Magyar Nemzet, 1991. február (54. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-01 / 27. szám

4 ^ mi‘ 45. évfolyamába 11 * Thiratár, amely Szegede ΚϊίΡΐΓ Andrea Gárdonyi, Mikszáth Tömörkény, Móra, Juhász Gyula, József Attila, Radnóti Miklós városábal megvállalt szolgálata azérii azonban mindenkor — különösen ?ÍrkCU időkben ■ a* utóbbi két évtenpen — az egyetemes magyar iadalom fórumaként működött. FigyelM*5, fordított azonban (Ady, Józsi Attila, Bibó István, Németh Lászl nyomán) a szomszéd népek irodamára, kultúrájára is. Sorsa: akár f !! * a benne élő embereké. Ölt kompromisszumok túlélés érdekében, máskor ütközése * Ideológia falain; megrovi és betiltások, reménykedő úri is. . ’ j? most új fenyegetettség ezúttal szűkös anyagiak okán kerüntveez^y*ne * nagy hagyomány műhely léte. Csongrád megye alapiránya reményt adhat a fennmaradó no*· Aki (vállalat, közösség, ültemény, irodalombarát magyar) segítsget nyújt, nem csupán egy Irodaki folyóirat, de a hagyományokra tanlő, s a jövőbe igyekvő szellemi Magyarország megerősítését is támgatja. Az alapítvány kuratóriumán tiszteletbeli elnöke: Sütő András,lnöke: Szokai Imre, tagjai: Anni József, Bíró Zoltán, Vekerdi Lászl Vörös László. Tiszatáj Alapítvány 741 Szeged, Rákóczi tér 1. Számi szám: OTP Csongrád m-1 Igazgatósága MNB 289-98008, Tiszatáj Alapítvány 241336. Devizaszámla: MNB 289-98156, OTP Valuta-Deviza Fiók, Szeged B 43206. KIÁLLÍTÓTEREMBEN A kimondhatatlan megérintése MINDENKI PAP — mondták Ötszáz éve e nagy reformátorok. Mindenki művész — így húsz éve Joseph Benys parafrázisa. Minden művészet — következett ebből. Ezen a prtoton megvalósulni látszik ez a lalse hihetetlen ideológia. Annyiféle dolog szentesül itt műtárggyá, hogy nincs is címe Vámügy Ildikó gyűjteményes kiállításának. Nem is igen tehet, merít .Tarurcái nem sorolhatók műfaji korlátok közé, a téma is tág, ma«» a mindenség, a lét, az élet. Ebben a fordított pygmalioni történetben minden élű szoborrá lesz. Vagy élő rajzzá, varrott textillé, kerámia-, vas- vagy kőplasztikává. A felületek festményszerűen színe Az idolok — amelyek sorozatát huszonnégy éve készíti az alkotó —, különös, rejtett kapcsolatba kerülnek egymással és velünk is. Az idoloknak már van nevük, ■ ,Trimt szabadverssé olvassa öszsze Várnagy Ildikó: Kelettől Nyugatig, Agynótól Siró törpéig, vagy Tükrös csigitól Fészekig. A kis agyagfigurák valóban, térben is keresik egymást. Karjaik egyszerre vektorok és tüskék, szabad vegyértékek és kampók. A Tíz jellem világkerekén felismerhetőek az antik temperamentumok: személyesen is azonosítani véljük Mózest, és az alábukó angyalt is. Más párokat is felfedezünk, vagy maga az alkotó ajánlja a figyelmünkbe azok összetartozását. Lassan láthatóvá válik, hogy a sok fragmentum organikus renddé fejlődik. Gyermekszínteségű firkák szólnak olyan írókról, mint Bronte és Ibsen, Rilke és Vercors. Nőírók és nőalakok következnek. Hol színes vonalakban, hol a karikatúrához közelítő szoborkrokikban. Egy Vajda Lajost idéző kis ],p a filozofikus rajzok közül elárulja a lényeget: A kimondhatatlan megérintését. Ez a rajz az alkotó valamiféle szinesztéziás élményét büki-beszéli ki. Ennek alapján jön létre az egész furcsa összművészeti játék, amellyel az elkülönült érzékek számára is közzé kívánja tenni sajátos tapasztalatait Várnagy Ildikó. Például a vas vagy a kő nőiességét, ölelő puhaságát. Vagy az idők már látott paradox cseppfolyósságát a Századunk relief törmelék jeleiben. Az ősi szem- és kézidolok tekintete és mutatóujja a végtelen lágy szimbóluma felé fordítja a néző figyelmét. Ha ez a mű Hans Arp dombonképeivel rokon, akkor a másik Nagy Fehér, a Hazám című, meg Calder törékeny egyensúlyait juttatja szemünkbe eszünkbe. Ez az építészeti modulokra, népi eszközökre egyaránt emlékeztető szobor arra is figyelmeztet, hogy a címadó, a haza mindeddig nem találta meg a módját, hogy olyan közvetlen művek jelenhessenek meg a köznapokban és a köztereken, mint ezek aVárnagy-alkotások. Akkor tényleg közelítenénk ahhoz, hogy mindenki művész. (Van egy olyan érzésem, hogy ha Calder például nálunk foglalkozott volna képzőművészettel, felhőkarcolók főbejárata helyett trafikokban lógnának függesztett Micky-egerei, ötcentis méretben. Niki de Saint-Phalle játszótérnyi szobrairól mit is gondolhatnánk itt, ahol a lehetséges mecénásoknak még arra sem igen futotta, hogy a játszótereiken Csernobil után kicseréljék a homokot...) ÍGY KICSIBEN mindenesetre áttekinthetőbb az élet képlékenysége. Jelrajzok, jelszámok, mézeskalácsírások igazítanak el benne. Az archetipikus ábrák olvasható szöveggé egyesülnek, amelyek segítenek feltárni az elfeledett eredeti jelentéseket. Éppen azokat, amelyek nem kimondhatók. Mert a tudattalanból az ismert mnemotechnikai módszerekkel többé nem hívhatók elő, vagy mert tilalomfává, tabuvá szocializálódtak. Az álszemérmes tapintatlanság most tapintható igazsággá változhat. A Tabula Smaragdika nehezen értelmezhető harmadik sorát harsány színűre pingált motordugattyúk pantomim játékából olvashatjuk: Fent-lent-oldalt. Piros-fekete pöttyös kipufogócsövek a Szex metaforáivá változnak. Számba vétetnek a Barátkozás, a Születés is, de ezek meg szemállt koncept fotósorozatokban. Analízis tárgya lesz a Hím-nem, nőnem is. Látjuk Ozírisz széttépett férfiasságát Magának az Organikus útnak — a királyi úthoz hasonlóan — rejtélyes folyamata is tárgyiasul. Egy zen kert modelljén a barázdák kis idolokkal telnek meg. A tenger hullámait jelző agyagbordák úgy megtáncoltatják ezeket a kis bábokat, hogy kibillenésük pillanatában az ősi kínai írásjelek eredetét vélem felfedezni ebben a haláltánckoreográfiában. A tetovált, cérnára (fel)akasztott, szövésbe temetett, tűvel gyűjteménybe szúrt halál: hol groteszk, hol meg ijesztő, ahogyan a valóságban is. A nőalakok is ilyen kettős természetűek. Férfivá változnak, mint például a gyári porcelántárgy fenekéből kikandikáló, ördögien csúfondáros Hímnő bálvány. Ízisz táncát egy ruhatöredékekből öszszevarrt sámánköpeny „rejti el", amelyet az istennő minden bizonnyal a legfelkapottabb kozmikus butikban vásárolt. Ez a mű a pop art értelmében szép is, de mégis mágikus és repülni is kéll* *HAJÓK ÉS MADARAK metamorfózisának is tanúi lehetünk a nagyméretű plasztikák láttán. Az előcsarnokban egy főmű éppen ezt a légies élményt adja. A Nap és a víz című szobor látványa csak a nemrég elhunyt japánamerikai szobrász Noguchi műveivel összevethető. A súlyos kövek szárnyalni és zuhanni látszanak egyszerre. Sárgás napbalta és kékesszürke vízfelhő — lent és fent — között zöldes színű kőlepény a világ köldöke. Felemelő létplasztikja — szó szerint is értendő — ironikus színezettel. Ez az ellentétes kettős hajlam olyan erénye Várnagy Ildikó szobrászaténak, amelyet kevesen tudtak felmutatni, eddig a városi léptékű plasztikában. Pedig bálványimádó, -gyűlölő korunkban szinte csak így tudjuk elviselni a pátoszt. Ez a kőkompozíció teljesen összecseng a kiállításon mellékelt, Zarathustrát ábrázoló Nietzsche-rajzzal. Mindkettőben triviális élni akarás és nem feledhető haláltudat munkál egyszerre. Csupán e vázlat és a szobor láttán szintézist lehet kiállítani. Éppen Várnagy Ildikó művei arra intenek, hogy a szintézis labilis, illékony pillanat. Mégis lehet annak örülni. Várnagy Ildikó kiállítása február 24-ig látható az Ernst Múzeumban. Szegő György NEM KÖZÖLJÜK Bizonytalanságra és felületes rohanásra ösztönzőkorunkban egyre többen és szívesebben olvassák a dokumentumirodalmat, keresik a megbízhatótények, pontos ismeretekbiztonságát. Sokáig el voltunk tiltva önmagunktól. Aztán jött a nagy eufória és meg akartuk tudni, mi történt velünk? Hamar belefáradtunk ebbe is, mert az elhallgatott szó megkopott .Elveszítette azt a mámoros feszültséget amellyel éppen a cenzúra ajándékozta meg: a többértelműség, áthallás borzongató hatalmát. Szürke kis közhelyekké koptak a bátor, nagy mondatok. A központi taktika helyett ránk tört a sunyi, kis öncenzúra: nem azt mondjuk, hogy tiltják; egyszerűen: nem közöljük. Hogy miért? Hosszú lenne azt felsorolni... Mindenesetre érdekes dokumentumokat hoz nyilvánosságra a Társadalmi Szemle legutóbbi száma, a budapesti angol követség ötvenhatos jelentéseiből. Több távirat allatt ott az érthetetlen lábjegyzet: „Nem közöljük." A megfogalmazás pontos, nem azt írják, hogy nem szabad, tilos, zárolt vagy nem lehet, hanem mindössze azt, hogy megtehetnék ugyan, de nem, most ettől eltekintenek. Jobb is, hadd ne szédítsen el a sok tudás. Maradjon egy leheletnyi tudományos köd, hogy találgassuk: miért nem közillk? (ágoston) Egy Tomkins-koncertről A liturgikus dallamok prófétái AZ ŐSI ZSiDÓSÁG mindennapi életéhez szervesen hozzátartozott az ének és zene művelése. A próféták — héberül: nábi — tulajdonképpen Isten „szócsövei" voltak. Működésük nemegyszer kapcsolatban állt a muzsikával. A királyok koráiban és az első szentély fennállása alatt már fejlett, szervezett udvari és templomi zenekultúra létezett. Salamon király idejében például négyezer levita huszonnégy csoportban művelte a templomi zenét, s a szentély felavatásakor százhúsz pap szólaltatta meg a harsonákat. A templomi liturgikus énekeket több mint száztagú kórus adta elő. Az ókori történetírók közül Flavius és Philo is megemlékezik a zsidó énekesek és zenészek fejlett zenekultúrájáról. A régi izraeli dallamok jellegzetessége a gazdag ornamentika. Az úgynevezett egyházi hangnemek — például a dór frigy, fld — uralma le igen gyakori jelenség. A hazai zeneéletben ritka koncertre került sor a minap a Zeneakadémia Nagytermében. A Tomkins-énekegyüttes adott Héber liturgikus dallamok címmel nagy sikerű hangversenyt, telt ház előtt. A kamaraéneklés bátor hírnökei rövid időn belül harmadszor léptek színpadra újabb meglepetéssel. A közelmúltban hallhattuk tőlük az orosz ortodox egyház, illetve a XVI—XVII. század vokális zenéjének keresztmetszetét. Mostani témaválasztásukkal is bizonyították, hogy megalakulásukkor — 1978-ban— kitűzött céljaiktól csöppet sem távolodtak el, hiszen eddigi működésük minden egyes állomása vités zenei életünk fehér foltjaira. Az együttes tagjai általában tanárok vagy karnagyok, akik egyébként első osztályú kamaraénekesekként a vokális műfaj évtizedeken át kegyvesztett területeit kutatták, majd tűzték műsorukra, így történt ez most is. SEGÍTSÉGÜKRE VOLT Kovács Endre fáradhatatlan szervezőként, Kecskeméti István, a téma ismert kutatója, ugyanitt említést érdemel Kármán György és Fekete László is, akik szakmai tanácsaikkal adtak eligazítást. Műsoruk kiválasztásakor egy másodlagos szempontot is érvényesítettek — az előadás címében megfogalmazotton kívül —: hogyan kerültek be a műzenébe a héber liturgikus dallamok. Az est folyamán a szűkebb és tágabb értelemben vett templomi énekeken — például az áldásokon vagy zsoltárokon — kívül ízelítőt kaptunk a héber liturgián kívüli zsidó népzenéből, vagy zsidó származású zeneszerzők ószövetségi témára írt művéből, például Goldmark Sába királynője című operájából. Műsorukkal szinte zenetörténeti keresztmetszetet adtak a választott témáról. A teljesség kedvéért megemlítem: századunk zenéjéből szívesen hallottunk volna egy-két jellegzetes rövid darabot, mint például Schönberg Kolnídiéját, vagy részleteket Bernstein Kaddisából. Az est egyik kimagasló produkciója volt Wohlberg Szimbolaum című darabja, amely a mindennapi főimádság része, s így stílusosan Berlin kántorának megrendítsen szép tolmácsolásában élvezhettük. Többször is hallhattuk Gergely Ferenc improvizatív orgonajátékát. (Ő a héber liturgia avatott ismerője, hiszen több éven keresztül a Dohány utcai zsinagóga „sábesz goj" orgonistájaként is működött. A XIX. századi reformmozgalmak hatására az egyszólamú templomi zenét felváltotta a többszólamú kórus és kísérője. Otthonra lelt a neológ zsinagógákban az orgona is, de a játékot keresztényekre szokták bízni, mivel ez munkának számít, ami a vallásos zsidó részére szombaton tilos. KAMARAKÓRUSOK IS TUDNAK nagy kórusokat megszégyenítő hangzást produkálni, ezt Dobra János vezényletével bebizonyították, sőt tagjaik adott esetben rövidebb-hosszabb szólókat énekelve változatosabb és értékesebb hangzást teremthetnek. A műsort olyan kiválóságok segítették, mint Perényi Miklós, vagy az Operaház Gupcsó Gyöngyvér vezette gyermekkara, amely szintén új utakon jár a hazai vokális műfajban. Csavlek Etelka énekhangját többször is megcsodálhattuk, hallhattuk még Pásztor László és Ambrus Ákos énekét. Prunyi Ilona zongorajátéka gazdag stílusismeretével, Vígh Andrea hárfajátéka pedig kamarezenészi mélységekkel járult hozzá a sikerhez. Zárószámként Schubert Mirjam diadaléneke hangzott fel, amely felejthetetlen átéléssel, magával ragadó, szárnyaló interpretációban meggyőzte a hallgatóságot az előadóik művészi kvalitásáról , prófétai elhivatottságáról. Babits Antal Aki könyvekből épített templomot Püski Sándor nyolcvanéves A világháború után születettek nemzedéke csak a hetvenes— nyolcvanas években ismerhette meg a nevét, és akikor is csak suttogások révén. Hogy él egy „magyar könyves" Amerikában, aki „templomot" épít ott könyvkiadásaival, „templomot, amely megtartja magyarnak a világban szétszóródott hazánkfiait". És suttogták a könyvek címeit és szerzőit is, kiknek a New Yorkban élő Püski Sándor ad egyedül publikációs lehetőséget. Akik az irodalomtörténetben jártasak voltak, természetesen rábukkanhattak előbb is a Püski névre, hiszen a negyvenes évek kiadói közt az egyik legfigyelemreméltóbb volt az ifjú Püski Sándoré. A nyolcvanas évek végén bekövetkező politikai „enyhülés” azután lehetővé tette, hogy személyesen is találkozhassanak a kiváncsiak a New York-i „magyar könyvessel”, sőt a köteteivel is. Az Egyesült Államookban kiadottakkal és az itthoniakkal egyaránt. Budapesten a Püski-könyvesház két esztendő alatt fogalommá vált, a „főnökasszonnyal”, Püski Sándor feleségével, Ilya nénivel egyetemben. Vásárolni s ismerkedni egyformán betérnek ide az emberek, Pestről és Budáról, Erdélyből és Szlovákiából, kit hol ér a hír, a Püski házaspár szellemi köréről és önzetlenségéről. Amikor a nyolcvanesztendős Püski Sándort köszönteni, s életéről, jelenéről, jövőtervező gondolatairól kérdezni én is beállítok, nem állhatom meg, hogy ne a szabadság jeleként nyugtázzam magamban ennek a könyvesboltnak meg a „mögötte" levő kiadónak a létezését is, az idős házaspár visszatértét is. Hús nénivel a letartóztatások, házkutatások, kézirat- te könyvelkobzások „listáját" állítanánk össze, de belátom, a napilap-terjedelmet mindenképpen szétfeszítené a terjedelmes fölsorolás. Csak a legutolsó „föltartóztatásukat” jegyzem meg, 1987-ből, amidőn a Ferihegyen raboskodtak, miközben „illetékes elvtársak" a lakitelki találkozó jegyzőkönyvét keresték bőröndjeikben. (Mindhiába. Csak néhány dedikált könyv volt ott a XX. századi magyar irodalom legnagyobbjaitól. Személyes barátaiktól.) Nem lehet ezt a születésnapi beszélgetést másként kezdeni Püski Sándorral, csak azzal: remélte valaha, börtönben, megaláztatások tetején, hogy erre az országra is rávirrad egyszer még a (szerény) szabadság? — Azért nem mentem el az országból se 1948-ban, se 1956- ban, mert mindig reméltem, hogy egyszer csak bekövetkezik ez a változás. 1967-ben azonban anynyiira reménytelen volt, hogy visszatérhessek a könyvszakmába, hogy kérvényezni kezdtem a kivándorlásunkat Amerikába. Két fiunk odakint élt már 1956 óta, őket meglátogatva támadt bennem a gondolat, hogy New Yorkban egy államközi hatású, magyar művelődési intézményt szervezhetnék, jó szolgálatot téve a kinti magyarságnak is, az itthoni íróknak is. Háromévi kérvényezte után indulhattam útnak ... Ideiglenesen Amerikában — Hogy megnyithassa a világon a legnagyobb választékkal rendelkező magyar könyvesboltját. Aki, már nem túl fiatalon ekkora vállalkozásba kezd egy idegen országban, végleges otthonának szánja az új hazát? — Mindig ideiglenes otthonomnak éreztem Amerikát. Nem is Amerikában éltem, hanem egy magyar könyvesboltban, magyar könyvek között, magyar környezetben. Ami pedig az emlegetett legnagyobb választékú magyar könyvesboltot illeti, amelyhez a magyar könyvkiadói vállalkozástársult — ez csak a nyolcvanas évekre alakult ki. Jóval hatékonyabb könyvkiadói te könyvkereskedelmi tevékenységet folytathattam volna, ha 1956-ban mentem volna ki Amerikába. — A „nyugatiasodás" lázában és vágyában élő többséget idehaza ma módfelett foglalkoztatja,mi a titka annak, hogy valaki tőke nélkül vagy kis tőkével indulva meg tudja állni a helyét a régi, bevált mamutcégek, jelen esetben az amerikai kiadók versenyében. Magyarán szólva: miként szervezett gazdaságot könyvkiadót Püski Sándor az Egyesült Államokban? — Nem a nagy amerikai—angol kiadókkal versenyeztünk, hanem a jóval szerényebb amerikai temás nyugati magyar sajtóvállalkozásokkal. Kiadóm Amerikában nem lehetett gazdaságos, mint ahogyan idehaza sem az. A könyvkereskedés hozott olyan hasznot, hogy a kiadás kockázatát vállalni tudtam. Csakis máshonnan szerzett jövedelmekből lehet fenntartani a könyvkiadást. Faludy György verseskötetét 1980-ban háromezer-ötszáz példányban adtuk ki, ebből 1988-ban még ezerötszáz példányt haza tudtunk hozni. A két-háromezer példányban kiadott Gombos-könyvek, az Igazmondók, a Szabadságalapítók, a Szabó Dezsőről írt műve például általában hat-nyolc év alatt kelt el. (Gombos Gyula könyveiről mellesleg szólván megjegyzem, hogy magyarországi újrakiadásuk folyamatban van. Már megjelent a Szabó Dezső, A harmadik út, 1991-ben lát napvilágot A történelem balján című életműsorozat második kötete.) — Éz ha engedményeket tesz a kiadó, és színvonalas irodalom helyett bestsellereket ad ki? — Ennek az eshetőségnek a bizonytalan kimenetelét is egy példával szemléltetem. Amikor az amerikai tévében óriási közönségsiker volt a Tövismadarak című sorozat, Colleen McCullough regényének televíziós változata, Ráday György megszerezte a jogosítást, és együtt adták ki a regényt magyarul, Göncz Árpád és Borbás Mária fordításában, ötezer példányban. Ebből öt év múlva, a magyarországi tévébemutató idején is még megvolt kétezer példány. „Jó üzletként” a húszdolláros könyvet idehaza ötszáz forintért tudtuk eladni. Megmenteni a könyvvilágot! — Ma Magyarországon állítólag ötszáznégy könyvkiadó működik. Mi lesz ezekből ön szerint? Megbuknak? Életben maradnak? Elárasztják szenynyel az országot? — Az a baj, hogy ebből az ötszázvalamennyiből majdnem mind csak a selejtből tud megélni. Mi is. Ijesztő az az arány, ami az elmúlt két évben itt bekövetkezett a „könnyű" Irodalom te jó irodalom között. Ráadásul az előbbi mindenütt megtalálható, a jó irodalom ellenben nem. Ennek az áldatlan helyzetnek a rendezése végett a hivatásos lap- és könyvkereskedelmet kellene rendbe tenni. A huzavona, a tanácstalanság és a bizonytalanság már egy éve tart de még nem látjuk a végét. Az utca azért tudott eluralkodni a maga kínálatával, mert bizonytalanná lett a könyvesboltok helyzete. Magánkézbe adásuk még el sem kezdődött. S félő, hogy a mai hitelkamatok mellett, rendkívüli bérleti jogdíjakkal, elavult könyvállománnyal nem találni majd magánvállalkozót, aki könyvesboltot mer nyitni. Régi, híres könyvesboltok így kerülnek más célú eladásra. A Gondolat-könyvesboltot a budapesti Váci utcában már eladták, de az új tulajdonos nem könyveket fog áruln ott. Nem tudom, mikor kezdődik meg végre a könyvvilág megmentése. Minél tovább tart a bizonytalanság, annál rosszabb lesz a helyzete a könyvkiadóknak. Az nem segít, ha az utcai könyvárusok közt próbálnak rendet teremteni, nem szólva arról, hogy az utcákon is csak bizonyos fokú „szűrésre" volna szükség, nem a teljes fölszámolásra. A hírlapterjesztés megoldatlan helyzete miatt buknak meg sorra a komoly lapok is. Az csak rövid időre segít, hogy életben tartásukért a Művelődési Minisztérium olykor-olykor ad néhány milliót. Egyáltalán, kétségbeejtő, hogy az életben maradás ma mindenütt a gond, nem a minőség.— Mi a megoldás a minőség védelmére? — Olyan szabályozásra volna szükség, amely megtöri a monopóliumokat. A terjesztés, a posta monopóliumát mindenekelőtt, hogy a könyv- és lapkiadás gondjánál maradjak. De nem árt hangsúlyozni, a magángazdálkodás alaptétele, hogy semmilyen területen nem létezhetnek monopóliumok! Jó volna megteremteni a társadalmi terjesztés hálózatát is. Iskolák, egyházak, könyvbarát társaságok segítségével, könyvtárhálózatokon keresztül forgalmazni a könyveket. Persze, ma mindennek a megszervezése azonnal komoly vállalatot igényelte nálam ifjabbak energiáját. A könyvbaráthálózat kialakítását a tekintélyes postai költségek teszik lehetetlenné,, hiszen ma szinte kétszer veszi meg a könyvet az, aki postán keresztül rendeli meg. A bizományba vagy hitelbe adott könyvek árának megkapására nincs semmi biztosíték, mert nincs fizetési fegyelem. Raktáron tartani az évek múltán is eladható kiadványokat? Ez meg a hihetetlenül magas raktározási költségek miatt képtelenség. Szolgálat — Semmi reményt nem lát Püski Sándor arra, hogy az elkövetkező időkben mégis helye lesz világunkban az igényes kiadványoknak és az igényes olvasóknak? — Csak abban reménykedhetünk, hogy a politikai-gazdasági élet is, a szellemi élet is megnyugszik. Kialakulnak olyan szellemi körök, amelyek megtalálják a maguk kiadóit, műhelyeit, működésüknek meglesznek az anyagi biztosítékai. Ha igényt tartanak a fiatalok egy nyolcvanéves ember tanácsaira, azt ajánlom mindenkinek, aki kiadói vállalkozásba fog, hogy óvatosan, saját ízlésük szerint válasszanak művekette szerzőket. Olyanokat, akikért áldozatot is tudnak vállalni, ha kell. Előbb-utóbb kifizetődik vállalkozásuk. Ha nem is pénzben, de szellemiekben. Ha azonban az a mozgató ereje valamely kiadói vállalkozásnak, hogy sok pénzt keressenek, más szakmát kel választani. A könyvkiadás szolgálat, nem pedig a meggazdagodás nagy lehetősége. — Könyvkiadói szolgálatban eltöltött évtizedeiből mire a legbüszkébb? — Hogy ifjú koromban a század nagy nemzedékét tudtam szolgálni. Németh Lászlót, Szabó Dezsőt, Sinka Istvánt, Veres Pétert, Kodolányi Jánost, hogy esek néhány nevet említsek. De büszke vagyok arra is, hogy Amerikában hatással lehettem az emigrációre a nemzet egymásra találására. A kibékülésben. Segíthettem abban, hogy ma már az emigráció minden része szolgálni akarja a hazai átalakulást, azzal a szándékkal, hogy újra eggyé legyen az országgal, még ha ez fizikai értelemben nehéz is. Jó érzés az is, hogy régi, kedves könyveimet itthon újra kiadhatom, és a mostani középnemzedéket is szolgálhatom. — A mai magyar irodalom fiataljaira jut-e a nyolcvanesztendős Püski Sándor figyelméből? — A fiatalokkal is szívesen foglalkoznék, de közülük megismerni, megválasztani a kedveseket — erre már nincs elég időm és energiám. Ehhez még hosszú évek kellenének. — Az itthon töltött utóbbi két évben érték bántátok is, kudarcok is. Nem csalódott a visszakapott kicsiny hazában mégsem? — Azt hittem, igaz, hogy egyenesebb és sikeresebb nemzeti politizálás valósul itt meg mostanra, s helyem is lesz benne. De ahhoz képest, hogy 1983-ban arra „kértek” a Külügyminisztériumból, ne látogassak haza (a szárszói ünnepségre, noha a szárszói találkozó megszervezésében annak idején főszerepem volt), mert megsértettem a Magyar Népköztársaság külügyi és szövetségi érdekeit a Duray-könyv kiadásával, de ahhoz képest, hogy 1987- ben, amikor Grósz Károlynak az amerikai magyar emigrációval való találkozásán bejelentettem hazatelepedési szándékomat, ő ezt így nyugtázta: „szívesen fogadjuk, de fasiszta könyveket nem engedünk kiadni", szóval mindehhez képest még sincs okom a bánatra. Lőcsei Gabriella Péntek, 1991. február 1. A Magyar Nemzet telefonszámai: 141-4320 122-2400 122-1285 145-9350 22 óra utánt 122-1009 titkárság: 122-0645 (és az összes többi szám előtt is szíveskedjék egy 1-est tárcsázni !)