Magyar Nemzet, 1976. augusztus (32. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-24 / 199. szám
Kein, 1976. augusztus 24 Negyedmillió cukorbeteg Nemcsak az édes íz hiányzik „A cukorbaj civilizációs betegség. Létrejöttében nem csupán az örökléses hajlam a felelős, hanem a cukorbetegséget kiváltó külső tényezők gyarapodása is. Joslin amerikai professzor a cukorbetegséget az elhízás miatti bűnhödésnek nevezte. Vizsgálatai szerint betegeinek 75 százaléka volt a normális testsúly fölött... A vegetatív idegrendszernek a mai rohanó élet okozta ingerlékenységét nem egy szerző szükségesnek látja kiemelni.” A diabétesz melegágya Fenti sorok egy 1942-ben hazánkban megjelent monográfiából származnak. Hogyan állunk ma a diabétesz kérdésével? Választ ez alkalommal dr. Fövényi Józseftől, a János Kórház belgyógyász adjunktusától kaptunk. — Hazánkban harmincöt éve 10 940 bejelentett cukorbeteg volt — mondja Fövényi dr. — Tényleges számukat azonban Hetényi professzor 25 ezerre becsülte. Ma a cukorbetegek becsült száma 250 000 körül mozog, és körülbelül ugyanennyien élnek közöttünk olyanok, akiknek a diabétesze még rejtett, lappang és csak 5—15 év múlva jelentkezik klinikai tünetekkel. Az idézett megállapítások érvényességét az eltelt évtizedek csak megerősítették. A cukorbajra való hajlam, amely egyebek között a hasnyálmirigy inzulint termelő részének, az úgynevezett „bétasejteknek” genetikusan csökkent értékségében nyilvánul meg, újabb hipotézisek szerint az emberiség 20 százalékát érinti. Az évmilliókon keresztül a szakadatlan mozgáshoz, fizikai tevékenységhez, szénhidrátokban és elsősorban cukorban szegény táplálkozáshoz szokott emberi szervezet a korunkban bekövetkezett rohamos életmódbeli változáshoz nem tud alkalmazkodni. „Feltételes egészség" — A cukorbaj, amely többnyire jól kezelhető, de ma még gyógyíthatatlan betegség és előreláthatóan évtizedekig az is marad, az említett „elősegítő” tényezők kiiktatásával — ésszerű táplálkozással, az ideális testsúly megtartásával, illetve elérésével, rendszeres kiadós testmozgással és így tovább — az esetek többségében megelőzhető lenne. Ha viszont már fellépett, az egészségi állapotot és a munkaképességet éveken, évtizedeken át csaknem érintetlenül hagyhatja, ha megfelelő feltételeket biztosítunk hozzá. — Ma is — amikor jobbnál jobb tablettás és inzulinkészítmények állnak rendelkezésünkre — a cukorbeteg „egészségének” alapfeltétele a diéta. Az étrend tiszta cukrot, cukorral készült ételt nem tartalmazhat, kalória- és szénhidráttartalmát pedig testre szabva, egyénenként állapítjuk meg. Így például egy kövér cukorbetegnek — nagy részük ilyen — 80—150 gramm szénhidrátot és 800—1500 kalóriát javasolunk. Ha ezen az étrenden lefogy, a diabétesz visszafejlődhet, de mindenképpen javul. A soványak, a fizikai munkát végzők az előbbi ételmenynyiség kétszeresét is elfogyaszthatják. Mai tudásunk szerint a cukorbetegek fele csupán diétával — de megfelelő diétával — egyensúlyban tartható lenne, ezzel szemben mintegy háromnegyed részük tablettás kezelést kap. Pedig a gyógyszeres kezelés csak a megfelelő étrend betartása mellett igazán hatásos. A diabéteszesek mintegy 25 százalékánál az étrendi kezelés mellett inzulint kell alkalmaznunk, néha napjában többször. Az ilyen betegek „egészségi állapotának” feltételei még szigorúbbak, teljesen kiegyensúlyozott életvitelt igényelnek és számos munkakör betöltésére — úgynevezett veszélyes munkakörök, hivatásos járművezetés, nagy magasságban végzett munka, váltott műszak — alkalmatlanok. Részükre elengedhetetlen a munkakör változtatásával járó rehabilitáció. Magyar módra Hazánkban ma a feltételek biztosításával meglehetősen rosszul állunk. Tapasztalatunk szerint a diabéteszt előidéző tényezők egyre jobban hatnak. Bár beszélünk a táplálkozás korszerűsítéséről, a testmozgás fokozásának szükségességéről, vajmi keveset teszünk ennek érdekében. A diétához szükséges élelmiszerek — sovány húsáruk, zöldség, főzelékfélék — beszerzési feltételeik sem mindig kedvezőek. A közétkeztetés, a vendéglátóipar nyújtotta lehetőségek nem elégítik ki a cukorbeteg és elhízott ember diétájával szemben támasztott igényeket. A diétás élelmiszereknek pár éve megindult hazai gyártása és az import hónapok óta erősen viszszaesett. Úgy látszik, e területnek sincs felelőse, noha pár éve diétás tárcaközi bizottságot is létrehoztak. De túl az említetteken, a cukorbaj kezelésében országosan észlelhető hiányosságok, a diétás kezeléssel szemben a gyógyszerszedés túlzásba vitele, a cukorbetegek rehabilitációjának gyakori késlekedése, a betegek egyre növekvő száma mind arra mutat, kellene egy gazda, aki figyelemmel kísérné e gondokat, és szívügyének tekintené megoldásukat. Ezt a gazdát a Magyar Diabétesz Társaság, élén Magyar Imre professzorral, és az Országos Belgyógyászati Intézet, Bretán Miklós professzor vezetésével, elsősorban a hazai diabétesz gondozás megteremtésében reméli megtalálni. Számos ország, közöttük az NDK példája meggyőző módon mutatja, ez a helyes út. Mégis, noha a legutóbbi, a júniusban Debrecenben rendezett III. diabétesz kongresszuson a szakemberek a gondozóhálózat megteremtését javasolták, amelynek működésétől száz- és százezer cukorbeteg életének, munkaképességének meghoszszabbítását remélik, egyelőre bizonytalanok e hálózat megszervezésének lehetőségei. Mesterséges bétasejt — Mit várhatunk a jövőtől? — Mindenképpen sokat, bár ma még a legsürgősebb tennivaló az eddig vázolt problémák megoldása, és a szükséges „feltételek” biztosítása lenne. De várhatunk újabb, hatékonyabb tablettákat is — ezek előhírnöke a most megjelent magyar Gibmal —, és újabb, megbízhatóbb inzulinkészítményeket. Ilyenek a most először importra kerülő úgynevezett „monokomponenes” inzulinok, amelyekkel szemben ellenanyag nem termelődik. Reméljük, hogy 5—10 éven belül megoldódik a bőr alá beültethető „mesterséges bétasejt” előállításának gondja is, és akkor a vércukorszintet folyamatosan érzékelvén az inzulint automatikusan adagoló szerkezet biztosítja majd percről percre az anyagcsere-egyensúlyt. — De addig még sok mindent kell tennünk. Az újabb feladatok megoldására teljes erejével törekszik a hazai diabetológusok egyelőre még kicsiny, de lelkes tábora. Törekvésük viszont — ahogy eddig, ezután is — csak az egészségügyi kormányzat és az egész társadalom együttes, hatékony támogatásával vezethet el újabb eredményekhez. (láng) Az aggodalom jogos volt Sebők részéről, mert a gyerek egyre gyakrabban maradozott ki. Eleinte hetenként csak egyszer-kétszer jött haza későbben az engedélyezett időpontnál, ami tizenegy óra volt, aztán már csaknem mindennap a hajnal vetette haza. Reggel mindig az apja ébresztette, ilyenkor dorgálta is, de István mintha oda se figyelne. Vagy talán nem is hallotta. — Hogy lehet így dolgozni? Hiszen állva elalszol! Majd bemegyek én a főnöködhöz, ha nem hagyod abba, várjál csak! Ezek persze csak üres fenyegetések, Sebők sosem ment be a fia főnökéhez. Nem is igen törődött vele, kimaradozásait nem vette a szívére, azt tartotta, hogy fiatal, csináljon, amit akar. Az egyetemnek már úgyis fújtak, a többi meg nem lényeges, attól, hogy kimaradozik, még lehet belőle jó szakember. Még az se érdekelte, hogy kinél tölti az éjszakáit. Bizonyosan jó nő — gondolt rá kissé irigyekdve. A „jó nő” egy szőke aszszony volt. Újlaki Dávid elvált felesége, huszonhárom éves, temperamentumos, szenvedélyes, aki az erkölcsösséget csak hírből ismerte. Egy homokvári postaalkalmazott hatodik gyermekeként született, nélkülözések között nevelkedett, soha új ruhája nem volt, mindig leánytestvérei kinőtt gönceit alakítgatták át számára. Ő volt a legszebb a Palkovits gyerekek között, a bűbájos, fitos orrú Esztike. Vadóc, fiúsan rámenős, járta a rétet a gyerekekkel, bíbictojást szedett, felmászott a legmagasabb fára is a madárfészekért. Amikor Újlaki Dávid megismerte, tizenhét esztendős volt, halálosan beleszeretett, feleségül kérte. Eszti elmenekült a nélkülözések elől, új ruhákat akart és önálló életet, s bár nem szerette Újlakit, a vörös bajszos, nála tizenöt évvel idősebb tisztviselőt, igent mondott. Egy esztendeig tartott a boldog házasság, akkor Újlaki rájött, hogy megcsalja a közért egyik alkalmazottjával, akivel együtt dolgozott Eszti kiszolgáló volt a közértnél, a húsféléknél állt hosszú kétágú villával és kecses mozdulattal rakta a mérlegre terített papírra az előre felszeletelt töltelékféléket. Később kikezdett a főnökével is, s bekerült a raktárba, de a főnököt valami szabálytalanság miatt elbocsátották. Őt is kihallgatták, s ekkor úgy döntött, hogy nem kezd ki többé „házbeliekkel”, csak vállalaton kívül szórakozik. Ez megszilárdította a vállalaton belüli helyzetét. Újlakitól elvált, neki ítélte a bíróság a kétszobás lakást, Újlakinak a Zsigulit. A Tőserdőn levő hétvégi ház tulajdonjogát illetően még nem történt végleges döntés. Újlaki ragaszkodott hozzá, Eszti nem is igen törődött a kis faházzal, mivel autója nem volt, és körülményes volt az odautazás. De azért kikötötte: néha ő is használhatja, s kint tölthet nyaranta egy-két hetet. Ebbe Újlaki belement, csakhogy szabaduljon már tőle. De amint kimondták a válást, úgy érezte, hogy nem tud Eszter nélkül élni. Elmondta mindennek, utolsó rongynak, de ugyanakkor megőrült érte, képes volt fél éjszakákon át feskelődni utána, ablakai alatt kószálni. Eszter nem haragudott rá, néha még fel is hívta és engedett Újlaki ostromainak, sőt többszörelment volt férje új lakására. A város szélén lakott a férj, kertes házban bérelt egy szobát. Magához, a régi lakásba, amelyet valaha közösen laktak, sosem engedte volt férjét. Mást azonban igen. Sőt, elég gyakran még együtt élt Újlakival, amikor megismerkedett az ifjú Sebők Istvánnal. Az építőipari vállalatnál volt valami ünnepség, augusztus 20-án, ahol férje könyörgésére ő is megjelent. Férje ott volt ugyanis a bérosztályvezető és az új igazgató, László, kedvelte is. Ott látta meg a főkönyvelő fiát, akit külön varázsként lebegett körül az, hogy budapesti diák, akit nem vettek fel az egyetemre és most majd melóznia kell valamit. Előbb csak megsajnálta, később megtetszett neki, majd megszerette. Halálosan beleszeretett. Közben kimondták a válást, olyan mindennapi eset volt, hogy még Homokváron se keltett feltűnést. Hiszen szereplőiket senki se ismerte. Eszter továbbra is a raktárban maradt, két közért raktára tartozott már hozzá és jól keresett. Sonka, felvágott, befőtt, ital mindig került haza a szatyrában, később cigaretta is, cukorka, csokoládé, déli gyümölcs, kávé. Az ifjú Sebők már hónapok óta nem evett otthon, a reggeli se érdekelte. Az üzemben kapott délben meleget, este meg Eszter hozott haza mindenféle nyalánkságot. Néha még főzött is. Igaz, csak egyszerű dolgokat, félig kész ételekből. Ezt is a szatyrában hozta. — Neked sosem nézik meg a szatyrodat? — érdeklődött egyszer Pistike, aki ismét Pistike lett Eszternél, mert az aszszony így hívta: „Pistike, drágám!” — Nem. Én góré vagyok, ha nem tudnád. Két kezet mos. Másnak is van szatyra, apukám! Sose fájjon emiatt a fejed, így hát bőven jutott minden, dúskálkodlak a különböző csemegékben, hozott Eszter eredeti skót whiskyt is, s néha óriási sétakocsikázást rendeztek. Pistikének voltak maszek autósai, akik rábízták a kocsijukat, hogy figyeljen a szerviznél, előfordult, hogy javítás után elkérte a kulcsot azzal az ürüggyel, hogy kipróbálja, s ilyenkor Eszterrel felruccantak Budapestre. A benzint a trilaj fizette természetesen, a vacsorát és az italt meg Eszter, mert neki mindig volt pénze. Amikor egyszer megkérdezte a fiú tőle, hogy honnan, elbiggyesztette a száját, s azt mondta: „Ne üsd bele mindenbe az orrodat!” — Ha férfiaktól kapod, akkor én kiszállok! Érted? Én nem leszek strici. Eltartott. — Jó, jó, megnyugtatlak, nem férfiaktól kapom, s nem vagy eltartott, az én édes, drága Pistikém vagy! Esküszöm! így altatta el a néha-néha fellobbanó gyanújának halvány lángját az asszony, aki elegáns volt, Pesten varratta a ruháit és a Váci utcában csináltatta a cipőit Jó volt mellette. Mintha langyos vízben ülne nyakig, elbágyasztotta Eszter jelenléte, megszokta a finom cigarettákat, italokat, a kaviárt, s azt hitte, hogy ennek így kell lennie, hogy ez így természetes, hogy ez neki végeredményben jár, mert fiatal, mert belevaló, csinos fiú, intelligens és mert tulajdonképpen ez az Eszter egy olyan nő... * A tél korán beköszöntött, egy reggelre térdig jártak a nóban. Aztán engedett a hideg szigora, latyakká vált a szűzi fehérség, eső váltotta fel a havazást Makacs szelek fújtak kitartóan Pusztaiak felől, mert mindig onnan fújtak, mintha a puszta küldte volna a szeleket, a hideget a város rémisztésére. László unatkozva előbb a tévét nézte, majd amikor mérgesen elzárta az unalmas, gyenge műsort szidva, könyvet keresett a polcon. Az olvasásba is csakhamar beleunt, járkálni kezdett a szobában. Dühös volt. — Megöl az unalom ebben a rohadt kisvárosban — fakadt ki végül. Ica kissé csodálkozva emelte rá kerek szemét, s megszeppenve kérdezte: — De hiszen, ha most otthon lennénk, Pesten, akkor se tudnál mit csinálni, Sándor. Ilyen időben hová lehet menni? Eliehettünk volna a színházba, kértelek is, vegyél jegyet ... — Mindent csak én! Vegyél jegyet, foglalj asztalt Ennyit te is megtehetnél. Azt hiszed, hogy csak te dolgozol? Nyakig vagyok a gonddal. Belefulladok már ebbe az átkozott vállalati szemétbe. — Miért nem tisztítod meg a szeméttől ? — Eh, mit értesz te ehhez — mondta gorombán, de nyomban megbánta, s békítőleg hozzátette: — Ez nem aszszonyoknak való, Icám. Kérlek, ne ártsd magad ebbe Arra is mióta kérlek — fogta köryörgöre a hangját—, hogy hagyd ott az állásodat. Hagyd a csudába. Ülj inkább a zongorához. Olyan régen nem zongoráztál. Vezesd a háztartást. Főzzél. — Akarod, hogy zongorázzak egy kicsit? — Megkérnélek. Ica a zongorához ült, de mielőtt rárebbent volna a keze a billentyűkre, megcsörrent a telefon. Kettőt csöngött, aztán elnémult. László felkapta a fejét. Üzenet. Szive a torkában dobogott, határtalan boldogság járta át egész testét. Ágnes üzent. Ágnes szereti! Ágnes várja! (Folytatjuk.) (19.) ILLÉS SÁNDOR (jÁc fecbPrész cíáPíQ SzáPPnaPz Madar Nemzet 30 éve történt A Szabadság-híd újjászületése 1946. augusztus 20-án jóval 10 óra előtt százezres tömeg gyűlt össze ,a Gellért téren, s a Duna túlsó partján. Ünnepelni, születésnapot köszönteni jöttek el mindazok, akik közreműködtek a híd újjáépítésében. A fővárosiak tízezrei között ott álltak azok is, akik elevenen emlékeztek a dörgő robajra, amikor 1945. január 16-án a Ferenc József-hidat a német fasiszták felrobbantották. A régi Ferenc József-híd építése 1894. szeptember 1-én kezdődött. Faállványokról építették A Budát és Pestet öszszekötő új hidat 1896. október 4-én adták át a forgalomnak. A Ferenc József-híd 25 hónap alatt készült el. Ez volt a legrövidebb idő alatt megépített budapesti Duna-híd. A Lánchidat utánozza A híd vasszerkezetét Feketeházy János tervei alapján a Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) készítette. A híd külső formájában a Lánchidat utánozza, de statikailag nem lánchíd, hanem Gerber-rendszerű. rácsos híd, hossza: 333,60 méter. Amikor a németek a hidat felrobbantották, középső 175 méter hosszú nyílásból 140 méter hosszú rész a Dunába zuhant. A pesti és a budai oldalnyílás állva maradt. A budai oldalnyílás a harcok során bombáktól és belövésektől súlyosan megsérült. Emiatt, s részben a híd végén elhelyezett, s a híd eredeti alakjában szükséges 600 tonna ellensúly hatására leszakadt. A főváros felszabadulása után a szovjet hadsereg műszaki csapatai a hidat ideiglenesen megépítették. A középső nyílásból hiányzó 140 méter hídrészt hajókra épített faszerkezettel pótolták. A leszakadt budai hídrészre szintén fából építettek egy ideiglenes áthidalást. Ez a szükséghíd 1946. január 10-ig teljesítette feladatát. Ugyanis az erős jégzajlás a hajókon úszó hídrészt elszakította. Rövid időre megszakadt az összeköttetés Pest és Buda között. Csak néhány napra, mert 1946. január 15-én átadták a forgalomnak a Kossuth-hidat. A Kossuth-híd terveit a Közlekedésügyi Minisztérium irányítása mellett Mistéth Endre és Hilvert Elek mérnökök készítették. Az építést dr. Széchy Károly, a hídosztály vezetője irányította. Ugyancsak ő lett a Ferenc József-híd építésvezetője is. A Ferenc József-hídon az újjáépítés előkészítése 1945- ben megindult, de a tényleges helyszíni munka 1946 januárjában kezdődött csak el. A hídépítőknek 2300 tonna vasszerkezet pótlásáról kellett gondoskodni. A vasszerkezet gyártásához 1900 tonna új, 400 tonna régi vasanyag került felhasználásra (a régi vasanyagot az Erzsébet-híd roncsaiból nyerték). A vasszerkezet mintegy 70 százalékát a MÁVAG gyártotta le. Az újjáépítés helyszíni munkálatait három fő csoportra osztották. Először a ledőlt budai hídrészt emelték ki, s ezt követte a hiányzó vasszerkezetek építése, majd a régi híd megmaradt részein a harcok során keletkezett sérülések kijavítása következett. Munkában az úszódaruk Kik voltak a hídépítés részvevői ? A MÁVAG mellett ott volt a Kossuth-híd építésénél is közreműködő Kőbányai Gép- és Vasszerkezeti Gyár, ott készítették a kereszttartókat, hossztartókat, korlátokat, a gyalogjárókonzolokat. Amikor a parton készen állt a hatalmas vaskonstrukció, még hátra volt a 110 tonna súlyú, 50 méter hosszú középső rész beillesztése. A Ganz Hajógyárban rohammunkával megépítették a József Attila és Ady Endre nevét viselő úszódarukat. Ezek egyenként 100 tonna teherbírásúak voltak. Kiemelkedő technikai teljesítmény volt, amikor a parton összeszerelt vaskolosszust a daruk milliméter pontossággal illesztették a helyükre. Az új úszódarukra a hídroncsok eltávolításában és a további hídépítésben nagy szerep várt. Aszfaltozók, kőfaragók, sínépítők, festők tömege dolgozott a hídon, hogy minél előbb átadhassák a forgalomnak. Különösen fontos volt ez azért is, mert a Kossuth-híd teherbíró képessége —■ négyzetméterenként 300 kilogramm — csak meghatározott forgalmat bonyolíthatott le, s ez a híd villamosközlekedésre nem volt alkalmas. Közeledett az átadási határidő, 1946. augusztus 20-a. Megfeszített munkát kellett végezni, munkásnak, mérnöknek egyaránt. A munkások a rossz ellátási viszonyok ellenére többet dolgoztak, mint bármikor. Voltak olyan építési szakaszok, amikor három hétig vasárnapi pihenő nélkül napi 14 órán át végezték a munkájukat. Fizetésüket értéktelen milliárdokban kapták. De ez sem számított. Új tábla a hídpilléren , eljött a nagy nap. 1946. augusztus 20-a. Délelőtt 10 órakor százezrek álltak a két parton, s a Himnusz hangjai után Major Tamás elszavalta József Attila A Dunánál című versét. A Közlekedésügyi Minisztérium hídosztályának vezetője jelentette a köztársasági elnöknek s a miniszternek, hogy „a feladatunkat becsülettel végrehajtottuk. A romboló fasiszták által esztelenül elpusztított híd a régi formájában elkészült.” A hídosztály vezetőjének jelentése vázolta az építés nehézségeit is. Döntő szerep jutott a Közlekedésügyi Minisztérium nagyszerű mérnökgárdájának, a közreműködő üzemek mérnökeinek, munkásainak. Tildy Zoltán köztársasági elnök — Gobbi Hilda Szózat-tolmácsolása után — az alábbi szavakkal adta át a hidat: „Hirdesse ez a híd a magyar dolgozók dicsőségét és segítsen át bennünket a tisztább, igazabb, szebb Magyarországba.” A hídpilléren tábla hirdette: a Magyar Köztársaság a Szabadságról nevezte el a hidat.. A tömeg örömujjongásában hallani lehetett az első villamos hangját, amely Pest felől Budára indult. A Szabadság-híd újjászületése a felszabadulás után megindult újjáépítő munka fontos láncszeme volt. Átadásával a két városrész, illetve az ország két része között jelentősen megjavult a forgalom. Dr. Németh József 5