Magyar Nemzet, 1958. március (14. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-01 / 51. szám
4 Sztálinvárosi emberek között A sztálinivárosi tanácsház előtt, a füves parkszegélyen nagyméretű hirdetőtábla áll. Ketten olvasgatják a gépelt szövegű hivatalos közleményeket, egy háziasszony, kosárral karján s egy szabadórás sofőr. A hirdetményeken a város vezetősége tájékoztatja a város lakóit arról, mi hír a város gazdálkodása körül: lakásépítkezés, új bölcsőde, új utak s új iskolai osztályok, százezres és milliós költségvetési tételek számai mosolyognak a papíron. Valóban mosolyognak, mert jólesik olvasni azt a lendületet, amellyel ez az alig ötesztendős, a puszta kukoricaföldön alapított város épül és szépül. Hadd halljuk ugyanezt élőszóval a város vezetőjétől, Pesten is beválna ? A tanácselnök „városjárása” a tisztaság érdekében A tanácselnök éppen Székesfehérvárott értekezik időszerű dolgokról; lelkes gondozója városának, szinte azt szeretné, hogy egész Fejér megye dolgát Sztálinvárosból intéznék. Most a friss, fiatalos lendületű Sófalvi István, a tanácselnök helyettese «széljegyzetezi« a város hirdetőtáblájának szövegét. — Azzal kezdem — mondja—, hogy a város ebben az évben 460 új lakással bővül, enynyit építenek, összesen 61 millió forint összegű beruházást tervezünk s ez nem is a gyárra, hanem magára a városi településre vonatkozik, mert azt szeretnék, hogy mindenki otthonosan érezze magát a városban, olyan otthonosan, mintha évtizedek óta élne már itt. Közművek, járdák, gázvezetékek, csatornák, vízvezetékek, központi fűtésrendszerek készülnek ebből az összegből. Magára a városszépítésre is kétmilliót fordítunk. Elneveti magát: — Azt hiszem, tisztábbnak látja ezt a várost, mint a pesti körutat! Itt nincs elszórt szemét a pázsiton, szertedobált cigarettacsutka az autóbuszmegállónál. A város feje havonta tart a városjárást: minden törött ablakot, megcsúszott erkélyt, széttaposott gyepágyat feljegyez, talán még a bélyegszéllel odaragasztott OTP-hirdetményt s a szakadt plakátot is felírja, helyrehozat azonnal minden építészeti s szépészeti hibát. Kezdetben kell elejét venni a romlásoknak: ha késtünk vele, elcsúnyul a város. Kórház, bölcsőde, iskola és kultúrház bővítésére: 22 millió Az élet rácáfolt a tervezőkre. Lassú fejlődés menetére tervezték az iskolák befogadóképességét, 1951-ben két osztályt nyitottak meg s azt hitték, hogy tíz-tizenkét év múlva telik meg gyermekkel a húsztantermes iskola. A gyerekek száma azonban váratlanul megszaporodott, ma háromezerháromszáz gyerek jár iskolába Sztálinvárosban. Ki kellett telepíteni az iskolából a múzeumot, a járási könyvtárat, hogy a város alapításának ötödik évében már mind a húsz tantermet iskolásgyerekek használhassák. — A kórház, a bölcsőde, iskola, kultúrház bővítésére huszonkétmilliót szánunk — mondja Sófalvi István —, úszómedencét építünk, gazdagítjuk a máris nagyszabású sportpályát. A kórházban nőgyógyászati és szülészeti osztály is lesz, bakteriológiai laboratórium s az új nemzedék számára kétszáz férőhelyes óvoda. Mert ez az új nemzedék itt kopogtat már a kapukon. Az a sok emberke, aki lenn tipeg a parkban, hintázgat a játszótéren, vagy az apró padokon ülve versikéket mond, már valódi bennszülött, sztálinvárosi polgár, szülővárosával egybeforrott ember. A papa, a mama, a szomszédok s a többi felnőttek még futtában érkeztek ide az ország megannyi sarkából, faluból, városból, Baranyából, Szatmárból, de az új város egységes hangulata, összefogó ereje már érzelmileg is összeolvadt családok százainak jelent harmóniát, adja meg a polgárjogok összességét. Aki csak éppen az építkezés idejére szeretett volna ittmaradni, aki az első valamirevaló utcakép kialakulásakor már tovább akart állni, egyszerre úgy érezte, hogy mégis magának építette a várost, helyes dolga van itt, maradt tehát, nem iparkodott tovább, így eresztett gyökeret öt év alatt ezer meg ezer ember, alapított családot s lett büszke sztálinvárosi polgár. Egy város, amelynek alapítását a lakosság háromnegyede saját szemével látta. — Célunk — folytatta a helyettes elnök —, hogy a közös munka érdekében itt maradjon mindenki, aki úgy érzi, hogy helye van a városban s élete értelmét nálunk találhatja meg. Ezért a kultúrház, ezért a hatalmas mozi, a szórakoztató s tudományos előadás, a hangverseny s a színházi előadás, a múzeum s a balettiskola, a vidám farsang az Arany Csillagban, esztrádest a Béke étteremben, a tucatnyi könyvtár, a nagyvárosi boltok s a finom cukrászdák sora: hadd érezze magát mindenki itthon, ne kívánkozzék el munkaidő után sehová. Lassan már az Óváros — Pentele, — s az Újváros is összeforr lélekben, hiszen az Óvárosban alig van család, amelynek egy-két tagja ne a Vasműnél dolgozna. A szülők otthon még a földet művelik s az állatokat gondozzák, a gyerekek már a sűrű autóbuszjáratok egyikén utaznak be naponta a gyárba dolgozni. Van-e női munkanélküliség ? A női munkanélküliség volt a város egyik legnehezebben megoldható kérdése. A Vasmű ugyanis nem tud 15 százalék nőnél több női munkaerőt foglalkoztatni. Ennél azonban sokkal több nő jelentkezett munkára, a gyári munkások családtagjai s az építkezéstől ittmaradtak. Ruhagyárat alapítottunk nekik, 450 munkásnő számára s a Vasmű egyik kihasználatlan épületében fehérneműgyár dolgozik, ebben 400 nőnek van hely. Augusztusra meg fésűsfonógyárat állítunk föl, ez valutárisan is nagy nyereséget jelent. A kultúrház oszlopos előterére mutat: — Tudja, milyen különleges furcsa "feladatokat" is meg kellett közben oldani? Nemcsak a fodrászműhely berendezéséről s nemcsak az éttermek jó ellátásáról, vagy a múzeum gondos elhelyezéséről volt szó. Illemkódexre és társadalmi kérdésekre is sort kellett kerítenünk, például elérni azt, hogy azok, akik kezdetben csak pufajkákban s munkaruhákban szaladtak be a mozi nézőterére, egy idő múlva sötét esti ruhában jelenjenek meg a színházban, vagy a hangversenyteremben: az esti átöltözés igényét, a pihenés sokféle szépségét kellett megismertetni az átfutó idegennel, akiből később törzsökös városi és tudományos előadásra szomjazó kultúrember lett. Van ez olyan szép vívmány és szociális eredmény, mint a kétezerötszáz lakásba szóló központi távfűtés, vagy az új kikötő a Dunán ... Őrség vigyázz, jön a török ! Lassan terjeng a szürkés füst a gyár magas kéményeiből. A szél a Duna felé hajtja a kormot, de, ha véletlenül a város irányába kergetné, akkor sem történne nagy baj: felzsendült már a védőerdő, a sűrű fák széles sávja, ez védi a várost a füst ártalmától. Négy óra van, váltás ideje. Megnyílnak a kapuk, átad a tömeg kifelé s vonul ellenkező irányban a gyárba befelé. Autóbuszok szaladnak az Alföldre át s ide a dunántúli falvakba, félóra alatt szétoszlik a váltás. Kigyúlnak a széles főutca neonfényei, megtelnek a cukrászdák, az éttermek, az olvasószobák, a mozi első előadása is elkezdődik. Itt vannak már a pesti művészek — ma operett-est lesz — és a koratavaszi korzón megjelenik az első szerelmes pár, nevetve, vidáman, karonfogva, mert mióta világ a világ, tavaszidőben ez a törvény. Odalenn, a lassan hömpölygő Duna partján egy csavarnélküli, géptelen motorcsónak, uszálynagyságú rácsó hever a homokon. Féltucat gyerek játszik benne ostromot. Három védi, három rohamozza. A védelem kapitánya magasra ágaskodik, tekintetét körülhordozza a parton s a kerek löszdombok tetején, aztán vékony hangon elkiáltja magát, a magyar gyerekek évszázados jelszavával: — Őrség vigyázz, jön a török! Török-magyart játszanak, az ősi, régi játékot a vadonatúj város peremén. Otthon érzik magukat. (sz. V.) Magyar Nemzet MEGMENTIK A PUSZTULÁSTÓL AZ ORMÁNSÁGI NÉPÉLET ANYAGÁT Ősi talpasházban rendezik be Sellyén a tájmúzeumot A megújhodott Ormánság a köztudatban tíz-tizenöt évvel ezelőtt még az egykével kapcsolódott csak össze. Pedig „hírhedtsége” mellett azok közé a népszigetek közé tartozik, amelyek — a maguk zártságában — a felbomló paraszti kultúra több évszázados hagyományait, tárgyi elemeit őrizték meg. A néprajz kutatói — ahogy mondani szokták — az utolsó pillanatban jöttek rá, hogy az „elsüllyedt falak” világa mennyi etnológiai és etnográfiai kincset rejteget. Szerencsére akadt Baranyában egy Kis Géza, egy Berze Nagy János, akik a szellemi néprajznak néhány „mesefa”, nótamondó, régi beszédű öreg ajkán még élő kincseit, a sajátos tájszavakat, meséket, nótákat stb. lejegyezték, mielőtt kihaltak volna. Sajnos, a tárgyi néprajz rengeteg anyagával nem jártunk ilyen jól. A régi városi múzeum vezetői ugyan „gyűjtögettek”, sőt ifj. Kodolányi János már tervszerűen próbálta menteni a menthetőt, de az egész népélet anyaga kallódott, mert teljes felgyűjtésére nem volt lehetőség. Végre is a Baranya megyei tanács és a Hazafias Népfront szegődött gazdájául az ügynek. Éppen idejében! Iskolások járják a házakat — A megújuló paraszti életformában — mondja Pákolitz István, a megyei tanács népművelési osztályának munkatársa — a holmik, amelyek nemcsak a paraszti élet hétköznapjaihoz és ünnepnapjaihoz szervesen hozzátartozó használati tárgyak, de sokszor az évszázadokra visszanyúló népművészet továbbélésének alkalmai is, elvesztették jelentőségüket. A sajátos, ősi szerkezetű „szökrény”-öktől kezdve a tükrösökig, a szitószéktől a díszes faragású, kaszakőtartó „tokmányokig”, e tárgyak használati jellege megszűnt. Így pusztulásra ítéltettek. Kallódnak, de szerencsére, még teljesen nem kallódtak el. Falujárásunk során erről meggyőződve, határoztuk el, hogy mentjük, ami menthető. — Hogyan fogtak hozzá? — A feladatokhoz — úgy tetszik — hozzánőnek a megfelelő emberek is. Ilyenre akadtunk Zentai János kémesi tanácstitkár személyében, aki vállalkozott arra, hogy megmenti a pusztulástól Ormánság népi életének még itt is, ott is lappangó tárgyi emlékeit. Emni is. rrtett magánkedvtelésből néprajzzal foglalkozik, kedve is van hozzá, lehetőséget is adtunk neki, így aztán szinte nem is sejtett eredménye van, s még inkább ígérkezik a gyűjtésnek. Bár még be sem fejeződött, máris 700 darab különféle tárgyat szedtünk össze október 17. óta, amikor az első ,,gyűjtőnapot'’ megrendeztük. Ez meg úgy volt, hogy valamennyi faluban az iskolások sorra járták a házakat és a lelkesedés első lázában igen sok holmi került elő padlásról, kamarából, limlom közül. Szaruból faragott óralánc A járás derék pedagógusai is csatlakoztak a mozgalomhoz s ennek tudható be, hogy a gyűjtés azóta is lankadatlanul folyik. Az iskolák versenyeznek, melyik tud több és értékesebb holmit összeszedni. Amikor egy-egy iskolában elegendő tárgy gyűlt össze, teherautón elszállítják Sellyere, így hatszáz darab már a „helyén” van. Hogy mik kerülnek elő? Hát a régi népélet egészét felölelő dolgok. Drávátokon például egy szaruból remekbefaragott óraláncot szereztem. De ráakadtunk szette régi kalodára is. A volt háztartási eszközök egész sora: gerebenek és fakanalak, ködmönök és szökrönyök, szerszámok és a háziipar eszközei, dísztárgyak és a hétköznapi élet használati tárgyai! Minden remény meg van rá hogy mindazt, ami az ormánsági ember életéhez hozzátartozott, sikerül majd összeszedni s a múzeumban rekonstruálni tudjuk azt a külső és belső miliőt, amelynek keretében morzsolgatta küzdelmes napjait az ormánsági parasztember. Sztergár Jánostól, a Hazafias Népfront Baranya megyei titkárától arra kértünk felvilágosítást, hogyan áll a múzeum elhelyezésének ügye: — A sellyei volt Draskovichkastély gyönyörű parkjában szemeltünk ki helyet a tájmúzeumnak. Itt olyan fakülönlegességek vannak, külön akciót kellett indítanunk annak érdekében hogy a Természetvédelmi Tanács nyilvánítsa arborétumává a parkot. Remélem, ezt a gondolatot is sikererül majd megvalósítani. Nos, a park megfelelő részében szándékoznánk felállítani egy ormánsági, úgynevezett talpasházat, amelynek szobáiban rendeznék be a tájmúzeumot, mégpedig úgy, hogy tükrözze az ormánsági ember teljes életét. A talpasházat ugyanis gazdasági udvar venné körül a maga jellegzetességeivel együtt, úgyhogy hamisítatlan környezetben tárulna a látogató elé az Ormánság régi világa. Csakhogy ... Hogyan épüljön fel a talpas ház ? — Csakhogy? — Ehhez sem a megyei tanács, sem a Hazafias Népfront anyagi eszközei nem elegendők. Már az is vita tárgya — s főleg anyagi szempontok miatt — vajon valamelyik ormánsági faluban még található talpasházat szedessük-e széjjel s telepítsük át Sellyére, vagy egy újat építsünk. Mindkét elgondolásnak vannak hívei, mindegyik mellett és ellene szólnak érvek és ellenérvek. De a legolcsóbb megoldáshoz is legalább 180 000 forint kellene! S ez nagy pénz. Igaz, minden reményünk megvan arra, hogy a nehézségek áthidalására segítséget kapunk, mert Aczél György elvtárs, aki részt vett az ormánsági napon, megígérte a párt támogatását. De másra is kellene pénz. Vannak ugyanis az ormánsági emberek birtokában olyan értékes holmik is, amiktől nem szívesen válnak meg s főleg nem ingyen. Ami érthető is, így például a megyei tanács nem tudott másképpen megszerezni egy remek hímzésű báránybőr ködmönt, minthogy 1500 forintot fizetett érte. Akadnak néhol remekfaragású, igen értékes szökrényök, amelyeket azonban, bár jobb híján, még használnak s csak akkor hajlandók a gazdáik odaadni, ha valamilyen holmitartót, mondjuk új szekrényt állítunk helyette. És így tovább. De hát majd csak legyőzzük ezeket a nehézségeket is Inkább az aggaszt bennünket, hogy a terveket nem tudjuk olyan gyorsan megvalósítani, mint ahogy azt a tájmúzeum tudományosés idegenforgalmi érdekei megkövetelnék. Ormánság népe, amelynek nagyon tetszik a terv, áldozathozatalban messzire elment, de a mi helyi lehetőségeink kimerültek. Baranya népe bízik viszont abban, hogy a segítség nem marad el. Zsikó Gyula Békekaraván indul Angliából Beszélgetés egy nyugatnémet békeküldöttel Szófiából az Anyák Nemzetközi Bizottságának konferenciájáról útban hazafelé két napot tölt hazánkban dr. Klara- Marie Fassbinder professzor asszony, a Béke-Világtanács tagja. Az Odry Árpád művészotthon lakói között találjuk őt, s a meghitt beszélgetést egy negyedórára megzavarva, kérjük mondjon néhány szót útjáról, a szófiai konferenciáról, a nyugatnémet asszonyok békeharcáról. — Az Anyák Nemzetközi Bizottságának feladata: csatasorba állítani a világ asszonyait egy újabb háború kirobbanása ellen. Megértetni, hogy hatalmukban van az emberiséget a saját maga elpusztításában megakadályozni. Erről tárgyaltunk a konferencián és ennek szellemében hoztuk meg a határozatokat is. Erélyes akciókat szervezünk a robbantási kísérletek, a nukleáris fegyverek használatának és gyártásának eltiltásáért. Tiltakozunk a rakétakilövő-pályák építése ellen. Követeléseink sikeréért együttműködünk a különböző nőszervezetekkel. — A professzor asszony szerint milyen lehetőségei vannak az egyes küldötteknek a hazáinkban folytatásig békelyarc propagálására, a bizottság határozatainak ismertetésére? — Szíria, Japán, Indonézia, India, Egyiptom küldöttei elmondták, hogy munkájukban a kormányuk támogatását élvezik. André Andrean svéd orvosprofesszor, aki szintén jelen volt a konferencián, arról szólt, hogy a dán határhoz legközelebb eső városban "Északi nap"-ot fognak rendezni, s beszámolnak a kongresszuson elhangzottakról. A nyugat-európai országok küldöttei parlamentjük női képviselőihez, valamint a békepolitikát folytató lapoknak juttatják el a határozatokat. Nyugat-Németországban nagy népszerűségre talált az atommentes övezet eszméje, a Rapacki-javaslat. Ezt a nyugatnémet lakosság őszintén támogatja. Asszonyaink tiltakoznak a hidegháború és a NATO tervei ellen. Párizsban március 22-én és 23-án nagy békedemonstrációt rendezünk, mintegy előkészítésül a Bécsben megtartandó Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség XV. Kongresszusára. Azért mondom, hogy készítünk, mert az előkészítést a francia asszonyokkal közösen végezzük. Húsz francia és húsz német — különböző irányzatokat képviselő asszony — hívja meg a világ asszonyait a párizsi békedemonstrációra. Ezen az értekezleten beszélünk majd a szófiai konferenciáról is, valamint ismertetjük az "Anyák Karavánja--nak gondolatát."— Angliából indulna el az "Anyák Karaván"-ja és útja során érintené Németországot, Spanyolországot, Szovjetuniót és Kínát. Állomásaikon mindenütt a nők fogadnák és az egész országot átfogó békedemonstrációt rendeznének. Vidéki tervezőintézetek kiállítása Miskolcon Ma délelőtt nyitják meg Miskolcon, a Herman Ottó Múzeumban, az Építésügyi Minisztérium vidéki tervezőirodáinak első országos kiállítását. A kiállításon a miskolci, győri, szegedi, pécsi és debreceni tervezők alkotásait láthatják a nézők, vagyis a magyar vidék jövendő arcát. A vidéki tervezőintézetek munkája csaknem 10 esztendő óta az állami tervezés szerves részét alkotja, hiszen feladatuk egy-egy tájegység építészeti problémáinak megoldása, a vidéki városok háború okozta épületkárainak helyreállítása, lakóépületek, középületek, ipari üzemek tervezése és a műemlékek védelme. Tevékenységük az elmúlt esztendőkben különösen sikeres volt: bebizonyították, hogy a sajátos vidéki építészeti feladatokat jól megoldják, sok esetben jobban, mintha budapesti tervezőintézetből vezetnék az építkezéseket. Állandó kapcsolatot tartanak a beruházó intézményekkel, az elkészült épületek tulajdonosaival, a kivitelezés közben adódó nehézségeket, módosításokat a tervező építész folyamatos segítségével lehet megoldani, az intézet munkatársainak legnagyobb része pedig még az épület elkészülte, a használatbavétel első hónapjaiban vagy esztendeiben is figyelemmel kíséri alkotásának sorsát. A kiállítás anyagát az elmúlt három esztendő legjobb munkáiból válogatták össze. A bemutatott tervek egy részét már ismeri a budapesti szakmai közvélemény, mert néhány hónappal ezelőtt többet ismertettek közülük az Építőművészek Szövetségében is. A kiállítás — tekintettel arra, hogy az ország második legnagyobb városában hasonló a felszabadulás óta nem volt — azóta sok, elsősorban a miskolci és Borsod megyei lakosokat közelebbről is érintő tervvel bővült. Az építészeti terveken kívül — melyek teljesen új vidéki városnegyedeket, hatalmas áruházakat, szállodákat, üdülőtelepeket és új gyárakat ábrázolnak — bemutatják az Iparművészeti Tanács kisbútor- és lakástextil mintakollekcióját is. Vajat loptak, de „elcsúsztak“ rajta B. Molnár Sándor lovaskocsi-hajtó és barátja, Kanizsai István rakodó társadalmi tulajdon sérelmére búszövetkezetben elkövetett lopás vádjával álltak a II—XI—XII. kerületi bíróság Rauthné tanácsa előtt. A büntetett előéletű Molnár Sándor a Szefu alkalmazottja volt és gyakran fuvarozott tejtermékeket a kelenföldi pályaudvarról a Tejipari Vállalat telepeire. 1957 őszén, egyik nap tejet, túrót és vajat szállítottak Kanizsai Istvánnal az 5-ös számú telepre. Útközben megegyeztek abban, hogy egy hordó vajat (50 kg) ellopnak. Az az ötletük támadt, hogy a szállítmány átvétele után észrevétlenül visszalopnak a kocsira egy hordót, s feltűnés nélkül kiviszik a telepről. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Molnár visszalopta az átadott szállítmány egyik hordóját, rádobta esőköpenyét, s nyugodtan kihajtottak a telepről. A vajüzem vezetője azonban még idejében észrevette az ötven kilogrammos hiányt, s két ellenőr motorkerékpáron a vajtolvajok nyomába eredt. Sikerült őket utolérni, s elvenni tőlük abiztos zsákmányt**. A bíróság az ítélet meghozásakor súlyosbító körülményként mérlegelte, hogy a vállalatnál igen elszaporodtak a társadalmi tulajdon elleni cselekmények, s B. Molnár Sándort kilenchónapi, Kanizsai Istvánt pedig héthónapi börtönre ítélte. A vádlottak enyhítésért fellebbeztek. Szombat, 1958. március 1- A Tiszapalkonyai Hőerőmű harmadik kazánja megkezdte termelését Csehszlovák és magyar szerelők közös munkájának eredményeként a Tiszapalkonyai Hőerőmű harmadik kazánja is elkészült és bekapcsolódott a kazánok közös hálózatába. Tiszapalkonyán most három kazán termel gőzt. Befejezéshez közeledik az I-es számú kazán építése is: előreláthatólag a jövő hét végén gyújtják be.