Magyar Nemzet, 1997. február (60. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-01 / 27. szám
4 Magyar Nemzet Ázsia és a Távol-Kelet a világ legdinamikusabban fejlődő térsége. A világgazdaság, illetve a világkereskedelem súlypontja már régóta erre a régióra tevődött át. Egyes vélemények szerint a 21. század az ázsiai és a távol-keleti térség százada lesz. Milyen okok, társadalmi filozófiák állnak valójában a gyorsütemű fejlődés mögött, és meddig folytatódhat ez a tendencia? Erről nyilatkozott a Magyar Nemzetnek a térség szakértője, Jordán Gyula egyetemi docens. - Ma már alig akad bárki is, aki vitatkozna ezekkel az állításokkal. Az sem vonható kétségbe, hogy a 21. század Ázsia százada lesz, ez azonban véleményem szerint lényegében már most így van. Erre utal az Egyesült Államok politikája is, amelynek középpontjában Ázsia áll. Nézetem szerint megkérdőjelezhetetlen az is, hogy ez a fejlődési folyamat a jövő században folytatódni, sőt erősödni fog. - Ami a siker hátterét illeti - vélekedik Jordán Gyula -, szinte mindenkit az izgat, hogy lehet-e másolni a régió államait, és mit lehet átvenni a térség országaitól. A fejlődést tekintve több sikersztori különböztethető meg egymástól. Ha például a négy „kis tigrist” - Hongkongot, Tajvant, Dél-Koreát és Szingapúrt — vizsgáljuk, akkor négy külön sikersztoriról van szó. Ezek az országok teljes mértékben a saját útjukat járták, noha voltak bizonyos általános fejlődési tényezők. Ez egyben azt jelenti, hogy másolásról nem lehet szó, ezek az országok is egy Japántól átvett módszert adaptáltak. Az adaptáció fogalma itt kulcsfontosságú. Esetükben tehát nem volt szó egyfajta séma átvételéről, hanem egy módszert fejlesztettek tovább. Ez pedig nemcsak a fejlesztési módszerekre igaz, hanem arra a bizonyos technológiai lejtőre, amely most is működik, és amely jelentős tényezőnek számított erősödésükben. Ez azt jelentette, hogy Japán által „levetett” technológiákat alkalmaztak, például a textilipar, a hajóépítés és az acélipar területén, de a jóval tőkeigényesebb technológiát bizonyos részeiben munkaigényes technológiává alakították át. Ezt indokolta az is, hogy számukra - különösen kezdetben - a foglalkoztatás rendkívül lényeges szempont volt. Bizonyos munkafázisokat kiiktattak, és munkaintenzívvé alakítottak át. Ez az úgynevezett technológiai lejtő most szintén funkcionál, az említett „kis tigrisek” - vagy ahogy magukat nevezik „kis sárkányok” - bizonyos, általuk már nem elég profitábilisnak ígért technológiákat továbbadnak. Tehát Hongkong, Tajvan, Dél-Korea vagy épp Szingapúr kihelyezi a különböző technológiákat Malajzia, Thaiföld, Indonézia és nem utolsósorban Kína felé. Eközben újabb „tűzokádók” jelennek meg, Malajzia, Thaiföld, Indonézia és egyesek szerint Vietnam is ezek közé tartozik. A folyamat tehát nem zárult le, hanem folytatódik, és ez is az ázsiai térség dinamizmusának egyik tényezője. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint a ,iois tigriseknél” is fennáll a kifulladás veszélye - ahogy az Japán esetében is bekövetkezett - azaz, hogy az eddigi hajtóerők tulajdonképpen kimerülnek, amit jelez egyes ágazataik lassúbb fejlődése. Ezzel nem értek egyet, hanem véleményem szerint inkább tudatos szerkezetátalakításról van szó. A szóban forgó országok számára változatlanul van egy nagyon fontos fejlődési irány, egy nagyon jelentős lehetőség, amit az úgynevezett tercier, azaz szolgáltató ágazatok jelentenek. Ezek az országok most egyre inkább kereskedelmi, pénzügyi, kommunikációs központok akarnak lenni. Hongkong már egyértelműen azzá is vált, hisz nemzeti jövedelmének ma mintegy 80 százaléka a szolgáltatásokban realizálódik, és ugyanezt célozza meg Tajvan is. Jordán Gyula nem ért egyet azokkal a nézetekkel, amelyek szerint a gazdasági fejlődés mögött a nacionalizmus fiozófiája állna. A nacionalizmus szerinte semmiképpen sem meghatározó tényező Ázsiában, bizonyos szerepet játszik ugyan a fejlődésben, de sokkal inkább a társadalmi egység, a stabilitás, illetve az államhatalom - összességében a politika egyik összetevője, gazdasági szerepe legfeljebb csak ezen keresztül, közvetetten érvényesül. Szerinte egyébként meglehetősen későn figyeltek fel ezeknek az országoknak a sikerére, akkor azonban a különböző iskolák szinte rávetették magukat a tapasztalatok tanulmányozására, és megpróbálták magyarázni, hogy mi áll a siker hátterében. Minden iskola a saját kedvenc elmélete szerint sorolta be a szóban forgó országokat. A szabadpiac hívei például mindent a szabadpiac érvényesülésével magyaráztak. Az úgynevezett intervencionalisták pedig az intézményi szerepkört hangsúlyozták, a források nem piaci elosztására helyezték a hangsúlyt, az erősen kézben tartott kereskedelmi rendszerre, a tudatos exportorientációra, összességében az állam tevékeny szerepére. Egy harmadik iskola kultúrtörténeti ihletésű magyarázatokkal szolgált, kiemelve a konfucianizmus szerepét. Míg néhány évtizeddel ezelőtt a konfucianizmust kifejezetten konzervatív, a fejlődést akadályozó gondolati irányzatnak tekintették, mára ez megfordult, és ma a konfucianizmus a sikermagyarázatok között szerepel, elsősorban a munkaetika, a morális tartás, az intézményi lojalitás, a családközpontúság hangsúlyozásával. Mint filozófia, mint gondolati iskola ez elsősorban az elithez kötődő gondolkodási irányzat volt, a délkelet-ázsiai fejlődéshez viszont az egész lakosság, a széles néptömegek bekapcsolódására és részvételére volt szükség. Ebből következően a konfucianizmus ezekben az országokban nem tiszta gondolati iskolaként, nem egyfajta filozófiaként érvényesült, hanem az oktatáson, a családi háttéren, a hagyományokon keresztül lecsapódó értékrendként és magatartásként, és ezen keresztül sikerült mozgósítani a széles néprétegeket. De a fejlődés hajtóereje szempontjából mindenképp az előbb említett pozitív értékek voltak döntő befolyással. A térség legdinamikusabban fejlődő országa ma már kétségtelenül Kína. A siker egyik legfontosabb tényezője Jordán Gyula szerint a külföldi tőke beáramlása és azon belül az úgynevezett negyedik Kínának, tehát a kínai emigrációnak a szerepe. Ez utóbbi óriási tőkeerővel és kapcsolatokkal rendelkezik, s olyan tényezőt jelent, amely csak és kizárólag Kína esetében érvényesül. Nincs más olyan parancsgazdaság, amely ilyen tényezővel rendelkezne. A Kínában befektetett tőke 60-70 százaléka ettől a közösségtől származik, beleértve Tajvant és Hongkongot is. Ugyanakkor egyre erőteljesebb a feszültség a dinamikus gazdaság - és ebből következően a társadalmi átalakulás -, valamint másik oldalon a politika „alig mozdulása” között. Ez utóbbit illetően van ugyan egyfajta nagyon lassú változás, de egyre nő a szakadék a kettő között. Ennek a feszültségnek az áthidalása egyre nehezebb a Kínai Kommunista Párt számára. Ráadásul új feszültségforrások vannak, például az erőteljes regionalizálódás, amit ma már nem lehet - mint annak idején - személycserékkel kezelni. Sokan Kína teljes szétesésétől, regionalizálódásától tartanak, ilyen veszély azonban Jordán Gyula szerint egyelőre nincs. Sokkal fontosabbak azok a folyamatok, amelyek révén egyre világosabbá válik, hogy a kapitalista, a piacgazdasági módszerek átvételét nem tudják kizárólag a gazdaságra korlátozni, hanem azok óhatatlanul áttevődnek más területekre is. A szocialista piacgazdaság - mint a hivatalosan megfogalmazott célkitűzés - egyre inkább úgy módosul, hogy a szocialista jelző kiürül, értelmét veszti, és a lényeget - szocialista keretek között működve, keleti jelleggel - egyre inkább a piacgazdaság fogja meghatározni. Úgy megy végbe egy sajátos rendszerváltás — amit a gyors ütemben végbemenő privatizáció is bizonyít -, hogy közben a kommunista párt továbbra is hatalmon marad. De tulajdonképpen már most is az a tény, hogy egy kapitalista fejlődést egy kommunista párt irányít. Kínában erőteljes kapitalista átalakulás folyik, az állami szektor részaránya erőteljesen csökken, és az a szó, hogy szocialista, ma már hivatalosan is a társadalmi szektor dominanciájának hangsúlyozására és a párt vezető szerepének fenntartására redukálódott, s ez az állapot tulajdonképpen még fenntartható. Pietsch Lajos / A következő század Ázsia évszázada lesz ITt tűzokádók a kis sárkányok nyomában i s Horvátország válaszúton a Balkán és Európa között Foltok Tudjman bizonyítványán Franjo Tudjman nem szereti az Egyesült Államok zágrábi nagykövetét. Kettejük viszonya még akkor romlott meg, amikor Peter Galbraith 1995 nyarán határozottan kiállt az előrenyomuló horvát hadsereg elől menekülő szerbek védelmében, sőt afféle „eleven pajzsként” felült a menekültkonvoj egyik traktorjára. Ezt a „pimaszságot” újabbal tetézte a múlt novemberben. Az éppen az Egyesült Államokban gyógykezelésen tartózkodó horvát elnök távollétében ellátogatott a kormányzat által bezárásra ítélt egyetlen ellenzéki rádióadó, a Rádió 101 stúdiójába, s miközben a főváros utcáin százezres tömeg tüntetett a betiltás ellen, élő egyenes adásban keményen elítélte a határozatot. Epizód a történelemben A horvát elnök persze nemcsak Peter Galbraith-ra haragszik, a hírek szerint a horvátországi emberi jogi helyzetet érő, Nyugatról érkező sorozatos bírálatok mellett zokon vette azt is, hogy az Egyesült Államok nem tartotta titokban gyógykezelése valódi okát. A tengerentúlon ugyanis állították, hogy Tudjman hasnyálmirigyrákban szenved, s ezért volt szükség a sürgős operációra - amely után legfeljebb négy-öt hónapig lesz még képes ellátni elnöki teendőit -, miközben a hivatalos zágrábi tájékoztatás továbbra is csupán mirigymegnagyobbodást és gyomorfekélyt hajlandó elismerni. A sértett államfő igen határozottan adta Washington tudtára elégedetlenségét, amikor elutasította a csatlakozást az Egyesült Államok által útnak indított Délkelet-európai Együttműködési Kezdeményezéshez, a SECI-hez. Ennek elutasítása persze nem puszta propagandafogás. Tudjman ugyanis valóban mindent egy lapra, az önálló horvát állam felépítésére - s igencsak távlati célként az európai integrációra - tett föl, így az amerikai kezdeményezésben annak a veszélyét látja, hogy az ,még mélyebbre süllyeszti Horvátországot a Balkánba”. Nem véltelenül hangoztatta a zágrábi parlamentben elmondott, „a nemzet helyzete” című, szokásos év eleji beszédében, hogy „kötődésünk a Balkánhoz csak egy rövid epizód volt történelmünkben”, így miközben hangsúlyozta, hogy Zágráb természetesen hajlandó a jószomszédi együttműködésre a régió országaival - olyan alkotmánykiegészítést javasolt, amely megtiltaná Horvátország csatlakozását bármiféle jugoszláv vagy más balkáni államszövetséghez. Lecke Milosevicsnek Pedig elemzők szerint Tudjman Horvátországa korántsem különbözik annyira a Balkán többi országától, még kevésbé Szerbiától, mint azt az elnök elhitetni igyekszik, illetve ahogyan az a Nyugat eltérő hozzáállásából kikövetkeztethető lenne. Zágráb viszonylagos gazdasági stabilitása ugyan kétségbevonhatatlan, politikai téren azonban egyáltalán nem makulátlan a vezetés bizonyítványa. Hivatalos adatok szerint tavaly hét százalékkal nőtt a horvát GDP, miközben a két évvel ezelőtti, 252 százalékos szintet követően 1996-ban csupán 3 százalék volt az infláció, s az ország külső adóssága is mindössze 4,5 milliárd dollár. A parlamenti beszédében Tudjman által sikeresnek nevezett privatizáció azonban megfigyelők szerint már sokkal ingoványosabb terület: a kormányzó Horvát Demokrata Közösség (HDZ) gyakorlatilag saját körein belül osztja szét az ország javait. A párt mintegy szó szerint veszi jelszavát - ,,Horvátország a miénk” -, és fillérekért, illetve a kezében lévő bankok által nyújtott, óriási összegű, fedezetlen hitelekkel hívei kezére játszotta a pénzügyi és az energiaszektort, valamint a szolgáltató vállalatokat, így várhatóan az újjépítésnek is a fő haszonélvezője lesz. Ám a mindent átitató korrupció csupán az egyike a Horvátországgal szembeni kifogásoknak. Tudjman fittyet hány az Európa Tanács tavaly nyáron megfogalmazott, huszonegy pontos feltételrendszerére, amelynek a teljesítése lett volna országa csatlakozásának záloga. Zágráb ugyan októberben mégis az ET tagja lett, ez azonban ismét csak azt jelzi, hogy a Nyugat egyelőre nem mer igazán határozottan fellépni vele szemben. Természetesen kockázatos lenne a szakítás - akár a boszniai SFOR- erők is a kárát láthatják -, ám a szerb kisebbségekkel szembeni jogsértések, illetve általában az emberi jogok helyzete, a sajtószabadság folyamatos megsértése Horvátországot inkább a Balkánhoz, mintsem a fejlett Európához közelíti. Arról nem beszélve, hogy a szerb elnök, Szlobodan Milosevics akár Horvátországról is vehette a példát, amikor tavaly novemberben az eredmények meghamisításával megfosztotta az ellenzéket a helyhatósági választásokon, számos nagyvárosban elért győzelmétől. A zágrábi vezetés ugyanis bő egy évvel ezelőtt pontosan ugyanígy járt el - többek között a fővárosban is. Utódlási harc Horvátországban az idén márciusban az önkormányzatokról és a törvényhozás felsőházáról szavaznak a polgárok, a nyár derekán pedig elnökválasztást tartanak. Hacsak addig a 74 esztendős Tudjman elnök végképp ágynak nem esik. Az utódlás kérdése égető probléma, annál is inkább, mert, bár a felmérések szerint az elnök továbbra is toronymagasan a legnépszerűbb horvát politikus, pártja pozíciói egyre jobban inognak. A HDZ a legkülönbözőbb nacionalista irányzatok gyűjtőpártja, s amint Franjo Tudjman tizenegy napos gyógykezelésre az Egyesült Államokba utazott, a törésvonalak mentén máris megkezdődött a hatalmi harc. Simon Ernő M Nemzetközi élet SZOMBAT, 1997. február 1. A CSECSEN MUTATVÁNY Aszlan Maszhadov győzelme a csecsen elnökválasztáson tovább erősíti a politikai függetlenségi törekvéseket a kaukázusi köztársaságban Léphart Pál rajza 4 Párizs, a megkerülhetetlen A HÉTEN ÚGY TŰNT, hogy minden integrációs út Párizsba vezet, NATO és EU-kérdésekben az Elysée palota megkerülhetetlen. Főszerepben Jacques Chirac, a francia elnök előbb a lengyel kormányfőnek is kilátásba helyezi a 2000-es uniós csatlakozás lehetőségét, majd Clinton elnökkel folytat telefonbeszélgetést - előkészítendő hétvégi moszkvai útját. (S így ő lesz az első külföldi vezető, aki első kézből értesül a tüdőgyulladáson átesett Jelcin állapotáról.) Az események hátterében pedig két markáns folyamat kap új hangsúlyokat. Egyrészt Washington és Párizs tartós vitája, hogy Franciaország milyen feltételekkel vegyen részt a NATO egyesített európai parancsnokságában. Másrészt pedig a szerteágazó találgatások, mit is jelent valójában a decemberben aláírt és a napokban közzétett német-francia védelmi megállapodás. Miközben ugyanis Kelet-Európából hajlamosak vagyunk csak arra figyelni, hogyan birkózik egymással az észak-atlanti szervezet és Oroszország a bővítés feltételeiről, addig háttérbe szorul, hogy magának a NATO-nak a megújulása, az új parancsnoki struktúra körüli huzavona is befolyással lehet erre az alkudozásra, legalábbis elvonhatja a figyelmet a keleti terjeszkedésről. Párizs ugyanis azt szeretné, hogy az atlanti szervezet déli parancsnokságán osszák meg a felelősségi köröket, és a Nápolyban működő főhadiszálláson hozzanak létre egy európai irányítás alá kerülő regionális, illetve egy amerikai vezetésű operatív parancsnokságot. Washingtonban ezt egyelőre nem hajlandók elfogadni, (már csak belpolitikai okokból sem), s persze a rövid Clinton-Chirac telefonbeszélgetés sem tudott ezen módosítani. A Fehér Ház lakója valószínűleg inkább csak gesztusnak szánta a hívást, hogy kissé erősítse a francia elnök otthoni helyzetét, jelezvén: Washington azért hajlandó valamilyen, egyelőre még ki nem alkudott, kivételezett szerepet biztosítani Franciaországnak a NATO- ügyekben. Annál is inkább, mert hosszú idő óta először mondható kifejezetten jónak a mindenkori amerikai elnök viszonya francia kollégájával. CHIRACNAK ugyanis a párizsi törvényhozásban erős ellenkezésre kell számítania, miközben megpróbálja visszavezetni hazáját a NATO katonai parancsnokságába. Alighanem ennek fontos összetevője az a - mindeddig a nyilvánosság előtt titokban tartott - megállapodás is, amely a hivatalos értelmezés szerint csupán rögzítette Németországgal az eddigi együttműködés különböző formáit és a jelenleginél szorosabb egyeztetést helyezett kilátásba. S amelyért máris mindkét félnek magyarázkodnia kell odahaza. Volker Rühe német védelmi miniszter azt kényszerült cáfolni, hogy országa francia atomfegyverhez kívánna hozzájutni, s így le akarna mondani az amerikai nukleáris ernyő védelméről. A francia törvényhozók körében pedig az kelthet felhördülést, hogy sokan úgy értelmezik: Franciaország éppen a saját, eddig önálló védelmi politikáját gyengíti azáltal, ha elfogadja az amerikai nukleáris elrettentés elsőbbségét. Mindeddig, mint azt Jim Hoagland a The Washington Postban szellemesen megfogalmazta, a modern Európa alapját az jelentette, hogy Németország ellenőrzi a pénzt és Franciaország a bombát. (Képzeljük el, teszi hozzá a szerző némi amerikai cinizmussal, mi lenne fordítva...) Márpedig valóban, az új, közös stratégiai dokumentum mögé felvázolhatók akár olyan szándékok is, hogy Párizs hajlandó szerepet biztosítani Németországnak a francia nukleáris politikában - cserébe ezért viszont befolyással szeretne lenni a német monetáris irányításra. S egy ilyen alku persze mindkét ország hagyománytisztelő gondolkodóiban és politikai erőiben gyanút keltene. Kohlt ezért is próbálják odahaza oly vehemensen sarokba szorítani, hogy kellő garanciákkal biztosítsa a kemény márkával fedezett gazdasági stabilitást. Az új közös pénz, az euro bevezetése a német bankárok félelmei szerint ugyanis elvezethet oda, hogy Párizs és partnerei lazább monetáris politikára késztethetik Bonnt. LÁTSZÓLAG KEVÉS KÖZE VAN a fentiekhez, hogy Chirac a héten ismét megerősítette: az unió brüsszeli bizottságának minden fenntartása ellenére lehetségesnek tartja, hogy már 2000-ben megkezdődjön a szervezet kibővítése. Vagyis, mint a párizsi lapok is felfigyeltek rá, az elnök jelezni kívánta, hogy a technokraták realizmusával szemben a politikai akaratnak kell érvényesülnie. S ez a francia uniós gondolkodásmód, úgy a bővítés, mint a szervezet reformjának központi eleme. Párizs elsősorban politikai döntésnek tekinti az új, integrált Európa létrehozását. A racionálisabb németek viszont csak a gazdasági kritériumok teljesítésén keresztül hajlandók vizsgálni a kérdést. S hogy melyik megközelítésmód, milyen súllyal érvényesül majd az elkövetkező hónapokban, az már korántsem csupán a francia-német összecsiszolódás témakörébe tartozik. Amennyiben a kelet-európaiak esetében csak a statisztikai mutatókat veszik alapul, természetesen számos érv adódik ahhoz, hogy Brüsszelben minél tovább odázhassák el az Európai Unió kapuinak megnyitását. S gazdasági okokra hivatkozva persze a teljes jogú atlanti tagságot is meg lehetne fúrni, azt hangoztatván - mint már hallani is -, hogy a „koldusszegény kelet-európaiak” amúgy sem készek olyan haditechnikai együttműködésre, ami alkalmassá tenné őket az atlanti szerződés kölcsönös védelmet előíró cikkelyének teljesítésére. Minél gyakrabban merülnek fel azonban az elkövetkező hónapokban az „egyre racionálisabb” érvek, a nyáron esedékes döntés közeledtével csak annál feltűnőbbé válik a politikai akarat hiánya, s a nyugat-európai, illetve atlanti egyet nem értés. Lambert Gábor