Magyar Nemzet, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-28 / 228. szám

Magar Nemzet A dokumentarismus demok ra tism Kamerával a kézben száguldozott az események színhe­lyei között 1968 forrongó Párizsában Jean-Luc Godard, hogy filmszalagra rögzítse a legvalódibb, legforradalmibb valóságot. A kezdetben az „amerikai mozi”-ért rajongó, majd a francia új hullám hátán önálló filmhez jutott Godard ugyanis ráéb­redt arra, hogy a film a valóságnak milyen döbbenetes doku­mentuma. „A film nem más, mint percenként huszonnégyszeres igazság” — hirdette, s túlzó indulatai elvetették később egé­szen addig, hogy úgy találta: nem is szükséges a rendezői beavatkozás, a lefilmezett valóság önmagában is elegendő. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején jelentkezett magyar dokumentarista filmiskola tagjai közül kevesek vall­ják Jean-Luc Godard-t eszmei atyjuknak, de tagadhatatlan, hogy eredményeikben és a filmeket övező eszmerendszerben felismerhetők godard-i hatások is. Ezeket az eredményeket el­ismerendő, tartotta kollokviumát a héten épp Budapesten a FIPRESCI, a filmkritikusok nemzetközi szövetsége, s tűzte napirendjére — a magyar dokumentarista irányzat filmjeit választva illusztrációképpen a vitához — a dokumentum és fikció filmbéli helyének kérdését. Többen el is mondták e tanácskozáson, hogy már a filmtörténet klasszikusai is hasz­náltak dokumentarista megoldásokat a század húszas-harmin­cas éveiben, de igazi harci fegyverré Magyarországon lett, magá­val hozta a közelebb hajolást a hétköznapokhoz, amolyan Arany János-i — „Jelennek i­, ki a jelenben él” — szellemben. Mérhetetlenül fontosakká lettek ezekben a kezdeti filmekben — a Jutalomosztásban, a Fagyöngyökben, a Filmregényben — az életünk minőségét meghatározó, apró, hétköznapi jelenségek, amelyekből az egész kép is előhívható volt. A magyar doku­­mentarizmus — amely mára már, a kényszerű fejlődés során egyfajta pszeudo-dokumentarizmussá, fikcióval keveredő doku­­mentarizmussá lett — vállalta azt is, hogy az igazi dramatur­gia nélküli, megszerkesztetten valóságot amúgy nyersen, a folyamatok valódi ritmustalanságát is érzékeltetve rögzítse filmszalagra. Következett ez — hangsúlyozták külföldi kritiku­sok is a budapesti tanácskozáson — a valósághoz való mind teljesebb ragaszkodásból, de jelezte egyúttal a zsákutcát is, amelybe a dokumentarizmus ak­kor futna bele, ha nem venné fel fegyvertárába a fikciós megoldásokat. Kényszerű és tör­vényszerű volt e továbblépés, de fejlődést hozott a bizonyság ra a fikció és dokumentum „keveredésével” elkészült Családi tűzfészek, Cséplő Gyuri, Békeidő vagy a Harcmodor —, s nem pedig hanyatlást. A magyar dokumentarista iskola egy nagyon jelentős voná­sát­ azonban nem világította meg a budapesti FIPRESCI-tanács­­kozás. E filmkészítési módszer szakított ugyanis a filmezés korábbi arisztokratizmusával. A dokumentaristák nem hiszik a titkok felkent tudóinak a rendezőt, az írót, a dramaturgot, nyitottak az élet iránt, s hagyják, hogy a történet szereplőiül kiválasztott amatőrök —­ élettapasztalataik, tudásuk, élmé­nyeik alapján — formálják, alakítsák a történetet. A filmkészí­tés folyamatába ezzel valamiféle sajátos filmdemokratizmus lépett, mert csak ez garantálhatja igazán azt, hogy a film az igazat mondja, s ne csak a valódit. Godard is gondolt már erre a hatvanas évek­ végén. A provokáló film című tanulmányában ki is fejtette: „írás közben csak egy valaki tarthatja a tollat, mert hiába tartanák negyvenen, semmit se sikerülne leírni. A felvevőgépbe se nézhetnek negyvenen, hanem csak egy vala­ki. Az viszont mégis nagyon szép lenne, ha a forgatás előtt ez a negyven ember megvitatná a dolgokat...” E demokratiz­mus valósult meg a magyar dokumentarista módszerben, s eredményez vitára, eltöprengésre mindig ingerlő filmeket. V. P. Egy n­arholtdílas útikönyv fejezetei A Szent Antilla tó vize bárso­nyos és nem annyira hideg, mint amilyennek a közhit tartja, a hegyeken pedig, ame­lyek közé jókedvében csöp­­pentette az Istert, egyenes de­rékkal állnak égnek a fenyők, mintha parancsuk volna a magányos kicsi lány őrzésé­re, a csend és a háborítatlan­ság szavatolására. A parton nincsenek kabinok, a meg­mártózni szándékozó bokor mögé kucorodva cseréli für­dőnadrágra a gatyáját, ha azonban beúszik a tó közepé­re minden kényelmetlenségért kárpótolja az az ujjongás, amely ott bent úrrá lesz a lel­kén. Tarquiniában, a Rómától körülbelül 100 kilométerre fekvő ősi etruszk városban, ahol az embernek a síremléke­ken elfekvő kőasszonyoktól, ezektől az életük legjel­lemzőbb mosolyával évez­redeken át tündöklő hal­hatatlan lényektől alkalma van megtanulni, hogy a ha­lál mennyire az élet szerves része, van egy kis zegzugos, szűk középkori utca. S ebben az utcában egy hentesmester, aki hetente legalább egyszer nyársra húz és azon meg is süt egy jókora malacot. Állvá­nyostul, nyársastul együtt te­szi ki az utcára és ott méri szét. A helybeliek sorba áll­nak, mert nemcsak a ropo­gósra sült malachúsból, ha­nem az ősi szokás öröméből is kívánnak részesedni. Tőserdő Lakitelek mellett van a Holt-Tisza partján, ősi táj. Honfoglaló apáink léptethettek bele ilyenforma zsombékos-szittyós vízi vilá­gokba, mocsárerdőkbe annak idején kistermetű mokány lo­vak hátán, s manapság, ami­kor nyári vasárnapokon, ün­nepeken az autós kirándulók elözönlik a vidéket és megtöl­tik a parkolóhelyeket, meg a durván ácsolt nagy pajta-ven­déglőket és némi áhítattal eszik a birkagulyást s kora délutánra már a bandák is előkerültek és húzzák elszán­tan, úgyszólván egyszerre él­vezhető a magyar honfoglalás minden áldása. R­ouenban, a kőfaragás mes­terművének tartott szé­kesegyházáról is híres francia városban, ahová szabad bejá­rásuk van már az Atlanti­óceán szeleinek és fél­langyos esőinek, a főútvonaltól jobbra egy pindurka kis téren, ame­lyiken a távolsági buszok csak üggyel-bajjal tudnak kikötés után megfordulni, van egy kis szálloda, s ennek a tulaj­donosa magától értetődő mo­solygós kedvességgel üget át a szomszédos pékhez, boltoshoz, hogy friss anyagból tálalhassa egy-két szem vendége elé a szoba árába beleértett regge­lit. Egyszerű nyájasságával el­­téphetetlen kötelekkel köti össze saját személyét, kis egy­emeletes szállodáját, előf­üg­­gönyös városát a világ mesz­­szi tájairól betoppant vendé­geinek emlékezetével, s élesz­ti azt a már kihunyófélben le­vő tüzet, amelyik a vándorlás ősi tüze, s amelyiket azelőtt ott gyújtották meg, ahol befo­gadták valaki úti embert és le is ültették mellé. Varsóban, az Óváros főte­rén van egy kis múzeum, a Varsó történetét őrző múzeum, ahol kérésre vetítéseket is tar­tanak, kellő számú jelentkező esetén kívánság szerinti nyel­vű kísérőszöveggel vetítik le a varsói felkelés dokumen­tumfilmjét, s mindig akad a nézők között érzékeny lelkű turista, aki nem bírja elvisel­ni és nézni a sok halált, az iszonyatos mértékű szenvedé­seket, a heroizmus egekbe csapó lángjait és kimegy a térre még mielőtt a film az ugyancsak gigászi méretű új­jáépítési fejezetéhez érkeznék, s megáll ott azon a helyen, amelyikhez kiégett, majd új­jáépített házaival a filmen is találkozhatott volna már, s mire a többiek is kitámolyog­nak sűrű sóhajok közben, ő már meg is vette a tér szám­talan művészétől vagy mes­teremberétől a rátukmált mű­tárgyat, csecsebecsét. Aztán pedig, mivel­­ neki már az is van, képeslapot kezd kö­röztetni csoportja tagjai kö­zött. A képeslap az ódon han­gulatú szép teret ábrázolja, csak éppen az nincs ráírva, amiről ezek a falak beszél­nek, ezzel a múzeumi háttér­rel, hogy az élet legyőzhetet­len. I­lyen utcai művésztelep az­tán például Rómában is van több is, s ezek közül az egyik legelevenebb a Spanyol lépcső. Ez is a szix téma ter­mészetesen a maga bordó, fe­hér, piros virágcsodáival, de ez mégis elsősorban a világ ifjúságának nemzetközi talál­kozó helye, nemcsak azért, mert a nézelődő áradatban minden lehetséges emberi bőr­szín képviselve van, hanem mert a kiállító művészek közt is ugyanúgy. Ifjú arab kézmű­ves bőrt ver, táskát árul az olasz, szegecsel valamit a né­ger, ám egyszer egy áprilisi va­sárnap délelőttön mégis egy apjával, anyjával sétálgató ja­pán csöppség, egy négy-öt éves kisfiú keltette a legna­gyobb meglepetést. A kisfiú olyan csodaszép volt, hogy még a fényképezőgépükkel el­foglalt turisták is­ észrevették, s oda hagyták volna érte az otthon majd színes dián is mu­togatható világcsodát, hogy lencsevégre kaphassák, a fiúcska azonban éppen olyan virgonc volt, mint amilyen csodaszép és minduntalan ki­siklott a Leicák, Minolták, Hasselbladok látómezejéből. Lehetne mindez egy szí­nes, eleven útikönyv egy-egy fejezete? Meg lehetne ezt ír­ni regényes formában? Sajnos nem. Igaz ugyan, hogy a kü­lönféle utazási vállalatoknál támogatásra találna, igaz ugyan, hogy a nagyközönség is talán szívesen olvasná, hiszen a nagyközönség szereti a kel­lemes, békés úti élményeket, a saját magáét is, meg a mások által megélteket is, az az agy azonban, amelyik ezeket az él­ményeket elraktározta, az a szem, amelyik ezeket a tája­kat és városrészeket látta, lá­tott mást is, és elraktározott más élményeket is. Újságot is olvasott, rádiót is hallgatott és a tévéhíradót is meg-megnéz­­te, ezt a tüzért felrűzni pedig csak akkor volna képes, ha újságot közben nem olvasott volna, rádióhíreket nem hall­­gatott volna, s ha nem látta volna egyidejűleg és nyomban azt a sok borzalmat és vad esztelenséget is, amely mindig és mindenkor túlhar­sogta, befüstölte, elrondította és érvény­te­lení­tette a világnak ezt a nyájas, tiszta, békés or­cáját. Róma nemcsak a riadóko­csik szüntelen vijjogásától volt elviselhetetlen azon a vasár­napon is, de este például a Főposta hatalmas üvegtáblái mögé felállított televíziókon az amerikaiak balul sikerült iráni rajtaütésének hírét és kom­mentálását nézhette az ember, meg az összecsődült olaszok arcán a félelmet: világhábo­rú? Akármilyen csendes, bé­kés ősi tájon jár is az ember, fegyverropogást mindenütt hallani. De még, ha azt ép­pen nem is, az emberi szen­vedés, a kiszolgáltatottság mindig és mindenütt kidugja a fejét az ősi kapualjak alól, egy-egy jajszót mindig odarö­pít a szél, s hiába keltél ki megifjodva a hús, tiszta tóból, ha odafent az országútnál egy el­rebbenő asszonyra találsz, aki azt az autóbuszt simogatja, amellyel ideérkeztél, s amely­re egy kerek embléma van festve a Petőfi Színház, Veszp­rém. Nyem, ezt az útikönyvet saj-­­­­ nos nem lehet megírni, pe­dig de nagy kedvem volna rá. Ha meg tudnám írni, még ta­lán azt a következtetést is el tudnám hessegetni magamtól, aminek levonására így szó sze­rint rá vagyok kényszerítve, hogy tudniillik a világgal tény­leg valami nincs rendben. Csurka István A pákozdi győzelem napján Százharminckét esztendeje immár, hogy Petőfi­ Sándor versbe öntötte ujjongó örö­mét, s így lelkendezett: „Fut Bécs felé Jellasics a gyáva, / Seregenek seregünk nyomá­ba”. Pákozd 1848. szeptem­ber 29-e azóta is dicső em­léke, büszkesége hazánknak, néphadseregünknek. Pedig az előzmények ismeretében vá­ratlan volt a győzelem a Pá­­kozd-Sukoró közötti dombon. 1848. június 11-én Kossuth Lajos ugyan pátosszal teli szavakkal borul le a „nem­zet nagysága előtt”, amikor a magyar országgyűlés megsza­vazza a nemzeti hadsereg fel­állításához szükséges pénzt, de a magyar kormány még augusztusban is — ismerve erejét, pontosabban csapatai gyengeségét — a kiegyezést keresi a bécsi udvarral. A pá­kozdi sereg mégis fényes győ­zelmet arat. Jellasics meg­szegve a háromnapos tűzszü­netre vonatkozó egyezséget — seregével elmenekül. A forradalmak utáni „csendes Európában” esett át az önálló magyar honvédsereg a tűzke­resztségen. Ilyenkor szeptember végén gyakorta idézzük fel a száz­harminckét esztendővel ez­előtti napokat. A múlt hala­dó katonai hagyományait a magyar néphadsereg alakula­tainál, a munkásőrségnél, a határőrségnél, a rendőrségnél következetesen ápolják, s ha­gyomány az is, hogy éppen ezen a napon tüntetik ki azo­kat, akik élenjártak a szolgá­latban — ezzel is emelve az emlékezés ünnepélyességét. És ilyenkor, szeptember vé­gén önkéntelenül adódik a kérdés, mai néphadseregünk tisztjei, tiszthelyettesei, sor­katonái, a többi fegyveres testület tagjai vajon ugyan­úgy helyt állnának-e, mint 1848-as elődeik. Példák soka­ságát lehetne felhozni arra, hogy amikor szükség van rá, megbirkóznak mindenfajta feladattal. Ezt mutatják ki­képzési eredményeik, ezt tá­masztja alá harckészültségük színvonala. S ahol szükség van rá, segítenek az építő­munkában, betakarításban, ott vannak a nagyberuházá­sok létesítésénél. Fegyveres testületeink szervezettségé­ről, fegyelméről, helytállásá­ról a legutóbbi árvíz idején is fogalmat alkothatott az or­szág, hiszen percnyi késede­lem nélkül érkeztek meg az alakulatok a gátakra, mente­ni embert, értéket. Nem titok: a sorkatonai szolgálat embert próbáló két év. De aki él a néphadsereg­ben adódó lehetőségekkel, az testileg, szellemileg gyara­podva, rengeteg tapasztalatot, tudást felhalmozva kerül vissza a polgári életbe. S a leszerelés után néhány évvel a sorkatonaság évei megszé­pülnek, s egyre gyakoribbá válnak az efféle kijelentések. ..a katonaságnál lettem em­ber”. S nem kevesen a kato­nás rend közepette ismerték meg először az egymásra­utaltság szükségét. Vagy ami szintén hasznukra válhat életpályájuk során: a közös­ségben élés élményét és kö­telmeit. m. g. KLIMAX — Született páciens vagy, drágám ... (Vasvári Anna rajza) Hidak MENNYIT ÍRTAK már a pesti hidakról, magyarul és idegen nyelveken — nehéz vol­na megmondani, minden­esetre terjedelmes mű lenne a monográfia, amelyet a pesti hidaknak szentelne egy tudós kutató. Annyi azonban biztos, hogy a hídkrónika legutolsó fejezete az az előadás lenne, amely ebben a hónapban hangzott el Bécsben, a Nem­zetközi Híd és Szerkezeti Mérnökök Egyesületének vi­lágkongresszusán holland, an­gol, francia, osztrák, nyugat­német, olasz, japán és ameri­kai előadások mellett a „Bu­dapesti Duna-hidak felújítása” címmel. Az előadás azt fog­lalhatta össze, amit erről a témáról az elmúlt évtizedek­ben írtunk és írtak szakírók és egyszerű újságírók, akiket megérintett és megragadott az a vállalkozás, amelyet a pesti hidak felújítása jelentett. Nem tudom pontosan, mit tartalmazott az előadás, ame­lyet az előkelő nemzetközi tár­saság meghallgatott Bécsben, valószínűleg a műszaki ada­tok voltak túlsúlyban, hiszen egy szakmai mérnökegyesület világkongresszusa volt a hall­gatóság, annál nagyobb a megtiszteltetés, a figyelem, amely a magyar előadásnak szólt. Nekünk, magyaroknak és a nagy nemzeti körön be­lül pestieknek sokkal többet jelent az a tény, hogy hidaink állnak és néhány év óta egy nagyszabású program kereté­ben megújhodnak. A magam részéről azzal a vallomással is tartozom, hogy a pesti hidak sorsa szívügyem volt attól a perctől kezdve, hogy a sze­mem láttára roskadt a Duná­ba a Margit-híd azon az őszi napon, amikor még minden szorongásunk ellenére is bíz­tunk a hidak megmaradásá­ban. Nem maradtak meg, de új­jászülettek, teljes egészükben, vagy vonásaikban megváltoz­tak, számuk nem szaporodott és belátható időn belül nem is lesz több hidunk, de ami van, azzal egy nagyszerű kí­sérlet zajlik, amely méretei­vel és minőségével felkeltette a nemzetközi mérnökegyesület érdeklődését A háborút köve­tő első felújítások hősies ro­hammunkája már a múlté, van egy nemzedék, amely már nem is emlékezik­ a jeges Du­na fölé vert Kossuth-hídra, amelyet elbontottunk, amikor már nem volt rá szükség, he­lyét már csak emléktábla jel­zi. Az őrült rombolás után sorra helyreálltak a hidak, nö­vekedett a közlekedés áram­lása a két part között, s az első vihar az Erzsébet-híd kö­rül tört ki. Néhai Sávoly Pál, a Hídiroda főmérnöke, aki a két világháború között úgy­szólván minden kontinensen épített hidat, csak itthon nem s a felszabadulás után haza­tért, mert itthon szükség volt hídépítőkre — kemény küz­delmet vívott a nosztalgia képviselőivel az új Erzsébet­­hídért. SENKI SEM HITTE, hogy az új Erzsébet-híd olyan tü­neményes gyorsasággal és olyan mélyen beleágyazódik a nemzeti köztudatba, mint tör­tént. Még jóval az avatás má­moros napja előtt „átmentem” az Erzsébet-hídon, afféle régi­vágású hírlapírói bravúrosko­dásból a főmérnök engedelmé­­vel. Sávoly Pál mosolygó egy­kedvűséggel vette tudomásul kérésemet, hívott egy roham­csónakot és ávitetett Pestről Budára, ott egy köpcös híd­­mérnök gondjaira bíztak, aki elkísért a hídig, rámutatott a szélben lengedező szerelősző­nyegre — afféle vastag drót­háló volt — és intett, hogy induljak. Ez a feledhetetlen utazás beoltott a hidak iránt érzett érzelmes érdeklődéssel. Szep­tember végi őszi nap volt ak­kor is, felhőtlen és szelíd ra­gyogás öntötte el a Duna med­rét. Felkapaszkodtam az első pilon csúcsáig, már könyökig míniumvörösen s onnan le­néztem a Szabadság-hídra, amely apró játékhídnak tet­szett. A Duna lassú, őszies sodrása ellenében kis vontató pöfögött felfelé, dereglyét hú­zott, amely gyümölccsel volt színültig megrakva. Arra gon­doltam, hogy a Szabadság-híd milyen kicsiny, ám egyszerre eszembe jutott, hogy álltam egyszer — még a háború előtt — az akkor még Ferenc Jó­zsef nevét viselő hídon s ar­ra vártam, hogy a tűzoltók le­vegyék a Turulról az esedékes öngyilkosjelöltet sovány szen­zációnak, s akkor arra gon­doltam, milyen iszonyú ma­gasan van az az öntöttvas Tu­rulmadár. Évek teltek el, amikor el­kezdődött a Margit-híd és a Mártírok útja átépítése. Újszerű vállalkozást hirdettek a hír­adások s én belerokkanva egy súlyos balesetbe, írni kezdtem a hídépítés-hídápolás króniká­ját, mert közel volt, kézre esett s különösebb fáradtság nélkül elérhettem a terepet. Itt már nemcsak a hídtest felújításáról volt szó, hanem egy egész városnegyed gerin­cét alkotó útvonalról, a néhai országútról, amelyen valami­kor az alföldi hízott ökrüket hajtották az osztrák vásárok­ra, s Magyarországon olyan dúsak voltak a legelők, hogy a lábon „exportált” hízott mar­ha súlyveszteség nélkül érke­zett Bécsbe. A MARGIT-HÍD és a Már­tírok útja volt az erőpróba. Több tucat vállalat dolgozott egy kéz irányítása alatt, meg­vetve egy új módszer iskolá­ját elsősorban a szervezés te­rén, mert előrelátó megfon­toltsággal ütemezték be a munkálatokat, s az építésve­zetőség úgyszólván mindent egy lapra tett fel. Voltak idő­szakai ennek az óriási vállal­kozásnak, amely időszakokban senki sem bízott a sikerben, legfeljebb egy férfi, fenn a Várban, akit mind közönsége­sen kormánybiztosnak titulál­tak. A pesti hídfelújítások és újjáépítések szerény rangja, amelyet 1945 után kivívtunk, már elhervadt, ebben az idő­ben egész Európa a felrob­bantott hidakkal bajlódott. A Margit-híd, amelyet annak idején franciák terveztek, meghozta az első nemzetközi sikert,­ a figyelmet,, mert ez már nem hevenyészett, gyors üzembe helyezés volt, hanem minőségi munka, s hídterület­­nél sokkal nagyobb térséget felölelő vállalkozás. Budapest is akkor eszmélt rá, hogy valami rendkívüli történik a városban, hogy nemcsak újra burkolnak és átfestenek egy hidat, hanem a változást is észlelte és el­könyvelte ez a város, a maga kritikus rajongásával. A Mar­­git-hídon még be sem feje­ződött az ezer buktatóval já­ró munka, amikor a hídépí­tők már átvonultak — neves részlegeik — a Petőfi-hídra, s kezdetét vette egy másik nagy erőpróba. A Petőfi-híd, a legutoljára felépült Duna-hi­­dunk, nem sokáig volt eredeti állapotában szolgálatban, né­hány éves korában felrobban­tották. S kiderült, hogy min­den híd más feladatok elé ál­lítja az építőket, mások a szer­kezeti viszonyok, a tereplehe­tőségek. Gondoljunk csak ar­ra, hogy a Betöfi-híd nem­csak a pesti közlekedés ma­gánügye volt, hanem a nem­zetközi közúti teherforgalom egyik vivőőre, amelyet csak úgy lehetett kikapcsolni a hálózatból, ha megfelelő tere­­lőutakat biztosítanak helyet­te. Az építés hónapjaira a le­hető legrövidebb terelőutat jelölték ki, mégis minden­nap súlyos olajveszteséget okozott a fuvarozóknak. A kamionoknak menni kellett. EZEK UTÁN került sor a Szabadság-hídra, a „kistestvér­re”, amely majdnem mellékes szerepet játszott két nagy testvér, az Erzsébet és a Pe­tőfi között. Ennek a hídnak az újjáépítését kissé már le­kezeltük, úgy tekintettünk rá, mint afféle félpihenő alkalma­tosságra, amely megelőzi a legnagyobb erőpróbát, az Ár­­pád-hidat, amelynek kiszélesí­tését és teljes átépítését jövőre kezdik el a tapasztalt brigá­dok. Ez a munka már telje­sen szakmának tűnik, akár­hány vállalat is dobja be al­kalmas időben a megfelő létszámot és szakemberek­et, most már talán kimondható­k, hogy kialakult egy „hídonu­­ló” szakma, váltakozó lét­számmal, amelynek minden­re kiterjed a figyelme. A Szabadság-hídra a Petőfi­­hídról érkeztek az építők, s oda ruccannak vissza egy-egt pótmunkát elvégezni. Abban a hatalmas zöld övezetben, amely a Petőfi-híd budai híd­főjét alkotja, elhelyeznek két elemet a Margit-híd eredeti korlátjából, a Petőfi-híd ki­bontott parti csuklóit s a Sza­badság-híd eredeti zárásvas szerkezeteinek néhány elemét ellátják feliratokkal, hogy a későbbi korok pesti polgára is láthassa, milyenek voltak azok a régi hidak amelyek meg­haltak és feltámadtak Buda­pesten. Baróti Géza

Next