Magyar Nemzet, 1991. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-02 / 1. szám
Magyar Borzalmas perek Áldozat, tanú a gyerek Sok a megátalkodott pereskedés, perlekedés. A legelfajultabb a gyerekért folyik: kié legyen, tanéi legyen? Szülői szeretet örvén hiúságok csapnak össze, a gyerek pedig a bosszú, a lakásszerzés eszközévé válik. A bíróság, hogy megkímélje, nem hallgatja meg őt. Pedig van véleménye. A pszichológusnak megmondja, „jelbeszédben” elárulja. Tanúvallomása perdöntő lehetne. Akár a bűnvádi eljárásokban a sértett-tanúé. Nyomon követek egy bontópert. Immár hat éve, amely minten a nyilvánosság előtt folyik. Újság, rádió tudományos folyóirat beszámolt róla. A lényege: egy aszszony 21 évi házasság után válókeresetet indít a szokásos szöveggel. A tárgyaláson meglepetésszerűen kijelenti, hogy ötéves fia nem a házastársától származik. Ezután az eseti gondnok a gyerek nevében megtámadja az apaság vélelmét A bíróság előtt megjelenik az „igazi”, és vizsgálati eredményekkel bizonygatja, hogy a fiúcska vér a véréből. A bíróság ezt elfogadja, holott az eljárás törvénytelenségét jogtudósok is szóvá tették és ezzel szétvágnak egy szeretetteljes kapcsolatot az eddigi apa és a fia között. Kiszolgáltatva a gyereket egy idegennek. Mert a fiúcskában a vér szava nem szólalt meg. Az eltelt években az első számú apa rendületlenül kitartott a fia mellett. A gyerek hányattatásáról periratok, szakértői vélemények szólnak. Volt, hogy az anya elvitte az óvodából, és eltűnt vele. Volt, hogy állami gondozásba adta, ahonnan első számú apja szabadította ki. Volt, hogy nem engedte iskolába. Volt, hogy akadályozta, hátráltatta a tanítást, így akarva meggátolni az apa és a gyerek találkozását. Minden előkészítés nélkül közli a fiúval, hogy ezentúl más apukája lesz, mint eddig. A pszichológus kérdésére, hogyan fogadta ezt a kisfiú, azt feleli: nem tudom. Finoman szólva: konfliktuskezelő készségének gyengeségeit a pszichológus, állításainak ellentmondásos voltát a bíróság teszi szóvá. A tárgyalási jegyzőkönyvek szerint hol azt várja, hogy külön háztartásban él, hol azt, hogy összeköltözött a gyerek vér szerinti apjával. A múlt hónapban megesküdött vele. Ám, a bíró kérdésére, hogy a házasság előtt élettársi kapcsolatot folytatott-e a férfival, ■ vagy semmi nem tudott válaszolni. Az a gyanúm, hogy bizonytalanságának egyik oka: nem számítható ki, hogy mi válik javára a lakás megszerzésében. Márpedig a lakásra igényt tart. Hogy miért? A bírósági jegyzőkönyvben az áll: azért van szüksége rá, hogy a kisfiú ott hegedülhessen, és aki egyedül akar lenni, odamehessen és lemezt hallgathasson. Az ítéletet a lakás használatáról hatévi viszálykodás után, 1991 januárában hirdetik kei. A gyerekelhelyezés ügyében, a bizonyítási eljárás tovább folyik. Két szakvélemény között Idézet egy 1986 tavaszán végzett pszichológiai szakvéleményből, a kisfiú beszél: „... nem szeretek úgy élni, hogy mindig veszekedés van... rettentően veszekszik a mama. A papa nem szól... Mama mindig jön utánam, és intézkedik, hogy ne sikerüljön rendeződnie a dolgoknak ... Bárcsak lenne az, hogy teljesen elváljunk tőle... Ő egy Ferkót szeret, aki gonosz, én nem szeretem...'' A pszichológus leírja, hogy valós ismeretei nincsenek a család helyzetéről. De a fiú szavai, az elvégzett világteszt, valamint családrajz is azt bizonyítja, hogy a gyermek elsődleges kötődési pontja az apja. Közben folynak a perek. És ma már egyetlen kiút mutatkozik a cserbenhagyott apa előtt: kéri, hogy nála „mint harmadiknál" helyezzék el a fiút. Ez akkor szokásos, ha a szülőknél a gyerek testi-lelki fejlődése veszélyben van. Ez ügyben az illetékes gyámhatóságok hosszú ideig nem vergődtek zöldágra, végül a Szociális és Egészségügyi Minisztérium a Baranya megyei gyámügyesekre bízta a bírósági döntés előkészítését. Ott készült 1989 szeptemberében egy újabb pszichológiai szakvélemény a fiú, a két apa, és az anya meghallgatásával. A szülők követelték, hogy jelen legyenek a pszichológus és a gyerek beszélgetésénél. Eleinte csak az anya asszisztált, később iderontott mai férje is. „Közölték, hogy majd ők elviszik a gyereket egy általuk választott pszichológushoz" — írja a jelentés. Végül a gyerek küldte ki a szüleit. A pszichológus megállapítja, hogy a gyerek értelmi képességei jók, „érzelmi beállítódása nárcisztikus, kötődési problémái gyakoriak ... Bűntudattal függő helyzetbe hozható.” Úgy hárít el, hogy elfojt. Szorongó... Adott esetben erőszakos, kíméletlen. „Az önfejlődés zavara feltételezhető, alkalmazkodási törekvése sikertelen.” Családrajza elárulja, hogy az új körülmények között bizonytalan. Verseng féltestvéreivel. (Az új családban háromtestvérre tett szert, ketten már felnőttek. Az apa nyugdíjas.) A gyerek rajza a fát meglazult gyökérrel ábrázolja. Első apjáról beszélve „egész testtartása,hangereje, hangszíne megváltozott” írja apszichológus. Gonosz embernek nevezte. (Emlékeztetnék rá, hogy az első szakvéleményben még Ferkó volt a gonosz.) Miért szidja elsőszámú apját? — kérdi a szakértő. Mert az anyjával úgy viselkedett. Bár őt sohasem bántotta, csak ki akarta vinni külföldre, mint a szülei mondták. A vizsgálatból kitetszik. A fiút az új családra való szoktatás, annak megkedveltetése helyett inkább leszoktatják az elsőszámú apáról. Adjuk át ismét a pszichológusnak a szót: „Miután abeszélgetést befejeztük, a fiú berontott a szobámba, és le-föl rohangált, rám mutatva ezt kiabálta: »Ez a nő ne mondja meg nekem, hogy kivel találkozzak. Majd veszünk a Legfelsőbb Bíróságon egy igazságügyi szakértőt. Majd elmegyünk Németh Miklóshoz és ő elintézi a mi dolgunkat.« Az anya is rátett egy lapáttal: »Ez a gyerek majd felnő és annak, aki azt mondja, hogy találkozzon első férjemmel, ellátja a baját«.” A fenyegetések ellenére a pszichológus javaslata szerint az elsőszámú apa és a kisfiú kapcsolatát helyre kell állítani. A kisfiú érdekében. A gyerek lelke, idegállapota pedig gyógyításra szorul. Három árva A budapesti és a falusi nagyszülők három apátlan-anyátlan gyerekért hadakoznak. A környezettanulmány szerint a falusiak is alkalmasak a felnevelésükre és ez a végső döntés. A legnagyobb gyerek, a kislány 8 éves, a kisebbek 3 és 4 esztendősek. Az előzmények: szerelmi házasság, az érzelmek megerősítéséül fővárosi lakás. Idillnek indult, de horror lett belőle. Az fjú férj egyre furcsább, kiszámíthatatlanabb, ingerlékeny, kiabál. Minduntalan állást változtat, de mindenütt konfliktusai vannak. Amikor a feleség szóba hozza a válást, öngyilkosságot kísérel meg. Megmentik, együtt maradnak. Egy családi vihar után ismét sikertelen" öngyilkossági kísérlet. Az asszony még két gyereket szül, talán a remélt harmónia érdekében. A legkisebbet szoptatja, amikor előrebukik a feje. A dédi, aki a kiságyat hozza rendbe, felfigyel a gyereksírásra, alig tudja kiszabadítani az anya öléből a kicsit. Infarktus, halál, előzetes betegségtudat nélkül. A fiatalasszony halála után férje a gyerekekkel együtt hazaköltözik falujába. Elutasítja a pesti nagyszülők látogatását, akik szeretnék magukhoz venni az unokákat. A nagylány falun kezdi meg az első osztályt. Egy nap tanítás közben beszél érte a nagyanyja: „Gyere haza, mert az apád felakasztotta magát!" A temetésig a gyerekeket átengedik a pesti nagymamának. Majd visszakérik őket. A nagylány azonban maradni akar. Belázasodik, ahány-szor visszavinnék. Az apai nagyszülők már a hatóságot is igénybe vették, hogy a kislány ellenállását megtörjék. A pesti nagymama egy neves pszichológushoz, igazságügyi szakértőhöz fordult, aki már vizsgálta a gyereket. Idézem a szakvéleményből a gyermek szavait: „Én még most is sokat gondolok az anyukámra, aki meghalt... nem tudom elfelejteni ... néha ezt elmondom a mamámnak (a pesti nagymama). Az apára is úgy emlékszem, mintha élne, ő felakasztotta magát, ott ahol laktam... S. mama (a falusi nagymama) sokat veszekedett vele, mindig kiabált. Én is sokszor kikaptam... Csak az öcsémet nem verte meg, mert ő fia. Amikor apu még élt, ő megvédett, meg a húgomat is..de hogy meghalt... Nem szeretnék oda visszamenni ... Itt nekem sokkal jobb... Ott sok minden rosszra gondolok... és félek is... Itt iskolába járok, tanul velem a mama ... Nem merek kimenni látogatóba a testvéreimhez, mert félek, hogy ottfognak... S. papa szokott inni, azért is van kiabálás (végig könnyes a kislány szeme). S. papa mindig is sokat ivott, ott van mellettünk a kocsma. Hogy én kiben vagy miben bízok?... Hát senkiben és semmiben... Csak félek és szomorú vagyok. Ha bajom lenne, kitől kérnék segítséget? Hát az anyukámtól. Hogy kinek a kezét fognám meg ebben a családban? Ha választani kéne, a mamáét. Ha titkom volna, neki mondanám el, mert hogy anyu nincs.” A pszichológus magyarázata: a gyerek a szülők halálát, kivált az anyjáét nem tudta feldolgozni. Az anyához erősen kötődhetett, és ezért érzelmileg az anyai nagyanyjához ragaszkodik. De testvérei hiányát is megöli. Az apai nagyszülők elutasításának egyik oka lehet, hogy náluk élte át apja öngyilkosságát és más negatív élményei is voltak. A gyász feldolgozása a felnőtt számára is nehéz, és sok megértést, támaszt kíván. Ezt figyelembe kéne venni, hogy a gyerek személyisége hosszú távon ne károsodjék. Érzelmi fejlődése az elsőrendű, ennek függvénye az értelmi és erkölcsi fejlődés is. A javaslat: hagyják a nagylányt a fővárosi nagymamánál. Esetleg odavihetnék a kicsiket is. Ha megbékélnének Mit lehet tenni a gyámhatóság döntése ellen? A Népjóléti Minisztérium szakértője szerint, bár alapelv, hogy a testvéreket nem szabad elválasztani, jelen esetben azonban a nagylány védelmében ettől eltérhetnének. Tudtommal azonban a hatóságoknak az a szokásuk, hogy nem veszik figyelembe a legkiválóbb szakértők véleményét sem, ha nem ők kérték. Talán beleszólt a döntésbe valamiféle lokálpatriotizmus is, hogy a falunak költik rosszhírét, ha a városba viszik a gyerekeket, elvégre ott is van óvoda és iskola és más is nevelkedett már vidéken. De miért hatósági ügy ez? Miért nem tudnak megegyezni a városi és a falusi nagyszülők abban, hogy melyik gyerek hol nevelkedik, mikor kinél van látogatóban. Miért nem tölthetik együtt a testvérek a hétvégét, a szünidőt, akár Budapesten, akár falun? Miért nem ápolják úgy az idős szülők a gyermekeik emlékét, hogy igyekeznek unokáik javára tenni, hiszen szeretik őket? Mikor kötik már meg az értelmetlenül viszálykodó emberek az ő magánbékéjüket? Kovács Judit Közös felelősségvállalást, cselekvőkészséget! (OS) A Történelmi Igazságtétel Bizottsága 1956 októberének és 1989. június 16-ának jogán fordul válságtól nyugtalan nemzetünkhöz, a kormányhoz, az Országgyűléshez. Második esztendejébe lép a megújult Magyarország, sez nemcsak alkalmat, hanem kötelességet is jelent számadásra. Nagy utat tettünk meg, létrehoztuk az alkotmányosság és a jogrend alapjait, helyreállítottuk nemzeti szuverenitásunkat, emellett számos sarkalatos törvény megalkotásával jelöltük meg azt az utat, amely elvezethet a felemelkedéshez. Ugyanakkor ma fenyegetőbb veszedelmekkel kell számot vetnünk, mint egy esztendeje, a demokratikus átalakulás kezdetén. Országunk súlyos gazdasági válság áldozata, az adósságterhek azzal fenyegetnek, hogy elemésztik a gazdasági erőfeszítések eredményeit. A megállíthatatlannak tetsző infláció és a korábbiaknál is elviselhetetlenebb, állandó áremelkedések nemcsak gyors elszegényedéssel járnak, hanem társadalmi méretű létbizonytalansággal. Is, és máris milliókat taszítanak nyomorúságba. Megrendült a demokratikus intézmények működésébe vetett bizalom, s az ország nagy része közönyösen tekint a kormányzat, az Országgyűlés és a politikai pártok tevékenységére. Veszélybe kerültek a nemzeti kultúra intézményei és műhelyei, s kérdésessé vált, hogy a szellemi élet, a magyar értelmiség egyáltalán képes lesz-e felszámolni a diktatúraévtizedeiben felhalmozott gazdasági, politikai és erkölcsi károkat. A váratlanul kivívott szabadság végső győzelmét sötét veszedelmek árnyékolják be: nem tudjuk, milyen történelmi kataklizmák színhelye lesz a Szovjetunió, nem tudjuk, milyen mértékben fognak felerősödni, s vajon nem eredményeznek-e új zsarnokságokat az ismét kibontakozó kelet-európai nacionalizmusok. Nyugat-Európa és Amerika rokonszenvvel fogadta egy esztendeje a kelet- és közép-európai átalakulásokat, érdeklődését és anyagi erejét mindazonáltal most a közel-keleti háborús válság és a szovjet összeomlás várható következményeinek elhárítása köti le. Mindez csökkenti hazánk esélyét arra, hogy erőteljes külföldi támogatással állítsa talpra a válságba került gazdaságot és hárítsa el a tömeges elnyomorodást. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága úgy látja, hogy az általa megoldani szorgalmazott nemzeti feladatokat sem sikerült a kívánatos mértékben elvégezni. Elhalványultak azok a nagy nemzeti érdekek és eszmények, amelyeket az 1956-os forradalom kinyilvánított, nem kaptak megnyugtató orvoslást azoknak a tíz- és százezreknek a sérelmei, akiket a diktatórikus rendszer tönkretett és üldözött, egyszóval nem érvényesültek megfelelően a történelmi igazságtétel és jóvátétel követelményei. Országunk jelen helyzetét nagy mértékben kétségtelenül az elmúlt évtizedekben uralkodó rendszer politikai, gazdasági és erkölcsi kártevése határozta meg, emellett kedvezőtlenül hatnak a nagyvilágban vagy a közép-európai régióban tapasztalt újabb politikai fejlemények. Mindazonáltal nem lehet elhanyagolni a hazai politikai élet és a kormányzati tényezők felelősségét sem. Az, hogy a rendszerváltás nemzeti stratégiájából következő gyakorlati feladatok kijelölése és megvalósítása akadozik, hogy a politikai élet mozgalmai és sze- replői nem a halaszthatatlan feladatok megoldására összpontosítják erőiket, ellenkezőleg, az egymás ellen folytatott harcokra és csetepatékra fecsérlik idejüket és erejüket, hogy az új politikai elit soraiba nagy számmal kerülnek, nem hiteles egyének és közönséges törtetők, és hogy ez az új elit, sok esetben a korábbi diktatóri-kus vezetés , politikai reflexeit veszi át, vagyis időnként közönynyel viseltetik a dolgozó milliók teherbíró képességével szemben, nem mindig tesz eleget a nyilvános hatalomgyakorlás követelményeinek, s minden ésszerűsége ellenére is megvédi és hivatalban tartja az alkalmatlannak bizonyult vezetőket, nos, mindez csak elmélyítette a válságot és megerősítette a politika és intézményei iránt érzett országos bizalmatlanságot. 1. Ez a bizalmatlanság ma már nem egyszerűen a politikai vezetést és a politikai pártokat, hanem a demokratikus intézményeket és Magyarország jövőjét érinti. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága most az 1991-es esztendő kezdetén e mélyen ható bizalmatlanságban és általános közönyben látja a legnagyobb veszélyt: azt a veszedelmet, amely az ország lelki épségét és egyensúlyát fenyegeti. Ezért közös felelősségvállalásra, cselekvőkészségre és történelmi önbizalomra hívunk fel mindenkit, a válságnak a végső reményvesztésnek ezúttal sem szabad Magyarország népén erőt vennie. Ennek a történelmi önbizalomnak az érdekében szeretnék felidézni és mozgásba lendíteni azt a szellemi és politikai örökséget, amelyet 1956 magyar forradalma ránk hagyott. Mindenekelőtt a nemzeti szolidaritás és egység közösségi erejét, amelyet a forradalom teremtett meg és amely 1989 júniusában, midőn a nemzet végső tisztességet adott e forradalom nagy halottainak, egy rövid időre ismét felelevenedett. Erre a közösségi erőre és bátor ságra most, a nemzeti felemelkedésünk érdekében ránk váró küzdelmekben sem lesz kevésbé , szükség, mint 1956 őszének a szabadságért folytatott harcaiban. Történelmi Igazságtétel Bizottság Szerda, 1991. január 2. Hárman egy bárkában — kis külpolitika — Mikszáth Kálmántól ered a mondás, hogy a magyar háromszor hazudik életében: házasság előtt, háború alatt, vadászat után. Miután mindhárom állapot kizárható, igazat írok. Igen ám, de az igazságnak csupán egyetlen morzsájával rendelkezem. Ezt babusgatom asztalomon, tologatom jobbra vagy balra (nem szélsőjobbra nem szélsőbalra), majd hátranyúlok könyvespolcomhoz és leemelem Horváth Mihályt (Pest, 1860, Heckenast) és A magyar nemzet történetének harmadik kötetét (Budapest, 1895, Athenaeum). Ugyanis ismerős ez a „visegrádi hármas csúcs”, amelynek tervéről Katona Tamás külügyminisztériumi államtitkár nyilatkozott prágai tárgyalásai után: „E három ország ugyanabban a bárkában evez; imádkozunk, hogy ez nem süllyedjen el." Tömbről pedig szó sem lehet. Nem lenne ez — s ezt már én teszem hozzá — cordon sanitaire sem a német s az orosz óriások között. A közös bárkában csehek (szlovákok), lengyelek, magyarok nyújtsanak egymásnak kezet s a bárkát vagy vitorlást tereljük kedvezőbb széljárás felé a Visztulán, a Dunán meg Smetana Hazámjának a híres Moldváján. Ha cseh, szlovák vagy lengyel olvasó előtt kellene felidéznem e helyszín légkörét, elbeszélnék némely dolgot. A Magyar Népköztársaságra az is jellemző volt, hogy létezett benne rejtve és legbelül egy másik — irodalmi — köztársaság is, amelynek polgárai számára egyszer Borsos Miklós még külön valutát, ércpénzt is tervezett. Mikor olyan rendeket vágott a kaszás és a Tihany— Sajkad—Füred háromszögben három tartóoszlop — Illyés, Németh László, Déry — kidőlt, lehanyatlott a szabadság szentségét rejtekezve őrző irodalmi köztársaság is. De nem oda Buda. Mai országunknak ■— Magyar Köztársaság — is van egy szellemi köztársasága, amely nagyobb ugyan San Marinónál, de lényegesen kisebb a Kínai Népköztársaságnál. Szóval nem is akármilyen szerzet. Hosszúsága, ha a 11-es országút nyomvonalán haladok, Budapesttől Esztergomig hatvan kilométer, hivatalos államneve nincs, a köznyelv pedig Dunakanyarnak nevezi. Ennek a nem hivatalos köztársaságnak a központjában, a negyvenedik kilométerkőnél találkoznának január közepe táján „egy vidéki hármas csúcs” tárgyaló felei, külügyminiszterek, kormányfők, vagy talán — hadd csapongjon a betűvető, bár az külpolitikai kommentárnál nem illik, nem szokás — az államelnökök. Olyanok, mint Lech Walesa egykori villanyszerelő, Göncz Árpád, aki köztársasági elnökként sem volt rest mások verseit árulni egy pesti metróállomáson, vagy a világ rokonszenvét birtokló Václav Havel, aki börtönében is tudta, mi a dolga, műveket alkotott, igaz ugyan, hogy a feleségéhez írt levelek soraiba rejtve. 3. Ha képzeletem feltételezése valóra válna és Visegrádon három elnök, közöttük két író találkozhatna, s ez a cikkem lengyelül meg csehül is megjelenhetne, elbeszélném még olvasóimnak, hogy a nem hivatalos Dunakanyar Köztársaság corpus separatum, külön test,mint valaha Fiume volt, irodalmi rezervátum, a művészetek szabad állama. Ezt az államjogi státust nem párthatározat rendelte el, nem valamely békekonferencia vonta meg oda sem figyelő könnyelműséggel a határait, nem kiáltotta ki senki sem a Fellegvár, sem pedig a Prédikálószék nevű magaslat, tetejéről. —* Nincs zászlaja, címere, alkotmánya, országgyűlése sem. Lett. Van. Él. Mint a madarak. Szabadon. Ha megkísérelném e szabadállam szellemét felidézni és választhatnék számára jelképet is, talán Szántó Piroska égősárga szentendrei napraforgóira voksolnék, szegény jó Jékely Zsolt költő gondosan pátyálgatott horgászbotjára, vagy Cseresre, aki Szentgyörgypuszta tetején (ez nagy domb, kérem, nem puszta!) ül írógépe előtt s akár a Nyugat emblémájának Mikes Kelemenje őseink kertjéről álmodozik. A szabad állam kapujában, Szentendrén Kovács Margit félrebillentett fejű, ősi finomságú parasztmenyecskéi láthatók, s a túlfélen, a köztársaság északi határánál Csoóri ül esztergomi asztala mellett, önemésztő magányában talán Babitshoz fordul, aki szellemárnyként a kihűlt Babitsház falfeliratai mellett Jónás könyvében lapoz. A köztársaság közepe táján Karinthy Cini szélkakasa forog, a nem is olyan régen cserepezett házban egy babitsi utánzat is látható, a falfeliratos kézjegygyűjtemény, ahol — a legnagyobb Tréfamester trouvaille-aként — egymás alatt olvasható a megszűnt pártállam valaha első emberének a kézjegye és a zsabadgondolkodó ellenzék Leányfalun meghúzódó szellemi atyjáé. E színhely, s a genius loci, ha a Három Nagy találkozhatna, nem mellőzhető. Az egykori római limesen túl, kisoroszi házában Mészöly Miklós töpreng elsuhant monarchiabeli ezredesein, a Fő utcai visegrádi parasztházban Hegedűs Géza viaskodik két pohárka tömény között Árpád-házi királyaival (édesanyám Nagyváradon egyetlen hangjátékát sem hagyta ki), s Tahiban áll a ház, amelynek kertjébe irodalmunk Magdája, Kolozsvári Grandpierre Emil barátom felesége vezetett be valaha. Akkor még nem sejthettem, nem olvashattam, hogy e földi térről történt elsuhanása után írásban is márványszobornak ható emlékművet állít fel neki barátom, az özveggyé vált, Emil, literatúránk „Emici”-je. A szentendrei Ferenczyek jutnak még eszembe, az üres kertben Czóbel ülőszobra, a csöndes Barcsay, s Aprily, amint szent-györgypusztai száműzetésében Puskin Tatjánájának csodasoraival viaskodik, a leányfalusi Móricz-ház, ahol Taxner-Tóth Ernő társaságában kézbe vehettem a könyvek könyvét, Móricz Erdély trilógiájának kéziratát. Csak a szörnyet, csak azt tudnám feledni. A szörnyet a Duna közepén. Inkább Mátyás írójára, Antonio Bonfini olasz patríciusra gondolok, a paradiso terrestrire, e valaha volt földi paradicsomra, s ha már előtolult bennem a Duna sátánian megbolygatott medre, inkább a mohácsi Lajos özvegyét, a menekülő Mária királynét idézem fel ma álmaimban. Előkerülhetnek-e valamikor még az elsüllyedt gályák aranykincsei? A lengyel államadósságot nem érnék föl ugyan, de a magyart, a magyart, kérem, talán, vagy a felét, a negyedét, talán. Hivalkodás nélkül, a kor szerénységéhez illően, senki érzékenységét sem sértve, igen halkan, mintegy nemagamnak jegyzem még fel, hogy e nem hivatalos szabad állam területén született ezer éve Magyarország. A későbbi Magyar Birodalom. Volt ilyen. Esztergomban koronázták királlyá István néven Vajkot, első fejedelmi urunkat. (Királyságának és korának, meg a művének a legjobb ismerője, Györffy György is a Dunakanyarban él, s munkálkodik.) A visegrádi Sibrik-domb mélye rejti állami létezésünk első emlékeit. A Pilis erdeinek rommezői őrzik az Árpád-ház korának sok tárgyi emlékét. Ez anyaméh. Létünk rejtelmesgyönyörű kezdete. Magyarország bölcsője. 5. A visegrádi csúcs — remélem, megtartják, s talán a„legfelső szinten”, nem az első a három nemzet történetében. A magyar nemzet történetének harmadik kötetében, a 125. oldalon olvasható: „Fontosabb politikai ügyet a magyar király nélkül nem végeztek, mindenki az ő szövetségét kereste, ő volt a hangadó, az intézkedő. Magyarországot kezdették Európa-szerte archiregnumnak tartani és nevezni, ami mai ■nyelven szólva annyit tett, mint ,nagy hatalom". Leginkább kitűnt ez 1335-ben a visegrádi fejedelmi congressuson, melynek czélja volt egyrészről Csehország, Lengyelország és a lovagrend közt a békét helyreállítani, másrészről megtörni Németország hatalmát, mellyel Magyarországot, de főleg Csehországot fenyegette, végre a kereskedelmi öszszeköttetést nyugat és kelet közt szabályozni.” (Korabeli KGST.) Károly (Károly Róbert) magyar király döntőbíróként békítette össze a cseh és a lengyel uralkodókat. János cseh király lemondott címzetes lengyel királyi jogáról, a lengyel koronáról, ezért pedig Kázmér lengyel uralkodó jelentős megváltási díjat fizetett. Később János cseh Károly magyar király váltak békebírákká Lengyelország és a német lovagrend viszályának elsimításában. A lengyelek számára kedvezőtlen döntést hoztak: Pomeránia a lovagrendé maradt. Végül a három királyság szövetségre lépett. Miután a mértékletesség már régóta nem jellemző népeinkre (csehek sör, lengyelek vodka, magyarok bor, sör, pálinka), megemlíthetem még, hogy az egykorú krónikások (korabeli újságírók) feljegyzése szerint a visegrádi csúcs során a csehek naponta kétezer-ötszáz kenyerét, a lengyel udvar ezerötszáz cipót kapott, s „bár naponként száznyolczvan átalag fogyott , el”. Borisszák, számoljunk csak: áátalag a 75 literes hordó, a száznyolcvanat szorozzuk be hetvenöttel. A békebarátok mindenesetre jó torkúak voltak, a maiak már nem iszósak. Berki (külügyér, kormányfő, államfő) lesz is jelen a visegrádi cajcson, remélem, azért legalább koccintani fognak erre a szép (aúnya), erre a jó (rossz), erre a vitám (borús), erre a régi visegrádi kézfogást is felidéző szegény esztendőre. Huffy Péter Olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát!