarországi sváb érkezett, olyan emberek, akik 1945-ben Nyugat-Németországba menekültek, mivel a fegyveres SS tagjai voltak. Ezeknek szervezetük is van, amely Münchenben Himmelreichstrasse 3. szám alatt működik. Október 24-én, 25-én és 26-án a traunsteini tábor gerillatanulóit csoportokban Ausztriába szállították és onnan szanitéc repülőgépeken és autókon Magyarországra csempészték. Az volt a feladatuk, hogy a magyarországi német kisebbséget, amely kb. 300 000 főt számlál, a népi demokratikus rend elleni harcra lázítsák.** Ugyanez a lap beszámolt arról is, hogy október 20-a után Münchenben és a München körüli repülőtereken Regensburgból, Stuttgartból és más, Nyugat-Németországból jövő fegyveres csoportok jelentek meg. A müncheni lakossággal folytatott beszélgetésekben nyíltan megmondották, hogy Magyarországra készülnek. Az ellenforradalom leverése után magyar fegyverszakértők megállapították, hogy az ellenforradalmárok belga, nyugatnémet és amerikai gyártmányú fegyvereket is használtak. Kiderült az is, hogy Nyugatról vaskonzervekben kézigránátokat küldtek a fegyveres felkelőknek.• Az első szocialista állam megalakulásától immár negyven esztendő telt el. 1917-ben, a születő szovjet államot, a világ első munkás-paraszt hatalmát Amerika, Anglia és a többi intervenciós hatalom akarta megfojtani az oroszországi ellenforradalmárokkal szövetségben. Az emberiség szerencséjére — sikertelenül. 1956-ban a már megszületett és fejlődő magyar népi államot akarta megdönteni Amerika, Anglia és a többi NATO-hatalom, szövetségben a magyar ellenforradalmárokkal. A magyar nép szerencséjére — szintén sikertelenül. Ez az igazság. Bolgár István Nastar Nenzes .Vasárnap, 1957. szeptember 8. JELENTÉSEBŐL KIMARADT Három tanú a milliók közül Bőrkabátos ?!... Gumicsizmás ?!. Nyírjuk ki!... Október 23!... November 4!... Majdnem egy év múltán is szüntelenül felvillan emberekkel, barátokkal, ismerősökkel való beszélgetésünk közben ennek a két emlékezetes dátumnak az emléke. Élmények kívánkoznak szavakba és tollra ... Keresztessy Károly dr. gimnáziumi tanárral beszélgetek éppen e két dátum közötti idő rémségeiről. Az első napokat, a zűrzavar és bizonytalanság idejét Korvin-közi otthonomban éltük át feleségemmel, másféléves kisfiammal, és anyámmal. A gyerek miatt a Kilián-laktanya birtoklásáért folyó harcok napjaiban leköltöztünk a pincébe. De már október 27-én fegyveresek érkeztek házunkba is, ávósokat kerestek. Átkutatták a pincét és a lakásokat. Házról házra jártak, mint hallottam. Nagy Imre ►►szózatát" követő napon, október 29-én mentem újra utcára. Elindultam, hogy átgyalogoljak Budára, iskolámba: mi van odaát?! Kollégáim, barátaim sorsa is izgatott. Az Üllői út sarkán ordítozó tömeg!... Tébolyultan kiabáltak. Sztrájkra uszított egy magas, barna vadászkalapos fiatalember. Többen odábbálltak, mások vele üvöltöztek. Hirtelen rám mutatott valaki a tömegből: — Ez is ávós!... Igazoltassák! — Fura vele, mire való a szórakozás?! Hamis papírjai is lehetnek!... — Jó arcú fiatal fiú lépett hozzám. Géppisztoly lengett a vállán. Suttogott: — Tűnjön el, mert ebben a bőrkabátban magát is ávósnak nézik. Az előbb már elhurcoltak innét két bőrkabátost. Bosszúsan nevettem: ►►Bocsásson meg, fiam, esik az eső és ez a télikabátom...« — Tudom én, de ezek vadbarmok. Hiába papol nekik. Vért akarnak inni. Becsaptak bennünket. Legszívesebben én is hazamennék már. Eliszkoltam. De a Práter utcánál megint két géppisztolyos fiatal igazoltatott. Gondosan megmotoztak, átnézték személyi igazolványomat. Szerencsém volt. Haza is mentem. Átöltözve vágtam neki Budának, a Nemzeti Színház felé. A Rákóczi út sarkán újságot szórt a nép közé egy ázott, gumicsizmás fekete férfi. Egy zömök nő elkiáltotta magát: — Mocsok ávós ez is. Ismerem. Intézzék el a szemetjét! ... A hangulat máris a szerencsétlen gumicsizmás ellen fordult. Szitkok és szörnyű szavak maradhattak utolsó emlékezetében, miközben ott halt meg a körút kövezetén — kövektől halálra zúzva. Egy részeg fickó verte elsőnek fejbe, barikádnak fölbontott bazaltkővel. A többiek már rávetették magukat és tépték, taposták, marták. A sarkon géppisztolyos "felkelők" ácsorogtak. Oda se hederítettek, hogy meglincselnek egy ártatlan embert, nem volt könnyű dolog. Az én kislányom ilyen gondolatokkal foglalkozik. Hát van azoknak ott kint szívük? Vannak gyerekeik. Apák, anyák, és nem tudják átérezni az anya és gyermeke fájdalmát? Hát lehet ezt megérteni? Augusztus 10-én újabb kétségbeesett levelet kaptam a kislányomtól. Vitess haza, mert itt megőrülök ►►Én itt nem maradok, Anyu, inkább gyalog megszököm. Anyám, drága Anyám, haza akarok menni!!! Nem bánom, ha ülök is három évet, de utána Magyarországon leszek. Anyám én gyűlölöm Kanadát, és főleg ezt a Reginát. Nem tud itt a világon semmi érdekelni ... Kérlek, nagyon kérlek, drága édesanyám, vitess haza, mert itt megőrülök. Ugye, hazavitetsz? Anyám, segíts rajtam.. .** — Segítsek! Az életemet odaadnám, ha segíthetnék. Mindent megpróbálok. Jártam a Vöröskeresztnél, írtam Kanadába a magyar hatóságnak, mit tudnék még tenni érte, Istenem... A legutóbbi leveléből kiderül, hogy már munka nélkül van. Nézze, ökölbe szorul a kezem, nem bírom... olvassa ... »Ne haragudj, hogy nem írtam. A bélyegre valót is a könyörületből kaptam. Naponta próbálok munkát keresni, hogy félretehessek pénzt a hazautazásra. De semmi... Éhezem! Értesz, anyukám? Éhezem! Pedig azzal kellene dicsekednem, hogy már autót vettem... Kovácsnén zokogási roham vesz erőt. Magánkívül kiáltja: — Szeretném mindenkinek megmutatni ezeket a leveleket, azoknak, akik még mindig elhiszik a nyugati ►►álomvilág" meséjét, nézzék meg... bizonyosodjanak meg... Nem nyugszom addig, amíg itthon nem lesz a kislányom, egyetlen vágyam a szívemhez szorítani. Nem tudják átérezni az anya és gyermeke fájdalmát? — Ilikéről, Istenem, Ilikéről akar hallani? Jöjjön be, kedvesem — mondja a szőke, fáradt arcú asszony — s már ömlenek a könnyei. — Ne haragudjon, nem tudok róla sírás nélkül beszélni... Gondolja csak el, magános asszony vagyok, ő volt a mindenem, egyetlenem. Nézze, itt a képe. 17 éves, meggondolatlan gyerek, s mibe sodorták ... A képről szöszke, baba arcú kislány néz rám, olyan bájos a magára erőltetett felnőttes pózban. Kovács Ilonka, akit barátnője csábított az álmok világába, s most Kanadában él egyedül, reményeiben csalódva, kétségbeesve. Beleöregedtem, belebetegedtem — Azt hittem, megőrülök, amikor megtudtam, hogy elment — folytatja az édesanya, Kovács Gézáné. Egészen beleöregedtem, belebetegedtem, most is betegállományban vagyok. Amikor megkaptam az első levelét, olyan zokogás fogott el, hogy a szomszédok alig tudtak megnyugtatni. Nézze, itt van az a levél. Reginából érkezett... Kis dobozt vesz elő, ott vannak lánya féltve őrzött levelei. Nem lehet meghatottság nélkül hallgatni, ahogyan sírástól fátyolozott hangon olvassa a levelet: "Drága Anyukám! Már akkor elkezdtem a sírást, amikor megláttam a budapesti képeslapot. Igaz szívből sírtam, mert most tudom csak, mit jelent édesanya nélkül élni. Én azt hittem fiatal, meggondolatlan eszemmel, hogy itt kint boldog leszek, de nagyon csalódtam. S ha tudnád, hogy még hány és hány fiatal gyerek van, akik esténként zokogva borulnak az ágyukra, anyjukat szólongatva.** — S nézze, hogyan ijesztgetik ezeket a szerencsétlen gyerekeket. Júliusban ezt írta Ilike: „►Édesanyám, én, sajnos, haza nem mehetek, mert ha hazamennék is, csak a határt látnám, s utána vagy börtön, kivégzés, vagy Szibéria következne. Pedig itt nagyon rossz a sorsom, mióta eszemet tudom, nem dolgoztam még anynyit, mint itt. Egy nagy kávézóban kaptam munkát, s estére már alig állok a lábamon. Nagyon szeretnék hazamenni, de nem hiszem, hogy sikerül. Sokszor már úgy érzem, legjobb volna, ha megölném magamat... Bár tört volna el . Eleinte be sem akar engedni. Látszik, hogy mindenkitől idegenkedik. Aztán nagy nehezen mégis kinyitja az ajtót, de előbb megvárja, hogy a házfelügyelő, aki éppen a szemetet szedi össze, az ajtajához érjen. Amikor így már biztonságban érzi magát, előbb igazolványaimat nézi végig gondosan. — Ne haragudjék, de már többször visszaéltek helyzetemmel — mondja. Betessékel, leülünk és beszélgetni kezdünk. Goschler Ernőné 25 éves, július 13-án jött haza. Az idegenkedést előbb kíváncsiság, aztán bizonyos büszkeség váltja fel. Tetszik neki, hogy újságban fog szerepelni. Hiába, nem tagadja meg magát, tisztviselő volt, de közvetlenül távozása előtt statisztált a filmgyárban. Rossz társbérlet és hamis propaganda — Hogy miért mentem el? Tudja, borzalmas körülmények között laktam. Egy hetven éven felüli házaspár és egy negyvenéves vénkisaszszony lányuk lakott három szobát, én kiigényeltem a személyzetit két évvel ezelőtt. Ott laktam a gyermekemmel, mert a férjemtől különváltan éltem. Nem bírták, hogy az a szoba már nem az övék, ki akartak üldözni. Egy évig szekíroztak, utálták a gyereket, többször verekedtünk. Idegileg tönkrementem ebben a hajszában. Akkor jött október. Annyi sok jót beszéltek nekem a nyugati világról, annyian mentek el, mindez együtt — hatott. Én is felkerekedtem. — Hogyan ment át? — Múlt év november 13-án indultam el, Sárvártól gyalog mentem Répcevisig, onnan könnyen átmehettem, senki sem vigyázott a határra. »Paradicsom« és valóság — Miért jött haza? — Nagyon, de nagyon csalódtam. Két hétig amerikai lágerben voltam Salzburgban, első héten csak egyszer, de aztán is csak kétszer kaptunk enni naponta. Húszméteres helyiségben 100—150-en laktunk, férfiak, nők vegyesen. Két hét után a nyugat-németországi Neustadt melletti Lambrechtbe kerültem hatodmagammal. Egy textilgyárban dolgoztam, rettenetes keveset kerestem, 170 márkát havonta, ebből 120-ba került a lakás és az ellátás. A gyárban nem volt semmi védőberendezés, ezt egyszer szóvá tettem, akkor az igazgató megkérdezte, hogyha ilyen kommunista elveket vallok, miért jöttem el. Meg kell mondanom, hogy nem voltam párttag. — Nemsokára megbetegedtem, de — mint mondtam — kevés volt a pénzem, bejártam a gyárba ebédelni. Egy nap az igazgató fia megkérdezte, hogyha beteg vagyok, miért jövök oda enni. Megmondtam, hogy nincs pénzem. ►►Aki nem dolgozik, az nem is eszik" — válaszolta. Ezek után nem is mentem be többet a gyárba, Ravensbruckba utaztam. Ott kekszgyárba kerültem, de mint menekült, a legrosszabb beosztást kaptam. A munkahelyen gázszag terjengett, első nap gázmérgezést kaptam. Itt még kevesebbet, 150 márkát kerestem. Ebből 130-at kellett fizetni abban a kolostorban, ahol elszállásoltak. — Ekkor határoztam el magam a hazatérésre. Jelentkeztem is, ezért egy schwarzwaldi büntetőtáborba zártak. Itt se kaptunk enni jóformán semmit. Végül is visszaszöktem Ausztriába. Előbb az eisenstadti, majd amikor ez megszűnt, a kaisensteinbrucki lágerbe kerültem. Az utóbbit szögesdróttal zárták el a külvilágtól és kijárni se nagyon lehetett. Nagy nehezen sikerült Bécsbe szöknöm, ott jelentkeztem és hazajöttem. Körülnézek a rendesen berendezett lakásban, ahol most lakik. — Itt talán csak jobb, mint a lágerben? — Hát persze, hogy jobb lábam, amikor a Déli pályaudvaron vonatra szálltam .. .** — Az én kislányom, akit a széltől is igyekeztem óvni mindent előteremtettem neki pedig apa nélkül, higgye el CSALÓDTAM... HAZAJÖTTEM