Magyar Nemzet, 1958. március (14. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-01 / 51. szám
Szombat, 1958. március 1. Magyar Nemzet Soha nem voltak ilyen nagy lehetőségeink boldogabb szocialista jövőnk megteremtésére Megkezdődött a magyar szakszervezetek XIX. kongresszusa Pénteken megkezdődött a magyar szakszervezetek XIX. kongresszusa az Építők Rózsa Ferenc Művelődési Házában. A kongresszuson megjelent dr. Münnich Ferenc, a forradalmi munkás-paraszt kormány elnöke, Marosán György államminiszter, Biszku Béla belügyminiszter, Fock Jenő, az MSZMP Központi Bizottságának titkára, a párt Politikai Bizottságának tagjai. Ott volt a kormány több tagja, a Hazafias Népfront, a KISZ, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság és a Magyar Nők Országos Tanácsának vezetői. Részt vett Louis Saillant, a Szakszervezeti Világszövetség főtitkára és a világszövetség három titkára, továbbá a szovjet, az arab, a francia, az olasz, az osztrák, a lengyel, a csehszlovák, a román, a német, a bolgár, az albán, a jugoszláv, a koreai és a vietnami szakszervezetek, valamint a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetei Nemzetközi Szövetségének küldöttei. A megnyitó beszédet Somogyi Miklós, a SZOT elnöke mondotta. Utána megválasztották a különböző bizottságokat, majd Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára tartotta meg beszámolóját. takarékosságnak és a minőség javításának eszköze. Végső soron nem más, mint a dolgozók tudatos részvétele a szocialista építésben. Más szóval: a verseny a szocializmus építésének kommunista módszere. Az előadó megállapította: a szakszervezetek felelősek a bérből és fizetésből élők életszínvonalának alakulásáért. Az életszínvonal alakulását természetesen nem lehet elvonatkoztatni az ország adott gazdasági fejlettségétől. Reális képet csak úgy kapunk, ha azt vetjük egybe, hogy a megtermelt új értékekből milyen arányban részesülnek a dolgozók. Meg kell akadályozni minden olyan bürokratikus törekvést, amely a kialakult életszínvonalat csökkentené akár az árak — burkolt áremelés, vagy minőségrontás —, akár a bérek, akár pedig a szociális juttatások oldaláról. Ezután rátért a nyugdíjkérdésre. Kijelentette: szó sincs arról, hogy nyugdíjrendszerünk egészében rossz volna és azt át kellene szervezni. Jelenleg is kiállja az összehasonlítást valamennyi tőkés országéval. Még nagy azonban az aránytalanság a régi és az új alapon megállapított nyugdíjak között. A nyugdíjrendezés több százezer dolgozót érint, hiszen jelenleg hatszázezer nyugdíjas van. Ennek megfelelően a rendezés hatalmas összegeket igényelne. Úgy gondoljuk, helyes volna, ha a kongresszus úgy foglalna állást: a hároméves tervben az élet- és munkakörülmények javítására rendelkezésre álló alapokat mindenek előtt erre a célra használjuk fel. Társadalmi összefogással a kérdés megoldását előbbre lehetne hozni. A lakáskérdésről, a társadalmi tulajdon védelméről és az ideológiai nevelésről Beszélt ezután a dolgozók legszélesebb rétegeit érintő lakáskérdésről. Az utóbbi kéthárom évben sokkal több lakás épült, mint a megelőző években. Többi között tízezer új bányászlakás is. A társadalmi tulajdon védelméről szólva elmondotta: az üzemi tolvajok túlnyomó része lumpen-proletár és a desklasszátt elemek soraiból került ki. Az ügyészség csupán 1957 harmadik negyedében 130 millió forint kárt okozó ügyekben indított eljárást. A szakszervezeteknek törekedniük kell arra, hogy a szervezett dolgozók egységesek legyenek a munkáshatalom megszilárdítása, ,a szocialista építés fő céljai, a béke védelme és a nemzetközi munkásszolidaritás alapvető kérdéseiben. A szakszervezeteknek a munkáshatalom érdekében kell politizálniuk. Az ideológiai nevelésnek külön jelentősége van a fejlődésünk mostani időszakában, amikor a munkásosztály sorai felhígultak és még érezhető az ellenforradalom okozta ideológiai zűrzavar, a revizionizmus hatása. A munkásosztály ideológiájától idegen nacionalista, soviniszta nézetekről szólt ezután és kiemelte, hogy e nézetek terjesztői ellen nagyon határozottan fel kell lépni. Gáspár Sándor ezután a magyar dolgozók nevében köszönetet mondott a külföldi munkástestvéreknek, a baráti szocialista országok dolgozóinak — elsősorban a szovjet népnek, valamint a Szakszervezeti Világszövetségnek, mert mellénk álltak a megpróbáltatások súlyos óráiban és segítséget nyújtottak. Beszámolt a magyar szakszervezeti mozgalomról is, amely a lakosság egyharmadát, a bérből és fizetésből élők 82 százalékát, összesen mintegy 2 millió embert tömörít. Befejezésül kiemelte, soha nem voltak olyan nagy lehetőségeink, mint ma, hogy a magyar dolgozó nép szebb, boldogabb szocialista jövőjének megteremtése érdekében a békéért, a szocializmusért és a társadalmi haladásért munkálkodjék. A szünet után Marosán György álamminiszter, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a párt Központi Bizottságának nevében üdvözölte a kongresszust. (Marosán György beszédére holnapi számunkban visszatérünk.) Beszéde után Harustyák József, a számvizsgáló bizottság elnöke előterjesztette a bizottság jelentését. Ülésezik a szakszervezetek XIX. kongresszusa. Marosán György beszél. Mellette az elnökség tagjai Gáspár Sándor főtitkár beszámolója Bevezetőjében a XIX. kongresszus jelentőségéről beszélt. Kiemelte, hogy a termelés emeléséért folyó harc mellett nem fordítottunk elég figyelmet a dolgozók mindennapi igényeinek jobb kielégítésére. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa nyomán hozzáfogtunk a hibák kijavításához, de ezt megszakította az 1956 októberében kitört ellenforradalmi lázadás. Igaz ugyan, hogy a demagóg jelszavak megzavarták a dolgozók sorait, de a munkások, parasztok, az értelmiségiek nagy többsége hű maradt a szocialista rendszerhez és — ki korábban, ki későbben— felismerte a demagóg szólamok mögött az ellenforradalom népellenes céljait. A szakszervezetek nem vettek részt az ellenforradalom eszmei és politikai előkészítésében, szembeszálltak az ellenforradalmi és revizionista propaganda féktelen demagógiájával Gáspár Sándor ezután a szakszervezetek szerepéről és helyéről beszélt a szocializmust építő társadalmunkban. Kiemelte, hogy a szakszervezetekhez való tartozás végső fokon a munkáshatalom elismerését jelenti A beszámoló után rátért a szakszervezetek feladataira a munkáshatalom gazdasági erősítésében. A munkáshatalom erősítésének legfőbb kérdése ma az ellenforradalmi támadás következményeinek felszámolása, gazdasági nehézségeink leküzdése, az elért életszínvonal biztos alapjainak megteremtése. Az 1958. évi gazdasági terv és a most készülő hároméves terv célkitűzéseit ez határozza meg. Ez évben a dolgozó nép termelő munkáját megtestesítő nemzeti jövedelem 4,3 százalékkal, a munkások és alkalmazottak reálbére 4,6 százalékkal emelkedik. Az üzemtanács valamennyi üzemi dolgozó fóruma Beszélt ezután a takarékosságról, az önköltségcsökkentésről. Megemlítette az üzemi demokrácia fejlesztésének szükségességét, majd az üzemi tanácsokról szólva hangsúlyozta, hogy azok az üzem valamennyi dolgozójának fórumai, a szervezetlen dolgozóké is. A munkaversenyekről szólva elmondotta, hogy az elmúlt években a szocialista verseny értelmezése és gyakorlata sok vonatkozásban helytelen volt. A szocialista munkaverseny nem cél, hanem a gazdaságosabb termelésnek, az önköltség csökkentésének, az anyag Az SZKP Központi Bizottsága határozatot hozott a kolhozrendszer további fejlesztéséről és a gépállomások átszervezéséről Moszkvából jelenti a TASZSZ. Mint ismeretes, az SZKP Központi Bizottsága 1958. február 25—26-i ülésén meghallgatta és megvitatta Hruscsov beszámolóját "A kolhozrendszer további fejlesztéséről és a gépállomások átszervezéséről is megfelelő határozatot hozott. A plénum elhatározta, hogy a kérdést a Szovjetunió Legfelső Tanácsának soron következő ülésszaka elé terjeszti megvitatásra Előadóul Hruscsovot, az SZKP Központi Bizottságának első titkárát jelölték ki. A plénum célszerűnek ismerte el, hogy még a Legfelső Tanács ülésszaka előtt a nép országszerte vitassa meg a tervbe vett intézkedéseket, s ezért nyilvánosságra hozzák Hruscsov beszámolójának téziseit. A plénum célszerűnek tartja azt is, hogy 1959 elejére hívják össze a kolhozparasztok harmadik országos kongreszszusát és ezen vitassák meg a kolhozok fejlesztésének megoldásra érett kérdéseit és hajtsák végre a mezőgazdasági artjelek minta-alapszabályzatában szükségessé vált módosításokat. A határozat rámutat arra, milyen óriási történelmi jelentőségük volt a kolhozrendszer megteremtésében és megszilárdításában a gépállomásoknak. — A jelenlegi körülmények között — mutat rá a határozat — már nincs összhangban a mezőgazdasági termelő erők fejlődésének szükségleteivel a jelenlegi forma, amikor is a kolhozok a gépállomások útján kapják meg a termeléshez szükséges technikai szolgáltatásokat. Sőt, ez a forma sok esetben akadály. — Célszerű áttérni arra — mondja a határozat —, hogy a traktorokat, a kombájnokat és egyéb mezőgazdasági gépeket közvetlenül eladják a kolhozoknak. A határozat kifejti, hogy a gépállomásokat műszaki karbantartó állomásokká kell átszervezni, amelyeknek feladata a traktorok és egyéb gépek javításának biztosítása, a kolhozok technikai kiszolgálása, a kolhozok és szovhozok új gépekkel, pótalkatrészekkel és egyéb anyagokkal (eladás útján) történő ellátása. A gépállomások átszervezésének különböző időpontokban kell megtörténnie, figyelembe véve az egyes körzetek és kolhozok sajátságait A plénum szükségesnek tartja, hogy a kolhozok gépállomások útján történő ellátásának jelenleg fennálló rendje átmenetileg fennmaradjon azokban a körzetekben, amelyekben még nem minden kolhoznak van lehetősége traktorok és egyéb gépek beszerzésére és — ami a fő dolog — még nem minden kolhoz tudja helyesen felhasználni ezeket a gépeket. A határozat megállapítja, hogy a XX. pártkongresszus óta eltelt két év alatt a Szovjetunió ipari termelése 22 százalékkal, a nehézipar termelése pedig majdnem 24 százalékkal növekedett. A munkások és alkalmazottak egy dolgozóra eső reáljövedelme az említett időszakban 10 százalékkal emelkedett. — Sikeresen fejlődik a szocialista mezőgazdaság is — hangzik tovább a határozat. — A szűz- és parlagföldeknek a Szovjetunió keleti területein történt hasznosítása lehetővé tette, hogy az utóbbi négy esztendő alatt a Szovjetunióban 27 százalékkal több szemesterményt takarítottak be, mint az előző négy év alatt. Megszüntették az állattenyésztés hoszszantartó elmaradottságát. Az 1953—1957-ig eltelt időszak alatt a szarvasmarha-állomány 10 900 000 darabbal növekedett. A hústermelés 38 százalékkal, a tejtermelés 50 százalékkal emelkedett. A határozat adatokat sorol fel, amelyek a kolhozgazdálkodás fellendüléséről, a kollektív gazdaságok jövedelmének növekedéséről, a munkaegység értékének emelkedéséről tanúskodnak. A kolhozparasztok egy dolgozóra eső pénz- és természetbeli jövedelme a közös és az egyéni gazdaságból 1957- ben 33 százalékkal volt nagyobb, mint 1953-ban. A kolhozok oszthatatlan alapja az 1953 elején fennállott 63 milliárd 100 milió rubelről 1957 elejére 98 milliárd 600 millió rubelre növekedett. Az előző négyéves időszakhoz viszonyítva a Szovjetunió mezőgazdasága jelenleg másfélszer-kétszer annyi traktorral, kombájnnal, teherautóval és egyéb korszerű géppel rendelkezik. Az utóbbi négy év alatt a szovjet mezőgazdaság 908 000 traktort kapott (15 lóerős traktorokban számítva), továbbá 293 000 gabonakombájnt, 143 000 siló- és kukoricaszedő kombájnt, 467 000 teherautót. A kisebb kolhozok egyesítéséből keletkezett nagy kolhozok az utóbbi években gazdaságilag erősebbek lettek, sokféle termelési ágat űző, technikailag jól felszerelt gazdaságokká váltak. A kolhozokban dolgozó káderek gazdag tapasztalatokat szereztek abban, hogyan kell a nagy, közös gazdaságokat a technika újabb vívmányainak és a tudomány eredményeinek alkalmazásával vezetni. JÓSZOLGÁLAT ÚR" KÉT ARCA Negyedik napja tárgyal Tuniszban Robert Murphy amerikai külügyi államtitkár, aki a nyugati sajtóban a »Jószolgálat úr« nevet kapta. Zárt ajtók mögött, a legszigorúbb titoktartás mellett igyekszik kibogozni a francia—tuniszi feszültség szövevényes szálait. Megbízatása egyáltalán nem könnyű és nem irigylésreméltó. Murphy azonban — mint az amerikai lapok kétkedve írják — a legalkalmasabb személy erre a rendkívül kényes diplomáciai misszióra, hiszen már a második világháború alatt és után több évet töltött Észak-Afrikában és egyike a washingtoni külügyminisztérium első "ötcsillagos tábornoki rangnak" megfelelő főtisztviselőinek. A tuniszi ügy napjainkban kétségtelenül egyike a nemzetközi élet központi problémáinak. A tragikus szakheti bombatámadás óta egyetlen pillanatra sem került le a nagydiplomácia napirendjéről. Ellenkezőleg. Minél jobban távolodunk a határmenti falucska lerombolásától, annál inkább világossá válik, hogy itt nem csupán elszigetelt, helyi jelentőségű eseményről van szó, hanem az egész világpolitika alakulására komoly hatást gyakorló problémáról, az államok közötti békés együttélést fertőző gócról. Ha az összefüggéseket szeretnénk megvizsgálni, előbb feltétlenül szükséges közelebbről megismerni: milyen álláspontot foglal el a vitás kérdések tekintetében elsősorban a két, jelenleg szembenálló fél, ezen túlmenően pedig a feszültség felszámolásában közreműködő két közvetítő, az Egyesült Államok és Nagy- Britannia. Elöljáróban talán elég annyit megjegyeznünk, a helyzet jellemzésére, hogy ki-ki igyekszik saját pecsenyéjét sütögetni és a másikkal vagy a többiekkel kikapartatni a sültgesztenyét. Logikusnak tűnik, ha először az ügy szenvedő részesével, Tunisszal próbálunk tisztába jönni. A kis, alig négymillió lakost számláló és hazánk fele területénél nem sokkal nagyobb ország néhány hét múlva, pontosan március 20-án ünnepli nemzeti függetlenségének második évfordulóját Burgida köztársasági elnök, akinek már francia felesége révén is köztudomásúak a nyugat iránti szimpátiái, mindig abból az alapfeltevésből indult ki, hogy országának elengedhetetlenül szüksége van a franciák barátságára és támogatására. Egészen az utóbbi hetekig azt remélte, hogy a párizsi kormánnyal egyenrangú tárgyalásokon sikerül végleges megegyezést találni. Burgiba szíve mélyén nagy tervet melengetett: Tunisz, Marokkó és a hasonló függetlenséget nyert Algéria hármas szövetségét szerette volna létrehozni és e három észak-afrikai államot a nyugati tömbök rendszeréhez kapcsolni. Bennem vallott elképzelése szerint az új államszövetség élén természetesen ő állott volna. Szakiét egyszeriben hideg zuhanyként hatott és kijózanította az elnököt illúzióiból. Kénytelen-kelletlen belátta, hogy a jelenlegi francia kormánykörökkel nem lehet észszerű, mindkét fél számára előnyös alkuba bocsátkozni. Ami a francia felfogást illeti, semmi különösebb előrehaladásról vagy hajlékonyságról nem számolhatunk be. Gaillard miniszterelnök és Pineau külügyminiszter konok makacssággal ismételgeti a kormány alapfikcióját, amely szerint Algéria mint nemzetközi kérdés nem létezik, az algériai háború csupán szigorúan belügy, amelyhez senkinek sincs köze. A párizsi politikai vezetők még mindig azt hiszik, hogy újabb hadosztályok bedobásával eldönthetik a harc kimenetelét. Legújabban kitalálták a »senkiföldje« tézisét. Tunisz és Algéria között ki akarják telepíteni körülbelül 30 kilométer mélységben a polgári lakosságot és ebben a légüres térben drótkerítés mögött és teljes riadókészültség segítségével szeretnék megakadályozni, hogy az algériai szabadságharcosok bármilyen módon összeköttetésbe kerüljenek a külső világgal. Enyhén szólva gúnyosan derül az angol és az amerikai polgári sajtó is e naiv elgondolás hallatán. A franciák a tuniszi közvélemény lecsillapítására hajlandóknak mutatkoznak bizonyos kártérítést fizetni a szakheti pusztításért, nem zárkóznak el a szárazföldi csapatok kérdésének megtárgyalása elől sem, viszont Bizerta számukra tabu. A kormányhoz közelálló Le Monde hasábjain Jean Planchais azt fejtegeti, hogy Bizerta végeredményben már most is a NATO földközitengeri bástyája. A 6. amerikai flotta, amelynek nincs kimondott támaszpontja — csupán számtalan lerakata a Földközi-tenger partján —, ilyen tárolóhelyet létesített Bizertában is, ahol üzemanyagot és muníciót vehet fel. Amellett a francia légierőknek itt van két ultramodern radarhálózatuk, amelyek szoros kapcsolatban állnak az olaszországiakkal. Ezeknek egyike sem tartozik kifejezetten a NATO légvédelmi rendszeréhez, de ennek ellenére rendkívül fontosak az Atlanti Szövetség szempontjából. Franciaország tehát szemmel láthatóan próbálja megnyújtani tuniszi és főleg bizertai tartózkodásának nyilvánvalóan szűkreszabott időpontját. Mit szólnak ehhez az amerikaiak? Aki ezekben a hetekben rendszeresen olvassa a tekintélyes amerikai lapokat, meggyőződhet arról, hogy az Egyesült Államok nagyon is átlátszó manőverbe kezdett francia szövetségese támogatásának ürügyén a francia pozíciók ellen. Az amerikaiak kettős játszmájának célja az, hogy ne idegenítse el sem a franciákat, sem a tunisziakat és közben minél nagyobb hasznot húzzon kettőjük viszályából. A New York Herald Tribüne február 21-i számában Marguerite Higgins háromhasábos, nagy cikkben körvonalazza az amerikai álláspontot. Mindenekelőtt szemére veti a franciáknak, hogy mennyire immel-ámmal fogadták csak el az amerikai "jószolgálatokat" és nem titkolták gyanújukat Washington felajánlkozásával szemben. A továbbiakban megleckézteti a franciákat és kifejti, hogy a Szakrét elleni támadás tulajdonképpen ►diplomáciai szputnyik volt, amely megvilágította Észak-Afrika eltaszításának nagy tragédiáját — olyan személyeknek megharagítását, akik Burgidához hasonlóan a francia akcióig a Nyugat ügyének szentelték tevékenységüket.* Higgins szerint "nincs még későn Észak-Afrika számára, de a helyes választ csak akkor találjuk meg, ha fájdalmasan és szükségszerűen Amerika és Franciaország, sőt valóban a nyugati világ és Franciaország tárgyalása alapján keressük a kiutat-e. Ez, azt hisszük, elég világos beszéd. Ma már voltaképpen nem elsősorban Franciaország és Tunisz viszonyáról folyik a színfalak mögött a nagy alkudozás, hanem sorompóbaléptek az Egyesült Államok politikai, gazdasági és katonai erői is, hogy "jobb belátásra" bírják a franciákat és közben feltűnés nélkül elfoglalják helyüket Észak-Afrikában. Dana Adams Schmidt a New York Timesben a hivatalos washingtoni véleménynek ad hangot, amikor azt írja, hogy az amerikai politikában fordulópont következett be, s növekszik az Egyesült Államok érdekeltsége Tuniszban és a többi új országban is. Anglia mindenesetre sokkal szerényebben viselkedik, hiszen maga is a franciákhoz hasonló cipőben járó Cipruson. Ha tartózkodóbb és diplomatikusabb is az angol "közvetítés", mégis elég egyértelmű ahhoz, hogy bizonyos következtetéseket lehessen levonni belőle. Londonban igen rossz néven vették, hogy Pineau francia külügyminiszter felvetette a gondolatot: alakítsák át az angolok kezén levő Máltát vagy Gibraltárt NATO-támaszpontokká, amennyiben a bizerzai francia haditengerészeti támaszpont mégis a NATO fennhatósága alá kerülne. E kis intermezzo bizonyára híven tükrözi, milyen nagy az »egyetértés« a nyugati zenekarban ... Matolcsy Károly