Magyar Nemzet, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-08 / 158. szám

* Krupptól Fordig „Ezerféle lehetőség van arra, hogy kiadjuk a pénzt. , De megszerzésére csak kettő: vagy mi dolgozunk a pénzért, vagy a pénz dolgozik értünk.”(Bernard Bamch) „Nem az az igazi üzlet, hogy eladjunk valamit, amivel rendelkezünk, annak, akinek szüksége van rá. Az igazi üzlet: olyasmit eladni, amivel nem rendelkezünk, annak, akinek nincs szüksége rá.” (James Seligman) A múlt század, különösen a második fele, az ipari forradalom korszaka volt, amely az egész társadalmi szerkezetet megváltoztatta. Alig néhány évtized alatt hatalmas ipartelepek létesültek. Kialakult egy új embertípus: a gazdasági vezérek, a konszernurak és az iparbárók felső rétege. Ezek olyan hatalommal rendelkeztek, mint korábban a Fuggerek vagy a Rothschildok a pénz- és uzsoraéletben. Németországban Alfred Krupp nevéhez fűződik elsősorban a családi iparbirodalom megalapítása. Nem a történetét akarjuk elmondani, hiszen erről könyvek jelentek meg. Mindehhez csupán annyit, hogy mindössze 14 éves volt 1826-ban, amikor az apja meghalt, s reá maradt Essenben a kis acélöntöde-üzem, ahol mindössze hét ember dolgozott. Halálakor, 1887-ben már 21 000 munkás és tisztviselő ura volt. Az iparbáró mindenesetre becsülettel szólt egykori hét munkatársáról. Elhunyta előtt egy évvel megörökítette is a nevüket, akik mellette álltak, hozzáírva: „Ők és Alfred Krupp, összesen nyolcan voltak”. Fiát, az ifjabb Alfréd Kruppot csupán magas korára való tekintettel nem ítélték el a nürnbergi háborús perben, a nácikka való együttműködésért, helyette az örökös ült néhány évet , mert a család a hasznosságot vallotta eszményének. Az idősebb Alfréd Kripp feleségének egyik rokona Max Bruch, a múlt században elismert zeneszerző és karmester volt. Az iparbáró alig vett róla tudomást. Így vélekedett: „Ha Bruch műszaki ember lenne, nyilván hasznára válna az emberiségnek, így azonban, mint zenész, teljesen tartalmatlan életet folytat”. A rokont lenézte, hasznossági okból — a maga módján — mindazonáltal pártolta a művészetet. Hirdetést tett közzé, olyan zongoristát keresett, aki halkan játszik, jó a modora, kulturált, beszél néhány nyelven, s társadalmilag szalonképes. Lakást, teljes ellátást és havi ,háromszáz birodalmi márkát ajánlott fel a jelentkezőknek. E feltételeknek csak egyetlen zeneszerző és zongoraművész felelt meg: Engelbert Humperdinck, a „Jancsi és Juliska” szerzője. A Krupp-dinasztia is hivatalos elismerésre vágyott, éppen úgy, min korábban a pénzemberek, vagy az ugyancsak gyakorlati érzékű Werner von Siemens. Valamenynyiüket birodalmi báróvá nevezte ki az éppen trónon levő urakodó. Majdhogynem beigazolódott az, amit Immanuel Kant száz évvel korábban megírt: „Franciaország a divat hazája. Anglia a kedélyállapoté. Spanyolország az ősöké, Itália a fény és pompa, Németország pedig a címek országa”. Az egykori Poroszországban az egyik legnagyobb rangot — a báróságon kívül — így nevezték: Kommissionsrat. (Afféle megbízott tanácsos.) E címet Cárl Renz, a híres cirkuszigazgató is megkapta. Mindjárt össze is hívatta a társulatát. E rövid bejelentést tette: „Őfelsége kegyelméből mától kezdve Kommissionsrat a címem. De ha valaki így szólít, azon nyomban repül.” E rangkórság a művészeket általában nem mételyezte meg. Közéjük tartozott Ludwig Bösendorfer, a neves osztrák zongoraépítő is. Nagyon ellene volt kora külsődleges társadalmi szemléletének és átalakulásának. Szerény ember maradt a sírig. Közvetlenül halála előtt így rendelkezett: „A legokosabb az volna, ha fordítva temetnének el, így legalább nem kell majd forognom a sírban.” Ezt a kort valóban a hasznossági és a nyerészkedési elv jellemezte, főként Németországban és az Osztrák—Magyar Monarchiában. Hatalmas vagyonok alakultak ki, a politikai, gazdasági és társadalmi válságok ellenére, avagy éppen ezek következtében. Berlinben például egy azóta elfeledett bankár — ugyancsak német birodalmi báró — így büszkélkedett: „Az első húszezer tallér nyereségemről jobb ha nem beszélünk. De a többit tisztességesen szereztem.” Guedalla Philip angol történész találóan jellemezte ezt a korszakot: „A huszadik század tulajdonképpen nem egyéb, mint a tizenkilencedik század folytatása, bizonyos amerikai akcentussal.” Valóban, Amerika gazdasági föllendülése egybeesett földrészünk ipari forradalmának vívmányaival. Elsősorban a vasúttal. Ez tette lehetővé a természeti kincsek feltárását és kiaknázását. Különösen, amikor megépült a nagy országot átszelő vasúti összeköttetés az Atlanti- és a Csendes-óceán között. A'nagy mű 1865-ben kezdődött és 1876-ban fejeződött be. Itt is, mint Európában, néhány ügyes és gyakorlati érzékkel rendelkező család vette kezébe az Irányítást. Kezdetben az Astor-, a Carnegie-, a Morgan-, a Rockefeller- és a Vandersiut-dinasztia. Majd következtek az európai bevándoroltak, főként Németországból. A nyersanyag, a szén, az olaj, a fém, s természetesen a bank és a börze, a spekuláció határozta meg ezt a tőkés fellendülést. A társadalmi problémák háttérbe szorultak. Mindenki, aki birtokon belül volt, egyedül a maga jólétére és meggazdagodására gondolt. William H. Vanderbilt híres mondása volt: ,,A társadalom tehet nekem egy szívességet.. Amit Rothschild az európai pénzügyietekben és Krupp neve a német nagyiparban jelentett, körülbelül hasonló a Ford név is az Egyesült Államokban. Talán azzal a különbséggel, hogy Rothschild pénzelte a háborúkat, Krupp ágyúkat gyártott, a Ford-dinasztia pedig szállító eszközöket. Az alapító, Henry Ford feltehetően nem háborús célból, legalábbis a kezdet kezdetén. Utána — közvetve — ezek is harci eszközül szolgáltak. A századforduló idején az „automobil” jobbára játékszernek számított. Gyártották és forgalmazták ugyan már Európában, de több ország kormánya korlátozta törvénnyel a sebességét és az akkori KRESZ-szabályait. (Ma mosolyra ingerel, hogy például Bécsben egy lóerő, körülbelül hat kilométer volt a megengedett óránkénti sebesség.) Henry Ford volt az első, aki 1909-ben bejelentette, hogy megkezdi az úgynevezett „népautók"’ gyártását. Méghozzá futószalagon. Ez meg is történt. Nagy újításnak számított. Csupán egyféle típusra szakosította gyárát. „Tin Lizzie" volt a neve. Ford ezt így indokolta: ,,A vásárlónak megadatik a lehetőség, hogy a kívánt színben kapja meg ezt a kocsit. Természetesen azzal a feltétellel, hogy a fekete színűt választja." MUZSIKA Hallgatja a muzsikát? Olvassa a MUZSIKÁT! Júliusi számunk tartalmából: BREUER JÁNOS: Ki mit üt? (A tévé karmesterversenyéről) FEUER MÁRIA: Zenekarok Veszprémben (Országos Kamarazenekari Fesztivál) VÁRNAI PÉTER: Léhaság útja (Stravinsky-bemutató az Operaházban) FODOR ANDRÁS: Mozart—Bergman: Varázsfuvola ! Madar Nemzet TTini TTZVSZI TSO.TXT--SSSSJ A postarabló honvágya „Nem a büntetés a szégyen, hanem maga a bűntény.” (Herder) Rio de Janeiróban a Copacabanán mindennapos vendég az „Ouro Verte” nevű bárban egy középkorú férfi. Egykedvűen viszkizik egy másik férfival, aki a testőre. Nem vesznek különösebben tudomást róla, noha nemegyszer alaposan fölhívta magára a figyelmet.. Rióban megszokták a híres embereket meg a testőröket, miért legyen éppen a kivétel. Pedig ez a középkorú, ötvenéves férfi olyan „művet” hajtott végre, hogy egy időben a nyugati világ minden rendőrsége őt kereste, s milliókat adtak volna, ha valaki fölfedezi, s visszatoloncolhatják hazájába. Angliába Most már önszántából is szívesen menne. Föltéve, ha kegyelmet kapna. Ezért folyamodott néhány nappal ezelőtt a királynőhöz. A férfi ugyanis nem más, mint Ronald Biggs, minden idők egyik legnagyobb postarablója, aki bandájával — még emlékezhetünk — 1963. augusztus 8-án kifosztotta a London és Glasgow között közlekedő postavonatot. A bandát hoszszas nyomozás után kézre kerítették, de a 2,6 millió fontnak, amit raboltak, mindmáig nyoma veszett. A vezért, és értelmi szerzőt harmincévi börtönre ítélték .De miként a rablást, a szökést is alaposan megszervezte. Két év múlva ismét volt mit írni róla. „Ronny” Biggs nyomtalanul eltűnt. Hat évvel ezelőtt bukkant fel Rióban és persze az újságok első oldalán. Azóta sem tudnak eljárni ellene. A brazil törvények értelmében ugyanis azt a külföldit, aki ott él és ott születik fia, nem adják ki, márpedig Biggs Rióban újra megházasodott és brazil felesége egy fiúval ajándékozta meg, szerencséjére. Igaz, hetenként egyszer jelentkeznie kell a rendőrségen, nem kap állampolgárságot, munkavállalást , engedélyt, még jogosítványt sem, egyébként nem törődnek vele. Miből él? Nevetséges kérdezni, noha erre is van alibije. Azonnal egy filmet forgattak vele, lemezekre énekelt, s jelenleg éppen egy könyvön dolgozik, amely az év végén jelenik meg Angliában. ,,Pardon me", ez lesz a címe. Amilyen sajátosak a brazil törvények és az angol üzleti szabályok, éppoly egyéni véleménye van Biggs-nek is a tulajdonról. A postarablást máig sem tartja bűnténynek. Ő csupán egy „trükköt” alkalmazott. De hiszen az egész társadalom ilyen vagy olyan „trükkök” alapján él. „Olyan ez, mint amikor valaki bemegy a mosdóba, leveszi felöltőjét, a másik jön és magával viszi ", mondotta most az újságíróknak. Már 1949-ben efféle kisebb ..trükkel" kezdte. A börtönben hallotta társaitól, hogy a nagyobb trükkök jobban kifizetődnek. Így dolgozta ki a nagy hadi tervet. A rablást fegyver nélkül hajtották végre. Ő sohase lőtt volna emberre, mert az már bűntény. Egyedül a pénzüket akadta. Ennyire szereti a pénzt? Nos, a gazdagság sok mindenen átsegíti az embert. Vissza szeretne térni Angliába. Főként pedig a fiánakakar nevet szerezni és angol állampolgárságot. Vámos Imre Ezerötszáz modellből választanak a kereskedők A következő tíz nap alatt lényegében eldől, mit viselünk a jövő tavasszal és nyáron. A kőbányai vásárvárosban hétfőn ugyanis megkezdődött a hazai felsőruházati ipar hagyományos börzéje: a belkereskedelmi vállalatok itt választják ki azokat a modelleket, amelyeket a jövő évre megrendelnek. A felsőruházati cikkeket gyártó vállalatok és szövetkezetek 1500 modellből álló kollekciót kínálnak az 1981-es tavaszi-nyári szezonra. A férfi-, női és gyermekruhák jelentős része a jövő évi divat-előrejelzéseknek megfelelő színekben és fazonokban készült. A tervezők a kollekciók kialakításánál elsősorban hazai alapanyagok felhasználásával számoltak, s minden korosztálynak, a teltebb és a vékonyabb testalkatúaknak is, túlzásoktól mentes modelleket készítettek. A mintakollekció bemutatásával megkezdődtek az üzleti tárgyalások is, melyek során a kis- és nagykereskedelmi vállalatok kiválasztják azokat a modelleket, melyekre várhatóan rendelést adnak fel. Az év legnagyobb versenynapja a Kerepesi úti ügetőpályán július 13-án, vasárnap du. 2 órakor MAGYAR ÜGETŐDERRV NÉGYÉVESEK NAGYDÍJA MAGYAR ÉDESIPAR KUPA ajándéksorsolás a napi belépőjegyekre ki maradnak azonban azok a bányák, amelyek nem, zavarják az üdülőket, és nem tájromboló hatásúak. Megszűnik a tájromboló kőbányászás a keszthelyi hegyekben A balatoni üdülőkörzet regionális rendezési tervének megfelelően a pótolhatatlan természeti értékek és táji szépség megóvására a keszthelyi hegyekben fokozatosan megszüntetik a tájromboló kőbányászást. Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal és Zala megye part- és állami vezetői a közelmúltban együtt vizsgálták a zalai partszakaszon működő bányák helyzetét. Keszthely környékén 28, a mezőgazdasági üzemek gazdálkodását befolyásoló homok- és kőbánya van. Ezek közül egyet máris bezártak, és az év végéig további három helyen szűnik meg a tájromboló kőbányászás. A megállapodás szerint 1985-ig újabb tíz bányát szüntetnek meg, s elvégzik a rekultivációt. Meg Szabadság-híd ÉLELMES hírlapíró volt az a bizonyos Hidi Ferenc, aki a Ferenc József-híd avatása alkalmával kiderítette, hogy ez a karcsú acélköltemény a tizenharmadik emberi alkotás, amelyet a magyar fővárosban a császárról és királyról elneveztek, minden bizonnyal felső nyomásra. Bécsből keltek útra annak idején az ilyen óhajtások, amelyek inkább illettek parancsnak, mert a magyarok között mindig találtattak olyan kemény koponyák, akik nem bocsátottak meg Ferenc Józsefnek. A Millenium évében porcukorral borították be az egész Magyarországot, mint egy óriási tortát, amelyet valakinek a születésnapjára készítettek a cukrászok, s ebben az általános összeédesedésben nem keltett különösebb feltűnést Hidi Péter hírlapíró találmánya, nem is kelthetett feltűnést, mert egy ellenzéki lapocska hasábjain jelent meg, eldugva a honfoglalás ezredéves évfordulóját dicsőítő cikkek mögött. „Talán Hidi Péter neve sem volt igazi, feltehetőleg álnevet használt, amikor azt a felfedezését közzétette” — jegyezte meg Ráth- Végh István, a jeles kultúrhistóriai kutató, aki a hírecskét kiásta és közzétette egyik könyvében. A 13-as szám Arad óta baljós szám volt, a hidat — mint a Ferenc József nevét viselő tizenharmadik objektumot — egy ideig szerencsétlen hídnak tartották azok a hazafias érzelmű budai öregasszonyok, akik átjártak Pestre a Batthyány örökmécseshez, hogy kegyeletüket leróják a vértanú előtt. Később a legenda elporladt, a hidat a miléniumi avatás után még ötven esztendeig Ferenc József nevével illették, míg megfordult az idő, s minden műtárgyat, teret, utcát átkereszteltek, örökre száműzve azt a nevet, amelyet a halálos ítéletek alá kanyarítottak. AZ ELSŐ világháború után új nevezetességre tett szert a híd: a pillértornyait díszítő, öntöttvas turulmadarakra másztak fel az öngyilkosjelöltek, hogy onnét a Dunába vessék magukat, vagy csak egy,szerűen felhívják magukra a figyelmet s megvárják, amíg a tűzoltók kivonulnak és leszedik őket kényelmetlen lovagló ülésükből. A harmincas évek elején a pesti életre oly jellemző keserű-gunyoros forrott, hirdette, hogy „ahol az ember fölmászik a fára, a turul madárra ott van Budapest . ” A háborús pusztítás — baljós hiedelmek ellenére — a Ferenc Józse-hidat rongálta meg legkevésbé, szovjet utászkatonák és magyar munkások helyreállították ideiglenesen. Sokáig ez volt az egyetlen öszszeköttetés a két part között, a Gellért-szálló előtt kilométeres sorokban kanyargott az átkelő pesti és budai nép, később megépültek a pontonhidak, a Kossuth-híd, aztán a többi Dunába robbantott hidunk. Most a Szabadság-hídra vonult át az a harcedzett gárda, amely már kétszer bizonyított, a Mártírok útja, Margit-híd átépítésével vetette meg az alapjait annak a munkastílusnak, amely egyöntetű elismerést aratott, később a Petőfihídon folytatódott s most harmadik erőpróbaként a Szabadság-híd átépítésére vállalkozott, mintegy közbeiktatva a Petőfi-híd és az óbudai Árpádhíd átépítése, kiszélesítése között, mert a következő naptári év első napjaiban már a meszszi Óbudán dolgozik a hídépítők bandája, hogy atervezett teljes szélességűre építse át az erősen megrongált hidat, amelyre a város táguló határai, az ipar követelményei, s a közlekedés igényei szerint olyan nagy szükség van. ÚGY TETSZIK, a szemlélő a iy vélekedik, hogy az összekovácsolt gárda jelen pillanatban kettős megosztásban dolgozik, mert a fővárosi tanács úgy határozott, hogy a Boráros téri aluljáró rendszert folyamatosan tovább építik, a Petőfi-híd alsó mázolási munkálatai 82-ig elhúzódnak, a Szabadság-hídon tehát kevesebb a létszám. Ez azonban a csalóka látszat mert a Szabadság-híd kisebb munkaterület, mint volt, a Margit, vagy a Petőfi, itt tehát csak az a keménykötésű „műtőszemélyzet” dolgozhat egyelőre, amelyre a föltárás nehéz művelete hárul. Tudjuk, hogy a Szabadsághidat a háború után elvégzett, hevenyészett gyorsjavítás után egyszer már átépítettek, ám akkor az ellensúly-rendszert nem bolygatták meg, következésképpen talán senki sem tudja — legalábbis nem tudta az átépítés legelső szakaszában —, hogy mit rejt a föld mélye a Tolbuhin kenti pesti hídfőben és a Gellért rakparton, ahol nemcsak a fontos közlekedési csomópont időleges kikapcsolása okoz gondot, de a Gellért-szálló is, amelyet éppen az idegenforgalmi főidényben kellett bizonyos mértékig elrekeszteni, vagy kirekesztet a forgalomból, megszüntetve jó néhány parkolóhelyet, ahol a külföldi vendégek autói megállhattak. Ez annál, nagyobb megpróbáltatást jelent, hogy a szálló homlokzata előtt mindössze ti--rkét kocsi számára van hely. Kényelmetlenség nélkül építeni azonban olyan nehéz feladat, amelyet még aligha oldottak meg, különösen ha olyan sürgető munkálatot kell elvégezni, lemondva a közlekedési csomópont kellemes és kényelmes átszállóhelyeiről, az autók parkolásának kényszerű könnyebbségéről, arra a néhány hónapra , amíg az átépítés tart. Június 16-án hajnalban „ugrottak neki” a legendás hírű építők a Szabadság-hídnak, amikor a bajuszokon meg alig száradt, meg a Petőfi-hídon átgurított, és csapra vert söröshordók tartalmának fehér habja. A közelség és a munkák sürgőssége miatt a felvonulási épületek ott maradtak a Petőfi-hídnál. HARMADIK hete folyik tehát a munka a Szabadság-hídon, ez a munka, amelyet a legnagyobb műgonddal kell elvégezni, a feltárás és a kortünetek megállapítása. Ehhez olyan felkészültség s olyan lépésről lépésre betartott ellenőrzés szükséges, mint egy igazi műtétnél, amikor emberéletről van szó. A feltárás első szakaszában már megállapítható, hogy a valóságos helyzet rosszabb, mint amit vártak. A híd teherbírása meg a biztonsági határokon belül volt, de az elöregedés, a korrodálás, az alkatrészek elfáradása olyan helyzetetet teremtett, hogy tovább nem lehetett várni. Rohammunka kezdődött, a szó kellemetlen csengésétől eltérő módon, olyan rohammunka, amelynek minden mozdulata előre ki van számítva, s a roham nem kapkodást, hanem feszes fegyelmet, óramű pontosságot jelent, s azt a nem csekély követelményt, hogy minden és mindenki — tehát ember, anyag és szerszám — abban a pillanatban legyen ott, amikor és ahová rendelték. Ezt így leírni nagyon könnyű, de el kell tölteni egy félórát a diszpécser szobájában, hogy az ember megértse: itt az a magas rendű szervezés működik, amelyet méltán illetett elismerés a Margit-hídon és a Petőfi-hídon. AMIKOR ezek a sorok napvilágot látnak — szoktuk volt kezdeni az izgalmas tudósítást —, amikor ezek a sorok napvilágot látnak, a legizgalmasabb feladatnál tartanak. Bontják, feltárják és elemzik az ellensúlyrendszert, megállapítandó, hogy mit kell újjáépíteni, cserélni, vagy mi maradhat a helyén okszerű javítás után Mindez időt rabolna, de mindenre jut idő, itt és most semmit sem szabad elhamarkodni. Jellemző Budapest éberségére — amit már a többi építkezésnél is megfigyelhettünk —, hogy akadnak most ,s kibicek, ráérő emberek, főleg nyugdíjasok, akik önkéntes ellenőrként csellengenek a helyszínen, értesüléseket csípnek fel és továbbítanak. Legutóbbi látogatásom alkalmával egy mérnök köpenyes fiatalember és egy idősebb szakmunkás vizsgált egy fémdarabot a budai hídfőben, amikor egy jellegzetes kibic sündörgött oda és megkérdezte: — Piszmogunk, uraim, piszmogunk? De a választ nemvárta meg. Baráti Géza Föltárás ben, 1989, jz Hős 8.