Magyar Nemzet, 1991. június (54. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-15 / 139. szám

3 Magyar Nemist Riport — interjú Állást keres az egykori első titkár Szörnyű érzés a társadalmon kívüliség Keresztes Zoltán, a makói pártbi­zottság egykori első titkára munka­­nélküli. A 48 éves Keresztes 1989 novembere óta nem talál állást ma­gának a Maros menti városban. — Beosztottnak jelenkezem, nem főnöknek. De sehova nem kellek. Biztosan akadt volna munkahely, ha nem lettem volna az MSZMP városi első titkára. 1987-től láttam el ezt a funkciót, két éven keresztül. Párt­munkás kollégáim, ha nehezen is, de mind el tudtak helyezkedni, én ma­radtam a kakukktojás - mondja Ke­resztes Zoltán kesernyésen. Otthoná­ban beszélgetünk, főzés közben za­vartam. Ebédet készít, a fasírozott mellé burgonyát. Szakács tudomá­nyát bizonygatva jegyzi meg: - Annyi hasznom volt a kétéves munkanélküliségből, hogy megta­nultam főzni. - Hol keresett állást? - Makón és a környező falvak­ban. Alapképzettségem mezőgaz­dász, technikumot végeztem. Ezen­kívül tanácsakadémiát és politikai főiskolát. Nagyon jól tudom, az utóbbi két iskolával ma már nem so­kat kezdhetek. Épp ezért először a szövetkezeteknél próbáltam elhe­lyezkedni. Szinte mindenütt azt modták, velem semmi bajuk, de lás­sam be, milyenek a viszonyok, és udvariasan kitessékellek. Ahhoz még fiatal vagyok, hogy nyugdíjba menjek, de ahhoz már öreg, hogy 48 éves fejjel új szakmát tanuljak. - Önálló vállalkozással nem pró­bálkozott? - Megvallom őszintén, ahhoz nincs pénzem. Hívtak több kft-be, de nincs százezer forintom. Hihetet­len, de egy fillérem sincs. Utoljára tizenötezer forintot kerestem. Nem volt az rossz fizetés, de felhalmozni nem tudtam. Se vagyonom, se tel­kem, se nyaralóm. Felneveltem két gyereket, feleségem pedig könyvtá­ros, kis fizetéssel. - Csak a szövetkezeteknél jelenke­zett munkára? - Voltam én mindenütt. Hadd ne soroljam az intézményeket. Sajnos, még egyszerű beosztottként sem jö­hettem szóba. Nem mernek vállalni. Nem is a bélyeget érzem, ami a párt­­funkcionárius múltamból adódik, ha­nem az irtózást. - A hatásköri lista alapján egyko­ron minden helyi vállalati, intézmé­nyi vezető kinevezését jóváhagyta a pártbizottság, tehát ön is. Sarkítva a régmúlt gyakorlatát, Keresztes Zol­tán nagyon sok működő főnöknek ma is a keresztapja... - Mit akar ezzel mondani? - kér­dez vissza. - Nem segítenek a régi kapcsola­tok? - Nem. És nem is számítok senki­nek a segítségére. Saját érdeke min­denkinek, hogy új nyomokat keres­sen, új pártcsatornákat. Abban ön­nek igaza van, hogy a párt nyomott be nagyon sok embert vezetőnek, és ők még többnyire ott vannak. Hosz­­szasan tudnék mesélni olyan embe­rekről, akik 15-20 éven keresztül verték a mellüket, hogy milyen nagy kommunisták, most pedig azt han­goztatják, milyen nagy ellenzékiek és milyen vallásosak. Ez sem zavar. Mindenki úgy érvényesül, ahogy tud. Ez az élet rendje. Egy dolog azonban redkívül bosszant. Azt han­goztatjuk, eljött az igazi demokrácia. De milyen demokrácia az, amelyik­ben a mindenkori hatalomról lekö­­szönőket megbélyegzik, irtóznak tő­lük, lehetetlenné teszik társadalmi beilleszkedésüket? - Makón csak ön a munkanélküli az egykori pártfunkcionáriusok kö­zül. Úgy gondolja, másutt sem jobb a helyzet? - Statisztikai felmérést nem vé­geztem, csak innen-onnan hallok hí­reket. De valóban maradjunk Ma­kón. Ha néhány héttel hamarabb be­szélgetünk, akkor még több társa­mat is bemutathattam volna azok közül, akik két éve kilincselnek egy-egy állásért. Nem is akármilye­nért. Például az egyik titkárom köz­­gazdassági diplomával csak nagy nehezen tudott egyszerű pénztáros­ként elhelyezkedni. - Keresztes úr, ön fél! - Nem tagadom. Félek attól, hogy politikai múltam miatt egyszer■ül­dözni is kezdenek. Tizenöt évet do­goztam a pártbizottságon, teh­t ne­kem van politikai múltam Tisztessé­gesen csináltam mindent, szem szerint senkinek nem ártot­t , hét, hogy majd bűnnek számít, hogy pártbizottsági ember voltam.­­Ne becsülje le a demokráciát. Egy demokratikus társadalomban politikai üldöztetésre nem kerülhet - Könnyen megtörténhet, hogy felheccelik a munkanélkülieket, a csődbe jutott vállalkozókat. Az én félelmem abban nyilvánul meg, hogy meddig tudja a hatalom szava­tolni a demokráciát. -Most miből él? - Már nem kapok munkanélküli segélyt, csak néhány hónapig jára­dékot. -Azután mi lesz? - Nem tudom. Nekem csak a gazdasági fellendülés nyújt vigaszt, mert az szívja fel a munkanélküli­séget. - Azért van jövőképe? - Milyen jövőm lehet nekem? Legföljebb fiaimban bízhatok, hogy összeállok velük és elkezdünk vala­mit csinálni. De mint korábban mon­dottam, pénz nélkül semmihez nem lehet kezdeni. Szörnyű érzés a társa­dalmon kívüliség. - A rendszerváltás után megválto­zott a politikai hitvallása? - A reformkommunisták közé so­roltam magam az MSZMP idejében. Baloldali maradtam és ezt a szelle­met a családból hoztam. Most az MSZP-nek vagyok a tagja. - Mit szól a családja a jelenlegi státusához? - Vigasztalnak, megértőek. Segí­tenek, hogy ne essek letargiába. Fe­leségem és a fiaim dolgoznak. - Nem gondolt a helyváltoztatás­ra? Esetleg más városban keresne állást. - Arra nincs okom, hogy elfus­sak. Makón szeretek élni, és nem csináltam olyat, hogy lesütött szem­emet járjak. Halász Miklós „Parasztpolgárosodás” Több mint egyéves a rendszervál­tás. Hogy ezt a jubileumot mennyire kell ünnepelni, és hogy milyen ta­nulságokkal szolgál azt már szinte s sugallja Pál László kutatásának cí­me is: Rendszerváltás felemás mód­ra... Az MTA Politikatudományi In­tézet programjának keretében készí­tett tanulmányról beszélgetünk. A kutatások helyszíne Dabas és kör­nyéke volt. - Az önkormányzati törvény alapjaiban befolyásolja a helyi társadalmak működését. Hogyan alakult mindez az elmúlt időszak­ban Dabason és környékén? - Egy igen fontos momentumot kell említenem, amely a törvényi szabályozással van kapcsolatban, s amely a pártok és a közvélemény szerint az apróbb községekben alap­jában befolyásolta a választások mi­lyenségét, s az eredményt is. Konk­rétan arról a törvény vagy rendelet hiányáról van szó, mellyel kapcso­latban a kis települések kezdetleges pártképződményei joggal lázadoz­tak. A parlament, a kormány, de még az ellenzéki pártok is megfe­ledkeztek arról, hogy a tanácselnö­köket, azokat, akik indulni szándé­koztak a polgármesteri címért, hiva­taluk alól felmentsék - vállalva ez­zel az igazgatásban rövid időre be­álló nehézségeket. - Mondhatjuk azt is, hogy az előzőekben említett „apró” hiba a helyhatósági választások előtt visszaélésekre adott okot? Külön­böző manőverek indulhattak be, a „régiek” kihasználhatták helyzeti előnyüket? - Fogalmazzunk egy kicsit ár­nyaltabban. Tavaly egy olyan folya­mat indult meg, amelyben az új po­litikai elit mellett a politikai rend­szerváltás eddigi legnagyobb nyer­tese az állami bürokrácia. Ez a bü­rokrácia erősebb, mint az MSZMP volt a Kádár-korszak utolsó évei­ben, s hatalmát, befolyását minden jel szerint tovább kívánja növelni. Ez a folyamat az állami-központi irányító bürokráciára kétségtelenül igaz, de a helyi igazgatásra - a kis bürokráciára - aligha. A Dabast környező településeken a közigaz­gatás másképpen és másként élte meg a folyamatos váltásokat, a pár­tokkal való kapcsolatokat, a befo­lyás csökkenését. A kialakult viszonyt sokban az határozta meg, hogy a helyi közi­gazgatás mennyire volt emberköze­li, mennyire tartotta a helyi vezető­ség fontosnak működési funkciói között. Maguk az emberek és a po­litikai pártok is igen eltérően ítélték meg az apparátus helyzetét. Vannak a radikális felfogást val­lók. Ezek félelme azon alapult, hogy az új kormányzat a katolikus erkölcsre és toleranciára apellálva túlságosan türelmes és megértő a régi káderekkel szemben - köztük a pártállamos, a saját karrierjüket elv­telenül elsődlegesnek tekintő taná­csi-igazgatási apparátussal szem­ben. Holott ez nem morális kérdés, hanem elsősorban politikai és bizo­nyos mértékig szakmai is. E kettős­ség „biztosítja" bonyolultságát, a­­miből számos gyakorlati nehézség származik. Amennyiben a régi ká­derek bármilyen formában a helyü­kön maradnak, az a helyi társada­lom igazságérzetét mélységesen sér­teni fogja. Azt hangsúlyozták so­kan, hogy boszorkányüldözés ugyan nem engedhető meg, de itt nem bosszúról, hanem politikai felelős­ségre vonásról és felelősségvállalás­ról van szó. E nézethez az is hozzá­tartozott, hogy aki a kommunista rendszerben felelős beosztásban volt, nem lehetett ártatlan: politikai lojalitás nélkül a legapróbb pozíciót sem tölthette volna be. Vannak olyan nézetek is, ame­lyek nyugalomra intenek. Nyugodt lehet mindenki a bürokrácia tagjai közül, mert úgymond az eljövendő helyi hatalomnak is szüksége van a szakemberekre még akkor is, ha azok bárkit kiszolgáló régi, „bevált” káderek voltak. — Amin „mérni” lehet a rend­szerváltást, az a civil társadalom állapota. Milyen ez? - A civil társadalom kérdése köz­ponti helyet foglal el a rendszervál­tás folyamatában. Tanulmányomban úgy fogalmaztam: a civil társada­lom tetszhalott állapotban van. A civil társadalmat - feltehetően átmenetileg - működésében sokban korlátozza az eufórikusnak induló, sokféle érdeket és törekvést magába integrálni kívánó pártosodás. Ezzel egy olyan folyamat tört meg, amely az utóbbi években kezdett kibonta­kozni. Az elmúlt évtizedek törvényi rendelkezései, amelyek az állampol­gári kezdeményezéseket, a szerve­zetek alakítását hivatottak ösztönöz­ni s egyben szabályozni egyértel­műen, elérték, hogy az úgynevezett társadalmi szervezetek környékén is akként jöttek létre, hogy évtizedek óta nem volt állampolgári kezdemé­nyezés, alulról nem szerveződött itt a nyolcvanas évekig helyi szerve­zet, csak mindig felső elhatározásra. Országos minta szerint létrejöttek s működtek évtizedeken keresztül az állampárt fiókszervezetei, és úgy tűnt, hogy nincs is más jellegű szer­veződésre igény. Ugyanakkor a nyolcvanas évek elején-közepén la­za szerveződések indultak - melyek azonban csak igen behatárolt, loká­lis részérdekek felkarolására vállal­koztak. Az egész tevékenységükre rányomta bélyegét az ideiglenesség, s a szűk tevékenységi kör, az adott lakóhely életkörülményeinek javítá­sát szorgalmazták, vagy a helyi kul­turális értékek megőrzésére, meg­mentésére szervezkedtek. Ezek „ár­tatlanságából” következett, hogy a hatóságok megtűrték, esetenként tá­mogatták őket, de a politikailag ga­rantáltan közömbös szervezetek, időszakos társulások tevékenységét 1989 januárjáig nem szabályozták. A társadalmi szerveződések orszá­gosan több mint hétezres számából Dabasra és a környező községekre alig két tucat jutott, azok is a labda­rúgás és a kultúra „szelíd” területei­re vonatkoztak. Az áttörést az utóbbi két-három év hozta meg. A liberalizálódó poli­tikai közélet felgyorsította a szerve­ződési kedvet és beindult a politikai és a nem politizáló, különböző sza­badidős célú egyesülési formák gyarapodása. Mindez lényegében e­­zen a környéken is megelőzte az e­­gyesülési törvény 1989. januári ko­­difikációját. 1989. folyamán viszont a beinduló pártosodás intenzív fo­lyamata szinte felfalta az új, éppen bontakozó-erősödő társadalmi szer­veződéseket. A pártosodás hirtelen rátelepedett a magatartásra, a gon­dolkodásra, kisajátította, felmor­zsolta a civil társadalmat. A pártosodás dominanciáját megtörni látszott az 1990-es nyár­végi, az általános politikai kiábrán­dulást kísérő politikai passzivitás erősödése. A pártoktól kezdtek el­fordulni az emberek. Az értelmiség eltávolodása után más társadalmi csoportok részéről is csökkent a ro­­konszenv a pártok helyi szervezete­ivel szemben. Előjöttek a fiatal po­litikai szervezetek gyermekbetegsé­gei, az állandó acsarkodás, a túlzott személyes ambíciók, az agresszív, toleranciát nem ismerő nézetek. Ugyanakkor bizonyossá vált, hogy a pártok közel sem képesek vállalni minden törekvést.­­ Hogyan összegezné a kutatás tapasztalatait? - A vizsgálat egyik alapvető ta­nulsága, hogy a politikai pártok képtelenek a helyi problémákat a maguk komplexitásában kezelni, sok helyen talán azt is megérezték az emberek, hogy egyáltalán nem képesek a lakosság érdekeit igazán képviselni. A korporativizmus még kifejezetten stádiumban van az e­­gész országban, de a szerveződés csírái már itt vannak a dabasi kör­zetben is. A fejlődés iránya e kör­zetben is az lehet, hogy a politika mellett a polgárosodó vidék „egy­szerű” polgárai is megtalálják majd azokat a szerveződéseket, ahol a társadalom csendesebb, de ugyano­lyan értékes tagjai is szóhoz juthat­nak, s kontrollt gyakorolhatnak a nevükben fellépők tevékenységére. A pártok expanziója után eljött az ideje a civil társadalom expanziójá­nak. Ehhez az is szükséges, hogy a helyi értelmiség tudatára ébredjen annak, hogy a politikai változások­ból való kimaradása, passzivitása nem tartható a végletekig, s hogy hiba az, hogy tagjainak csak igen kevés képviselője vállalt szerepet az átalakulási folyamatokban. Olyan korszakban, amikor felérté­kelődik a lakóhely szerepe, amikor a „parasztpolgárosodás” ezen a vi­déken is erősödik, az értelmiség­nek is aktívan részt kell vennie ab­ban a folyamatban, amely elősegíti a helyi társadalom többszintű fejlő- Bohár András Levélféle a rónára repülő" kompániához Azt mondják, az újabb kor literá­­torai, aki a Dunántúlról jön, abba már az anyatejjel áramlik a lelki egyensúly, a pallérozott életlátás, s a nyugatias erények minden ragyogvá­­nya. A náluk némileg korábbi, de nem kevésbé metsző elmeéletű tudo­rok viszont azt fejtették ki: Kelet felé haladva az Alföldön a szív emberei tenyésznek, lebédiai és etelközi lel­kűjénél, amely tömören szegül szentbe az újdonász törekvésekkel. Íme a dilemma, tisztelt Magyar Nemzet. Hogy akkor mit kezdjünk sok dunántúli melegszívű honfitár­sunkkal, s mit az Alföld elfajzott észembereivel - nem tudnám meg­mondani. Az egészet csakis azért említem meg, mert arra az emberre - dr. Tóth Albert tanár úrra, ki jelenleg a Nagykunságot képviseli a Parla­mentben, e szívós és szenvedélyes al­földi magyarra, kiről szólni szándé­kozom, mindkét pólus érvényes. Ő volt az, aki május hó utolsó két nap­ján a T. Ház környezetvédelmi bi­zottságát kedélyes kompániává han­golta. Hogy mely alkalomból vitte ezt véghez? Azért, hogy mind értelmi­leg, mind érzelmileg ráhangolja őket egy sürgető, átfogó, logikus és dina­mikus Alföld-programra. Útikalauz­ és marsalli minőségében egyaránt nagy alakítást nyújtott. A légideszant veterán MI-8-asai Kiskörénél nyelték magukba a ki­rajzó honatyákat, s lomhán emel­kedve, a százméteres, szemlélődésre ideális ,,vadmadár-magasságban” a verőfényben úszó zóna fölé siklot­tak velünk, megkezdve a kétnapos feltöltekezést gonddal, szépséggel és reménnyel. Úgy gondoltam, e különös kaland visszaadására nincs alkalmasabb műfaj, mint a múlt századi nagy reformkor híres útle­velei, miután a levélforma ősidők óta stílusújítást jelez. A köznek va­ló „levelezést” friss életnedvek fe­szítik, s ezek a sarjak aztán erőt, irányt és kérget kapnak az időtől. Remélhetőleg. Úgyhogy tartsanak velem: nézzünk ki az alattunk el­úszó barna, sárga, szürkés és sötét­zöld, kék vízablakokat villantó sík­ra, szánjanak ki velünk első lando­lásunk színhelyén, a kunmadarasi határban, a Gyúrókútnál. Az állatfaj, melynek kedvéért ezt megcselekedtük, a „belénkivódott” tragikus tulok, vagyis a magyar szürke egyik utolsó maradványa. Ne mosolyogjuk meg: ezen abszurdnak ható állítást száza­dok hitelesítik. Ez a villásszarvú, szépséges jószág, melynek mozgása a szabad térségek méltóságát sugall­ja, jött velünk, adta ami kellett, ki­bírta az ezer mérföldes hajtásokat Nyugat-Európa piacaira - s most lám elenyészésre ítélték úgymond a körülmények. Egyáltalán: erőltettek ide mindent az őshonos állatok rová­sára. Lámát, húslibát, gyöngytyúkot, herefordot. Nem hallgattak az egy­szerű gulyásokra, akik „egyszerűen csak mindent” tudtak a jószágról, és a terület eltartóképességéről. Még ma is előttem van Simon Anti bácsi, ahogy a Nixon marhát minősíti: „Lesz még az olyan keserű is, mint amilyen édes most!" Szavaival elhus­­sant a kacagó szél az égig érő gizga­­zok között. S maradt a piszkos ga­tyás bambaság. E körülményeket te­hát mi teremtettük. Mentsük meg a históriai jószágot, mentsük át nagyo­­n is hasznos tulajdonságait, nem fog­juk megbánni! Na és, hogy­ tetszik a tavaszi ha­tár, tisztelt képviselő urak, mit szól­nak hozzá? Immár levonultak a nagy tavaszi vizek, de tengelyen még nemigen vergődhettünk ven el idáig, s a piócák - ahogy a kunok mondják - még mindig törülközőért sírnak. Nézzék e lobogó színeket, a szélben megvillanó élénk rőtvöröseket, a sá­padt- és sötétzöldeket. Érzik ezt a si­mogató illatot? Hogy kik vonzódnak az ilyen „tenyeres” tájakhoz? Alkal­masint azok, akiken sok feszültség áramlik át. Akik megtanulták becsül­ni az egyszerűt, a távlatost, ami csitít és tanít. Megtanít felülemelkedni az élet kisszerű örvényein, melyek any­­nyi mindent rántanak le. Úgyhogy országos döntések meghozatala előtt szívből ajánlanám kelmedéknek a benne való megmerítkezést, s a belő­le történő töltekezést. Nem hiszik, hogy e kicsi haza mily kimeríthetet­len az ilyen lehetőségekben! De szállunk is már tovább. Né­hány perc és furcsa átalakuláson me­gyünk át. A Panoráma eddig elfeled­tette velünk a tereptarkára mázolt harci gépek zaját, de most oly lát­vány fölé érünk, amely marsbéli tájat idéz. Valósággal felszökik, és meg­támad bennünket. A rotorok egy­szerre az agyunkban kezdenek el fo­rogni, bömbölve. Évtizedeken át gyakorolták itt a Varsói Szerződés repülői a rakéta és bombavetés­­ha­dijátékát”. Valamennyiünk jólétét puffogatták el itt, az agresszor elret­tentésének ürügyén az élővilág gyöt­relmére. A földet feltépték a robba­nások. Sebek fehérlenek és vörösle­nek, egy óriási, szörnyű maszkra emlékeztet, melyet a himlő, vagy a pestis ellen kreáltak a homállyal ma­nipuláló sámánok. Sűrűn gyújtották fel a növényzetet, a határ hetekig vö­rösen izzott, felette megperzselt, si­koltozó madarakkal, kiknek a fész­két, az életük értelmét zabálták fel a lángok. Maga a pokol. Nézzék meg jól, s tegyenek esküvést: ezt ne töb­bet! Hagyjuk az életet-élni! Akit mindez túlontúl feldúlt volna, esetleg térjen vissza. Lépjen el Nagyiván fe­lé, s meg fogja érinteni a bombatölcsér békéje. Szabályos kört fog látni, úgy há­rom méter átmérőjűt, melyet tiszta víz tölt meg. Élénkzöld szigetet al­kotva, növények népesítik be, szinte mértani elrendezésű körökben. A nevük olyan, mintha egy kelta bal­ladát kezdenénk el szavalni: csetká­­ka, sóballa, tatárlaboda, kányafű, harmatkásan, nadálytő. Apró mada­rak bukkannak fel belőle, vízcsep­­peket fröcskölve szanasz­ éjjel. Ez, tisztelt urak, egy most 47 éves bom­batölcsér. A puszta „tisztelgése” a történelem előtt. Nem tudni, milyen felségjelű gépről hullott ide a bom­ba, nem ismerjük azok nevét sem, akik a vérükben feküdtek körülötte. Most egy tenyérnyi sűrített élet a „nagy semmi” végtelenjében. Ez a táj valóban a magyar sors­puszta. Mit birkóztak és barmoltak már rajta - de a lelkét nem tudták megrontani... Álljunk meg itt, ahol a Nagykun­ság átolvad a Hortobágyba, az irdat­lan kék búra alatt. Kedves képviselő uram, talán függesztené fel az O, du lieber Augustin című teuton műdal intonálását - képzelje el, ha megje­lennének a ménes nemes nyihahái, és swifti fölénnyel konstatálva az Ön reggeli rozogaságát, elnyihognák a „Stux, maga oly dekadens” című kuplét. S Ön uram, se rombolná ma­gáról tovább az illúziókat, ha az előt­tünk szitáló barna rétihéját nem ne­vezné halványlila rétihéjának le­­ereszkedőleg. Ez itt és most oly bán­tó otrombaság, mint Tompa Mihály hortyogása Murány omladékánál. (Lásd: Petőfi Sándor: Útilevelek Ke­­rényi Frigyeshez, 1847.) Fordítsuk inkább figyelmünket a vizek zsenialitása felé. Hallgassuk a kitűnő Tóth Alber­tet, kiben érezhetően két szellem csatázik: Széchenyié és Petőfié. Hol­emerre utal megrendült komolyság­gal, hol amazt idézi a zabolát nem tűrő géniusz hatásának vibrációjával hangjában. Ne csapongjunk az élet alapté­nyezőjéről, a vízről szólván! Csa­pongóink már eleget. Száz évnél ré­gebben kezdtük a szilaj vadvizek hámbatörését, és azóta e magasan kvalifikált átalakítások a história kacskaringóinak alakulását követték. „Eredményeit” tekintve itt-ott lepi­pálták az ősi Tisza-medret is. Erről újabb századig el lehet szakvitázni. Ne tegyük ezt, kérem könyörögve. Ha már megalkottuk Kiskörét, kísé­reljünk meg vele együttélni, s jól megélni belőle. Isten zsivajgó és né­ma népe már megcselekedte ezt; a víztározón úgyszólván visszaállt az ősi állapot életgazdagsága. Haszno­sítsuk, de legyünk végre körültekin­tőek. Kezdjünk végre valamit az Eger patak nevű fertelmes kanálissal! Védjük meg, amit kell. Élvezzük, amit lehet. Kíséreljük meg megmenteni a bűvö­­letes holtágakat, mert ezek már a sze­münk előtt töltődnek fel és tűnnek el. Sűrű két nap volt ez, valljuk be. Testközelben ismerkedhettünk meg a Karcagi Kutató Intézet tájvédelmi és tájhasznosítási eredményeivel is - bár némely honatyákon itt már a ki­alvatlanság ingerültsége és unalma látszott elhatalmasodni. Pedig prof. Nyíri László igazgató úr tömör szemléletességgel és elegáns lényeg­­retöréssel vezetett bennünket az öko­szisztémák terhelhetőségének, a szi­­kesedésnek kitett és az öntözött tala­jok védelmének, a rossz földek javí­tásának, a növények nemesítésének, védelmének, a megfelelő termelés­technológiai alternatívák kidolgozá­sának témái között. S végül hangjá­ban azzal a furcsa árnyalattal, amely az öntudatos, ámde kiszolgáltatott emberből tör elő, kérve kérte a kép­viselő urakat: számolnának ezzel a felhalmozott szellemi tőkével, vetné­nek véget a szeszélyes leépítési ten­denciáknak, mivel anyagi felemelke­désünk szellemi alapokról képzelhe­tő csak el. Nem pediglen fordítva. Persze, aki hajnali négyig tarok­kozik, az ezt kevéssé veszi komo­lyan. E fantáziadús játék állítólag szintén ázsiai eredetű, mint vitéz ele­ink, és a szürkemarha. Kacskaringós gondolkodás kell hozzá, keleti türe­lem, állandó lélekjelenlét és sok lele­mény. Olyan, mint a politika: megté­vesztő bevezetés, ármányos és meg­lepő végkifejlettel. S mondanék még szívem szerint sok mindent e nagyszabású zónára repülésről, de hát bánjunk csak csín­ján a szavakkal,­­melyeknek bősége oly kínossá tud válni, amint a nótá­ban van: „Ha a megye deák volna / Tisza-Duna téma volna, / Mégse győzné azt leírnia..." Úgyhogy, soraimat zárva, s elkö­szönvén tisztelettel a jeles kompániá­tól, erősen remélem, hogy ezen élmé­nyek a haza javára leendenek általuk. Június havának első napján, az Úr 1991. esztendejében. Baróti Szabolcs SZOMBAT, 1991. június 15.

Next