Magyar Nemzet, 1993. április (56. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-01 / 76. szám

2 Magyar Nemzet A KÜLPOLITIKAI HELYZET­ ­ NEM TUD A TERVEZETTNÉL, a korábban előirányzott hétszázmillió dollárnál több segítséget felajánlani a hét végén Clinton amerikai elnök Jelcin orosz államfőnek. Washingtoni vélemény szerint a további támogatások zömét a Valutaalapnak, valamint más nyugati országok­nak, főként Japánnak kellene biztosítania. Az amerikai szakértők úgy vélik, az ország jelenlegi helyzetében, a lakosság hangulatát ismerve a Fehér Ház nem tudja emelni a segélyek mértékét. A hét végi, kétnaposra ter­vezett vancouveri csúcstalálkozó huszonnégy óra alatt lebonyolódik, a két elnök szombaton délután és vasár­nap délelőtt tanácskozik majd a kanadai városban. A ÚJ OROSZORSZÁGI VÁLASZTÁSOK KIÍRÁSÁT sürget­te a szintén Kanadában tartózkodó Mihail Gorbacsov. A volt Szovjetunió vezetője Ottawában kifejtette: decem­ber óta nem bízik abban, hogy Jelcin képes Oroszorszá­got elvezetni a piacgazdasághoz. Gorbacsov szerint a jelenlegi politikai bénultság Oroszország széthullásával fenyeget, s a népszavazás csak állandósítaná a válsá­got. A politikus - aki saját bevallása szerint nem pályá­zik az orosz elnöki tisztségre, esetleg csak akkor, „ha er­re rendkívüli körülmények kényszerítik" - azt javasolta, hogy előbb rendezzenek választásokat Oroszország­ban, s csak utána kerüljön sor a népszavazásra. Gorba­­csoval ellentétben hajdani egyik legközelebbi munka­társa, Eduard Sevardnadze, Grúzia jelenlegi elnöke számára Jelcin programja az egyetlen eszköz, mely ki­vezethetné Oroszországot a válságból. „Ha Oroszor­szágban robbanás történik, az más államokat is maga alá temethet, s ettől nem menekülne meg Grúzia sem" - vélekedett az egykori szovjet külügyminiszter. KELET-EURÓPA SORSA, a visegrádi négyek - Len­gyel-, Magyar- és Csehország, valamint Szlovákia - jö­vője változatlanul igen fontos az Egyesült Államok szá­mára. Ezt hangoztatta Warren Christopher amerikai külügyminiszter egy szenátusi bizottság előtt. A wa­shingtoni diplomácia vezetője szerint célszerű lenne, ha az Európai Közösség mielőbb befogadná ezeket az országokat, hogy azok gazdaságilag, a demokrá­ciát tekintve s az emberi jogok szempontjából is mara­déktalanul integrálódjanak Európába. Martonyi János, a Külügyminisztérium államtitkára a bécsi Der Stan­dardban ugyancsak arról szólt, hogy hazánk fő célki­tűzése az EK-csatlakozás, amelyről a tárgyalásokat 1996-ban kívánatos lenne megkezdeni. Martonyi cél­nak nevezte hazánk NATO-tagságát is, ez azonban aligha valósul meg azonnal. Magyarország esetleges NATO-taggá válásának esélyeit szintén érintette egy nyilatkozatában a román védelmi miniszter. Nicolae Spiroiu kifejtette, hogy Magyarország - és általában a visegrádi államok - helyzetét a felvételre Nyugaton már nem tekintik jobbnak, mint Romániáét. A bukares­ti miniszter szerint ez a megközelítésbeli változás 1991 nyarán történt, amikor Werner NATO-főtitkár ro­mániai látogatásán megértette, hogy a térségbeli bi­zonytalanság egyik forrása lehet a keleti országok dif­ferenciált kezelése.­­ ELTÚLOZZA A NEMZETKÖZI SAJTÓ Csurka István be­folyását a magyar politikai életre - jelentette ki Martonyi János a fent említett interjúban. A politikus befolyását az államtitkár öt százalékra becsülte, ugyanakkor teljes mértékben kizártnak tartotta, hogy szélsőséges erők - akár jobb-, akár baloldaliak - Magyarországon hata­lomra kerüljenek. A radikális jobboldal megjelenése vi­szont tény a magyar belpolitikában, s Magyarországon még nyitott a kérdés, hogy e jobboldalt elszigetelik-e egy jobboldali néppárton belül, vagy leválasztják - han­goztatta az államtitkár. (P. T. R.) Határozott a szlovák kormány Döntsön Hága Bős ügyében! (Folytatás az 1. oldalról) A Magyar Nemzet tudósítója a kabinethez közel álló körökből megtudta, a kormánydöntés ezen része annak az eredménye, hogy a kormány részletesen foglalkozott Gyurkó János magyar környezetvé­delmi miniszternek a kijelentésével, mely szerint Magyarország minden bizonnyal kénytelen lesz kártérítést fizetni Szlovákiának az egyoldalú­an felmondott 1­97­7-es s szerződés miatt.Gyuri nnyilatkozatát a szlo­vák kormány igen kedvezően érté­kelte, s a magyar álláspont megvál­tozásának kezdeteként kezeli, ami lehetővé teheti idővel a hágai bíró­ságnak beadott közös kezdeménye­zés visszavonását s a kétoldalú megállapodást. A szlovák kormány váratlan dön­tését a hágai bírósághoz fordulásról - ugyanezen, önmagát megnevezni nem kívánó forrás szerint - a múlt héten megvalósult pozsonyi Kinkel­­látogatás eredményezte. A német diplomácia vezetője sürgette a szlo­vák kormányt, hogy az tegyen konfliktusmegelőző intézkedéseket az ügyben. Részben Bőssel kapcsolatos az a hír is, hogy Milan Knazko volt kül­ügyminiszter képviselői mandátu­mát felül akarja vizsgáltatni a szlo­vák kormányfő. Meciar szerint ugyanis Knazko külügyminiszter­ként megtiltotta Julius Bindernek, hogy a vízmű kapcsán nyilatkozzon. Ezzel Szlovákiának jelentős anyagi és erkölcsi károkat okozott, mint­hogy Binder igen nagy szakértője a kérdésnek, s felvilágosító nyilatko­zatai alapján Magyarország nem tudta volna „megfertőzni" a világot Bős-ellenességgel. Az ügy előzmé­nye, hogy Knazko a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom hét végi kongresszusán bejelentette, kilép a Meciar-pártból, s független képvise­lőként kíván tovább dolgozni. Amennyiben pedig további képvise­lők is elhagyják a frakciót, külön klubot alakít velük a parlamentben. (Tizenöt-tizenhét ilyen képviselőről szól a fáma.) A szlovák választási törvény ér­telmében a képviselő viszont visz­szahívhatatlan, hacsak nem követ el olyan vétséget, amely egyértelműen és bizonyíthatóan komoly vesztesé­get jelent az ország számára. Me­ciar tehát ezt akarja rábizonyítani Knazkóra a volt külügyminiszter parlamentből való eltávolítása cél­jából. Ha ez sikerülne, akkor helyé­re a Meciar-mozgalom állíthatná saját képviselőjét. A kormányfő be­jelentését Knazko lakonikusan így kommentálta: „Igaz, hogy figyel­meztettem Binder urat arra, nem szerencsés, hogy Bőssel kapcsolat­ban politikai kijelentéseket tesz, de nem tiltottam le semmiről. Egyéb­ként pedig Bindert nagyon kedves embernek tartom, aki valószínűleg kiváló építész, de az ökológiához és a politikához nem ért. Ma is vallom, jobb lenne Szlovákiának, ha Bős kapcsán egy építész nem politizál­na.” Neszméri Sándor Hazánk kész aláírni április hetedikén az alávetési nyilatkozatot Magyarország bizonyította érettségét az európai in­tegrációra, amikor a bős-nagymarosi vita rendezését a Hágai Bíróság elé vitte. A Bős-Nagymaros ügyben ho­zott döntéseknek az európai politika szempontjából van jelentősége, s ezért nagyon fontos, hogy Magyarország a jövőben is csak olyan lépéseket tegyen, amelyek nem veszélyeztetik az európai célkitűzéseket - mondta Marto­nyi János külügyi államtitkár szerdán az Országgyűlés eu­rópai közösségi ügyek bizottságának ülésén. A jelenlegi helyzetet úgy ítélte meg, hogy a közeli napokban várha­tóan mindkét részről sor kerül az úgynevezett alávetési nyilatkozat aláírására. A vízmegosztás kérdésére tett ma­gyar javaslatot az Európai Közösségek bizottsága már el­fogadta, a szlovák fél azonban még nem, de Martonyi Já­nos nem tartotta reménytelennek, hogy ebben a kérdésben is sikerül megegyezni. Békesi László (MSZP) felvetette, hogy függetlenül a hágai döntéstől, a magyar kormánynak már most kalku­lálni kellene a vízerőművel kapcsolatos pótlólagos beru­házási vagy kárpótlási kiadásokat. Martonyi János vála­szában elmondta: folyamatosan készülnek a különböző számítások, a konkrét kiadásokat azonban csak a hágai döntést követően lehet felmérni. A bizottság elnöke, Hör­­csik Richárd (MDF) arról tájékoztatta képviselőtársait, hogy a társulási szerződést Franciaország, Portugália és Görögország nemzeti parlamentjei nem ratifikálták még. Ratifikációs eljárás meggyorsítása érdekében az ország­­gyűlési bizottság levelet kíván írni a három ország illeté­kes parlamenti testületeinek. Ezenkívül az Országgyűlés elnökét és a miniszterelnököt is levélben kérik fel, hogy a parlament és a kormányzati kapcsolatok szintjén is sür­gessék a ratifikálást. Az ülésen az MTI jelentése szerint elhangzott, hogy június elején létrejön az a vegyes bizott­ság, amelynek tagjait az Európa Parlament és a magyar Országgyűlés delegálja. Martonyi János külügyi államtitkár szerdán válaszlevelet küldött Hans van den Broeknak, az EK- bizottsága külügyekért felelős tagjának, amelyben kö­zölte: a magyar fél elfogadja javaslatát, hogy ez év áp­rilis 7-én kerüljön sor Brüsszelben a hágai alávetési nyilatkozat aláírására. Az államtitkár levelében sajná­latának adott hangot amiatt, hogy mind ez idáig nem érkezett meg Pozsonyból az alávetési nyilatkozat szö­vegének elfogadására vonatkozó megerősítés, bár ma­gyar részről elfogadtuk a szlovák kormány szövegmó­dosító javaslatainak többségét. Martonyi János ugyan­akkor indítványozta, hogy az aláírással egyidejűleg folytatódjanak Brüsszelben az ideiglenes vízgazdálko­dási rendszerrel kapcsolatos tárgyalások az EK javas­latai kapcsán. tíz RMDSZ tartózkodjon a további feszültségszítástól Mától tiltakozások a prefektuskinevezések miatt (Folytatás az 1. oldalról) Ilyen körülmények között a szervezet nem várhatja el, hogy a kormányt képviselje. A nagyváradi ülésszak állásfoglalása ráadásul a Tőkés László-féle „etnikai tisztoga­tás” kifejezés jogosságának elisme­rése, s Románia kisebbségi viszo­nyaiban „veszélyes játékba" bonyolódik, megrágalmazza az or­szágot, erkölcsi kárt okozva a ro­mán népnek. Az elnöki intézmény ezért kéri az RMDSZ vezetőit, tar­tózkodjanak a további feszültség­szítástól. A BBC-nek adott interjú­jában Király Károly, a háromszéki RMDSZ elnöke hangsúlyozta: a székely többségű megye harci for­mái teljességgel alkotmányosak és demokratikusan lesznek, s a helyi önkormányzatok prefektúrát boj­­kottáló sztrájkjától az utcai tünteté­sekig terjednek majd. Úgy döntöt­tek, hogy a sepsiszentgyöri tünte­tésre egy nappal a Csíkszeredái után, tehát pénteken kerüljön sor. Jelzésértékű a román demok­rácia egyik vezéralakja, a kolozs­vári Polgári Szövetséget képviselő Doina Cornea asszony állásfogla­lása, a kormány prefektusi döntése a demokrácia erkölcsére jellemző elvek felrúgását jelenti, s nem a társadalmi megbékélés, hanem a hatalom átmentése irányába mu­tat. A Polgári Szövetség határo­zottan kéri a Hargita és Kovászna megyei prefektusi kinevezések visszavonását. Cseke Gábor Nemzetközi élet CSÜTÖRTÖK, 1993. április 1. BONN­­ Általános vélemény szerint meg vannak számlálva Gün­ter Krause szövetségi közlekedési miniszter hivatali napjai. A politikus botrányból botrányba botladozik, és mind kevesebb jelét mutatja a jel­lembeli nagyságnak, sőt mindinkább általános megvetés tárgya. A 39 éves Krause az NDK-ban kezdte államférfiúi karrierjét, az ifjú­sági mozgalom után a keleti CDU já­rási titkára volt. Csillagzata a fordu­latot követően kezdett emelkedni, amikor Lothar de Maiziere államtit­káraként kelet-berlini részről ő ve­zette az egyesülési tárgyalásokat. Már ekkor súlyos támadások érték az NDK-beli autópálya-állomások kö­rüli panamákban játszott kétes szere­pe miatt. Helmut Kohl az egyesülés után a közlekedési tárcát bízta Krau­­séra, aki a kancellár ,"kedvenc kelet­németje" és védence lett. Krause ezt ki is játszotta, és máig a keletnémet kereszténydemokraták szóvivőjének szerepében tetszeleg. A felhők azonban hamar gyűlni kezdtek a feje fölött. Hogy ne kelljen megjelenni egy parlamenti vizsgáló­bizottság előtt, beteget jelentett, ugyanakkor többen látták, hogy a be­tegség nem akadályozta meg az éjsza­ka átmulatásában. Ezek után követke­zett az autópálya-bélyegzők ügye, amely az ország talán legnépszerűtle­­nebb emberévé tette az amúgy is rendkívül pökhendi politikust. A koronát azonban egy két héttel ezelőtt kezdődött botrány tette föl Krause dolgaira. Előbb az derült ki, hogy Krause otthonában, a Rostock melletti Börgerendében álló pazar villában úgy foglalkoztatott egy taka­rítónőt, hogy a bére 80 százalékát a munkaügyi hivatallal fizettette meg a munkanélküliség elleni küzdelem cí­mén. Másnap ezrek ostromolták a munkaügyi hivatalokat, ők is szeret­tek volna takarítónőt 2,50 márkás órabérért. Más kérdés, hogy az illetők aligha kerestek havi 30 ezer márkát, mint Krause. A miniszter előbb min­dent tagadott, végül csak azt vonta kétségbe, hogy tette hiba volt. Ő vég­tére csak a mecklenburgi munkanél­küliséget szerette volna enyhíteni. A bökkenő az, hogy a szövetségi kor­mány épp most hirdetett kampányt a szociális segélyekkel való minden visszaélés ellen - Krauséra azonban mégsem sújtott le a törvény szigora. Alig ültek el a „takarítónő-affér” hullámai, máris újabb kínos ügylet került napvilágra. Krause felesége nagyszabású telekpanamába bonyo­lódott: szántókat vásárolt föl, amelye­ket - mit tesz Isten - a helyi tanács építési területnek nyilvánított, melles­leg bizonyítottan „bonni nyomásra”. A dolog tisztázását nehezíti, hogy Krauséné nem elérhető, magyarán: a házasság alighanem megromlóban van. Mindezek mellett eltörpülnek a Krause-klán egyéb panamista kap­csolatai, akárcsak az a kérdés, hogyan utazhatott Krause fia Amerikába a szövetségi légierő különgépén. Krause személye mindinkább tarthatatlan. Bonnban azt mondják, a kancellárnak a kormány átszervezé­sekor kellett volna megszabadulnia tőle. Magánbeszélgetésben mindenki a lemondás elodázhatatlanságát em­legeti. Nyíltan azonban csak a CDU-n kívül merik ezt követelni - igaz, an­nál hangosabban. Az ausztriai Bad Gasteinben hagyományos tavaszi fo­gyókúráját töltő kancellár hallgatás­ba burkolódzik. Szokás szerint halo­gatja a személyi döntést, pedig a mi­niszter megtartása többet árt a kor­mány hitelének, mint amennyit a munkája használ. Ám senki sem akarja vállalni annak ódiumát, hogy megint „a gaz nyugati farkasok fal­tak föl egy ártatlan keletnémet bá­ránykát”. Krausénak azonban esze ágában sincs magától venni a kalap­ját. Csak azt hajtogatja, hogy „ádáz összeesküvés” áldozata, és a „hecc­­kampány” egyedüli célja az, hogy el­terelje a figyelmet Björn Engholm hazugságsorozatáról és „júdáspénz­­affér”-járól. A polgárnak pedig csak egy kiútja marad: a politika csömöre. Józsa György A kancellár kedvenc keletnémete Krause, a botrányminiszter Róma a népszavazásra vár Egyelőre marad az Amato-kabinet Rómából jelenti az MTI. Oscar- Luigi Scalfaro köztársasági elnök szerdán Umberto Bossi szenátorral, az északi autonomista liga vezetőjé­vel és más ellenzéki politikusokkal tárgyalt a jövendő kormányról, amely az április 18-i népszavazás után ala­kulna meg a jelenleginél szélesebb parlamenti támogatás mellett. Amato kormányfő előző nap az államfő ren­delkezésére bocsátotta megbízatását. Az elindított folyamat újfajta válság­­kezelés. Fabbri miniszterelnökségi államtitkár megfogalmazása szerint „egyfajta konstruktív bizalmatlansági indítvány” lépett működésbe: a kor­mány addig hivatalban marad, amíg az új kabinet körvonalai nem bonta­koznak ki. Scalfaro ellenezte Amato lemondását kellő alternatíva nélkül. Az elnök kijelentette, a népsza­vazást mindenképpen meg kell tarta­ni, s addig a kormánynak a helyén kell maradnia, „garantálva az állam­polgárok jogát a véleménynyilvání­táshoz”. Scalfaro a jelek szerint arra hajlik, hogy a parlament két házelnö­kének egyikét bízza meg kormány­­alakítással április 18-a után, azzal a feladattal, hogy mielőbb új választási törvényt hozzon tető alá a népszava­zás útmutatása alapján. Clinton és Kohl Egy lakás a házban Két egymásra utalt politikus ta­lálkozott nemrég Washingtonban, legalábbis ami az európai ügyeket illeti, Bill Clinton és Helmut Kohl. Németország évtizedeken át számít­hatott az Egyesült Államok katonai, politikai és erkölcsi támogatására, s nemzetközi egyenrangúságának be­tetőzéséhez máig is szüksége van erre. Az Egyesült Államok pedig tudja, szövetségesei közül - törté­nelmi okokból, földrajzi helyzete folytán és széles kapcsolatrendszere miatt - a németek nyújtják a legvál­tozatosabb európai „szolgáltatáso­kat”. Ezt mutatta a kancellár első lá­togatása is az új elnöknél. Mentőakció Nem arról van szó, hogy elhal­ványodott volna a különleges ameri­kai-angol viszony, Vance és Owen jugoszláviai közvetítő küldetése e közösségre vall; azt sem mondhat­juk, lazulnának az Amerikát Nyu­­gat-Európával összekötő szálak és a tengerentúliak újra rendeznék a ba­ráti sorrendet. Az idők változása ha­tározza meg, kinek milyen szerepet kell vállalnia, s a szövetségesek kitől mit várnak el. Igaz, a balkáni rende­zési kísérletek ellentmondani látsza­nak a tételnek: a németek alkot­mányjogi, belpolitikai okokból ed­dig jórészt csak retorikával és pénz­zel járulhattak a nyugatiak békélteté­si kísérleteihez. Ez a tartózkodási kényszer azonban nem lehet tartós. A Clinton-Kohl találkozó fő té­mája egyébként sem a Balkán volt, hanem Jelcin. Mindketten meg akarják menteni őt. Nincs eltérés e tekintetben egyébként Bonn, Lon­don, Róma vagy Párizs véleménye között, de az amerikai elnök jól tud­ja: a Kelethez európai szövetségesei közül a németek értenek a legjob­ban, ismét csak történelmi okokból, az NDK-val nyakukba zúduló ta­pasztalatok miatt és más egyebe­kért. Márpedig az általános aggo­­dalmi listán ma első helyen a volt Szovjetunió áll. S ezúttal a formális demokrácia (az ottani parlament) helyett az erélyes egy kéz megoldást részesítik előnyben, megakadályo­zandó egy „még mindig világbiro­dalom” anarchiába zuhanását. Eh­hez valamennyi erős demokratikus állam összefogása szükséges (talán még ez is kevés lesz), nemcsak egyik vagy másik vállalkozása. A pénztáros A kancellár ki is jelentette a Fe­hér Házban, hogy nem kíván közve­títő szerepet játszani a nyugatiak és Moszkva között (ezzel ugyanis fel­keltheti a franciák és az angolok fél­tékenységét, gyanakvását), még ke­vésbé akarja Oroszország támogatá­sánál a pénztáros szerepét játszani. Már eddig is ők adták az odapum­pált összegek felét. Mégis Németor­szág gazdasági súlya és hatékonysá­ga, rugalmassága és tapasztalatai el­engedhetetlenek, ha a Nyugat Oroszország hóna alá akar nyúlni. Talán sehol nem hangsúlyozzák olyan erővel és következetességgel, mint Bonnban, hogy katasztrófához vezetne, ha a szervezett Európa véget érne az Oderánál és a Neissé­­nél. S Kelet-Európa megszilárdulá­sához az kell, hogy az itteni államok tudják, az Európai Közösség való­ban be akarja fogadni őket. Német­ország - szerencsére - nem áll egye­dül e véleményével, de a befogadás üteme és módja nincs eldöntve, van­nak ellenzői, fékezői Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt. A kényszerű tartózkodás, ame­lyet Németország a jugoszláviai ese­mények során tanúsít, azt mutatja, hogy minden hivatalos nemzetközi kötöttség feloldása ellenére él a má­sodik világháború emléke. A felelős­ség, amelyet azért viselni kellett, nem törlődött ki a kollektív emléke­zetből. Viseli e jelet maga a német al­kotmány, amely tiltja német katonák felhasználását a NATO-területek vé­delmén túl, s mutatja a szerb fenye­getőzés, ha észreveszik, hogy német gépek szállítanak segélycsomagokat Boszniába, lőni fognak rájuk. E bel­ső és külső gátak előbb-utóbb szét­morzsolódnak, de egyben magyaráz­zák, miért hangoztatja minden német kormány, hogy valamennyi nemzet­közi akcióban csakis szövetségesei­vel együtt kíván részt venni. Az emlékezet­ ­ ezzel kapcsolatban valami olyat tapasztalt Helmut Kohl Wa­shingtonban, ami valószínűleg öröm­mel tölti el. Clinton a fiatalabb gene­ráció tagja, szemléletén már nem ha­gyott olyan mély nyomot a második világháború, mint idősebb elődeiben. Ez nyilván hatással lesz Németor­szág megítélésére, és már most látni, hogy kevesebb gyanakvással figyeli az Európai Közösség kialakítását, mint az előző elnökök. Nem beszélt amerikai vezető szerepről, inkább együttműködésről az európai szövet­ségesekkel. Ez lehetne éppen udvari­assági formula is, de valószínűleg nem csak az. Jelzi a változást, hogy az Európában állomásozó csapataik­ létszámát alaposan csökkenteni akar­ják. Oroszország megsegítéséhez is több hozzájárulást kívánnak az euró­pai hatalmaktól. Márpedig az ilyen nagyobb teljesítmény több beleszó­lási jogot is hoz magával. Cserébe a partnerségi gesztusért Kohl egyebek között így válaszolt: „Létkérdésünk, hogy az európai házban az amerikai­aknak is legyen egy lakásuk.” A washingtoni találkozón meg­állapították, hogy miként régen a kommunista fenyegetés ellen kellett összefogniuk, most a jólétért, a bé­kéért és a demokráciáért az egész vi­lágon. Nem kell tehát külön fontos­sági sorrendet megállapítani az egyes szövetségesek között, nemzet­közi súlyukat az dönti el, hogy ezek­hez a célokhoz ki mennyire akar és tud hozzájárulni. Az Egyesült Álla­mok Clinton szavai szerint erről így gondolkodik: „A nemzetközi kihívá­sok láttán az új korszakban Amerika nem kíván minden terhet magára vállalni, legfeljebb döntő ösztönzé­seket adni.” Igaz, ez sem kevés. Tatár Imre

Next