Magyar Nemzet, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-01 / 1. szám

Szombat, 1966. január 1. _ MagyarNewt_________________________________ Gacs Gábor: BUÉK (A Kulturális Kapcsolatok Intézetének újévi üdvözlőlapja) A KISPOLGÁRSÁG TEGNAP és MA Mindenki által könnyen meg­figyelhető, hogy alig van mai szóhasználatunkban még egy olyan gyakran használt törté­neti-társadalmi fogalom, mint a kisppolgár. Talán éppen azért oly sok körülötte a zűrzavar és a félreértés. A N­épszabad­ság múltkori amkétiána­k részt­vevői — Kit tart ön kispol­gárnak? — meglepő tájéko­zottságot mutattak e kérdés­körben, egyébként azonban művelt emberek is beszélgetés során gya­kran összekeverik a dolgokat, s különösebb meg­gondolás nélkül egyszerűen kispolgárinak neveznek min­den, a szocialista társadalmi fejlődéssel ellentétes, attól ide­gen magatartást vagy nézetet, vagy azt, ami nekik éppen nem tetszik. Tartunk tőle, hogy a kifejezés eredeti ér­telme, jelentése az idők folya­mán kissé módosult,­ ezért ta­lán nem felesleges, ha ennyit beszélünk róla; kissé alaposab­ban szem­ügyre venni. A kispolgár fogalmát a marxista társadalomtudomány már régen tisztázta, s bizo­nyára nem szükséges részlete­sen itt megrajzolni ennek a rétegnek a gazdasági-társadal­mi helyzetét például a régi Magyarországon. Elég emlé­keztetni arra, hogy a kispol­gárság szűkebb értelemben a kapitailiizmuskori kisáruterme­lők és kiskereskedők rétege, akik kis magántulajdonnal rendelkeznek, általában sze­mélyes munkájukból és nem a bérmunka kizsákmányolásából élnek. Ebből is világos, hogy átmeneti helyzetet foglalnak el a kapitalista társadalom két alapvető osztálya között. Mindenki ismeri ennek a helyzetnek a gazdasági követ­kezményeit: 1945 előtt jól lát­hattuk a kisáru termelő pa­rasztság, a kispályások, a kis­kereskedők — ha nem is egy­forma mértékben, de minden­képpen — keserves küzdel­mét, s végül tönkremenését, elproletarizálódását, láttuk, hogy féltve őrzött­­független­sége­ hogyan válik egyre lát­szólagosabbá; igaz, láttunk olyanokat is, akik iszonyatos erőfeszítéssel, de feljutottak a vagyonosabb parasztok, a gaz­dagabb kereskedőburzsoázia soraiba. Hozzá kell még ehhez tenni, a továbbiak világossá tétele céljából, hogy ebből az osz­tály­helyzetből következően a kispolgárság nagyon is inga­dozó, nagyon is kétarcú, haj­lik a burzsoáziával való együttműködésre, hiszen maga is kistulajdonos, áruit a piacon értékesíti, másrészt azonban — főleg a szegényebb paraszt és a kisiparos — közel érzi magát a munkássághoz, a maga sorsát egyre hasonlóbb­nak látja az elnyomott és ki­zsákmányolt munkáséhoz. Ami a kispolgárság politi­kai ingadozását illeti — ami ebből a helyzetből következik —, az történelmi tény, amelyet nem is lehet vitatni. Magyar vonatkozásban legutóbb né­hány éve elhalt kedves kollé­gánk, Balázs Béla szentelt szép könyvet éppen ennek a problémának: ő a legutóbbi száz év magyar történelme so­rán kísérte végig a középréte­gek — a kispolgárságnál szé­lesebb réteg — ingadozását, a magyar fejlődésben sajáto­san jobbfelé tartó mozgását. S ideológia-történeti munkák­ból fel tudjuk rajzolni a kis­polgári­ ideológia, világnézet különböző fajtáit, vonásait is, amelyek megint abból a hely­zetből vezethetők le: egy ré­szük a kapitalizmus •■kinövé­seit-' akarja lefaragni, vissza­sóvárogva a •régi jó időiket­, vagy éppen anarchista, szélső­ségesen individualista eszméit szegezi szembe az egész kapi­talista rendszerrel; mások görcsösen keresik, merre ve­zet a •harmadik út*; ismét mások, mint a munkásmozgal­mon belüli reformista, revizio­nista irányzatok hívei, mérsé­kelni karják a marxizmus for­­radalmiságát, tompítani akar­ják forradalmi harci fegyve­reit. Ez azonban már világné­zeti kérdés, amelyet általában nem azonosíthatunk egysze­rűen a kispolgári magatartás­sal, mentalitással ...moha ez is., az is. ugyanarról a 'törö!. .fa­kad, ugyanoda vezethető visz­­sza. Bizonyára akad, aki idáig figyelemmel kísérve gondolat­menetünket, itt megrázza a fejét és azt gondolja, hogyan hozható összefüggésbe X. vagy Y. mai magatartása, mentali­tása egy minden szempontból letűnt réteg mentalitásával, különösen akkor, ha X. vagy Y. éppen nem kispolgári, ha­nem szegényparaszti, vagy ép­pen értelmiségi családból szár­mazik? Sokfajta érvet lehet felsora­koztatni ilyen vagy hasonló gondolatmenet cáfolására. Min­denekelőtt talán azt, hogy a tudat fejlődése nem tart min­dig lépést a lét, a társadalmi­­gazdasági helyzet megváltozá­sával s az osztályok pszicholó­giája sem változik meg egy történelmileg bármilyen jelen­tős, de mégis csak rövid idő alatt. S ha egy régi tőkés vagy alkalmazott, egy régi kispol­gár világnézetileg már túl is haladta régi felfogását, be­­idegződött szokásaiban, élet­vitelében, egyes nézeteiben még öntudatlanul is ragasz­kodhat a régihez, hathat to­vább a már túlhaladott. Nem egy példát lehet erre mondani más osztályok köréből is. Ami pedig a származást illeti, ezt sem lehet mechanikusan felfogni, különösen akkor, ha tudjuk, hogy pl. Magyarorszá­gon a kispolgárság számszerű­leg milyen nagy része volt az ország lakosságának, és a maga mentalitásával, világné­zetével széles körű hatást gya­korolt nemcsak értelmiségi ré­tegekre, hanem még a mun­kásság és parasztság egyes csoportjaira is. Ha most egy kicsit köze­lebb akarunk kerülni azokhoz a vonásokhoz, amelyeket a régi kispolgárság ránk hagyott örökül, emlékeznünk kell a kispolgárság régi társadalmi helyzetére, különösképpen ar­ra a mozzanatra, amely — né­zetünk szerint — mentalitását döntően befolyásolta: a lét­bizonytalanságra, a félelemre, kiszolgáltatottságra a kapita­lizmus g vakm erőinek. Vajon nem ez a félelemérzés, nem ez a létbizonytalanság tükrö­­ződik-e még ma is — gyökere­sen megváltozott társadalmi viszonyok között — a kispol­gárnak abban, a gesztusában, amellyel távol tartja magától a közügyekben való részvételt, amellyel távol tartja magától Útikéból, amely­­a nagyok dolga*, amely az egyszerű em­berek •feje fölött* játszódik le. S vajon nem a bizonytalan­ság, a meglevő kis vagyon fél­tése, a válság idejére való fel­készülés szükségessége rez­­dül-e újra abban a mozdulat­ban, amellyel a mai kispolgári mentalitás — jóval az indo­kolt, józan takarékosságon túl — zsugorian halmoz fel oly sok mindent a maga számára. A régi kispolgári lét bizonyta­lansága tükröződik vissza ma is abban az idegességben, amellyel sokan az időnkénti nehézségekre reagálnak. S ki tagadhatná, hogy a kispolgári óvatoskodás, aggályoskodás akadályozza — sokszor mind­két részről — a nyii bírálat kibontakozását. Sokáig lehetne még sorolni azokat a vonásokat, amelyek a régi kipolgári létnek ebből és más mozzanataiból örök­lődtek át a mi korszakunkra. És itt most — úgy gondolom — nem a futballmérkőzések rend­szeres látogatásáról, vagy arról van szó, ki issza tisztán vagy szódavízzel a bort, ki sakkozik inkább, mint kártyázik. Ezek félrevezető dolgok és elterelik a figyelmet a lényegről. Sok­kal fontosabbak az olyan problémák, mint a kispolgári örökség szerepe a közösség ér­dekeinek elhanyagolásában, a gyakran felfedezhető egocent­­rizmusban, továbbá a politikai ítélőképesség hiánya, ami olyan gyakran, mutatkozik meg modernnek látszó eszmék, szokások, divatok kritikátlan dicsőítésében, átvételében, s ilyen általában — a tartós használati cikkek túlzott meg­becsülésével szemben — a tar­tós szellemi értékek elhanya­golása, sőt lenézése és ennek következtében a világképnek egy olyan leszűkülése, ami megint csak a régi kispolgár­ságnak volt ismertetőjegye. Nem jelenti ez azonban azt, hogy ami ma kispolgári, azt egszerűen a kapitalista kor­szakból kell származtatni, oda kell visszavezetni. Ha nem is társadalmi méretekben, de van talaja nálunk ma is a kis­polgári mentalitás kifejlődé­sének, meggyökerezésének. En­nek a mentalitásnak sok új összetevője, vonása van, s ez olykor a réginél talán még, ve­szélyesebb, mert nemcsak a szocialista tulajdont károsítja, hanem rossz példájával a­ kö­zösségi érzést lazítja, gyengíti. Helyes,tehát kispolgári vo­nások, mentalitás és világnézet kérdéseiben pontos megkülön­böztetést tenni s óvakodni az elhamarkodott megítéléstől éppúgy, mint a kispolgári mentalitás szerepének, hatásá­nak lebecsülésétől. Leninnel kell tartanunk, aki tudta, hogy a kispolgári előítéletektől­­nem egyszerre, nem csoda út­ján, nem a szűzanya paran­csára, nem valami jelszó, ha­tározat, rendelet parancsára szabadulnak meg, hanem csak a kispolgári tömegbefolyások ellen folytatott hosszú és fá­radságos tömegharc útján.­* Pamlényi Ervin ' Változó világkép »NEM FÉLTEM, csak a vég­telen távolságot és a világ­mindenség mélységét éreztem­ — ezek a szavak új korszak hajnalát vezették be az embe­riség történetében. Alekszej Leonov alezredes a Voszhod —2 űrhajóból először lépett ki a kozmikus térségbe, először jártatta végig pillantását 500 kilométer magasságból Föl­dünkön, a kéklő tengereken, a fehéren úszó felhőkön, a szür­készöld szárazföldeken. Túllépvén a hatvanas évek közepén az ember egészen másnak látja a világot Nem­csak Leonov, majd utána White, a második­­űrsétálók, hanem száz- és százmilliók, akik a televízió képernyőjén maguk is közvetlenül részesül­tek a páratlan élményben. A kozmikus tér belépett a családi otthonokba. A tudomány évekig tartó gigantikus erőfeszítése a hat­vanas évek közepén számos te­rületen „áttöréshez” vezetett. Távközlésű szputnyikok szá­guldanak a Föld körül, a Mol­­nyija (Villám) és az Early Bírd (Hajnali madár), ez utób­bi a Föld forgásával azonos se­bességgel kering az Egyenlítő felett, vagyis gyakorlatilag mindig ugyanazon a helyen j árt, a televízió képeinek to­vábbítása előtt már nem jelen­tenek akadályt a távolságok és az égbenyúló hegyek — még kevésbé az országhatárok. A tudósok és mérnökök megte­remtették a globális televíziót, amely a családok képernyőire vetítette Leonov és White űr­sétáját egyaránt. És nemcsak ezt. A Ranger—9 a Hold felü­letéről közvetített s a földi né­zőkhöz továbbította még a 30 centiméter átmérőjű objektu­mok képét is. A Szonda—3 is­mét lefényképezte a Hold lát­hatatlan oldalát és összevetve a Lunyik—3 korábbi (1959) fel­vételeivel, ma már a tudo­mány számára nincs fehér folt a láthatatlan oldalon sem. AZ EMBERISÉGNEK az űr­ben száguldó felderítői mesz­­sze túllépve a Föld—Hold tá­volságot, a Naprendszer boly­góit tapogatják körül, a Mari­­ner—4 a Marsról 224 millió ki­lométer távolságból készített és továbbított felvételeket, amelyeknek pontos értékelése még évekig tarthat. A fényké­pek nem mutatják az élet nyo­mait — igaz a Tyros kisebb tá­volságról fényképezte a Földet és felvételeiből nem lehetett arra következtetni, mintha égi­testünkön élet lenne. Közben a Venus felé száguld a Szov­jetunióban felbocsátott Venus —2 és Venus—3, a Gemini űr­randevú pedig a megvalósulás közelébe hozta a kozmikus ál­lomások létrehozását. És ugyancsak a hatvanas évek kö­zepén, a múlt év során észlel­tek a szovjet tudósok olyan rá­diójeleket, a titokzatos CTA— 102 jeleit, amelyek értelmes lé­nyek távoli üzenetének tűn­nek. A világ képe és a minden­­ségről alkotott felfogás 1965 elején más volt, mint 1966 első napján. Az emberi tudás, aka­rat, elszántság merészen tör előre, mind mélyebben és mé­lyebben hatol be a végtelenbe, mindig teljesebb lesz a kép a valóságról. * Lépésről lépésre közelebb kerülünk ama dina­mikus folyamat megismerésé­hez, amelynek során a minden­­ség pillanatról pillanatra meg­újul, új rendszerek keletkez­nek és régiek halnak el, szó sincs ma már az universum valamilyenféle­­elöregedésé­ről­. Roppant kataklizmáknak, gravitációs összeomlásoknak és ezzel párhuzamosan új gala­xis-rendszerek születésének vagyunk tanúi. TISZTÁBBAN, világosabban látjuk tehát a környező világ folyamatait, szélesebb horizon­ton helyezzük el a jelensége­ket, és immár felismerünk ed­dig rejtettnek tűnő összefüggé­seket. A hatvanas évek köze­pén másnak látjuk a világot. De másnak látja-e az ember önmagát? A múlt évben több nagy sze­mélyiség dőlt ki a sorból. Egyet említünk csak, Winston Churchillt Egy korszakot, egy egész világot,, sőt, egy egész világfelfogást jelképezett Ta­lán nem véletlen, hogy halála éppen arra az esztendőre esett, amelyben a modern kor em­bere személyesen megismerke­dett az új közeggel, a kozmi­kus térrel, vagyis, amikor a régi világkép végérvényesen és szó szoros értelemben igen lát­ványosan tűnt el az idő sod­rában. Churchill élete vége fe­lé szimbolikus személlyé vált, akarva, akaratlanul a brit bi­rodalom öt világrészre terjedő hatalmát, a gyarmati rend­szert, a két világháborút és sok tekintetben a hideghábo­rút jelképezte. A világ soha­sem lesz már az, ami Chur­chill életében volt. Igen sokan tudják és még többen érzik ezt Filozófusok, művészek, közgazdászok, politikusok, ka­tonák — mind­azok, akik ko­runk kérdéseinek megoldásá­val, megválaszolásával foglal­koznak. És mégis, megdöbbentő mó­don akadnak közöttük egyné­­hányan, akik a korszakos vál­tozást nem akarják felismerni, még kevésbé akarják elfogad­ni. Pedig a táguló látóhatár nemcsak a kozmikus térségre vonatkozik, következményei jelentkeznek az emberek min­dennapi életében, a társadal­mak átalakulásában és a népek viszonyában is. GYAKORI és divatos megál­lapítás, hogy az emberi morál és az emberi tudomány fejlő­dése között fényévnyi különb­ségek mutatkoznak. A termo­nukleáris-kozmikus korszak­ban még mindig a barlangla­kók erkölcsi felfogása uralko­dik — mondják. Alkalmasint súlyos sértés ez derék barlang­lakó ősünkre. Neki az életben­­maradásért a természet ellen folytatott küzdelmében szigorú erkölcsi normákhoz kellett tar­tania magát s igen korán fel­ismerte, hogy együttesen, ösz­­szefogva könnyebb megszerez­ni az élelmet és biztosítani a létet. A vietnami agressziónak, a dominikai intervenciónak nem­­az általános emberi morál­ fejletlensége az oka — ilyen ugyanis nincs —, hanem egy bizonyos társadalom, egy bizo­nyos csoportjának torzult er­kölcsi felfogása, még inkább hamis erkölcsisége. Mint amennyire hamis az a megál­lapítás is, hogy 1965-öt egy­részt az űrséta, másrészt a na­palmbomba jellemezte. A B— 52-esek, a­­bőrnyakúak” és a napalmok nagy szerepet ját­szottak a most lezárult eszten­dőben, és semmi biztosíték nincs arra, hogy nem játsza­nak szerepet a most kezdődő évben is. De a­­helikopter­­diplomácia­* csak módosított kiadása a század eleji *ágyú­­naszád-diplomáciának*, lé--i­­gét illetőleg éppolyan a' nizmus, mint dicstelen elődje. Semmiképpen sem.. Két jellemzője a hatvanas évek közepének. Korunk tanúsága éppen az, hogy a ma embere nemcsak a világot látja másnak, hanem egyre inkább önmagát is. Fel­ismeri hivatását és nem hátrál meg feladatai elől. A földi vi­lágban még sok az ellentmon­dás, még erősen kísértenek a múlt szellemei, még sokhe­lyütt baj van az igazsággal, a szabadsággal, az emberi mél­tósággal.­­ De akik kiléptek az űrbe és végigjártatták pillantásukat a felhők között úszó bolygónkon, az ember legjobb tulajdonsá­gainak megtestesítői, az érte­lem, a bátorság, az önfeláldo­zás és a béke diadalának hir­detői. Ezt a törhetetlen hitet sugározzák millió és millió képernyőn keresztül a Föld la­kosságának, az egyszerű, dol­gozó embereknek. Az ember igazi hivatásának tudatát, ami­kor — Leonov szavai szerint —­­érzi a végtelen távolságo­kat és a világmindenség mély­ségét­*. Pethő Tibor

Next