Magyar Nemzet, 1991. június (54. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-15 / 139. szám
3 Magyar Nemist Riport — interjú Állást keres az egykori első titkár Szörnyű érzés a társadalmon kívüliség Keresztes Zoltán, a makói pártbizottság egykori első titkára munkanélküli. A 48 éves Keresztes 1989 novembere óta nem talál állást magának a Maros menti városban. — Beosztottnak jelenkezem, nem főnöknek. De sehova nem kellek. Biztosan akadt volna munkahely, ha nem lettem volna az MSZMP városi első titkára. 1987-től láttam el ezt a funkciót, két éven keresztül. Pártmunkás kollégáim, ha nehezen is, de mind el tudtak helyezkedni, én maradtam a kakukktojás - mondja Keresztes Zoltán kesernyésen. Otthonában beszélgetünk, főzés közben zavartam. Ebédet készít, a fasírozott mellé burgonyát. Szakács tudományát bizonygatva jegyzi meg: - Annyi hasznom volt a kétéves munkanélküliségből, hogy megtanultam főzni. - Hol keresett állást? - Makón és a környező falvakban. Alapképzettségem mezőgazdász, technikumot végeztem. Ezenkívül tanácsakadémiát és politikai főiskolát. Nagyon jól tudom, az utóbbi két iskolával ma már nem sokat kezdhetek. Épp ezért először a szövetkezeteknél próbáltam elhelyezkedni. Szinte mindenütt azt modták, velem semmi bajuk, de lássam be, milyenek a viszonyok, és udvariasan kitessékellek. Ahhoz még fiatal vagyok, hogy nyugdíjba menjek, de ahhoz már öreg, hogy 48 éves fejjel új szakmát tanuljak. - Önálló vállalkozással nem próbálkozott? - Megvallom őszintén, ahhoz nincs pénzem. Hívtak több kft-be, de nincs százezer forintom. Hihetetlen, de egy fillérem sincs. Utoljára tizenötezer forintot kerestem. Nem volt az rossz fizetés, de felhalmozni nem tudtam. Se vagyonom, se telkem, se nyaralóm. Felneveltem két gyereket, feleségem pedig könyvtáros, kis fizetéssel. - Csak a szövetkezeteknél jelenkezett munkára? - Voltam én mindenütt. Hadd ne soroljam az intézményeket. Sajnos, még egyszerű beosztottként sem jöhettem szóba. Nem mernek vállalni. Nem is a bélyeget érzem, ami a pártfunkcionárius múltamból adódik, hanem az irtózást. - A hatásköri lista alapján egykoron minden helyi vállalati, intézményi vezető kinevezését jóváhagyta a pártbizottság, tehát ön is. Sarkítva a régmúlt gyakorlatát, Keresztes Zoltán nagyon sok működő főnöknek ma is a keresztapja... - Mit akar ezzel mondani? - kérdez vissza. - Nem segítenek a régi kapcsolatok? - Nem. És nem is számítok senkinek a segítségére. Saját érdeke mindenkinek, hogy új nyomokat keressen, új pártcsatornákat. Abban önnek igaza van, hogy a párt nyomott be nagyon sok embert vezetőnek, és ők még többnyire ott vannak. Hoszszasan tudnék mesélni olyan emberekről, akik 15-20 éven keresztül verték a mellüket, hogy milyen nagy kommunisták, most pedig azt hangoztatják, milyen nagy ellenzékiek és milyen vallásosak. Ez sem zavar. Mindenki úgy érvényesül, ahogy tud. Ez az élet rendje. Egy dolog azonban redkívül bosszant. Azt hangoztatjuk, eljött az igazi demokrácia. De milyen demokrácia az, amelyikben a mindenkori hatalomról leköszönőket megbélyegzik, irtóznak tőlük, lehetetlenné teszik társadalmi beilleszkedésüket? - Makón csak ön a munkanélküli az egykori pártfunkcionáriusok közül. Úgy gondolja, másutt sem jobb a helyzet? - Statisztikai felmérést nem végeztem, csak innen-onnan hallok híreket. De valóban maradjunk Makón. Ha néhány héttel hamarabb beszélgetünk, akkor még több társamat is bemutathattam volna azok közül, akik két éve kilincselnek egy-egy állásért. Nem is akármilyenért. Például az egyik titkárom közgazdassági diplomával csak nagy nehezen tudott egyszerű pénztárosként elhelyezkedni. - Keresztes úr, ön fél! - Nem tagadom. Félek attól, hogy politikai múltam miatt egyszer■üldözni is kezdenek. Tizenöt évet dogoztam a pártbizottságon, teht nekem van politikai múltam Tisztességesen csináltam mindent, szem szerint senkinek nem ártott , hét, hogy majd bűnnek számít, hogy pártbizottsági ember voltam.Ne becsülje le a demokráciát. Egy demokratikus társadalomban politikai üldöztetésre nem kerülhet - Könnyen megtörténhet, hogy felheccelik a munkanélkülieket, a csődbe jutott vállalkozókat. Az én félelmem abban nyilvánul meg, hogy meddig tudja a hatalom szavatolni a demokráciát. -Most miből él? - Már nem kapok munkanélküli segélyt, csak néhány hónapig járadékot. -Azután mi lesz? - Nem tudom. Nekem csak a gazdasági fellendülés nyújt vigaszt, mert az szívja fel a munkanélküliséget. - Azért van jövőképe? - Milyen jövőm lehet nekem? Legföljebb fiaimban bízhatok, hogy összeállok velük és elkezdünk valamit csinálni. De mint korábban mondottam, pénz nélkül semmihez nem lehet kezdeni. Szörnyű érzés a társadalmon kívüliség. - A rendszerváltás után megváltozott a politikai hitvallása? - A reformkommunisták közé soroltam magam az MSZMP idejében. Baloldali maradtam és ezt a szellemet a családból hoztam. Most az MSZP-nek vagyok a tagja. - Mit szól a családja a jelenlegi státusához? - Vigasztalnak, megértőek. Segítenek, hogy ne essek letargiába. Feleségem és a fiaim dolgoznak. - Nem gondolt a helyváltoztatásra? Esetleg más városban keresne állást. - Arra nincs okom, hogy elfussak. Makón szeretek élni, és nem csináltam olyat, hogy lesütött szememet járjak. Halász Miklós „Parasztpolgárosodás” Több mint egyéves a rendszerváltás. Hogy ezt a jubileumot mennyire kell ünnepelni, és hogy milyen tanulságokkal szolgál azt már szinte s sugallja Pál László kutatásának címe is: Rendszerváltás felemás módra... Az MTA Politikatudományi Intézet programjának keretében készített tanulmányról beszélgetünk. A kutatások helyszíne Dabas és környéke volt. - Az önkormányzati törvény alapjaiban befolyásolja a helyi társadalmak működését. Hogyan alakult mindez az elmúlt időszakban Dabason és környékén? - Egy igen fontos momentumot kell említenem, amely a törvényi szabályozással van kapcsolatban, s amely a pártok és a közvélemény szerint az apróbb községekben alapjában befolyásolta a választások milyenségét, s az eredményt is. Konkrétan arról a törvény vagy rendelet hiányáról van szó, mellyel kapcsolatban a kis települések kezdetleges pártképződményei joggal lázadoztak. A parlament, a kormány, de még az ellenzéki pártok is megfeledkeztek arról, hogy a tanácselnököket, azokat, akik indulni szándékoztak a polgármesteri címért, hivataluk alól felmentsék - vállalva ezzel az igazgatásban rövid időre beálló nehézségeket. - Mondhatjuk azt is, hogy az előzőekben említett „apró” hiba a helyhatósági választások előtt visszaélésekre adott okot? Különböző manőverek indulhattak be, a „régiek” kihasználhatták helyzeti előnyüket? - Fogalmazzunk egy kicsit árnyaltabban. Tavaly egy olyan folyamat indult meg, amelyben az új politikai elit mellett a politikai rendszerváltás eddigi legnagyobb nyertese az állami bürokrácia. Ez a bürokrácia erősebb, mint az MSZMP volt a Kádár-korszak utolsó éveiben, s hatalmát, befolyását minden jel szerint tovább kívánja növelni. Ez a folyamat az állami-központi irányító bürokráciára kétségtelenül igaz, de a helyi igazgatásra - a kis bürokráciára - aligha. A Dabast környező településeken a közigazgatás másképpen és másként élte meg a folyamatos váltásokat, a pártokkal való kapcsolatokat, a befolyás csökkenését. A kialakult viszonyt sokban az határozta meg, hogy a helyi közigazgatás mennyire volt emberközeli, mennyire tartotta a helyi vezetőség fontosnak működési funkciói között. Maguk az emberek és a politikai pártok is igen eltérően ítélték meg az apparátus helyzetét. Vannak a radikális felfogást vallók. Ezek félelme azon alapult, hogy az új kormányzat a katolikus erkölcsre és toleranciára apellálva túlságosan türelmes és megértő a régi káderekkel szemben - köztük a pártállamos, a saját karrierjüket elvtelenül elsődlegesnek tekintő tanácsi-igazgatási apparátussal szemben. Holott ez nem morális kérdés, hanem elsősorban politikai és bizonyos mértékig szakmai is. E kettősség „biztosítja" bonyolultságát, amiből számos gyakorlati nehézség származik. Amennyiben a régi káderek bármilyen formában a helyükön maradnak, az a helyi társadalom igazságérzetét mélységesen sérteni fogja. Azt hangsúlyozták sokan, hogy boszorkányüldözés ugyan nem engedhető meg, de itt nem bosszúról, hanem politikai felelősségre vonásról és felelősségvállalásról van szó. E nézethez az is hozzátartozott, hogy aki a kommunista rendszerben felelős beosztásban volt, nem lehetett ártatlan: politikai lojalitás nélkül a legapróbb pozíciót sem tölthette volna be. Vannak olyan nézetek is, amelyek nyugalomra intenek. Nyugodt lehet mindenki a bürokrácia tagjai közül, mert úgymond az eljövendő helyi hatalomnak is szüksége van a szakemberekre még akkor is, ha azok bárkit kiszolgáló régi, „bevált” káderek voltak. — Amin „mérni” lehet a rendszerváltást, az a civil társadalom állapota. Milyen ez? - A civil társadalom kérdése központi helyet foglal el a rendszerváltás folyamatában. Tanulmányomban úgy fogalmaztam: a civil társadalom tetszhalott állapotban van. A civil társadalmat - feltehetően átmenetileg - működésében sokban korlátozza az eufórikusnak induló, sokféle érdeket és törekvést magába integrálni kívánó pártosodás. Ezzel egy olyan folyamat tört meg, amely az utóbbi években kezdett kibontakozni. Az elmúlt évtizedek törvényi rendelkezései, amelyek az állampolgári kezdeményezéseket, a szervezetek alakítását hivatottak ösztönözni s egyben szabályozni egyértelműen, elérték, hogy az úgynevezett társadalmi szervezetek környékén is akként jöttek létre, hogy évtizedek óta nem volt állampolgári kezdeményezés, alulról nem szerveződött itt a nyolcvanas évekig helyi szervezet, csak mindig felső elhatározásra. Országos minta szerint létrejöttek s működtek évtizedeken keresztül az állampárt fiókszervezetei, és úgy tűnt, hogy nincs is más jellegű szerveződésre igény. Ugyanakkor a nyolcvanas évek elején-közepén laza szerveződések indultak - melyek azonban csak igen behatárolt, lokális részérdekek felkarolására vállalkoztak. Az egész tevékenységükre rányomta bélyegét az ideiglenesség, s a szűk tevékenységi kör, az adott lakóhely életkörülményeinek javítását szorgalmazták, vagy a helyi kulturális értékek megőrzésére, megmentésére szervezkedtek. Ezek „ártatlanságából” következett, hogy a hatóságok megtűrték, esetenként támogatták őket, de a politikailag garantáltan közömbös szervezetek, időszakos társulások tevékenységét 1989 januárjáig nem szabályozták. A társadalmi szerveződések országosan több mint hétezres számából Dabasra és a környező községekre alig két tucat jutott, azok is a labdarúgás és a kultúra „szelíd” területeire vonatkoztak. Az áttörést az utóbbi két-három év hozta meg. A liberalizálódó politikai közélet felgyorsította a szerveződési kedvet és beindult a politikai és a nem politizáló, különböző szabadidős célú egyesülési formák gyarapodása. Mindez lényegében ezen a környéken is megelőzte az egyesülési törvény 1989. januári kodifikációját. 1989. folyamán viszont a beinduló pártosodás intenzív folyamata szinte felfalta az új, éppen bontakozó-erősödő társadalmi szerveződéseket. A pártosodás hirtelen rátelepedett a magatartásra, a gondolkodásra, kisajátította, felmorzsolta a civil társadalmat. A pártosodás dominanciáját megtörni látszott az 1990-es nyárvégi, az általános politikai kiábrándulást kísérő politikai passzivitás erősödése. A pártoktól kezdtek elfordulni az emberek. Az értelmiség eltávolodása után más társadalmi csoportok részéről is csökkent a rokonszenv a pártok helyi szervezeteivel szemben. Előjöttek a fiatal politikai szervezetek gyermekbetegségei, az állandó acsarkodás, a túlzott személyes ambíciók, az agresszív, toleranciát nem ismerő nézetek. Ugyanakkor bizonyossá vált, hogy a pártok közel sem képesek vállalni minden törekvést. Hogyan összegezné a kutatás tapasztalatait? - A vizsgálat egyik alapvető tanulsága, hogy a politikai pártok képtelenek a helyi problémákat a maguk komplexitásában kezelni, sok helyen talán azt is megérezték az emberek, hogy egyáltalán nem képesek a lakosság érdekeit igazán képviselni. A korporativizmus még kifejezetten stádiumban van az egész országban, de a szerveződés csírái már itt vannak a dabasi körzetben is. A fejlődés iránya e körzetben is az lehet, hogy a politika mellett a polgárosodó vidék „egyszerű” polgárai is megtalálják majd azokat a szerveződéseket, ahol a társadalom csendesebb, de ugyanolyan értékes tagjai is szóhoz juthatnak, s kontrollt gyakorolhatnak a nevükben fellépők tevékenységére. A pártok expanziója után eljött az ideje a civil társadalom expanziójának. Ehhez az is szükséges, hogy a helyi értelmiség tudatára ébredjen annak, hogy a politikai változásokból való kimaradása, passzivitása nem tartható a végletekig, s hogy hiba az, hogy tagjainak csak igen kevés képviselője vállalt szerepet az átalakulási folyamatokban. Olyan korszakban, amikor felértékelődik a lakóhely szerepe, amikor a „parasztpolgárosodás” ezen a vidéken is erősödik, az értelmiségnek is aktívan részt kell vennie abban a folyamatban, amely elősegíti a helyi társadalom többszintű fejlő- Bohár András Levélféle a rónára repülő" kompániához Azt mondják, az újabb kor literátorai, aki a Dunántúlról jön, abba már az anyatejjel áramlik a lelki egyensúly, a pallérozott életlátás, s a nyugatias erények minden ragyogványa. A náluk némileg korábbi, de nem kevésbé metsző elmeéletű tudorok viszont azt fejtették ki: Kelet felé haladva az Alföldön a szív emberei tenyésznek, lebédiai és etelközi lelkűjénél, amely tömören szegül szentbe az újdonász törekvésekkel. Íme a dilemma, tisztelt Magyar Nemzet. Hogy akkor mit kezdjünk sok dunántúli melegszívű honfitársunkkal, s mit az Alföld elfajzott észembereivel - nem tudnám megmondani. Az egészet csakis azért említem meg, mert arra az emberre - dr. Tóth Albert tanár úrra, ki jelenleg a Nagykunságot képviseli a Parlamentben, e szívós és szenvedélyes alföldi magyarra, kiről szólni szándékozom, mindkét pólus érvényes. Ő volt az, aki május hó utolsó két napján a T. Ház környezetvédelmi bizottságát kedélyes kompániává hangolta. Hogy mely alkalomból vitte ezt véghez? Azért, hogy mind értelmileg, mind érzelmileg ráhangolja őket egy sürgető, átfogó, logikus és dinamikus Alföld-programra. Útikalauz és marsalli minőségében egyaránt nagy alakítást nyújtott. A légideszant veterán MI-8-asai Kiskörénél nyelték magukba a kirajzó honatyákat, s lomhán emelkedve, a százméteres, szemlélődésre ideális ,,vadmadár-magasságban” a verőfényben úszó zóna fölé siklottak velünk, megkezdve a kétnapos feltöltekezést gonddal, szépséggel és reménnyel. Úgy gondoltam, e különös kaland visszaadására nincs alkalmasabb műfaj, mint a múlt századi nagy reformkor híres útlevelei, miután a levélforma ősidők óta stílusújítást jelez. A köznek való „levelezést” friss életnedvek feszítik, s ezek a sarjak aztán erőt, irányt és kérget kapnak az időtől. Remélhetőleg. Úgyhogy tartsanak velem: nézzünk ki az alattunk elúszó barna, sárga, szürkés és sötétzöld, kék vízablakokat villantó síkra, szánjanak ki velünk első landolásunk színhelyén, a kunmadarasi határban, a Gyúrókútnál. Az állatfaj, melynek kedvéért ezt megcselekedtük, a „belénkivódott” tragikus tulok, vagyis a magyar szürke egyik utolsó maradványa. Ne mosolyogjuk meg: ezen abszurdnak ható állítást századok hitelesítik. Ez a villásszarvú, szépséges jószág, melynek mozgása a szabad térségek méltóságát sugallja, jött velünk, adta ami kellett, kibírta az ezer mérföldes hajtásokat Nyugat-Európa piacaira - s most lám elenyészésre ítélték úgymond a körülmények. Egyáltalán: erőltettek ide mindent az őshonos állatok rovására. Lámát, húslibát, gyöngytyúkot, herefordot. Nem hallgattak az egyszerű gulyásokra, akik „egyszerűen csak mindent” tudtak a jószágról, és a terület eltartóképességéről. Még ma is előttem van Simon Anti bácsi, ahogy a Nixon marhát minősíti: „Lesz még az olyan keserű is, mint amilyen édes most!" Szavaival elhussant a kacagó szél az égig érő gizgazok között. S maradt a piszkos gatyás bambaság. E körülményeket tehát mi teremtettük. Mentsük meg a históriai jószágot, mentsük át nagyon is hasznos tulajdonságait, nem fogjuk megbánni! Na és, hogy tetszik a tavaszi határ, tisztelt képviselő urak, mit szólnak hozzá? Immár levonultak a nagy tavaszi vizek, de tengelyen még nemigen vergődhettünk ven el idáig, s a piócák - ahogy a kunok mondják - még mindig törülközőért sírnak. Nézzék e lobogó színeket, a szélben megvillanó élénk rőtvöröseket, a sápadt- és sötétzöldeket. Érzik ezt a simogató illatot? Hogy kik vonzódnak az ilyen „tenyeres” tájakhoz? Alkalmasint azok, akiken sok feszültség áramlik át. Akik megtanulták becsülni az egyszerűt, a távlatost, ami csitít és tanít. Megtanít felülemelkedni az élet kisszerű örvényein, melyek anynyi mindent rántanak le. Úgyhogy országos döntések meghozatala előtt szívből ajánlanám kelmedéknek a benne való megmerítkezést, s a belőle történő töltekezést. Nem hiszik, hogy e kicsi haza mily kimeríthetetlen az ilyen lehetőségekben! De szállunk is már tovább. Néhány perc és furcsa átalakuláson megyünk át. A Panoráma eddig elfeledtette velünk a tereptarkára mázolt harci gépek zaját, de most oly látvány fölé érünk, amely marsbéli tájat idéz. Valósággal felszökik, és megtámad bennünket. A rotorok egyszerre az agyunkban kezdenek el forogni, bömbölve. Évtizedeken át gyakorolták itt a Varsói Szerződés repülői a rakéta és bombavetéshadijátékát”. Valamennyiünk jólétét puffogatták el itt, az agresszor elrettentésének ürügyén az élővilág gyötrelmére. A földet feltépték a robbanások. Sebek fehérlenek és vöröslenek, egy óriási, szörnyű maszkra emlékeztet, melyet a himlő, vagy a pestis ellen kreáltak a homállyal manipuláló sámánok. Sűrűn gyújtották fel a növényzetet, a határ hetekig vörösen izzott, felette megperzselt, sikoltozó madarakkal, kiknek a fészkét, az életük értelmét zabálták fel a lángok. Maga a pokol. Nézzék meg jól, s tegyenek esküvést: ezt ne többet! Hagyjuk az életet-élni! Akit mindez túlontúl feldúlt volna, esetleg térjen vissza. Lépjen el Nagyiván felé, s meg fogja érinteni a bombatölcsér békéje. Szabályos kört fog látni, úgy három méter átmérőjűt, melyet tiszta víz tölt meg. Élénkzöld szigetet alkotva, növények népesítik be, szinte mértani elrendezésű körökben. A nevük olyan, mintha egy kelta balladát kezdenénk el szavalni: csetkáka, sóballa, tatárlaboda, kányafű, harmatkásan, nadálytő. Apró madarak bukkannak fel belőle, vízcseppeket fröcskölve szanasz éjjel. Ez, tisztelt urak, egy most 47 éves bombatölcsér. A puszta „tisztelgése” a történelem előtt. Nem tudni, milyen felségjelű gépről hullott ide a bomba, nem ismerjük azok nevét sem, akik a vérükben feküdtek körülötte. Most egy tenyérnyi sűrített élet a „nagy semmi” végtelenjében. Ez a táj valóban a magyar sorspuszta. Mit birkóztak és barmoltak már rajta - de a lelkét nem tudták megrontani... Álljunk meg itt, ahol a Nagykunság átolvad a Hortobágyba, az irdatlan kék búra alatt. Kedves képviselő uram, talán függesztené fel az O, du lieber Augustin című teuton műdal intonálását - képzelje el, ha megjelennének a ménes nemes nyihahái, és swifti fölénnyel konstatálva az Ön reggeli rozogaságát, elnyihognák a „Stux, maga oly dekadens” című kuplét. S Ön uram, se rombolná magáról tovább az illúziókat, ha az előttünk szitáló barna rétihéját nem nevezné halványlila rétihéjának leereszkedőleg. Ez itt és most oly bántó otrombaság, mint Tompa Mihály hortyogása Murány omladékánál. (Lásd: Petőfi Sándor: Útilevelek Kerényi Frigyeshez, 1847.) Fordítsuk inkább figyelmünket a vizek zsenialitása felé. Hallgassuk a kitűnő Tóth Albertet, kiben érezhetően két szellem csatázik: Széchenyié és Petőfié. Holemerre utal megrendült komolysággal, hol amazt idézi a zabolát nem tűrő géniusz hatásának vibrációjával hangjában. Ne csapongjunk az élet alaptényezőjéről, a vízről szólván! Csapongóink már eleget. Száz évnél régebben kezdtük a szilaj vadvizek hámbatörését, és azóta e magasan kvalifikált átalakítások a história kacskaringóinak alakulását követték. „Eredményeit” tekintve itt-ott lepipálták az ősi Tisza-medret is. Erről újabb századig el lehet szakvitázni. Ne tegyük ezt, kérem könyörögve. Ha már megalkottuk Kiskörét, kíséreljünk meg vele együttélni, s jól megélni belőle. Isten zsivajgó és néma népe már megcselekedte ezt; a víztározón úgyszólván visszaállt az ősi állapot életgazdagsága. Hasznosítsuk, de legyünk végre körültekintőek. Kezdjünk végre valamit az Eger patak nevű fertelmes kanálissal! Védjük meg, amit kell. Élvezzük, amit lehet. Kíséreljük meg megmenteni a bűvöletes holtágakat, mert ezek már a szemünk előtt töltődnek fel és tűnnek el. Sűrű két nap volt ez, valljuk be. Testközelben ismerkedhettünk meg a Karcagi Kutató Intézet tájvédelmi és tájhasznosítási eredményeivel is - bár némely honatyákon itt már a kialvatlanság ingerültsége és unalma látszott elhatalmasodni. Pedig prof. Nyíri László igazgató úr tömör szemléletességgel és elegáns lényegretöréssel vezetett bennünket az ökoszisztémák terhelhetőségének, a szikesedésnek kitett és az öntözött talajok védelmének, a rossz földek javításának, a növények nemesítésének, védelmének, a megfelelő termeléstechnológiai alternatívák kidolgozásának témái között. S végül hangjában azzal a furcsa árnyalattal, amely az öntudatos, ámde kiszolgáltatott emberből tör elő, kérve kérte a képviselő urakat: számolnának ezzel a felhalmozott szellemi tőkével, vetnének véget a szeszélyes leépítési tendenciáknak, mivel anyagi felemelkedésünk szellemi alapokról képzelhető csak el. Nem pediglen fordítva. Persze, aki hajnali négyig tarokkozik, az ezt kevéssé veszi komolyan. E fantáziadús játék állítólag szintén ázsiai eredetű, mint vitéz eleink, és a szürkemarha. Kacskaringós gondolkodás kell hozzá, keleti türelem, állandó lélekjelenlét és sok lelemény. Olyan, mint a politika: megtévesztő bevezetés, ármányos és meglepő végkifejlettel. S mondanék még szívem szerint sok mindent e nagyszabású zónára repülésről, de hát bánjunk csak csínján a szavakkal,melyeknek bősége oly kínossá tud válni, amint a nótában van: „Ha a megye deák volna / Tisza-Duna téma volna, / Mégse győzné azt leírnia..." Úgyhogy, soraimat zárva, s elköszönvén tisztelettel a jeles kompániától, erősen remélem, hogy ezen élmények a haza javára leendenek általuk. Június havának első napján, az Úr 1991. esztendejében. Baróti Szabolcs SZOMBAT, 1991. június 15.