Magyar Nemzet, 1997. február (60. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-01 / 27. szám

4 Magyar Nemzet Ázsia és a Távol-Kelet a világ legdinamikusabban fejlődő térsé­ge. A világgazdaság, illetve a vi­lágkereskedelem súlypontja már régóta erre a régióra tevődött át. Egyes vélemények szerint a 21. század az ázsiai és a távol-keleti térség százada lesz. Milyen okok, társadalmi filozófiák állnak valójá­ban a gyorsütemű fejlődés mögött, és meddig folytatódhat ez a ten­dencia? Erről nyilatkozott a Ma­gyar Nemzetnek a térség szakértő­je, Jordán Gyula egyetemi docens. - Ma már alig akad bárki is, aki vitatkozna ezekkel az állítások­kal. Az sem vonható kétségbe, hogy a 21. század Ázsia százada lesz, ez azonban véleményem sze­rint lényegében már most így van. Erre utal az Egyesült Államok poli­tikája is, amelynek középpontjában Ázsia áll. Nézetem szerint megkér­dőjelezhetetlen az is, hogy ez a fej­lődési folyamat a jövő században folytatódni, sőt erősödni fog. - Ami a siker hátterét illeti - vélekedik Jordán Gyula -, szinte mindenkit az izgat, hogy lehet-e másolni a régió államait, és mit le­het átvenni a térség országaitól. A fejlődést tekintve több sikersztori különböztethető meg egymástól. Ha például a négy „kis tigrist” - Hongkongot, Tajvant, Dél-Koreát és Szingapúrt — vizsgáljuk, akkor négy külön sikersztoriról van szó. Ezek az országok teljes mértékben a saját útjukat járták, noha voltak bizonyos általános fejlődési ténye­zők. Ez egyben azt jelenti, hogy másolásról nem lehet szó, ezek az országok is egy Japántól átvett módszert adaptáltak. Az adaptá­ció fogalma itt kulcsfontosságú. Esetükben tehát nem volt szó egy­fajta séma átvételéről, hanem egy módszert fejlesztettek tovább. Ez pedig nemcsak a fejlesztési mód­szerekre igaz, hanem arra a bizo­nyos technológiai lejtőre, amely most is működik, és amely jelen­tős tényezőnek számított erősödé­sükben. Ez azt jelentette, hogy Ja­pán által „levetett” technológiákat alkalmaztak, például a textilipar, a hajóépítés és az acélipar területén, de a jóval tőkeigényesebb techno­lógiát bizonyos részeiben munka­­igényes technológiává alakították át. Ezt indokolta az is, hogy szá­mukra - különösen kezdetben - a foglalkoztatás rendkívül lényeges szempont volt. Bizonyos munka­fázisokat kiiktattak, és munkain­­tenzívvé alakítottak át. Ez az úgy­nevezett technológiai lejtő most szintén funkcionál, az említett „kis tigrisek” - vagy ahogy magukat nevezik „kis sárkányok” - bizo­nyos, általuk már nem elég prof­­itábilisnak ígért technológiákat to­vábbadnak. Tehát Hongkong, Taj­van, Dél-Korea vagy épp Szinga­púr kihelyezi a különböző techno­lógiákat Malajzia, Thaiföld, Indo­nézia és nem utolsósorban Kína felé. Eközben újabb „tűzokádók” jelennek meg, Malajzia, Thaiföld, Indonézia és egyesek szerint Viet­nam is ezek közé tartozik. A fo­lyamat tehát nem zárult le, hanem folytatódik, és ez is az ázsiai tér­ség dinamizmusának egyik ténye­zője.­­ Vannak olyan vélemények, amelyek szerint a ,iois tigriseknél” is fennáll a kifulladás veszélye - ahogy az Japán esetében is bekö­vetkezett - azaz, hogy az eddigi hajtóerők tulajdonképpen kime­rülnek, amit jelez egyes ágazataik lassúbb fejlődése. Ezzel nem értek egyet, hanem véleményem szerint inkább tudatos szerkezetátalakí­tásról van szó. A szóban forgó or­szágok számára változatlanul van egy nagyon fontos fejlődési irány, egy nagyon jelentős lehetőség, amit az úgynevezett tercier, azaz szolgáltató ágazatok jelentenek. Ezek az országok most egyre in­kább kereskedelmi, pénzügyi, kommunikációs központok akar­nak lenni. Hongkong már egyér­telműen azzá is vált, hisz nemzeti jövedelmének ma mintegy 80 szá­zaléka a szolgáltatásokban realizá­lódik, és ugyanezt célozza meg Tajvan is. Jordán Gyula nem ért egyet azokkal a nézetekkel, amelyek szerint a gazdasági fejlődés mögött a nacionalizmus fiozófiája állna. A nacionalizmus szerinte semmi­képpen sem meghatározó tényező Ázsiában, bizonyos szerepet ját­szik ugyan a fejlődésben, de sok­kal inkább a társadalmi egység, a stabilitás, illetve az államhatalom - összességében a politika­­ egyik összetevője, gazdasági szerepe legfeljebb csak ezen keresztül, közvetetten érvényesül. Szerinte egyébként meglehetősen későn fi­gyeltek fel ezeknek az országok­nak a sikerére, akkor azonban a különböző iskolák szinte rávetet­ték magukat a tapasztalatok tanul­mányozására, és megpróbálták magyarázni, hogy mi áll a siker hátterében. Minden iskola a saját kedvenc elmélete szerint sorolta be a szóban forgó országokat. A sza­badpiac hívei például mindent a szabadpiac érvényesülésével ma­gyaráztak. Az úgynevezett inter­­vencionalisták pedig az intézmé­nyi szerepkört hangsúlyozták, a források nem piaci elosztására he­lyezték a hangsúlyt, az erősen kéz­ben tartott kereskedelmi rendszer­re, a tudatos exportorientációra, összességében az állam tevékeny szerepére. Egy harmadik iskola kultúrtörténeti ihletésű magyaráza­tokkal szolgált, kiemelve a konfu­­cianizmus szerepét. Míg néhány évtizeddel ezelőtt a konfucianiz­­must kifejezetten konzervatív, a fejlődést akadályozó gondolati irányzatnak tekintették, mára ez megfordult, és ma a konfucianiz­­mus a sikermagyarázatok között szerepel, elsősorban a munkaetika, a morális tartás, az intézményi lo­jalitás, a családközpontúság hang­­súlyozásával. Mint filozófia, mint gondolati iskola ez elsősorban az elithez kötődő gondolkodási irány­zat volt, a délkelet-ázsiai fejlődés­hez viszont az egész lakosság, a széles néptömegek bekapcsolódá­sára és részvételére volt szükség. Ebből következően a konfucianiz­­mus ezekben az országokban nem tiszta gondolati iskolaként, nem egyfajta filozófiaként érvényesült, hanem az oktatáson, a családi hát­téren, a hagyományokon keresztül lecsapódó értékrendként és maga­tartásként, és ezen keresztül sike­rült mozgósítani a széles népréte­geket. De a fejlődés hajtóereje szempontjából mindenképp az előbb említett pozitív értékek vol­tak döntő befolyással. A térség legdinamikusabban fejlődő országa ma már kétségte­lenül Kína. A siker egyik legfon­tosabb tényezője Jordán Gyula szerint a külföldi tőke beáramlása és azon belül az úgynevezett ne­­­gyedik Kínának, tehát a kínai emigrációnak a szerepe. Ez utóbbi óriási tőkeerővel és kapcsolatok­kal rendelkezik, s olyan tényezőt jelent, amely csak és kizárólag Kí­na esetében érvényesül. Nincs más olyan parancsgazdaság, amely ilyen tényezővel rendelkez­ne. A Kínában befektetett tőke 60-70 százaléka ettől a közösség­től származik, beleértve Tajvant és Hongkongot is. Ugyanakkor egy­re erőteljesebb a feszültség a dina­mikus gazdaság - és ebből követ­kezően a társadalmi átalakulás -, valamint másik oldalon a politika „alig mozdulása” között. Ez utób­bit illetően van ugyan egyfajta na­gyon lassú változás, de egyre nő a szakadék a kettő között. Ennek a feszültségnek az áthidalása egyre nehezebb a Kínai Kommunista Párt számára. Ráadásul új feszült­ségforrások vannak, például az erőteljes regionalizálódás, amit ma már nem lehet - mint annak idején - személycserékkel kezelni. Sokan Kína teljes szétesésétől, regionalizálódásától tartanak, ilyen veszély azonban Jordán Gyula szerint egyelőre nincs. Sok­kal fontosabbak azok a folyama­tok, amelyek révén egyre világo­sabbá válik, hogy a kapitalista, a piacgazdasági módszerek átvételét nem tudják kizárólag a gazdaság­ra korlátozni, hanem azok óhatat­lanul áttevődnek más területekre is. A szocialista piacgazdaság - mint a hivatalosan megfogalma­zott célkitűzés - egyre inkább úgy módosul, hogy a szocialista jelző kiürül, értelmét veszti, és a lénye­get - szocialista keretek között működve, keleti jelleggel - egyre inkább a piacgazdaság fogja meg­határozni. Úgy megy végbe egy sajátos rendszerváltás — amit a gyors ütemben végbemenő priva­tizáció is bizonyít -, hogy közben a kommunista párt továbbra is ha­talmon marad. De tulajdonképpen már most is az a tény, hogy egy kapitalista fejlődést egy kommu­nista párt irányít. Kínában erőtel­jes kapitalista átalakulás folyik, az állami szektor részaránya erő­teljesen csökken, és az a szó, hogy szocialista, ma már hivatalosan is a társadalmi szektor dominan­ciájának hangsúlyozására és a párt vezető szerepének fenntartására redukálódott, s ez az állapot tulaj­donképpen még fenntartható. Pietsch Lajos / A következő század Ázsia évszázada lesz ITt tűzokádók a kis sárkányok nyomában i­ s Horvátország válaszúton a Balkán és Európa között Foltok Tu­djman bizonyítványán Franjo Tudjman nem szereti az Egyesült Államok zágrábi nagykövetét. Kettejük viszonya még akkor romlott meg, amikor Peter Galbraith 1995 nyarán hatá­rozottan kiállt az előrenyomuló horvát hadsereg elől menekülő szerbek védelmében, sőt afféle „eleven pajzsként” felült a mene­kültkonvoj egyik traktorjára. Ezt a „pimaszságot” újabbal tetézte a múlt novemberben. Az éppen az Egyesült Államokban gyógykeze­lésen tartózkodó horvát elnök tá­vollétében ellátogatott a kormány­zat által bezárásra ítélt egyetlen el­lenzéki rádióadó, a Rádió 101 stú­diójába, s miközben a főváros ut­cáin százezres tömeg tüntetett a betiltás ellen, élő egyenes adásban keményen elítélte a határozatot. Epizód a történelemben A horvát elnök persze nem­csak Peter Galbraith-ra haragszik, a hírek szerint a horvátországi em­beri jogi helyzetet érő, Nyugatról érkező sorozatos bírálatok mellett zokon vette azt is, hogy az Egye­sült Államok nem tartotta titokban gyógykezelése valódi okát. A ten­gerentúlon ugyanis állították, hogy Tudjman hasnyálmirigyrák­ban szenved, s ezért volt szükség a sürgős operációra - amely után legfeljebb négy-öt hónapig lesz még képes ellátni elnöki teendőit -, miközben a hivatalos zágrábi tájékoztatás továbbra is csupán mirigymegnagyobbodást és gyo­morfekélyt hajlandó elismerni. A sértett államfő igen határozottan adta Washington tudtára elégedet­lenségét, amikor elutasította a csatlakozást az Egyesült Államok által útnak indított Délkelet-euró­pai Együttműködési Kezdeménye­zéshez, a SECI-hez. Ennek elutasítása persze nem puszta propagandafogás. Tudjman ugyanis valóban mindent egy lap­ra, az önálló horvát állam felépíté­sére - s igencsak távlati célként az európai integrációra - tett föl, így az amerikai kezdeményezésben annak a veszélyét látja, hogy az ,m­ég mélyebbre süllyeszti Horvát­országot a Balkánba”. Nem vélte­­lenül hangoztatta a zágrábi parla­mentben elmondott, „a nemzet helyzete” című, szokásos év eleji beszédében, hogy „kötődésünk a Balkánhoz csak egy rövid epizód volt történelmünkben”, így­­ mi­közben hangsúlyozta, hogy Zág­ráb természetesen hajlandó a jó­szomszédi együttműködésre a ré­gió országaival - olyan alkot­mánykiegészítést javasolt, amely megtiltaná Horvátország csatla­kozását bármiféle jugoszláv vagy más balkáni államszövetséghez. Lecke Milosevicsnek Pedig elemzők szerint Tudj­man Horvátországa korántsem kü­lönbözik annyira a Balkán többi országától, még kevésbé Szerbiá­tól, mint azt az elnök elhitetni igyekszik, illetve ahogyan az a Nyugat eltérő hozzáállásából ki­következtethető lenne. Zágráb vi­szonylagos gazdasági stabilitása ugyan kétségbevonhatatlan, politi­kai téren azonban egyáltalán nem makulátlan a vezetés bizonyítvá­nya. Hivatalos adatok szerint ta­valy hét százalékkal nőtt a horvát GDP, miközben a két évvel ez­előtti, 252 százalékos szintet kö­vetően 1996-ban csupán 3 száza­lék volt az infláció, s az ország külső adóssága is mindössze 4,5 milliárd dollár. A parlamenti be­szédében Tudjman által sikeres­nek nevezett privatizáció azonban megfigyelők szerint már sokkal ingoványosabb terület: a kor­mányzó Horvát Demokrata Kö­zösség (HDZ) gyakorlatilag saját körein belül osztja szét az ország javait. A párt mintegy szó szerint veszi jelszavát - ,,Horvátország a miénk” -, és fillérekért, illetve a kezében lévő bankok által nyúj­tott, óriási összegű, fedezetlen hi­telekkel hívei kezére játszotta a pénzügyi és az energiaszektort, valamint a szolgáltató vállalato­kat, így várhatóan az újjépítésnek is a fő haszonélvezője lesz. Ám a mindent átitató korrup­ció csupán az egyike a Horvátor­szággal szembeni kifogásoknak. Tudjman fittyet hány az Európa Tanács tavaly nyáron megfogal­mazott, huszonegy pontos feltétel­­rendszerére, amelynek a teljesítése lett volna országa csatlakozásának záloga. Zágráb ugyan októberben mégis az ET tagja lett, ez azonban ismét csak azt jelzi, hogy a Nyu­gat egyelőre nem mer igazán hatá­rozottan fellépni vele szemben. Természetesen kockázatos lenne a szakítás - akár a boszniai SFOR- erők is a kárát láthatják -, ám a szerb kisebbségekkel szembeni jogsértések, illetve általában az emberi jogok helyzete, a sajtósza­badság folyamatos megsértése Horvátországot inkább a Balkán­hoz, mintsem a fejlett Európához közelíti. Arról nem beszélve, hogy a szerb elnök, Szlobodan Milosevics akár Horvátországról is vehette a példát, amikor tavaly novemberben az eredmények meghamisításával megfosztotta az ellenzéket a helyhatósági választá­sokon, számos nagyvárosban elért győzelmétől. A zágrábi vezetés ugyanis bő egy évvel ezelőtt pon­tosan ugyanígy járt el - többek között a fővárosban is. Utódlási harc Horvátországban az idén már­ciusban az önkormányzatokról és a törvényhozás felsőházáról sza­vaznak a polgárok, a nyár derekán pedig elnökválasztást tartanak. Hacsak addig a 74 esztendős Tudjman elnök végképp ágynak nem esik. Az utódlás kérdése ége­tő probléma, annál is inkább, mert, bár a felmérések szerint az elnök továbbra is toronymagasan a legnépszerűbb horvát politikus, pártja pozíciói egyre jobban inog­nak. A HDZ a legkülönbözőbb nacionalista irányzatok gyűjtő­pártja, s amint Franjo Tudjman ti­zenegy napos gyógykezelésre az Egyesült Államokba utazott, a tö­résvonalak mentén máris megkez­dődött a hatalmi harc. Simon Ernő M Nemzetközi élet SZOMBAT, 1997. február 1. A CSECSEN MUTATVÁNY Aszlan Maszhadov győzelme a csecsen elnökválasztáson tovább erősíti a politikai függetlenségi törekvéseket a kaukázusi köztársaságban Léphart Pál rajza 4 Párizs, a megkerülhetetlen A HÉTEN ÚGY TŰNT, hogy minden integrá­ciós út Párizsba vezet, NATO és EU-kérdésekben az Elysée palota megkerülhetetlen. Főszerepben Jacques Chirac, a francia elnök előbb a lengyel kor­mányfőnek is kilátásba helyezi a 2000-es uniós csatlakozás lehetőségét, majd Clinton elnökkel foly­tat telefonbeszélgetést - előkészítendő hétvégi moszkvai útját. (S így ő lesz az első külföldi vezető, aki első kézből értesül a tüdőgyulladáson átesett Jelcin állapotáról.) Az események hátterében pedig két markáns folyamat kap új hangsúlyokat. Egy­részt Washington és Párizs tartós vitája, hogy Fran­ciaország milyen feltételekkel vegyen részt a NATO egyesített európai parancsnokságában. Másrészt pe­dig a szerteágazó találgatások, mit is jelent valójá­ban a decemberben aláírt és a napokban közzétett német-francia védelmi megállapodás. Miközben ugyanis Kelet-Európából hajlamo­sak vagyunk csak arra figyelni, hogyan birkózik egymással az észak-atlanti szervezet és Oroszor­szág a bővítés feltételeiről, addig háttérbe szorul, hogy magának a NATO-nak a megújulása, az új parancsnoki struktúra körüli huzavona is befolyás­sal lehet erre az alkudozásra, legalábbis elvonhatja a figyelmet a keleti terjeszkedésről. Párizs ugyanis azt szeretné, hogy az atlanti szervezet déli parancs­nokságán osszák meg a felelősségi köröket, és a Nápolyban működő főhadiszálláson hozzanak létre egy európai irányítás alá kerülő regionális, illetve egy amerikai vezetésű operatív parancsnokságot. Washingtonban ezt egyelőre nem hajlandók elfo­gadni, (már csak belpolitikai okokból sem), s per­sze a rövid Clinton-Chirac telefonbeszélgetés sem tudott ezen módosítani. A Fehér Ház lakója való­színűleg inkább csak gesztusnak szánta a hívást, hogy kissé erősítse a francia elnök otthoni helyze­tét, jelezvén: Washington azért hajlandó valami­lyen, egyelőre még ki nem alkudott, kivételezett szerepet biztosítani Franciaországnak a NATO- ügyekben. Annál is inkább, mert hosszú idő óta először mondható kifejezetten jónak a mindenkori amerikai elnök viszonya francia kollégájával. CHIRACNAK ugyanis a párizsi törvény­­hozásban erős ellenkezésre kell számítania, miköz­ben megpróbálja visszavezetni hazáját a NATO ka­tonai parancsnokságába. Alighanem ennek fontos összetevője az a - mindeddig a nyilvánosság előtt titokban tartott - megállapodás is, amely a hivata­los értelmezés szerint csupán rögzítette Németor­szággal az eddigi együttműködés különböző for­máit és a jelenleginél szorosabb egyeztetést helye­zett kilátásba. S amelyért máris mindkét félnek ma­gyarázkodnia kell odahaza. Volker Rühe német vé­delmi miniszter azt kényszerült cáfolni, hogy or­szága francia atomfegyverhez kívánna hozzájutni, s így le akarna mondani az amerikai nukleáris ernyő védelméről. A francia törvényhozók körében pedig az kelthet felhördülést, hogy sokan úgy értelmezik: Franciaország éppen a saját, eddig önálló védelmi politikáját gyengíti azáltal, ha elfogadja az amerikai nukleáris elrettentés elsőbbségét. Mindeddig, mint azt Jim Hoagland a The Wa­shington Postban szellemesen megfogalmazta, a modern Európa alapját az jelentette, hogy Német­ország ellenőrzi a pénzt és Franciaország a bombát. (Képzeljük el, teszi hozzá a szerző némi amerikai cinizmussal, mi lenne fordítva...) Márpedig való­ban, az új, közös stratégiai dokumentum mögé fel­vázolhatók akár olyan szándékok is, hogy Párizs hajlandó szerepet biztosítani Németországnak a francia nukleáris politikában - cserébe ezért vi­szont befolyással szeretne lenni a német monetáris irányításra. S egy ilyen alku persze mindkét ország hagyománytisztelő gondolkodóiban és politikai erőiben gyanút keltene. Kohlt ezért is próbálják odahaza oly vehemensen sarokba szorítani, hogy kellő garanciákkal biztosítsa a kemény márkával fedezett gazdasági stabilitást. Az új közös pénz, az euro bevezetése a német bankárok félelmei szerint ugyanis elvezethet oda, hogy Párizs és partnerei la­zább monetáris politikára késztethetik Bonnt. LÁTSZÓLAG KEVÉS KÖZE VAN a fenti­ekhez, hogy Chirac a héten ismét megerősítette: az unió brüsszeli bizottságának minden fenntartása el­lenére lehetségesnek tartja, hogy már 2000-ben megkezdődjön a szervezet kibővítése. Vagyis, mint a párizsi lapok is felfigyeltek rá, az elnök jelezni kí­vánta, hogy a technokraták realizmusával szemben a politikai akaratnak kell érvényesülnie. S ez a francia uniós gondolkodásmód, úgy a bővítés, mint a szervezet reformjának központi eleme. Párizs el­sősorban politikai döntésnek tekinti az új, integrált Európa létrehozását. A racionálisabb németek vi­szont csak a gazdasági kritériumok teljesítésén ke­resztül hajlandók vizsgálni a kérdést. S hogy melyik megközelítésmód, milyen súllyal érvényesül majd az elkövetkező hónapok­ban, az már korántsem csupán a francia-német összecsiszolódás témakörébe tartozik. Amennyiben a kelet-európaiak esetében csak a statisztikai muta­tókat veszik alapul, természetesen számos érv adó­dik ahhoz, hogy Brüsszelben minél tovább odáz­hassák el az Európai Unió kapuinak megnyitását. S gazdasági okokra hivatkozva persze a teljes jogú atlanti tagságot is meg lehetne fúrni, azt hangoztat­ván - mint már hallani is -, hogy a „koldusszegény kelet-európaiak” amúgy sem készek olyan hadi­­technikai együttműködésre, ami alkalmassá tenné őket az atlanti szerződés kölcsönös védelmet előíró cikkelyének teljesítésére. Minél gyakrabban merülnek fel azonban az el­következő hónapokban az „egyre racionálisabb” érvek, a nyáron esedékes döntés közeledtével csak annál feltűnőbbé válik a politikai akarat hiánya, s a nyugat-európai, illetve atlanti egyet nem értés. Lambert Gábor

Next