Magyar Nemzet, 1990. november (53. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-02 / 257. szám
4 KIÁLLÍTÓTERMEKBEN Ötletpetárdák pukkannak el Zámbó István kiállítása Székesfehérváron NAPJAINK MŰVÉSZETÉBEN érdeménél nagyobb szerephez jutott az ötlet. Nyilvánvaló, hogy alapötlet nélkül nincs kiindulás, és az is szellemi öröm, ha valamely mű ötletes — ám ez önmagában nem elég. Ha valakinek egy nyáresti szalonnasütéskor az a bohókás ötlete támad, hogy nyársra szerel egy kiszuperált Lehel-hűtőgépet és megmegforgatja a tűz fölött, ezzel esetleg felejthetetlenné teszi a szalonnasütést, ám ef Zámbó István (s nem ő egyedül) műnek tekinti a nyárson fordó fridzsidert, s behozza a kiállításra (Grill, 1989.). Humoros színezetet is nyer ezáltal a székesfehérvári Csók István Képtárban megrendezett tárlat, egyfajta „nem kell mindent olyan állati komolyan venni” attitűd sugárzik a képekről s a tárgyakról. A művésznek — miként névhasználata, az ,,es’nek nemcsak ejtendő, hanem írandó betűjele is mutatja — a bölcsőjébe a tálentum mellé sok humor is adatott. Érzék a nyelvi humor Iránt, hiszen ha tegnapjaink reklámszóhasználatába bekerült a „szobavízesés", akkor ő mindjárt továbbfejleszti a fogalmat (Életkép, szobavulkánnal, 1984), s ha „szájzuhany”-t ajánlhat a fogorvos, ő megfesti az Arczuhanyt (1989), amikor arcok zuhannak vízesésszerűen valakire. Az ismert népdal kitekeréseként létrejön az Alma a fa fölött című festmény (1978) és — hasonló asszociációs pályán — a Létra a lábtörlő alatt című tárgyegyüttes (1988), igazi létra igazi lábtörlő alatt. Persze, kérdés, hogy ez utóbbi ötlet műnek tekinthető-e, s nem csupán egy jópofa ötletnek, amellyel (mondjuk) szilveszterkor fogadhatná a művész a műtermébe érkezőket a kapuban? LÁTSZÓLAG POLITIKAMENTES, ironikus — és persze szürreális — alkotások között járunk; a színek vidámak, sok a piros. Mégis, úgy vélem, hogy ef Zámbó látván koporsósorozatához az eredendő dühöt Csernobil szolgáltatta; és a Sugárzó család (1989), a Sugárzó koporsó, létrával (1990), továbbá számos társuk magában rejti — és sugározza ... a „Csernobil után csak röhögni lehet” életszemléletet. Két lábon járó koporsókat sűrűn ábrázol a művész, máskor tűzokádó kéményeknek lát minket, kortársait, a Miska-kancsó száján pedig rakétaindító lángok csapnak ki. Gyermekrajzok ártatlanságával ábrázol apolitikus látomásokat más művein, mint afféle rútművészeti új Bosch. Elképesztő ötletek kavalkádjai kavarognak előttünk, hipererotikus vágyképek és talán bomba széttépte testrészei és a fekete űrbe belehulló használati tárgyak. Korai rajzain, 1974-ből való sorozatán Salvador Dali hatása érződik, s minden bizonnyal felszabadítóan hatott tárgyszobrászatára Joseph Beuys. A Keretmű (1988) gyerekcipőből s más talált dolgokból összeeszkábált képkeret (van rajta kávéfőző, vízcsap, faág...), a Kosármű (1990) morbid gondolattársításokra ad alkalmat, látszólag biedermeier foglalatban. STOCKHOLM KÖZELÉBEN, Grödinge városkában él Takács József, aki e kiállítás létrehozását (valamint ef Zámbó svédországi bemutatkozását) és a míves katalógus kiadását lehetővé tette. A tárlat heppeninggel nyílt meg, az ötletpetárdák pukkanásának díszletéül koporsók szolgáltak... Ember Mária (ef Zámbó István kiállítása a székesfehérvári Csók István Képtárban november 13-ig tekinthető meg.) Képzelt bútorok FRANCIA BÚTORTERVEZŐK új hullámának munkáit vonultatja fel négy közép-európai főváros — Berlin, Budapest, Prága és Bécs — Francia Intézete. A cím többértelmű: Imagionárius bútorok — azaz képzelt, képzeletbeli, nem valós székek, asztalok, szekrények. Az imagines latin szó. Azt a szekrényt jelölte az ókori római házban, amelyben az ősök képeit őrizték. Az összhatás igen újszerű, de valóban megidézik az ősöket is a tervek. Elsősorban a hatvanas— hetvenes évek olasz designját, ugyanakkor az antik, az empire, a biedermeier, az úgynevezett „magas technika” és a posztmodern stílusjegyeit is ötvözik. Bizonyos irodalmias szövegösszefüggés is kiolvasható a fantázianevekből: a Dzsinnek Roxanne hercegnőjéről fotelt, Után Bátorról és a Topkopiról kanapét. Norma Jeanről és a Szörnyek Színházáról szekrényt neveztek el. Van Ezüst Hold krómozott csészék és egy dula fotel, amelynek karfái aranyozott fém Napban, illetve fehéren csillogó kifli- Holdban végződnek. Magáról Joe Colombóról, az 1971-ben, fiatalon elhunyt milánói formatervezőről is elkereszteltek egy taburettet. Ő hozott létre a saját lakásában először olyan ágygépet, amelybe a jégszekrénytől a tévéig mindent beépített. Ma ez a komplex funkcionalizmus inkább nevetségesen hatna, de itt Colombo vonalvezetésén, és általában a vonalak és az anyagok játékosságán van a hangsúly. És a szabadságon. A stílusok kánonjai nem érvényesek, csak lényegük, a bennük kifejeződő, eltérő emberkép. Egyik kor embere sem állt olyan önmagát meghaladó magaslaton, hogy elítélhetnénk a mai törekvést, megpróbálni hagyatékukból a jót összekeverve újjágyúrni. Valódi szobrok között járunk, amelyek megkérdőjelezik a hagyományos életvezetés folyamatait. Pascal Mourgue az egyiptomi sírbútorok finom ívét és Colombo 1984- es D-lámpáját kapcsolja össze 1990-es D-asztalával. Bizonyosan nem független ez az elképzelés a düsseldorfi Heinz Mack 1958-as képzőművészeti Zéró-csoportjának gondolatiságától. AZ IMAGIONÁRIUS SZÁMOKKAL ellentétben, ezek a bútorok nagyon is valóságosak. Valódi technológiai arzenál teszi lehetővé a költői karaktert vagy az organikus formát. Ezt a hatást az az installáció is felfokozza, amelylyel a kiállítás tervezője ellenpontként mindezt körülveszi. Az Iparművészeti Múzeum felső galériáján, Lechner Ödön csodálatra méltó opeion-párja közé rozsdás vasdobozt építettek. Ezekben csillog a sok kézműves előállításra vagy szériagyártásra szánt álombútor. Akadt egy közülük, amelyet ébren is szívesen hazavittem volna: Marc Baranchard nyomtatványállványa. Ez a kissé futurista polc úgy „pörög”, mint egy folyóirat lapjai az ujjaink között. Merész íve mégis teljesen funkcionális, kínálja az olvasnivalót. Van mit kiolvasnunk a kiállításból is. A magyar olvasó Karinthy Frigyes vagy Mándy Iván műveiben tapasztalhatta már, hogy a berendezési tárgyak szinte kínálkoznak a megszemélyítésre. Most a szemünk láttára megtörténik ez. Az ókori egyiptomi kultúra — amely vitathatatlanul a nyugati civilizáció és tradíció gyökerei, az antik római, a tizenkilencedik századi és a legújabb kori német, olasz, amerikai, valamint természetesen francia reminiszcenciával megfogalmazott tárgyak nem akarják kirekeszteni egymást a francia kultúrából, hanem képesek együtt keresni a környezetátalakítás új irányait. (Az Imagionárius bútorok című kiállítás november 4-ig tekinthető meg az Iparművészeti Múzeumban.) (szegő) NAPLÓ A veszprémi Petőfi Színház vendégszerepei Ion Luca Caragiale Farsang című vígjátékával november 2-án, pénteken este 7 órától a Magyar Honvédség Művelődési Házában (XIV., Népstadion út 34.), és A Magyar Írószövetség, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium, a Heves Megyei Tanács művelődési osztálya, az egri városi televízió, a Heves megyei művelődési központ, az egri Vitkovics-ház, az egri Dobó István vármúzeum, középiskolások, főiskolások és egyetemi hallgatók számára Kálnoky László országos versmondóversenyt hirdet. A verseny kétfordulós. Az érdeklődőknek az illetékes megyei művelődési központokban lehet jelentkezniük. (Budapesten a kerületi művelődési központokban.) Jelentkezési határidő: 1590. december 14. Minden versenyzőnek egy kötelezően és egy szabadon választott verset kell elmondania. Kötelezően választható versek: Hamlet elkallódott monológja; A magyar költészethez; Egy városhoz, A versek kiválasztásához Javasoljuk az Áramló időben című ajánló kötet figyelembe vételét. Anyagi nehézségek miatt kényszerintézkedést hozott a Győr-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága. November 1-jétől kezdődően 1991. március közepéig bezárta állandó kiállításait. Harminchárom állandó kiállításról van szó, köztük a nagycenki Széchenyi István-emlékmúzeumról. Az említett 13 állandó kiállítást — előzetes bejelentés alapján — iskolai és turistacsoportok a kényszerszünet ideje alatt is látogathatják. Magyar Nemzet Olvasd és add tovább Magyar Nemzet Megalakult az Európai Matematikai Társulat Hosszú szakmai előkészületek után, október 28—30-án, a Varsó melletti Madralinban megalakult az Európai Matematikai Társulat (EMT). A társulat létrehozását az európai nemzeti matematikai társulatok kezdeményezték, és Albánián kívül valamenynyi európai ország képviselteti magát benne. Érdekességként megjegyezzük, hogy a Szovjetunióból a moszkvai társulaton kívül három köztársaság: Észtország, Grúzia és Litvánia matematikai társulata is felvételt nyert az új társulatba. Az előkészületek során végig igen aktív szerepet játszott a Bolyai János Matematikai Társulat. Ezt és a magyar matematika nemzetközi súlyát elismerve az alakuló közgyűlés dr. Márki Lászlót beválasztotta a társulat tíztagú vezetőségébe. A társulat hat szakmai bizottság létrehozásával kezdte meg működését. Egyiküknek, az Oktatási Bizottságnak a vezetője dr. Nemeth Tibor. Sztálin mozija Az első percektől a „nagy búcsúzásig" címmel 1922 és 1953 között készült, szovjet híradó- és dokumentumfilmekből mutatnak be négyrészes sorozatot november 5—6—7—8-án este fél nyolckor az Art Kinóban, a Műcsarnokban. „Ez az első alkalom, hogy a megjelölt időszak szovjet híradó- és dokumentumfilmjei — néhány ötvenes évekbeli kivételtől eltekintve — magyar közönség elé kerülnek — ajánlja a vetítéseket Szigeti Péter programszervező. — Sőt a legtöbb film még a Szovjetunióban is ismeretlennek számít, hiszen ezeket Sztálin halála után zárolták.” A négynapos szeminárium filmprogramjában olyan címeket találunk, mint Az eszer pártiak pere (1922), Az ipar-pártiak pere (1930), A fehértengeri csatorna (1933), A bíróság ítélete — a nép ítélete (1939 — a Buharin-perről), s helyet kaptak az Összoroszországi Kommunista (bolsevik) Párt kongresszusi beszámolói éppúgy, mint a korabeli „grandiózus" rendezvények, például a Repülőnapban (1948) a tusinói légi parádé. A különleges sorozatot Szilágyi Ákos szerkesztette, aki a bevezető előadást is tartja. S a vetítések előtt a Szovjetunió Állami Dokumentumfilm-archivumának munkatársai mondanak ismertetőket. Az orosz nyelvű szöveget szinkrontolmácsolás fordítja magyarra. Csütörtöki számunkban, a Vígszínház bérletvásáráról készült villáminterjúban a „gazdasági” jelzőt elhagyva, a nyomda ördöge Lázár Egont „a színház vezetőjévé” nevezte ki. Elnézést kérünk mind őtőle, mind pedig Marton Lászlótól, aki valójában igazgatja a Vígét. ♦ A Szegedi Balettstúdió november 3-án, szombaton este hét órakor vendégszerepel a Budai Vigadóban. Programjukon fellépnek a Muzsikás együttes, Ökrös Csaba és együttesének közreműködésével, Juromics Tamás koreográfiájára a Szükségi táncok, majd Mártha István zenéjére, az Imre Zoltán koreografálta Angyali táncjáték, végül a ,JSzatira”, amely szintén Juronics Tamás elgondolását követi, ezúttal Tadeusz Baird harmadik szimfóniájára. A napló-rajzoló Lepkeház lepkék nélkül Elhatároztam: Janáky Istvánt nem kérdezem meghökkentő terve, a Lepkeház körüli huzavonáról. Nem a sevillai világkiállításra szánt magyar pavilon sorsa érdekel — arról tucatnyi cikk jelent meg, nyilatkozat hangzott el — hanem hogy milyen ember lehet az, akinek ilyen merész elképzelései vannak. Míg házigazdám kávét készít, körülnézek a kicsi, puritán, de barátságos Thököly utcai manzárdban. A falakat csigák és lepkék nagy, üvegdobozba zárt gyűjteménye borítja. Janáky meg akarta mutatni a fiának — attól tartva, hogy elszürkíti őt az óvoda és az iskola —, a nagy egészből akármilyen parányi rész is mennyi szépséget, izgalmas felfedezést kínált. Már vagy négyéves korától csigát, majd később lepkét gyűjtött vele. Sikerrel: a gyerekből évek múlva szenvedélyes lepkész lett. A látogató szeme megakad az előszoba falán, az egyik ajtófélfán lógó biciklikerekeken is. Janáky megelőz a magyarázattal: a kerékpározás olthatatlan szenvedélye. Gyerekkorában apja féltette, ezért nem kaphatott biciklit, később pedig nem tudott volna itthon kedvére valót venni. Be kellett érnie katalógusok gyűjtésével, nézegetésével. A nagy nap akkor jött el az életében, amikor Koppenhágában járva egy hatalmas szaküzlet kirakatában felfedezte állai-vágyai „főszereplőjét”. Tanulmányútja hátralévő hetében kollégái segítették anyagilag ... Nyaranta különben lejár Tihanyba, kivesz egy olcsó bőrű kis szobát, meditált, írogat — s főleg el-elkerekezget napi százszázötven kilométert az északi part lankás kis útjain. — Van más szenvedélye is? — A barokk zene. Két hétbe is beletelne, míg az összes kazettámat — százhatvan darabot — végighallgatnám. Szerintem különben a zene nem az új művek létrejöttével, hanem az interpretáció végtelen finomodása révén fejlődik. A hangok összerakása különböző módon véges tudomány. A kortárs zene azért is idegesít, mert egyes komponistáknál azt a törekvést éreztem, hogy a hangokkal olyan dolgokat műveljenek, ami addig nem történt velük. Miközben ülünk és beszélgetünk, kérésemre Janáky felteszi egyik legújabb „szerzeményét”, Albinoni hat oboaversenyét. — Úgy vagyok „felépítve”, hogy minden, amit feldolgozok a világból, az agyi tekervényeimen — mint sajátos ereszcsatornának — keresztül ugyanabba aLefolyóba" ömlik. Ennek pedig építészet a neve. Ha meg akarjuk érteni a világot, akkor egyetlen foglalkozást, hivatást kell minél alaposabban megismerni. — S ön hogyan áll e feladattal? — Azt hiszem, elég jól. Segít ebben, hogy többféle módon igyekszem körüljárni, ,meghódítani” a szakmámat, ítok is főleg építészeti tárgyú esszéket. Rajzolok is, pontosabban: naplót rajzolok, kicsi és komfortos mappáimba. Már olyan gyakorlatra tettem szert, hogy menet közben kocsiban, buszban is könnyen és gyorsan tudok dolgozni. Az építészeti mester iskolával — amellyel már két évtizede állok kapcsolatban, eleinte hallgatóként s jó ideje már tanárként — Görögországtól Kínáig bejártuk a fél világot. Minden utat az akkor éppen foglalkoztató építészeti problémáim szemszögéből rajzoltam végig. Eddig vagy ezerötszáz lapot „termeltem”. A régi Mozgó Világban pedig csináltam egy képregényt is: egy XIII. kerületi épületről szólt, s az utazásról ahogy eljutok hozzá. Bódy Gábornak nagyon tetszett a képregény, meg akarta filmesíteni, íratott is velem egy forgatókönyvet de korai halála miatt nem lett belőle semmi. És még mindig építészet... — Nagyon érdekeltnek azok az épületek, amelyeket nem tervezett senki, csak úgy kinőttek a földből. A spontán „népi” építészet. A közösség alkotóerejének, energiáinak tárgyi megnyilvánulásai. Nyugat-Európában ilyen szinte nincs, ezt csak Magyarországon, s nyilván a többi keleteurópai országban lehet tanulmányozni. Külvárosokban, lepusztult vidéki településeken. Rengeteg olyan ötletet, megoldást szoktam felfedezni, amelyek meghalnak, csodálatai töltenek el és arra inspirálna, hogy átvegyekhasznosítsak belőlük valamit. — Nem is kérdeztem meg: miért lett építész...? — Apám az egyik legjelentősebb építész volt a két világháború között, ő tervezte többek között a Palatinus strandot, s az egykori Könnyűipari Minisztérium épületét. Barátai is építészek voltak, nem egy közülük — így Brauer Marcell — világhírű lett. Úgyhogy az építészet szelleme mindig körülöttem lebegett. Nemcsak én választottam az építészetet, de az öcsém is. Különben véletlenül mind a kettőnket az idén tüntettek ki Ybl-díjjal. — Tervezői munkájában mi okozta a legtöbb nehézséget? — A kivitelezők. A magyar építőipar a legutóbbi évekig mindent kénye-kedve szerint csinált. Terveimet gyakran elkeserítő módon semmibe vették. Azért szeretem például az Elektromos Művek Sportcsarnokát — az Árpád híd pesti hídfőjénél található —, mert a megrendelők megértő partnereim voltak, a kivitelező pedig ritka pontossággal valósította meg, amit lerajzoltam. — Vállal magántervezést is? — Nem. Részben, mert a munkahelyem, az Iparterv ellátott elég feladattal, részben pedig, mert félek attól, hogy a pénzes magánmegbízó rám kényszeríti az akaratát. Külső munkát talán, ha kettőt-hármyat csináltam. Az egyik: Schaár Erzsébet háromszázötven elemből álló pécsi Utca című szoboregyüttese számára Medícz Lászlóval együtt terveztem múzeumot. — Hogyan ítéli meg az építészet sorsát? — Elégborúlátóan. A világ egyre inkább hasonlatossá válik egy áruházhoz. A szakmában nagy a kenyérharc, s a megrendelő akármit kérhet a tervezőtől. Ez a helyzet pedig elszegényíti az építészetet. Lassúhaldoklásra kényszeríti. Nem állom meg, és csak rákérdezek a Lepkeház-„ügy” utóéletére. Janáky rengeteg levelet kapott, néhány névtelen gyaláskodót kivéve együttérzők sorait, jó néhány művész pedig a közreműködését ajánlotta föl. A hirtelen rászakadt „népszerűséget” nem tudta élvezni, mert az illetékesek kitérő, semmitmondó magyarárázatokkal traktálták, sokan pedig csak sztereotip válaszokat akartak tőle hallani. Egyetlen reménye az, hogy Kádár Béla a világkiállítás kormánybiztosának, Baráth Etelének figyelmébe ajánlotta tervét. (Ebben négy hónapi munkája fekszik. A Lepkeház előzménye, hogy egy hallgatójával évekkel ezelőtt lepkeházat tervezett Királyerdőre. Annak épületelemei — üvegház, kutatószobák, barlang az éjszakai lepkéknek stb — „úgy fűződtek egymáshoz, mint a gyöngysor szemei”.) — Belül nem lett volna semmilyen szimbólum, tárgy, médium. Csap a lepkék és a virágos növények, És csönd... De mi ennek a pavilonnak az üzenete? Ezt vetették ellene a bírálóim... A szavak újabb szavakat hívnak elő, a válaszok újabb kérdéseket szülnek. Janáky arról beszél, hogy szeret olvasni. Ha egy könyyvet megun, hamar félreteszi, de ha tetszik neki, akkor hónapokig vizsgálgatja a szavakat, mondatokat. Szeret beszélgetni, családjában a tiszta, szép, választékos kifejezés szentségnek számít. A pénz nem izgatja, a vásárlás idegesíti. Kévéé olyan tárgyat tudna mondani, amelyet meg akarna venni. A pártokat nem szíveli. (Még KISZ-tag se volt Egyetemistaként egy nemzetközi pályázat díját ezért nem vehette át Londonban.) A politika szerinte nem emberi léptékű. Nem vallásos, de hívő. — Azért hiszek Istenben — mondja, mert hiszek abban a tapasztalatban, hogy hinni kell. Ez az emberiség leghasznosabb találmánya ... A dialógus egyszer csak véget ér. Találkoztam egy boldog emberrel. Gervai András Élők napja voltak között csak az halott igazán, akit elfelejtenek. Nincs viszonylagosabb az életnél: nem testben él igazán az ember, hanem a mások szívében, lelkében. S ezen az életen nem lehet úrrá a halál. A testi halál. Másképp emlékeztek az idén szeretteikre sokan, másképp, mint tervezték vagy megszokták. Szétszóródott családoknak a halottak napja, nemcsak a sírok fölkeresésének, virágok elhelyezésének alkalma, hanem a találkozásé is. Jó néhány tervet alighanem megváltoztatott most az élet. Ünneprontás szándéka nélkül mondom: önvizsgálatra is késztethet ez. Csakugyan a kegyelet és a szeretet visz mindenkit a sírokhoz? Bevallom, én hosszú idő óta valamelyes szomorúsággal viselem a halottak napi, az azt megelőző és követő sokadalmat. Megváltozik a közlekedés rendje, kordonokat húznak, irányítani, terelni kell a tömeget, különvonatok indulnak, megsűrűsödik a forgalom az országutakon. Népünnepély? Ez még lehet igazi, őszinte tiszteletadás is. Csakugyanaz? Temetnek is ilyentájt, mert nemcsak az a közhely igaz, hogy „az élet megy tovább”, hanem a halál sincsen tekintettel még a kegyeletes ünnepekre sem. El kell temetni azokat, akiket betegség, azokat ss akiket a keserűség vitt át az egyik csoportból a másikba, de azokat is, akik temetetlenek voltak mostanáig, még ha valamiféle titkolt sírba tették le őket. Van, akit harminckét, harminchárom, harmincnégy esztendő után helyeznek most végső nyugalomra (földi értelemben) — de a ravatalt körülvevő gyászolók szíve megnyugodhat-e? A fájdalom, amelyet évtizedek sem csillapíthatnak, most megszűnhet-e? S vannak még mindig temetetlen holtak is. Megvan még az üres koporsó, amelyben másfél éve, ama (remélhetőleg feledhetetlen) júniusi napon, a Hősök terén, s azóta a 301-es parcellában nemcsak a titokban, talán közös sírba dobottak, a koporsó nélkül, netán az élő világnak hátat fordíttatva hantolták el sietősen. Megvan még — és nem üres. Akkor, a közös ravatal mellett a fiatalok nevében az is elhangzott, az ő jövőjük is benne van az üres — helyesebben „üres” —koporsóban. Remélem, nem feledik. Vigyázó szemünket a jövőre kell vetnünk — de magunk előtt kell látnunk azt is, ami időben mögöttünk van. • Nem ez a szeretet ünnepe, én mégis azt mondom, a szeretet ünnepe a halottak napja. Ha nem a szeretetlenségé, ha nem a látszatoké, ha nem az évenként egyszeri emlékezésé, a napok múlva már dércsípetten hervadó virágoké. Vizsga napja ez az élőknek, legalábbis az életben lévőknek. Vizsgája éppen annak, hogy embermód élnek-e, vagy valahogyan másképp. Ezen a napon különös talán „az élet örömeiről” beszélni — bár a most innen-onnan összegyűlő, találkozó családok között sok akadhat, amely a köteles kegyeletet leróva hódol az élet örömeinek. Könnyezni is könnyebb, mint szívben, lélekben megőrizni mindazt, ami ez őrzés nélkül bizony csak emlékké töpörödik. Nincsen ember, akinek ne lenne ezen a napon emlékezni valója, de van-e olyan, akinek nincsen röstellni valója? A mérlegkészítés napja is ez a mai, ám nem a holtakon kell számon kérni bármit is, hanem nekünk — magunkon, őket. Amíg testi valójukban is közöttünk, velünk voltak, megtettünk-e értük mindent, amit csak megtehettünk (volna), örökségükkel pedig hogyan sáfárkodunk? Zarándokseregek Indulnak e napokban sírokhoz — csak ima? Szeretem a cintermeket, a templomok körül, gyakran kerítésfal mögött lévő kisebb-nagyobb temetőket. Ahol van ilyen, mindig fölkeresem. S különösen is szeretem azokat, amelyekben az esztendő minden napja a halottaké, vagyis az élőké: gondozottak, szépek a sírok, élő rajtuk a virág (mert élő az emlékezet). Sorsom úgy adta, hogy egyszer hoszszabb időt tölthettem egy cintórium közvetlen szomszédságában. Naponta láttam az ott vagy a közelben lakókat, amint kerékpáron, autón talán naponta, talán másnaponta jöttek, virággal, kiskapával, ásóval, az oldalkapuk mellől levették az öntözőkannát, és gondozták szeretteik sírját. Magam is sétálgattam ebben a kertben: gondozatlan sírt egyet se láttam. Halottak napja ott az esztendőben mindegyik. Vagyis az élőké. Akiket szeretnek és akik szeretnek. Zay László Koszta Rozália rajza Fintek, 1990. november 2. Gorkij — francia előadásban A Külföldön Élő Franciák Társasága szervezésében november 3-án, szombaton a Gödöllői Művelődési Központban láthatják a francia Grasse városbeli a Theatre de la Nuit Blanche — Fehér Éjszaka — amatőr színházat. Az Éjjeli menedékhelyét, Gorkij drámáját adják elő Jerome de Goudour rendezésében, francia nyelven, de a szinkrontolmácsolásról a ház gondoskodik. A társulat két-három éve alakult — tudtuk meg Kapuszta Katalintól, a Gödöllői Művelődési Központ színházi előadójától. A többi között játszottak francia klasszikusokat, de Csehovtól például a Sirályt, és most Gorkijt. A turné alkalmával már felléptek Szentendrén, Győrben és Szegeden. Úgy hírlik, a társulat szenzációsan jó, a közönség majdnem szétverte a házat. (d. a.)