Magyar Nemzet, 1958. augusztus (14. évfolyam, 180-205. szám)

1958-08-01 / 180. szám

4 m KÖNYVESPOLC, Anatole Francé: A FEHÉR KÖVÖN A Mester fehérszakállas faun­ arcán Bergeret úr, az ár­tatlan párizsi tanár, az epiku­­reus Coignard abbé és a mű­velt római prokonzul, Gallio gondolat­villámai cikáznak, amint hosszú garabonciás kö­penyében a veronai San-Zeno templom előtt vagy az antik Róma "fehér kövein", a Fóru­mon mereng. Ezt a képet lá­tom magam előtt, valami régi folyóirat lapjainak avarjából bukkanhatott fel újra. Róma kövein álmodja a múltból a jelent. Sokan próbálkoztak ez­zel előtte is, utána is — nap­jainkban is — de nagyon kell értenie az álmodozáshoz an­nak, aki lemerülvén a történe­lem feneketlen mélységeibe, olyan kincsekkel bukkan fel onnan, mint Francé. A Fehér kövön­ t, a századforduló gon­dolatainak ezt a klasszikus veretű, átlátszó tisztaságú francia mondatokkal megírt nehéz summáját is onnan hoz­ta: császársírok omló kövei közül, Athén és Korinthosz oszloptorzóinak tövéből. A szkeptikus Francé, aki bár megtanította a kortársait arra, hogy — Claude Aveline­­től idézem ezt a montaigne-i maximát — »kételkedni nem könnyű dolog«, ebben a köny­vében mintha csak összefog­lalná egész életművének tar­talmát. A »szkeptikus­« író emberhitét. Tudjuk, hogy mi­lyen messziről érkezett el idáig. Tollában Voltaire ekra­­ziljával parnasszista, Renan­­követő volt, "javíthatatlan" könyvember, szajnaparti an­tikváriumokban élt, még lá­zadó angyalai is könyvtárláto­gatással kezdték földi szerep­lésüket. Rabelais, Erasmus, Swift iróniája gyilkos ostor­ként suhogott a kezében, de nem ölt még, egészen addig nem ölt, amíg nem tudta, hogy hová kell sújtania vele. Az Histoire contemporaine-nel született meg az a Francé, aki a Fehér kövön-t írta. Ez a mű, akárcsak a Mester legtöbb írása, szétfeszíti a novella, a regény határait, még a "kere­tes elbeszélés" — ebben az esetben doktriner — műfaji meghatározását sem fognám rá. Anatole Francé legéret­tebb gondolatai — ezért mai olvasmány. A Gallio-ban az emberiség történetének egyik legérdeke­sebb pillanatát ragadja meg: a római világ és a kibontakozó kereszténység találkozását. Amikor a békétlenkedő zsidók közé hívják igazságot tenni, a prokonzul nem sejti, hogy a gennyesszemű, fanatikus meg­szállott, "valami Chrestus" követője, név szerint Saulus — az első igazi keresztény, év­századokat alakító eszme hor­dozója. ("... mivel puszta sza­vakon civakodnak és törvé­nyük kifejezésein különböztek össze, ez az ügy nem tartozik rám, ilyen pernek én nem le­hetek bírája .. .«) Történeti és vallásbölcseleti fejtegetéseiben — melyeknek mélyén az ókori kelet és nyugat tudós ismere­te rejlik — a méltóságos té­mával nyugtalan paradoxo­nok, ficánkoló ötlettársítások vegyülnek s közben-közben cinkosan az olvasóra is hunyo­rít egyet. (Odarakja például ezt a félvad selyemszövőt egy kardinális hintójába és azon mulat, hogyan fest egymás mellett két ennyire különböző megjelenésű ember.) Az alap­ötletről — később, más he­lyen, Renant variálva — ezt mondja: »Mily kevés előrelá­tás van olykor még a legoko­sabb emberben is! Kiderült, hogy e hitvány szektariánusok perpatvara volt a század leg­nagyobb eseménye.« Az embernek — Francé ironikus fejtegetéseit olvasva — önkénytelenül is Diderot szellemes védőbeszéde jut az eszébe: »Megyek a sötét éj­szakában s csak egy kis pis­logó mécses vezet. Jön egy teológus és elfújja azt is.* Bár Francé minden írásá­ban — a látszólag legelvon­­tabb témájában is — a szá­zadvég politikai viharainak és társadalmi harcainak pár­lata sűrűsödik össze és csa­pódik le, a másik elbeszélés ma is közel áll gondolataink­hoz. A Gallio felolvasása után egy csendes kis római kocs­mában hirtelen a jelenbe for­dul a tárgy. Francé — "tolmá­csa", Langalier útján — a je­lenről és a félmúltról beszél. A gyarmatosításról, az orosz— ispán háborúról, az európai nagyhatalmak mohó tengeren­túli kalandjairól, Amerika terjeszkedéséről. Itt izzanak fel igazi erejükkel azok az eszmék, amelyeket a Crainque­­bille megírásának ihlete, majd Jaurés-zel és a munkás­­mozgalommal való közelebbi megismerkedés szított fel ben­ne s amelyeket a Dreyfus­­ügyben tanúsított szenvedé­lyes állásfoglalásával dekla­rált először a világ előtt. "Volt rézháborúnk, szénhá­borúnk, gyapotháborúnk. Har­madik Zélandban leöltük a la­kosság kétharmadát, hogy a megmaradtakat esernyőink és nadrágtartóink megvásárlásá­ra kényszerítsük ... Magunk ellen fegyverezzük Ázsiában és Afrikában az elfojthatatlan haragot, magunknak készítjük elő az ellenséges milliókat.* A Pingvinek e gondolatát is­mételve, itt csattan fel elő­ször egyértelműen, kiáltássze­­rűen humanizmusa, a fajok teljes egyenlőségét hirdető apostoli hite. "A kínaiak nem küldenek misszionáriusokat Párizsba, Berlinbe, Szentpé­tervárra, hogy fun­csuira ta­nítsák a keresztényeket és fel­kavarják Európa nyugalmát, az afrikaiak nem gyújtották fel Versaillest egy felsőbb­­rendű civilizáció nevében.« Szkepticizmusa — Babits szavaival: •egyetemes kéte­lyek — ott ért véget, ahol meglátta: a gyarmatosítás em­bert emberbőréből kivetkőz­­tető kalózmorálja és a leigá­­zottak szenvedése hovatovább lakhatatlanná teszik a földet. A szkepticizmust a szocialis­tává vált író harcos kiállása veti a haszontalan filozófiák temetőjébe. "A szó, ha nem jel, puszta hang*, — ez a Fehér kövön tartalma. Lakits Pál fordítása — akár a Gallio Horatius vagy Tacitus mondatainak zengését idéző stílusvarázsát ízlelget­jük, akár az igaz álmok vagy hazug álmok messzi jövőről rajzolt képének korábbi fordí­tásaira emlékezünk — kitű­nően megállja a helyét a gaz­dag magyar Anatole France fordítás-irodalomban. (Európa Könyvkiadó.) Tamás István Diderot: MEGTÉVESZTÉS A legokosabb francia írónak ez a négy évvel ezelőtt felfe­dezett és kiadott pajkos írása, amely kellemes csevegés for­májában meséli el, hogyan sze­rezte vissza Galicin herceg el­hagyott szeretőjétől Diderot egy magát török orvosnak ki­adó "zsivány" segítségével az orosz főúr arcképeit, csak "melléktermék", vázlat és tö­redék. Ha nem is olyan mély­reható, parázs szatíra, mint a Rameau unokaöccse (amely szintén az idén jelent meg az Európa Könyvkiadó Világiro­dalmi Kiskönyvtárában), ha nem is olyan remek realista regény, mint az Apáca és ha nem is olyan káprázatosan gondolat­gazdag, mint az Egy bölcselő beszélgetése a mar­­sallné asszonnyal, nem mél­tatlan tollgyakorlata annak az írónak, aki Marx kedvenc próza írója volt, akit Taine "ki­törő tűzhányónak" tartott és akiről a Goncourtok azt írták 1858-ban Nap­ó­jukba, hogy "az új Franciaország legelső lángesze". Bár a beteges és babonás Démet kisasszonytól fondorlatosan kicsalt port­rék visszaszerzése nem több diákcsínynél, Diderot történe­tében fel-felcsillan a nagy író sistergő szelleme, a párbeszé­deknek az a nagyszerű élet­íze, a stílusnak az a jellemző allegro prestissimója, amely Diderot-t ízig-vérig modern szerzővé teszi és Stendhal köz­vetlen elődjévé avatja. A fordítás a fiatal Gyer­tyán Ervin munkája, őt ed­dig inkább tehetséges költő­nek, ügyes ifjúsági írónak is­mertük. Most megmutatta, hogy a Diderot-próza tolmá­csolásának nehéz próbáját is ki tudja állni. Ha még egy ki­csit feszesebbre húzza a hűség zubbonyát és még egy-két fokkal feljebb lendül a lele­mények létráján, kiváló mű­fordító lesz belőle. Utószava sajnos túl szűkszavú és föld­hözragadt. Pierre Daix sokkal szárnyalóbb bevezetőt írt a francia kiadáshoz, talán érde­mes lett volna átvenni. A csinos kötetet immár pa­tinás bibliofil kiadónk, a Ma­gyar Helikon jelentette meg, Picasso varázserejű, a zseniá­lis íróhoz mindenben méltó rajzaival. Bajomi Lázár Endre A SZINKRONSTÚDIÓBAN Hétköznapi tragédia A Pannónia Filmstúdióban új olasz film szinkronizálását kezdték meg. Története nap­jainkban játszódik. Hőse egy olasz kisember, aki olyan kö­rülmények közé kerül, hogy szembefordul a társadalommal, családjával és embertársaival. Andrea Marcoccit, egy gyors­vonat mozdonyvezetőjét az események kizökkentik min­dennapi életéből. Megtudja, hogy leánya gyereket vár egy kereskedő fiától. Egy fiatal­ember a vonata elé veti ma­gát, s ő későn fékez. Ezek az események annyira megzavar­ják és megrendítik, hogy nem veszi észre a piros jelzést, majdnem összeütközik a szem­bejövő szerelvénnyel. Az illetékes szerveket nem érdekli egyéni tragédiája, el­bocsátják állásából, és olyan munkahelyre kerül, ahol jóval kevesebb a fizetése. Ettől kezd­ve megváltozik az élete. Elke­seredésében sztrájktörő lesz. Családja szétzüllik körülötte; nagyobbik fia veszélyes adós­ságokba keveredik, leánya ugyan férjhez ment a fiúhoz, de boldogtalan. Új férfi kerül­geti. Marcocci elkergeti a gyer­mekeit, megüti feleségét. Kocs­mákban keres feledést, borba öli fájdalmát, sértődöttségét, lázadozását. Hosszú idő telik el, amíg újra társaira talál, s visszatér családjához; megtör­tén, betegen, megbocsátva és megbékélve. Halála után az élet megy to­vább. A leány és férje egy­másra talál, a nagyobbik fiú dolgozni jár, a kisebbik pedig iskolába. Csak a mama hord gyászruhát, s reggelenként el­tűnődik a lépcső karfájánál, amikor a szomszéd férfiak dol­gozni, a gyerekek pedig isko­lába indulnak. — Pietro Germi, Marcocci alakítója sokoldalú művész — mondja Csákányi László. — Ő írta a forgatókönyvet, ő ren­dezi a filmet és ő játssza a fő­szerepet is. Nekem könnyebb feladatom van; Germi magyar hangját adom. De ez a munka is a legteljesebb átélést kíván­ja meg. "Szinkronban­ kell lennem minden érzésével és indulatával, hogy ugyanazt a hatást válthassam ki, amit Pietro Gemi hangja — hogy minél tökéletesebben kifejez­hessem azt, amit a film kép­pel fejez ki. A szinkront Luttor Mária rendezi. Kitűnő színészek egész sora dolgozik még a film szinkronizálásán. Tolnay Klári, Várady Hédi, Mádi Szabó Gá­bor, Szabó Gyula és a főisko­láról most kikerült Perlaky István. A film ősszel kerül a közön­ség elé. T. E. Magyar Nemzet Mi­­a „modern”? L e­gyes mai pesti ifjak erre a kérdésre találó magyar­sággal azt szokták felelni: az, ami "klassz". Sajnos, az öre­gebbek és a nem eléggé pes­tiek még nem értik eléggé en­nek a szónak mélységét és szépségeit. Ezért előkeresik az Irodalmi Lexikont, melyet Benedek Marcell szerkesztett és ott a modern szó magyará­zatára a következőket talál­ják: »Modern az a műalkotás, irodalmi irány, vagy szellemi áramlat, amely nemcsak, hogy a mai időkben keletkezett, de meg is felel a mai idők gon­dolkodásának és ízlésének.­* Harminc évvel ezelőtt így is volt, sőt négyszáz évvel ezelőtt is, amikor például Michelan­gelo és Raffael voltak moder­nek, az ő korukat nevezte Vásári "la moderna*-nak. Persze ők még ma is egész jók és modernek, ellenben nem biztos, hogy a hatvan, hetven év előtti modernség is ilyen ismerős. Ki emlékszik még például Arno Holzra, az ő jel­igének írott verssoraira arról, hogy milyen is legyen a mo­dern poéta. Akkor a "kon­zekvens naturalizmus" volt a modern. Később a szimboliz­mus, majd az impresszioniz­mus, expresszionizmus lett az új. Az "izmus*-ok történeté­nek írója bőségesen értekez­hetne arról is, hogy az, ami •modern*, szükségképp ha­­ladó-e, vagy sem. Mert hiszen a ma tükrében aligha modern az olyan irány, áramlat, stí­lus, amely csak a kiváltságo­sokhoz, a szellemi legfelsőbb tízezerhez szól, amelynek egyik sarkalatos alapelve, hogy •minden oldalon legyen né­hány olyan mondat, amelyet az átlagember ne értsen meg­. A színház, a dráma történe­­tében a modernség fogal­ma még szorosabban függ össze a szociális szempontok­kal, mint az irodalomban. Színházaink dicséretes buzgól­­kodása újszerű, modern da­rabok bemutatására két nagy tanulsággal szolgál. Az első az, hogy ezek a modern bemuta­tók más és más közönségtöme­geket vonzanak, más és más társadalmi réteghez szólnak, tehát helytelen őket közös kalapba dobni, közös neve­zőre hozni. Ez csak növeli a modernségről alkotott mai fo­galmak zűrzavarát. És ez már a másik nagy tanulsághoz ve­zet, ahhoz, hogy elfelejtettük a modernség múltját, haladó és nem haladó hagyományait. Modernnek tartunk olyan műveket, melyek mind tarta­lomban, mind formában csak annak a közönségnek újak a modernek, mely nem ismeri, nem is ismerheti a családfáju­kat. A mi színházi életünk fej­lődése mindig szabálytalan volt, jó és rossz értelemben egyaránt. A két világháború közötti korszak alig-alig en­gedte színpadra az igazán modern és haladó műveket. O’Neill "Jones császára* pél­dául "túlságosan forradalmi* volt és "tagadta a fehér em­ber felsőbbségét az általa el­nyomott színes fajták fölött­. Giraudoux "Siegfried"-je né­metellenesnek tűnt és sértette a hadsereg tekintélyét. Száz példát lehetne felhozni arra, hogy miért nem ismerhette meg fiatalabb korosztályhoz tartozó közönségünk azokat a műveket és irányokat, melyek az új tartalom és új forma keresésében sokkal előbbre mentek, bátrabbak, forradal­mibbak voltak, mint a most színre kerülő "modern"-ek, melyek a tegnap nagy örök­ségét a mai közönségsiker ap­rópénzére váltják be. T nem hiba a tegnapi modern­­séget is bemutatni a mai közönségnek, de hiba, ha nem tudjuk, hogy a puskaport már föltalálták, sőt használták is. Mind a nyugat, mind a kelet modernjei tudatosan használ­ják fel a megelőző nemzedé­kek, vagy az öregebb kortár­sak eredményeit. Brecht, Mil­ler, Wilder, Visnyevszkij, Anouilh, Osborne, Marceau és a többiek vallják és hirde­tik, hogy mit honnan vettek. Nem szégyenüik modernségük származását, sőt egyre inkább bizonygatják annak népi ere­detét. Kelet többezer éves szín­házi hagyománya, vagy az antik görög színháznak nagy tanulságai éppúgy alapfalai ennek a modernségnek, mint Shakespeare díszletek nél­küli, "fölvonásokat" nem is­merő népszínháza, a francia piac színháza, az olasz com­­media, vagy a színház törté­netében egyedülálló termé­­kenységű spanyol—klasszikus — népszínház. Alig áttekint­hető gazdagságú tudományos irodalom ismerteti ezt az anya­got. Helyes-e, ha mi megtaka­rítjuk magunknak a megisme­rés fárasztó munkáját és a színház tudományos világ­­irodalmának mellőzésével min­dent kizárólag a mi saját kis színházi világunk békapers­pektívájából szemlélünk? A modernséget is? E­gy esetben helyeselhető len­­­­ne a vicinális szemlélet, ha ez a mi saját színházunk és színműirodalmunk újjászü­letéséhez, modernné válásához segítene bennünket. Ehhez azonban annak a fölismerése és a köztudatba való átplán­­tálása kellene, hogy modern magyar dráma, új magyar színházi szellem nélkül nincs modern magyar színház. A magyar Thália még nem lesz jó értelemben modern attól, ha műsorainkban — reklámsza­lámi gyanánt — szerepel egy­­egy külföldön mér világsikert aratott modern dráma. Ha a nyugati sikerek importja egy­magában is elegendő lenne, akkor aligha volna szükség állami színházakra és milliós szubvenciókra, mert ezt a fajta műsorcsinálást a tőkés színhá­zak a saját pénzükből is jól meg tudják oldani, aminthogy a múltban meg is tették. Az állam színházaitól azt várja mindenki, hogy a magyar nép pénzéből a modern magyar drámát teremtse meg. Azt a drámát, mely nem az itthon látott import-modernség sab­lonos hatáselemeit igyekszik lemásolni és ósdi tartalmakra ráakasztani, dísznek és alibi­nek. H­ogy milyen legyen ez a holnapi modern dráma? Hatásában olyan, mint például az Aischylos "Perzsák*-ja. Miért? Idestova két és félezer éve, hogy az athéni kormány betiltott egy égetően "mai" drámát, a szerzőt pénzbünte­téssel sújtotta és eltanácsolta újabb aktuális témák színre­­vitelét. Aischylos ekkor meg­írta a maga azonos tárgyú darabját és bebizonyította az illetékeseknek intézkedésük tarthatatlanságát. Ezzel talán először állított világraszóló példát arra, hogy hatósági intézkedések tévedéseit láng­elmék modern alkotásaival le­het legcélszerűbben kiküszö­bölni. A szocializmust építő társadalmak lehetőséget adnak a drámaíróknak, hogy — több ezer év tapasztalatainak bir­tokában, korunk magaslatára emelkedve — új Aischylof-ok legyenek; a nép színházának írói, akik hisznek a népben és akikben hisz a nép is. Szűcs László István A Szegedi Nemzeti Színház augusztus első hetében meg­kezdi a munkát az új idény­re. Próbálják a szezon bemu­tató darabját, a "Lear ki­­rály*-t Kiss Ferenccel a­ cím­szerepben. Egyidejűleg meg­kezdődnek a próbák a «Svejk*-ből is. Svejket Kál­­dor Jenőre, a szegedi színház egyik legrégibb tagjára osz­tották ki, aki a nyári szünet­ben, júliusban a Majakovsz­kij Színpad műsorában ját­szott mint vendég.­­ A román Külföldi Kulturális Kapcsolatok Intézetének tá­mogatásával Bukarestben ün­nepélyes külsőségek között megnyílt a magyar kirakat­művészeti kiállítás. # A "Zaide" Mozart ritkán játszott operája került elő­adásra a Bécs melletti Baden szabadtéri színpadán Heinz Norfolk vezényletével. Péntek, 1958. augusztus 1 Sík a Miért sír a kislány a t­­ Balaton partján? ... Telt ház van a Balaton mindkét partján, a vidám fürdőzők zsivaja néha va­lóságos bábeli hangulatot teremt, hiszen a magyaro­kon kívül szép számmal lá­togatnak el az idén a gyöngyháztükrű tó partjára­­ a külföldi vendégek is. A fürdővendégek közös tu­lajdonsága — legyenek­­ azok bármelyik föld szülöt­tei —, hogy szeretnek aján­déktárgyakkal kedvesked­ni otthonmaradt hozzátar­tozóiknak, de szívesen visz­nek haza a maguk számá-­­ ra is szép dísztárgyakat­­ vagy gyűjtőnévvel mütyür-­­ kének nevezett hiábavaló- i­­ágokat, ami a kellemesen eltöltött vakációra emlé-­­­keztet. Mégis ezekben az ízléses ajándéktárgyakban és bá­jos semmiségekben van­­ most a legnagyobb hiány a , Balaton mindkét partján.­ Pedig az Iparművészeti Vál-­­ lalat már jóelőre gondos-­ kodott, sőt a Művelődésügyi­ Minisztérium anyagi hoz­zájárulásával pályázatot is hirdetett helyi ajándéktár­gyakra. A pályázat nagy­szerűen sikerült, sok ked­ves, ízléses, valóban művé­szi darab került a zsűri elé. Már előre kiszemeltük,­ amikor a kiállításon láttuk,­­ azokat a tárgyakat, ame-­­­lyeket majdan nyáron vala­melyik balatoni bazárban megvásárolunk. Sajnos, azonban erre nem nyílott­ lehetőség, mert a zsűri ál­­tal kiválasztott, dicséretet nyert ajándékholmikat hiába kerestük a Balaton mindkét partján. Ezért sír hát a kislány a Balaton partján . ■.. (d. m.) OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO Tíz új, mai tárgyú egyfel­­vonásost jelentet meg a Tán­csics Könyvkiadó. A kötetet Szécsy Lajos szerkesztette, s ugyanő rendezi, fiatal színé­szek közreműködésével azt a bemutató előadást, amelyen a kötet három darabját viszik a közönség elé. A három egyfel­­vonásos: Gáli István: Varjú az ereszen, Háray Ferenc: Tet­tének oka ismeretlen és Ber­­kesi András: Válaszút. A be­mutató augusztus 15-én lesz a Móricz Zsigmond művelődési otthonban. RÓMAI VAKÁCIÓ Amerikai filmvígjáték. Fő­szerepben: Gregory Peck és Audrey Hepburny Kísérőműsor: PONTOZÓ, színes magyar táncfilm. * Szabadság (XI. kerület), Szikra (de.), Alfa, Zuglcs, Attila (B.-fok), Vasas Kert­mozi, Sziget (Margitsziget) ELSŐ ÖRÖMÖK Fegyin regényének színes szovjet filmváltozata A DUNA, JÓZSEF ATTILA KULTÚROTTHON (XIII. kerület) BOMBA Sorsdöntő órák egy kis­városban. Csehszlovák film. ♦ KOSSUTH: ALKOTMÁNY, HUNYADI, PUSKIN mozik műsorai FŐVÁROSI NAGYCIRKUSZ AUGUSZTUSI MŰSORA IC­­Z ■ Mm. ral Pf HC rl» Pf VESS g n | g gt HADZSI KURBANOV DAGESZTÁNI CSOPORTJA_____________

Next