Magyar Nemzet, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-01 / 1. szám
Szombat, 1966. január 1. _ MagyarNewt_________________________________ Gacs Gábor: BUÉK (A Kulturális Kapcsolatok Intézetének újévi üdvözlőlapja) A KISPOLGÁRSÁG TEGNAP és MA Mindenki által könnyen megfigyelhető, hogy alig van mai szóhasználatunkban még egy olyan gyakran használt történeti-társadalmi fogalom, mint a kisppolgár. Talán éppen azért oly sok körülötte a zűrzavar és a félreértés. A Népszabadság múltkori amkétiának résztvevői — Kit tart ön kispolgárnak? — meglepő tájékozottságot mutattak e kérdéskörben, egyébként azonban művelt emberek is beszélgetés során gyakran összekeverik a dolgokat, s különösebb meggondolás nélkül egyszerűen kispolgárinak neveznek minden, a szocialista társadalmi fejlődéssel ellentétes, attól idegen magatartást vagy nézetet, vagy azt, ami nekik éppen nem tetszik. Tartunk tőle, hogy a kifejezés eredeti értelme, jelentése az idők folyamán kissé módosult, ezért talán nem felesleges, ha ennyit beszélünk róla; kissé alaposabban szemügyre venni. A kispolgár fogalmát a marxista társadalomtudomány már régen tisztázta, s bizonyára nem szükséges részletesen itt megrajzolni ennek a rétegnek a gazdasági-társadalmi helyzetét például a régi Magyarországon. Elég emlékeztetni arra, hogy a kispolgárság szűkebb értelemben a kapitailiizmuskori kisárutermelők és kiskereskedők rétege, akik kis magántulajdonnal rendelkeznek, általában személyes munkájukból és nem a bérmunka kizsákmányolásából élnek. Ebből is világos, hogy átmeneti helyzetet foglalnak el a kapitalista társadalom két alapvető osztálya között. Mindenki ismeri ennek a helyzetnek a gazdasági következményeit: 1945 előtt jól láthattuk a kisáru termelő parasztság, a kispályások, a kiskereskedők — ha nem is egyforma mértékben, de mindenképpen — keserves küzdelmét, s végül tönkremenését, elproletarizálódását, láttuk, hogy féltve őrzöttfüggetlensége hogyan válik egyre látszólagosabbá; igaz, láttunk olyanokat is, akik iszonyatos erőfeszítéssel, de feljutottak a vagyonosabb parasztok, a gazdagabb kereskedőburzsoázia soraiba. Hozzá kell még ehhez tenni, a továbbiak világossá tétele céljából, hogy ebből az osztályhelyzetből következően a kispolgárság nagyon is ingadozó, nagyon is kétarcú, hajlik a burzsoáziával való együttműködésre, hiszen maga is kistulajdonos, áruit a piacon értékesíti, másrészt azonban — főleg a szegényebb paraszt és a kisiparos — közel érzi magát a munkássághoz, a maga sorsát egyre hasonlóbbnak látja az elnyomott és kizsákmányolt munkáséhoz. Ami a kispolgárság politikai ingadozását illeti — ami ebből a helyzetből következik —, az történelmi tény, amelyet nem is lehet vitatni. Magyar vonatkozásban legutóbb néhány éve elhalt kedves kollégánk, Balázs Béla szentelt szép könyvet éppen ennek a problémának: ő a legutóbbi száz év magyar történelme során kísérte végig a középrétegek — a kispolgárságnál szélesebb réteg — ingadozását, a magyar fejlődésben sajátosan jobbfelé tartó mozgását. S ideológia-történeti munkákból fel tudjuk rajzolni a kispolgári ideológia, világnézet különböző fajtáit, vonásait is, amelyek megint abból a helyzetből vezethetők le: egy részük a kapitalizmus •■kinövéseit-' akarja lefaragni, visszasóvárogva a •régi jó időiket, vagy éppen anarchista, szélsőségesen individualista eszméit szegezi szembe az egész kapitalista rendszerrel; mások görcsösen keresik, merre vezet a •harmadik út*; ismét mások, mint a munkásmozgalmon belüli reformista, revizionista irányzatok hívei, mérsékelni karják a marxizmus forradalmiságát, tompítani akarják forradalmi harci fegyvereit. Ez azonban már világnézeti kérdés, amelyet általában nem azonosíthatunk egyszerűen a kispolgári magatartással, mentalitással ...moha ez is., az is. ugyanarról a 'törö!. .fakad, ugyanoda vezethető viszsza. Bizonyára akad, aki idáig figyelemmel kísérve gondolatmenetünket, itt megrázza a fejét és azt gondolja, hogyan hozható összefüggésbe X. vagy Y. mai magatartása, mentalitása egy minden szempontból letűnt réteg mentalitásával, különösen akkor, ha X. vagy Y. éppen nem kispolgári, hanem szegényparaszti, vagy éppen értelmiségi családból származik? Sokfajta érvet lehet felsorakoztatni ilyen vagy hasonló gondolatmenet cáfolására. Mindenekelőtt talán azt, hogy a tudat fejlődése nem tart mindig lépést a lét, a társadalmigazdasági helyzet megváltozásával s az osztályok pszichológiája sem változik meg egy történelmileg bármilyen jelentős, de mégis csak rövid idő alatt. S ha egy régi tőkés vagy alkalmazott, egy régi kispolgár világnézetileg már túl is haladta régi felfogását, beidegződött szokásaiban, életvitelében, egyes nézeteiben még öntudatlanul is ragaszkodhat a régihez, hathat tovább a már túlhaladott. Nem egy példát lehet erre mondani más osztályok köréből is. Ami pedig a származást illeti, ezt sem lehet mechanikusan felfogni, különösen akkor, ha tudjuk, hogy pl. Magyarországon a kispolgárság számszerűleg milyen nagy része volt az ország lakosságának, és a maga mentalitásával, világnézetével széles körű hatást gyakorolt nemcsak értelmiségi rétegekre, hanem még a munkásság és parasztság egyes csoportjaira is. Ha most egy kicsit közelebb akarunk kerülni azokhoz a vonásokhoz, amelyeket a régi kispolgárság ránk hagyott örökül, emlékeznünk kell a kispolgárság régi társadalmi helyzetére, különösképpen arra a mozzanatra, amely — nézetünk szerint — mentalitását döntően befolyásolta: a létbizonytalanságra, a félelemre, kiszolgáltatottságra a kapitalizmus g vakm erőinek. Vajon nem ez a félelemérzés, nem ez a létbizonytalanság tükröződik-e még ma is — gyökeresen megváltozott társadalmi viszonyok között — a kispolgárnak abban, a gesztusában, amellyel távol tartja magától a közügyekben való részvételt, amellyel távol tartja magától Útikéból, amelya nagyok dolga*, amely az egyszerű emberek •feje fölött* játszódik le. S vajon nem a bizonytalanság, a meglevő kis vagyon féltése, a válság idejére való felkészülés szükségessége rezdül-e újra abban a mozdulatban, amellyel a mai kispolgári mentalitás — jóval az indokolt, józan takarékosságon túl — zsugorian halmoz fel oly sok mindent a maga számára. A régi kispolgári lét bizonytalansága tükröződik vissza ma is abban az idegességben, amellyel sokan az időnkénti nehézségekre reagálnak. S ki tagadhatná, hogy a kispolgári óvatoskodás, aggályoskodás akadályozza — sokszor mindkét részről — a nyii bírálat kibontakozását. Sokáig lehetne még sorolni azokat a vonásokat, amelyek a régi kipolgári létnek ebből és más mozzanataiból öröklődtek át a mi korszakunkra. És itt most — úgy gondolom — nem a futballmérkőzések rendszeres látogatásáról, vagy arról van szó, ki issza tisztán vagy szódavízzel a bort, ki sakkozik inkább, mint kártyázik. Ezek félrevezető dolgok és elterelik a figyelmet a lényegről. Sokkal fontosabbak az olyan problémák, mint a kispolgári örökség szerepe a közösség érdekeinek elhanyagolásában, a gyakran felfedezhető egocentrizmusban, továbbá a politikai ítélőképesség hiánya, ami olyan gyakran, mutatkozik meg modernnek látszó eszmék, szokások, divatok kritikátlan dicsőítésében, átvételében, s ilyen általában — a tartós használati cikkek túlzott megbecsülésével szemben — a tartós szellemi értékek elhanyagolása, sőt lenézése és ennek következtében a világképnek egy olyan leszűkülése, ami megint csak a régi kispolgárságnak volt ismertetőjegye. Nem jelenti ez azonban azt, hogy ami ma kispolgári, azt egszerűen a kapitalista korszakból kell származtatni, oda kell visszavezetni. Ha nem is társadalmi méretekben, de van talaja nálunk ma is a kispolgári mentalitás kifejlődésének, meggyökerezésének. Ennek a mentalitásnak sok új összetevője, vonása van, s ez olykor a réginél talán még, veszélyesebb, mert nemcsak a szocialista tulajdont károsítja, hanem rossz példájával a közösségi érzést lazítja, gyengíti. Helyes,tehát kispolgári vonások, mentalitás és világnézet kérdéseiben pontos megkülönböztetést tenni s óvakodni az elhamarkodott megítéléstől éppúgy, mint a kispolgári mentalitás szerepének, hatásának lebecsülésétől. Leninnel kell tartanunk, aki tudta, hogy a kispolgári előítéletektőlnem egyszerre, nem csoda útján, nem a szűzanya parancsára, nem valami jelszó, határozat, rendelet parancsára szabadulnak meg, hanem csak a kispolgári tömegbefolyások ellen folytatott hosszú és fáradságos tömegharc útján.* Pamlényi Ervin ' Változó világkép »NEM FÉLTEM, csak a végtelen távolságot és a világmindenség mélységét éreztem — ezek a szavak új korszak hajnalát vezették be az emberiség történetében. Alekszej Leonov alezredes a Voszhod —2 űrhajóból először lépett ki a kozmikus térségbe, először jártatta végig pillantását 500 kilométer magasságból Földünkön, a kéklő tengereken, a fehéren úszó felhőkön, a szürkészöld szárazföldeken. Túllépvén a hatvanas évek közepén az ember egészen másnak látja a világot Nemcsak Leonov, majd utána White, a másodikűrsétálók, hanem száz- és százmilliók, akik a televízió képernyőjén maguk is közvetlenül részesültek a páratlan élményben. A kozmikus tér belépett a családi otthonokba. A tudomány évekig tartó gigantikus erőfeszítése a hatvanas évek közepén számos területen „áttöréshez” vezetett. Távközlésű szputnyikok száguldanak a Föld körül, a Molnyija (Villám) és az Early Bírd (Hajnali madár), ez utóbbi a Föld forgásával azonos sebességgel kering az Egyenlítő felett, vagyis gyakorlatilag mindig ugyanazon a helyen j árt, a televízió képeinek továbbítása előtt már nem jelentenek akadályt a távolságok és az égbenyúló hegyek — még kevésbé az országhatárok. A tudósok és mérnökök megteremtették a globális televíziót, amely a családok képernyőire vetítette Leonov és White űrsétáját egyaránt. És nemcsak ezt. A Ranger—9 a Hold felületéről közvetített s a földi nézőkhöz továbbította még a 30 centiméter átmérőjű objektumok képét is. A Szonda—3 ismét lefényképezte a Hold láthatatlan oldalát és összevetve a Lunyik—3 korábbi (1959) felvételeivel, ma már a tudomány számára nincs fehér folt a láthatatlan oldalon sem. AZ EMBERISÉGNEK az űrben száguldó felderítői meszsze túllépve a Föld—Hold távolságot, a Naprendszer bolygóit tapogatják körül, a Mariner—4 a Marsról 224 millió kilométer távolságból készített és továbbított felvételeket, amelyeknek pontos értékelése még évekig tarthat. A fényképek nem mutatják az élet nyomait — igaz a Tyros kisebb távolságról fényképezte a Földet és felvételeiből nem lehetett arra következtetni, mintha égitestünkön élet lenne. Közben a Venus felé száguld a Szovjetunióban felbocsátott Venus —2 és Venus—3, a Gemini űrrandevú pedig a megvalósulás közelébe hozta a kozmikus állomások létrehozását. És ugyancsak a hatvanas évek közepén, a múlt év során észleltek a szovjet tudósok olyan rádiójeleket, a titokzatos CTA— 102 jeleit, amelyek értelmes lények távoli üzenetének tűnnek. A világ képe és a mindenségről alkotott felfogás 1965 elején más volt, mint 1966 első napján. Az emberi tudás, akarat, elszántság merészen tör előre, mind mélyebben és mélyebben hatol be a végtelenbe, mindig teljesebb lesz a kép a valóságról. * Lépésről lépésre közelebb kerülünk ama dinamikus folyamat megismeréséhez, amelynek során a mindenség pillanatról pillanatra megújul, új rendszerek keletkeznek és régiek halnak el, szó sincs ma már az universum valamilyenféleelöregedéséről. Roppant kataklizmáknak, gravitációs összeomlásoknak és ezzel párhuzamosan új galaxis-rendszerek születésének vagyunk tanúi. TISZTÁBBAN, világosabban látjuk tehát a környező világ folyamatait, szélesebb horizonton helyezzük el a jelenségeket, és immár felismerünk eddig rejtettnek tűnő összefüggéseket. A hatvanas évek közepén másnak látjuk a világot. De másnak látja-e az ember önmagát? A múlt évben több nagy személyiség dőlt ki a sorból. Egyet említünk csak, Winston Churchillt Egy korszakot, egy egész világot,, sőt, egy egész világfelfogást jelképezett Talán nem véletlen, hogy halála éppen arra az esztendőre esett, amelyben a modern kor embere személyesen megismerkedett az új közeggel, a kozmikus térrel, vagyis, amikor a régi világkép végérvényesen és szó szoros értelemben igen látványosan tűnt el az idő sodrában. Churchill élete vége felé szimbolikus személlyé vált, akarva, akaratlanul a brit birodalom öt világrészre terjedő hatalmát, a gyarmati rendszert, a két világháborút és sok tekintetben a hidegháborút jelképezte. A világ sohasem lesz már az, ami Churchill életében volt. Igen sokan tudják és még többen érzik ezt Filozófusok, művészek, közgazdászok, politikusok, katonák — mindazok, akik korunk kérdéseinek megoldásával, megválaszolásával foglalkoznak. És mégis, megdöbbentő módon akadnak közöttük egynéhányan, akik a korszakos változást nem akarják felismerni, még kevésbé akarják elfogadni. Pedig a táguló látóhatár nemcsak a kozmikus térségre vonatkozik, következményei jelentkeznek az emberek mindennapi életében, a társadalmak átalakulásában és a népek viszonyában is. GYAKORI és divatos megállapítás, hogy az emberi morál és az emberi tudomány fejlődése között fényévnyi különbségek mutatkoznak. A termonukleáris-kozmikus korszakban még mindig a barlanglakók erkölcsi felfogása uralkodik — mondják. Alkalmasint súlyos sértés ez derék barlanglakó ősünkre. Neki az életbenmaradásért a természet ellen folytatott küzdelmében szigorú erkölcsi normákhoz kellett tartania magát s igen korán felismerte, hogy együttesen, öszszefogva könnyebb megszerezni az élelmet és biztosítani a létet. A vietnami agressziónak, a dominikai intervenciónak nemaz általános emberi morál fejletlensége az oka — ilyen ugyanis nincs —, hanem egy bizonyos társadalom, egy bizonyos csoportjának torzult erkölcsi felfogása, még inkább hamis erkölcsisége. Mint amennyire hamis az a megállapítás is, hogy 1965-öt egyrészt az űrséta, másrészt a napalmbomba jellemezte. A B— 52-esek, abőrnyakúak” és a napalmok nagy szerepet játszottak a most lezárult esztendőben, és semmi biztosíték nincs arra, hogy nem játszanak szerepet a most kezdődő évben is. De ahelikopterdiplomácia* csak módosított kiadása a század eleji *ágyúnaszád-diplomáciának*, lé--igét illetőleg éppolyan a' nizmus, mint dicstelen elődje. Semmiképpen sem.. Két jellemzője a hatvanas évek közepének. Korunk tanúsága éppen az, hogy a ma embere nemcsak a világot látja másnak, hanem egyre inkább önmagát is. Felismeri hivatását és nem hátrál meg feladatai elől. A földi világban még sok az ellentmondás, még erősen kísértenek a múlt szellemei, még sokhelyütt baj van az igazsággal, a szabadsággal, az emberi méltósággal. De akik kiléptek az űrbe és végigjártatták pillantásukat a felhők között úszó bolygónkon, az ember legjobb tulajdonságainak megtestesítői, az értelem, a bátorság, az önfeláldozás és a béke diadalának hirdetői. Ezt a törhetetlen hitet sugározzák millió és millió képernyőn keresztül a Föld lakosságának, az egyszerű, dolgozó embereknek. Az ember igazi hivatásának tudatát, amikor — Leonov szavai szerint —érzi a végtelen távolságokat és a világmindenség mélységét*. Pethő Tibor