Magyar Nemzet, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-08 / 158. szám
i Hírnév és tudomány Petz Aladár A MŰTŐASZTAL közepén már mély ételaltatásban feküdt a gyomorfekélyes fiatalember, akinek gyomra egy részét el kellett távolítani, amikor az orvosok elfoglalták helyüket a műtőasztal mellett. Külön kis asztalkán, fehér kendővel letakarta, feküdt az új műszer, mintegy várná a leleplezését. Miután a beteg hasbőrét jóddal dezinficiálták, betakarták fehér kendőkkel. Kivéve a 15X4 centiméteres részt a köldök és a szegycsont között, az úgynevezett műtéti területet. A klinika igazgatója, Kuzmik Pál professzor, úgy tartotta, hogy neki kell először Petz műszerét alkalmaznia. Petznek azonban szabad volt segédkeznie. A HAS MEGNYITÁSA után hamarosan megtalálták a fekélyeket a gyomor kimenetele közelében. Ezt a beteg részt kellett eltávolítani. A megfelelő erek lekötése után következett a Petz-féle gyomorvarrógép első „fellépése”. Kuzmik kezébe vette a műszert, melyet leginkább lapított kettéhasított csövezetű revolverhez hasonlítanék. Megforgatta. Kettőt hümmögött. Majd a nyitott csőr közé vette a gyomrot. Annak alsó harmadánál lassan bezárta a műszert. — Hic Rhodus, hic salta (itt van Rhodosz, itt ugorjál) — szólt a professzor s ezzel „elhúzta a ravaszt”, elsütötte a startpisztolyt. A ravasz az a kis kerék volt, melynek forgatása nyomán az ezüstkapcsok benyomultak a gyomor falaiba, s összekapcsolták őket, mint két papírlapot. Kuzmik óvatosan kinyitotta a műszer szárait. Abban a pillanatban — ami különben Petz Aladárnak nem jelentett újat — láthatóvá váltak a gyomor falában két egyenes sorban az ezüst kapcsocskák. A kapcsok hermetikusan zártak. Mindenki fellélegzett. Kuzmik ezután a patkóbélre helyezett egy másik varrógépet. Az is kitűnően működött. Ezek után eltávolíthatta a gyomor beteg részét. A beteg 14 nap alatt felgyógyult. KÉTSÉGTELEN, hogy a műszer bevált a gyakorlatban. De hiányzott még a hivatalos elismerés. Erre a Magyar Sebész Társaság 1921. évi kongresszusán került sor. Petz kissé bizonytalan érzéssel lépett az előadói emelvényre Még fülében csengett a német sebészek gúnyos kacaja, amivel Cárl Ludwig Schleich beszámolóját kísérték 1892-ben Berlinben, amikor új találmányát, a helyi érzéstelenítést bemutatta. Petz bizonytalanságát növelte előadásának első perceiben az a tény, hogy a hallgatóság soraiban megpillantotta Hültl professzort, ölében a saját gyomorvarrógépjével. Előtte pedig nagy tömegben hevert műszerének prospektusa, melyet Hültl a hallgatóság számára kívánt rendelkezésre bocsátani. De hadd folytassam Petz szavaival: „ ... ezt aztán Hültl mégsem tette meg ... megnézte az általam bemutatott varratsorokat és az ő kössismert szeretetre méltó baráti modorában gratulált gépemhez, és azt mondotta nekem, hogy bizony az én gépem lefőzte az övét, mert ez sokkal jobb.” AZ ASZKÉTA külsejű, vékony, magas fiatalember 1923-ban felült a vonatra, táskájában a gyomor- és bélvarrógéppel és meg sem állt a németországi Tübingenig. Itt volt annak idején az európai orvosiműszer-gyártás központja. A mostani „Aesculap” gyár akkori tulajdonosa, Scheerer kereskedelmi tanácsos fogadta. — Rendben van. Átvesszük a gyártást. Ez persze még korántsem jelentett világsikert. Sőt. Csak most kezdődött el a nemzetközi haddelhadd. Minden úgynevezett szakembernek, aki a gyomorvarrógépet megnézte, volt róla néhány rossz szava. De Petz nem hagyta magát. A tudatlanságból vagy irigységből szólt érvekre szellemesen válaszolt. Például a húszas évek prominens londoni sebészprofesszorának, aki röviden „gyilkosnak” nevezte azt, aki Petz műszerét használja, így felelt: „Amikor Stockton és Darlington között annak idején az első angol vasúti vonalat megépítették, akkor Stockton (vagy tán Darlington?) város magistratusa csakis úgy volt hajlandó a vasúti pályatest megépítéséhez hozzájárulni, ha annak mindkét oldalán olyan magas palánkot emelnek, hogy a tovarobogó vonatot ne lehessen látni, mert nemcsak azok fognak megbolondulni, akik benne ülnek, de azok is, akik nézik.” Mikor pedig a drezdai orthopédtanár, Göckel a gyomorvarró gépet „túltechnizált”-nak nevezte és emiatt feleslegesnek találta, Petz így válaszolt. „Amikor 1793. év augusztus havában a párizsi nép örömujjongása között a levegőbe emelkedett a Mars mezőn Charliére professzornak első léggömbje, és mihamar a körülbelül egy óra járásnyira fekvő Genesse falunak a határában földre ereszkedett, akkor a falu jámbor lakosságát szörnyű rémület fogta el Némelyek azt hitték, hogy a Hold esett le, mások valami ismeretlen szörnyeteget véltek a szél által ide-oda görgetett, lassanként összekottyadó ballonban fölfedezni. Végül is a falu bölcsei elhatározták, hogy ezt a szörnyeteget pedig agyon kell verni, és ekkor vasvillákkal, cséplő-hadarókkal és egyéb hasonló szerszámokkal nekiestek a szegény ballonnak, agyonverték, széjjel szaggatták és még a rongyait is ló farkára kötözve, végighurcoltatták azt Genesse falu határában. Dr. Göckel magántanár úr ugyanígy járt el az én varrógépemmel, mint ahogy Genesse falu lakossága is agyonverte az emberi elmének egy produktumát, amelyről sejtelme sem volt, hogy az micsoda.” DE A HALADÁST az aggályoskodók nem tudták feltartóztatni. A moszkvai Veznyeszenszkij és Petrovszkij professzoroktól a német Martin Kirschneren keresztül egész a sydneyi Sir Ogilvieig minden jelentős sebész használta és használja a gyomor-, bélvarrógépet. ” Hogy a magyar Petz Aladár nevét mennyire megismerték a világon, azt hadd mesélje el ő maga: „Több év előtt egy angol őrnagy az autójával szerencsétlenül járt itteni városunk közelében, és hozzám hozták be combtöréssel. Ittléte alatt többször látogatták angol és amerikai katonaorvosok, és egy alkalommal egy amerikai tartalékos őrnagy-orvos látogatta meg Baltimore-ból, az ottani Johns Hopkins Egyetem egyik asszisztense. Mikor megkonzultáltuk az angol őrnagy esetét, akkor azt mondottam neki, hogy ő engem biztosan ismer. Sohasem volt persze azelőtt Győrben és nagyot nézett (talán azt is gondolta, hogy hirtelenül megbolondultam), és arca eleven kérdőjellé változott. Erre szerényen megjegyeztem neki, hogy van nekem egy gyomorvarró gépem, mire a mondat végét be sem várva, felragyogott az arca és felkiáltott: .Akkor maga a dr. Petz!’ Igen, mondom én, mégpedig életnagyságban.” Azt hiszem, nagyobb öröm nem érhette ezt a jóformán elfelejtett és kitüntetésekkel el nem halmozott sebészt. De nevét viseli egykori munkahelyet: a győri Petz Aladár kórház. Silló-Seidl György Kedd, 1 9 S 0-. ‘ j ú H u s 8;9 Mwr Nemzőt f Ittas járművezetők a vádlottak padján A legfőbb ügyésznek és a Legfelsőbb Bíróság elnökének két közlekedési bűnüggyel kapcsolatos törvényességi óvása alapján is messzemenően érvényesítette a legfőbb bírói fórum azt, hogy a törvény teljes szigorával kell eljárni a közlekedés szabályainak legveszélyesebb megszegőivel, az ittas járművezetőkkel szemben. Az 52 éves, budapesti lakos Biharvári János már harmadszor került ittas vezetés miatt a vádlottak padjára. Legutóbb a Dózsa György úton mutatta ki a szonda, hogy súlyos alkoholos állapotban vezet. A főváros egyik legforgalmasabb útvonalán este a világítást sem kapcsolta be, s az igazoltató rendőrök kérdésére arról sem tudott számot adni, miként került az autóba, s milyen úticéllal, hova kívánta vezetni személygépkocsiját. A Fővárosi Bíróság 6000 forint pénzbüntetésre ítélte, de mivel a járművezetéstől mindössze egy évre és hat hónapra tiltotta el, a legfőbb ügyész törvényességi óvást emelt a Legfelsőbb Bíróságnál. Az óvásnak helyt adott a legfőbb bírói fórum, s határozatában négy esztendőre zárta ki a járművezetésből. Indokolásában kiemelte, hogy a vádlott ismétlődően és nagyfokú felelőtlenséggel semmibe vette a közlekedés alapvető szabályait, részvétele a közlekedésben kiemelkedően veszélyes a forgalom biztonságára, s a korábban kiszabott enyhébb büntetések nem érték el a kívánt nevelő hatást. A 35 éves, hatvani lakos Kaszás András Hatvan belterületén ugyancsak súlyos alkoholos állapotban vezette segédmotoros kerékpárját. Még mielőtt nagyobb bajt okozhattt volna, „kiszűrték " a forgalomból. Róla is kiderült, hogy nem első ízben kapták rajta ittas vezetésen. A Legfelsőbb Bíróság elnökénél törvényességi óvása folytán a Legfelsőbb Bíróság megváltoztatta a Hatvani Városi Bíróság első fokon jogerőre emelkedett ítéletét, 5000 forint pénzbüntetésre ítélte, s két évre eltiltotta a járművezetéstől. Levél Sepsiszentgyörgyről Lapjuk böngészése közben a június 4-i számban találkoztam dr. Némethy Sándor írásával: „Az árvízi hajós emlékezetéhez.” Zika Klára korábbi, itt megemlített megemlékezését sajnos nem volt alkalmam elolvasni, ám úgy vélem, hogy dr. Némethy írásához, bővítményként — s tán a pontosság kedvéért is — néhány észrevételt kell csatolnom, éppen a Wesselényi-kép teljessége érdekében. Dr. Némethy írásának utolsó bekezdése így hangzik: „Végezetül — a nagy ember iránti érdeklődőknek — megemlítjük, hogy Wesselényi Miklós élete és munkái című kétkötetes monográfiájában (1905) dr. Kardos Samu kimerítően méltatja a nagy hazafi tevékenységét.” A történészkedő debreceni ügyvéd bizonyosan derék ember volt, amikor időt, türelmet és pénzt áldozott a két hatalmas kötet anyagának összehordásához. Vállalkozása elismerést és tiszteletet érdemel. Azonban azt is tudni kell, hogy elsődleges érdeme a sereg forrásanyag összegereblyézése, publikálása ketetében. Megállapításai, értékítéletei bizony gyakran pontatlanok, szaktudományos értelemben helyt nem állók. Ha már dr. Némethy a Wesselényi élete, műve, gondolatrendszere „iránt érdeklődőknek” figyelmét valóban méltó monografikus munkára akarta felhívni, úgy Trócsányi Zsolt — lapjuk egy későbbi számában említett— monográfiáit kellett volna emlegetnie. Monográfiája igazságokat felderítő, téves eszméket oszlató, óriási ellenőrzött adattömegre épített mű. Sajnos, mint oly gyakran, ezúttal is a példányszám körül a hiba: a nagy monográfia mindössze nyolcszáz példányban jelent meg, a szélesebb olvasótábornak szánt népszerűsítő átdolgozás is alig kétezer-háromszáz példányban. Ami Wesselényi Balítéletekről című, 1974-ben a bukaresti Kritérion Könyvkiadónál megjelent művét illeti, úgy ez hatezer-négyszázötven példányban látott napvilágot, majd egy évvel később a közérdeklődés hatására utánnyomásban még kétezer-hatszázötven példányban. Ha már az adatok kiegészítésénél tartunk, gondolom, holmi álszerénység nélkül megemlíthetem, hogy e sorok írójának Wesselényi című drámáját — a hős születésének 175. évfordulója alkalmából — 1971. december 25-én mutatta be a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház. A mintegy hetven előadásban játszott színművet a Román Televízió magyar adása filmre is vette. A dráma kötetben a Kriterion Könyvkiadónál jelent meg, Báthory-drámámmal egy kötetben 1973-ban. Végezetül jelzem, hogy a Móra Könyvkiadó felkérésére két évvel ezelőtt népszerűsítő szándékú életrajzot írtam Wesselényi Miklósról, melyet tudomásom szerint a kiadó elfogadott és meg is fog jelentetni. Levelemet a Wesselényi Miklós iránti tisztelet és alázat íratta. A zsibói bárói, hibái és tévedései ellenére, amikről éppúgy nem kell hallgatni, mint Kossuth, Széchenyi, Deák Ferenc stb „melléfogásairól”, a reformkori progresszió egyik legjelentősebb és emberileg legszínesebb képviselőjének tartom, akinek nemcsak emlékéből lehet és kell utókorának tanulnia. Veress Dániel Sepsiszentgyörgy Állami Magyar Színház Rédei László szegedi évei A túri tanár Szegeden töltött éveiről alig esik szó. Pedig Rédei László akadémikus, mondhatnánk, közvetlen tagjává vált a Reisz- Haar által létre hívott szegedi matematikai iskolának, és az itt eltöltött közel harminc éven át nagymértékben növelte a város és az egyeteme rangját tudományos munkásságán keresztül. Azontúl, főként Riesz Frigyesnek Budapestre távozását követően kiemelkedő tagja annak a matematikus „triumvirátusnak”, amelynek rangot Kalmár László (1905—1976) és Szőkefalvi-Nagy Béla adott (ad) munkásságával. Rédei László 1940-ben került a szegedi egyetem geometriai tanszékére tanszékvezető egyetemi tanári minőségben, és ezt a feladatát távozásáig, 1967-ig látta el, később az algebra és számelméleti intézetben. Tudományos, oktatói tevékenysége mellett a természettudományi karnak volt dékánja és prodékánja, az itteni matematikaiapjának társszerkesztője. Érdemeinek elismeréseként 1940-ben kapta meg a Kőnig Gyula-díjat, majd két alkalommal, 1950-ben és 1955-ben a Kossuth-díjat. A Munkaérdemrend arany fokozatát és a József Attila emlékérmet 1970-ben kapta meg. Az MTA levelező tagságot 1949-ben, a tagságot 1955-ben nyerte el, s emellett több hazai és külföldi társaság tagja. Rédei László akadémikus a geometria, az algebra és az algebrai számelmélet területén kifejtett munkásságával a legbonyolultabb kérdéseket is képes volt leegyszerűsíteni hallgatóinak, világos magyarázatai, tárgyalásmódja kiváló pedagógusi felkészültségét is igazolja. Szegeden eltöltött évei alatt kifejtett munkásságával, alkotásaival az itt kibontakozott nagy tudósok sorában méltó hely illeti meg őt, s változatlan fényben ragyog neve az itteni tudomány aranykönyvében. Dr. Bátyai Jenő FÉRFILAP! FÉRFILAP? FÉRFILAP ... Megjelent a N IKOKON legújabb száma! A szigorú „főnök”: Papp László, Gyarmati Dezső és Hegedűs Csaba olimpiai reményeinkről Pátoszmentes beszélgetés Haumann Péterrel Meglátni és megszeretni• Bágyoni Attila írása Chaplin és a nők Hitchcock krimi, hobby rovat, divatparádé AZ ADAM LEGÚJABB SZÁMÁBAN! Strandolás magyar módra Nagy örömmel üdvözöltem a nyári időszámítás bevezetését. Ennek az intézkedésnek van ugyanis az energiatakarékossági célokon kívül egy egészségügyi oldala is: mindenkinek mindennap egy órával több napsütés jut! Azt hiszem, nem is kell részleteznem az ezzel járó előnyöket. Amikor előrevittük az óramutatót, sok dolgozó ember gondolta, hogy ezután bizonyára több strandolási lehetőséghez fog hozzájutni. Hiszen a strandok este 7-ig vannak nyitva (a Nap szerint 6 óra!), így lehetségessé válik pár óra délutáni strambolás hétköznapokon is, azok számára is, akik napközben dolgoztak. Ez tehát az elmélet. És mi a gyakorlat? Valami egészen más. Hiszen nincs az a jó és hasznos intézkedés, amit a gyakorlatban el ne lehetne rontani. A főváros egyik legnagyobb strandfürdőjéről beszélek, a Szabadság strandfürdőről. Tapasztalataimhoz ki-ki Hozzáteheti a magáét is más strandfürdőkről. Itt tehát így áll a dolog: fél öt-öt óra tájban már kezdik leereszteni a vizet. Aki tehát ilyenkor érkezik, már fogyatkozó vízszintet talál. Hat órakor már csak pár centis a víz a medencékben, a vendégeket felszólítják a medencék elhagyására. Távozáskor újabb meglepetés: a kapuk is zárva vannak! Csak az öltözőhelyiségen végigzarándokolva, kerülővel lehet elhagyni a helyet, ahol fürödni szerettünk volna. Felmerül a kérdés: mit nyújtanak a 10 forintos belépőjegyért a zárás előtt két órával, 5 óra felé érkezőknek? Ha semmit sem, nem volna szabad ezt eltitkolni a vendégek elől. Már a pénztárnál meg kellene mondani nyíltan a vendégeknek: kérem, a víz leengedését már megkezdtük. Ez a figyelmeztetés nem hangzik el, a gyanútlan vendég pedig úgy tudja, hogy a strandfürdő 7 óráig van nyitva. Kérdés, hogy mit jelent ez a 7 óráig való nyitvatartás. Úgy gondolom, hogy legalább 6 óráig nem volna szabad a vízszintet csökkenteni. A jelenlegi gyakorlat óhatatlanul azt a gyanút ülteti el a vendégek fejében, hogy a kapuk korai bezárásával, vízleeresztés stb a fürdő dolgozóinak kényelmi szempontjait szolgálja. Ez pedig megengedhetetlen. A szolgáltatás minőségét nem szabad lerontani. A fürdő dolgozóinak munkaideje bizonyára nem 7 óráig tart, hanem tovább. Ha mégis 7 óráig tartana, az ellentmondást jelentene a 7 óráig való nyitvatartással. Jó lenne ezt a kérdést megnyugtató módon tisztázni, és megszüntetni a vendégek korai „kisöprését”. Dr. R. Qjv— // / Sportolók panasza Talán nem is ragadtam volna tollat, ha június 18-i számukban nem olvasom a turistaházakkal foglalkozó hozzászólást. De ez a levél újra felborzolta bennem a hétvége, mégpedig a kánikulás hétvége elszomorító élményeit, amennyiben „élmény”-nek lehet nevezni keserű tapasztalatokat. Úgy látszik, a „bakancsos-hátizsákos, régimódi’” tömegsport után a „vizesekre” is ráhúzák a vizes lepedőt. Mindkét tömegsport lelkesszei vagyunk évtizedek óta, így egyformán fájnak a hiányosságok. Sőt, bármily hihetetlen, nekem még az is fáj, ami nem érint közvetlenül. Két patinás, jól ismert, közszeretetben álló csónakos pihenőhely megszűnéséről van szó. Tavaly még mindkettő üzemelt, semmi jelét sem mutatva, hogy nem érik meg a következő nyarat. „Falatozzon Totyinál!” Ki ne ismerné ezt a kedves felhívást, aki a Szentendrei-sziget váci ágában húzza a lapátot. Most megdöbbenve láttuk, hogy a régen családias külsejű kisvendéglő ablakok, ajtók. Itt-ott tető nélkül tátog és várja a teljes megsemmisülést. Szabad ezt? Nem lehetne megakadályozni? Hol álljon meg a fáradt evezős egy falat ételre, korty italra, amikor a legközelebbi lehetőség csak Korányban, 8 km-rel feljebb kínálkozik? A Lupa-csárda nem kevésbé, ismert kedves hely volt, régebben híres jó halászlével. Nem akartunk hinni a szemünknek, zárva, a kertet felverte a derékig érő gaz. Az üdülőtelep lakossága és az evezősök népes tábora a ,,maszek” fagylaltokra van utalva, aki édességet, kávét, üdítőt is tart, de képtelen kielégíteni az igényeket. A Lupa-szigeten működik egy kisvendéglő, Közért-falatozó címen de oda csak csónakkal, vagy komppal lehet átjutni. Különben sem bírná pótolni a Lupa-csárdát, ahhoz kicsi. Ezzel nincs vége a szomorú sornak. A szentendrei szabad kemping és a vízisportolók igényeit volt hivatva kielégíteni az alig pár éve elült vendéglő alsó szintjén a büfé. Két óriási lakat vigyorog kárörvendően az ajtaján, noha itt igazán minden adottság megvan. A vendéglő nem az evezős-nadrágos sportolókat várja, nem is volna helyes. De hogy a természetkedvelőkre sehol sem gondolnak, az már mégiscsak sok. Megértjük, hogy nem telik új beruházásra, építkezésre, létesítményekre. De azt semmiképpen nem lehet megérteni, hogy a kevés meglévőt így elherdáljuk. Ideje lenne már megkeresni, ki a felelős a visszafejlődésért, de talán még jőbb ideje lenne keresni valakiket, akik azért legyenek felelősek, hogy megmentsük, ami van és a meglévő adottságok között tegyük vonzóbá az egészséges életmódot, a tömegsportot mindenki számára. Szentirmai Józsefné Budapest