Magyar Nemzet, 1999. július (62. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-10 / 159. szám
1999. július 10., szombat Interjú Nyitott tudomány és kulturális sokszínűség Glatz Ferenc a tőke és a kutatás kapcsolatáról, a kitörési pontokról és a világkonferencia üzenetéről Alig egy hete fejeződött be a tudósok világkonferenciája, amit a nemzetközi tudományos életben máris „budapesti konferencia” néven emlegetnek. Az UNESCO az ezredfordulóhoz közeledve a kultúra, a felsőoktatás és a tudomány aktuális feladatait tárgyalta meg monstre kongreszszusain. A kulturális konferenciát 1998- ban Stockholmban, a felsőoktatással foglalkozót ugyanaz év októberében Párizsban tartották. A tudomány ezredfordulós kihívásait - a magyar kormány meghívására - Budapesten vették górcső alá. A nemzetközi tanácskozáson hazánk vendégei voltak a világ vezető tudósai, tudománypolitikával foglalkozó szakemberek és politikusok. Az eltelt idő kevés arra, hogy „leülepedjen” mindaz, ami a szűk hét alatt elhangzott, de mára valamilyen benyomás bizonyára kialakult a résztvevőkben. Glatz Ferencet, az Akadémia elnökét megkérdeztük: - Milyen gondolatok fogalmazódtak meg benne a konferencia után? - Igen sokat foglalkoztam a témával mint a magyar szervezőbizottság elnöke és mint akinek sok munkája fekszik abban, hogy ez a konferencia egyáltalán Budapesten került megrendezésre - kezdte az MTA elnöke. - Magam is igyekszem számba venni tudománypolitikai tanulmányaim sajtó alá rendezése során is hogy a világkonferencia milyen következtetésekhez vezethet. A világ, az értelmiség és a politikai elit egy része a kilencvenes években döbbent rá arra, hogy a tudománynak nemcsak a gazdasági, a katonai szerepe nagy, hanem a munkaerő művelésében vállalt szerepe is óriási. Egy új tudománypolitika megfogalmazását kezdtük el hazánkban 1996-ban, akkoriban, amikor az Egyesült Államokban készült egy írás, amelyet Clinton elnök 1997-ben nyújtott be, címe: A XXI. század formálása. Ebben ez áll: azért kell a tudománnyal kiemelten foglalkozni, mert 2015-ben a mai legjobban képzett munkaerőnek a húsz százaléka sem lenne olyan tudás birtokában, hogy helyt tudjon állni az akkori követelményekkel szemben. Ugyancsak akkoriban zajlott a német kutatóhálózat - a Max Planck Intézet - reformja, majd 1997-98-ban kezdődött a CNRS (a francia nemzeti tudományos kutatási központ) átalakítása. Finnországban, Ausztráliában és más országokban is hasonló változások történtek. Arra kellett rádöbbennem, hogy a munkaerő színvonalának emeléséhez nemcsak modern oktatási és közművelődési politikára van szükség, hanem arra is, hogy a tudományt kiemelten támogassák. Ha ugyanis nincs jelen egy innovációs tudáslánc, akkor elképzelhetetlen a magas szintű oktatás. Ezért a világkonferencia után még határozottabban kell megfogalmazni az állami és a magántőke konszenzusának szükségességét a tudománypártolást illetően. - Erről részletesen szólt a konferencia bevezető előadásában... -Ez nagyon fontos kérdés. Tudomásul kell venni, hogy a nemzetközi tőke (általában a tőke) csak olyan kutatásokat támogat, amelyek a termelés színvonalát és természetesen a profitját növeli. Kérdés, hogy mi lesz azokkal a kutatásokkal, amelyek nem vesznek részt közvetlenül a termelésben, de létük szükséges. Ezekben az esetekben kell az államnak aktívnak lennie. A konferencia egyik tanulsága számomra éppen az, hogy sokkal aktívabb és rugalmasabb állami tudománypolitikát kell kialakítani. A tudománypolitika első szakasza a világban az 1920-as évek végén zárult le, amikor az állam - elsősorban Európában - tudomásul vette, hogy az oktatás szinten tartása végett az államnak is aktívan részt kell vennie a tudomány támogatásában. A következő periódusban - a harmincas évektől napjainkig - az állam az oktatásban (felsőoktatásban) aktivizálódott, valamint állami megrendeléseket adott kimondottan a preferált területeken, tehát az állam ágazat- és termékközpontúan támogatta a tudományt. A század végén fel kell ismerni, hogy teljes körű tudománytámogatásra van szükség, ennek mikéntjét kell most meghatározni. De erősen oda kell figyelni arra is, hogy az elhangzottak ne csak „szenteltvízként” hulljanak szét a világban. Az 1998-as évben lezajlott kulturális és felsőoktatási világkonferencia anyaga máig nem jelent meg. Ezért is ajánlottam fel Maurizio Maccarinónak, az UNESCO főigazgató-helyettesének, hogy a Magyar Tudományos Akadémia elvállalja a tudományos konferencia anyagának megjelentetését. A konferencia egyik kulcsfogalma az „open Science”, a nyitott tudomány lett. Vagyis az, hogy a kutatóknak nemcsak egymás számára kell írniuk, hanem meg kell győzniük a döntéshozókat a tudomány fontosságáról és használhatóságáról. Ugyanakkor vessék föl a tudományos eredmények fölhasználásának felelősségét is. - Jó néhány nemzetközi hírű tudós panaszkodott a konferencián a társadalom részéről érzékelhető tudományellenességre. Mi okozza ezt a bizalmatlanságot? - A „nyitott tudomány” jelszava azt is szolgálja, hogy a tudományellenességet valamilyen módon fölszámoljuk. A kutatóknak magatartást kell változtatniuk. Nem kioktatni kell a társadalmat, hanem együtt kell gondolkodni az emberekkel. A kutatók között könnyen kialakulhat olyan mentalitás, hogy úgy érzik, olyan dolgot művelnek, amit a társadalom úgysem érthet meg. Ez mindannyiunk betegsége, akik íróasztal mellett vagy laboratóriumban dolgozunk. Ebből nagyon könnyen következhet egyfajta arrogancia is, ami nem kedvez a tudomány megítélésének. A tudománynak nem lehet,,hivatalos” álláspontja: sem Bős-Nagymarosról, sem a honfoglalásról, sem Petőfiről, sem másról. A tudományos gondolkodás halála, ha maguk a tudósok is hivatalos pecsétet tesznek valamire. Senki sem vindikálhatja magának azt a jogot, hogy az ő véleményét nem lehet meghaladni. A nyitott tudomány ezt is jelenti. Jómagam sohasem a tudománytól félek, hanem csak a tudományt felhasználó embertől. Úgy gondolom, hogy a társadalomtudósoké a felelősség, ha rossz célra használják a tudomány eredményeit. A kutatót nem lehet „letiltani”, hogy kutasson. Az a hibás, aki az eredményeket rossz célra használja. Garanciát az jelenthet, ha megfelelő a visszacsatolás a kutató és a felhasználó között. Az eredmények alkalmazása nem a kutató felelőssége, de az ő mulasztása, ha nem hívja föl a figyelmet arra, hogy mulasztást követnek el. És a mulasztás legalább akkora bűn, mint egy rossz döntés. Fennáll annak a veszélye, hogy a fejlett országok nagyon elszakadnak a kevésbé gazdag országoktól, és az utóbbiak kiszorulnak a nemzetközi tudományos életből. Mit lehetne ez ellen tenni?Úgy gondolom, hogy Kelet-Közép-Európa, illetve Magyarország nemcsak azért kapta meg a konferencia rendezésének jogát, mert a magyar tudomány erős, az anyagiakat is előteremtettük, és mind az előző, mind a mostani kormány támogatta a rendezvényt, pénzügyi garanciát is vállalva. Számomra a konferencia rendezési jogának megítélése üzenet is: a föltörekvő térségek számára egyetlen biztos kitörési pont van, a tudás. Ez vonatkozik a világ különböző részeire. A világkongresszus másik kulcsfogalma a „kulturális diverzitás” lett. A biodiverzitás (biológiai sokféleség) fogalmát a természettudósok használják. Jómagam a XXI. század tudományáról szólva mindenekelőtt a kulturális diverzitást emeltem ki, a cél ugyanis az ember. Olyan társadalomban szeretnék élni, ahol erős a kulturális sokféleség. Nemcsak a természet, hanem az ember sokszínűségét is védeni kell: etnikai, vallási, kulturális, szokásrendi és más téren. Nekünk, kis népeknek is ott kell lennünk a XXI. század világkultúrájában. - Miért fontos ez a tudomány szempontjából? - Mert a kulturális sokszínűség megőrzésének alapja a tudomány. Téveszme például az, hogy a magyar nyelv - mert kevesen beszélik - nem tesz képessé a tudomány művelésére. Ezt a nyelvet ápolni, fejleszteni kell, különben elveszti jelentőségét a világban, és a fiatalokat csak a nagy kultúrák nyelvére fogják tanítani. Fontos, hogy a magyar alföldi kisgyerek ne legyen eleve hátrányban mondjuk egy amerikai kisgyermekkel szemben. Ezért a tudomány a kulturális diverzitás egyik megőrzője lehet. Ennek érdekében a kutatói társadalom gondolkodásán is változtatni kell. Tudomásul kell venni: nemcsak feltalálók vagyunk, hanem karbantartók és ismeretimportőrök is. Az a feladatunk, hogy a mi kis anyanyelvi kultúránkban jelen legyenek a világ nagy kultúrájának eredményei a kutatásunkban, a folyóiratainkban, a felsőoktatásunkban és az oktatásban. Ugyanakkor ügyelnünk kell arra, hogy a rádióban, a televízióban a magyar nyelv megfelelő szintű legyen, és a tudományos gondolkodás kellő támogatást kapjon. A magyar nyelv művelése nemcsak a nyelvészek és az irodalmárok feladata, hanem minden magyar értelmiségié. -Az ezredforduló után melyik tudományterületé lesz a vezető szerep? - Föl kell zárkózniuk a társadalomtudományoknak. A XX. század eleje a fizikáé volt, aztán érkezett a kémia, majd a molekuláris biológia a genetikával és a rendkívül fontos ökológiával. A század végén jött az informatika, nyakunkra hozva az újkori ipari forradalmat. Végre el kell kezdeni aktívan foglalkozni az emberrel. Meg vagyok győződve, hogy a társadalommal foglalkozó tudományok - történettudomány, szociológia, néprajz, nyelvészet, teológia, filozófia - hamarosan a figyelem középpontjába kerülnek. A tudósok világkonferenciáján még nem kapta meg ez a tudományterület ezt a jelentőséget, ugyanez áll az EU ötödik keretprogramjára. A tudósok világkonferencia azt fogalmazta meg, hogy nekünk, társadalomtudósoknak föl kell zárkóznunk a természettudományokhoz. A társadalom- és a természettudósokat együttgondolkodásra kell fölhívni. Csak így maradhat meg a magyar kultúra a nagy nyelvi kultúrákkal azonos tudásszinten. Sorsdöntő számunkra az idei országvélemény Hankó Ildikó Glatz Ferenc: Az a hibás, aki a tudományos eredményeket rossz célra használja d ith Gottfried Péter az Európai Unió kíváncsiságáról, a felkészülés komolyságáról és a 2002-es szerelemről A kormány jóváhagyta azt a nemzeti programot, amely ha megvalósul, nyugodt szívvel átléphetjük az Európai Unió küszöbét. Gottfried Péter, a Külügyminisztérium integrációs államtitkárságnak vezetője lapunknak nyilatkozva arról is beszélt, hogy határozottan javultak a külső feltételek Magyarország 2002. január 1-jére tervezett csatlakozásához, s immár elkerülhetetlen, hogy a kormány céljával a belső felkészülés is összhangban legyen. - Miként szolgálja mindezt az új program? - kérdeztük az államtitkárt. - A közösségi joganyag átvételének az ütemezése a lényeg, ám az új program több is ennél. A csatlakozási tárgyalásokon vállalt kötelezettségekre, az Európai Unió kritikai észrevételeire figyelemmel veszi sorra azokat a teendőket, amelyeket a csatlakozásig kell elvégezni, és azokat az intézményeket, amelyek biztosítják, hogy az átvett közösségi jogszabályok a gyakorlatban érvényesüljenek. Akár listaként is felfogható az egész, amit ha tételesen teljesítünk, átléphetjük az Európai Unió küszöbét. Ezzel a programmal a kormány lényegében összhangba kerül a saját céljával, hogy 2001 végére mindazokon a területeken, ahol nem kérünk átmeneti elbánást, valóban érvényesüljön a közösségi szabályozás Magyarországon. Visszatekintve ez a második program. Az elsőt 1998. március végén fogadta el az előző kormány, és az Európai Unió már akkor kérte a folyamatos karbantartást és frissítést. Ám a mostani program nem pusztán felülvizsgálata a korábbinak. Minőségileg új jellemzője, hogy nemcsak a feladatokat sorolja fel, hanem forrásokat is rendel hozzájuk, amelyek előzetes költségvetési kötelezettségvállalást jelentenek 2000-re és 2001-re. Amennyiben abból indulunk ki, hogy Magyarország 2002. január 1- jétől tagja kíván lenni az Európai Uniónak, akkor ennek a programnak meggyőzően és konkrétan kell bizonyítania, hogy 2001. december 31-ig teljesíteni tudjuk a csatlakozási feltételeket. Magyar részről azért alaposan beleszerettünk ebbe a 2002. január 1-jébe... - Való igaz... Ámbár ezzel összefüggésben két kérdést mindenképpen érdemes mérlegelni. Az egyik, hogy szükséges-e a csatlakozási időpont meghatározása. A másik: ha szükséges, mi legyen ez a dátum. Minden jel szerint nem kerülhető el a munkahipotézis az időpontra, hiszen a magyar felkészülés komolysága időperspektíva nélkül könnyen megkérdőjelezhető lehet. A másik nagy kérdés maga az időpont, vagyis hogy melyik az a legkorábbi dátum, amikor objektíve lehetséges a csatlakozás. Az időpont értéke alapvetően az, hogy mind Magyarországot, mind az Európai Uniót képes mozgósítani a lehető legnagyobb haladás elérésére.Sokan kétségeiknek adnak hangot, hogy olyan tempósan haladna előre a bővítés, miként azt feltételezzük, sőt akadnak, akik egyenesen a folyamat lelassulásáról értekeznek. Végül is mi az igazság? A magunk részéről több éve 2002. január 1 -jét tekintjük az első lehetséges időpontnak, amihez a külső feltételek az utóbbi egy esztendőben - minden borúlátás ellenére - javultak. Egy éve még jóval nagyobb volt a bizonytalanság az Európai Unió oldalán. Azóta megtörtént az euró bevezetése, amivel sikerült túljutni azon a vitán, hogy mi legyen előbb, a mélyítés vagy a bővítés. Egy éve bizonytalan volt a 2006-ig érvényes pénzügyi keret, az Agenda 2000 szentesítése, azóta e téren is megszületett a kompromisszum, s ennek részeként 2002-től külön költségvetési sort alakítottak ki az új tagoknak. Ugyancsak bizonytalanság övezte az uniós intézményi reformok sorsát, amit szintén a bővítés feltételéül szabtak a tagállamok. Erről június elején Kölnben született döntés, ennek értelmében korlátozott mandátumú kormányközi konferenciát hívnak össze, amit a jövő év végéig be is szeretnének fejezni. Vagyis mindent egybevetve számottevően tisztult a külső kép. Ezért is volt fontos megválaszolni a kérdést, hogy megteremthetőek-e a szükséges feltételek a belső felkészülésben? Ez a program arról szól, hogy megteremthetőek. S mindehhez társul még egy harmadik elem: megszületika közeljövőben a döntés, hogy az Európai Unió pontosan milyen ütemezésben, mely országokkal, mikor kívánja végrehajtani a bővítést. Akadályokat jelenthet ezen az úton a koszovói válság következményeinek a felszámolása, ami idő- és pénzigényes folyamatnak ígérkezik. Nem tart attól, hogy emiatt mégiscsak lelassulhat a bővítés? - Nem, bár kétségtelenül érződik a koszovói effektus. A koszovói válság komoly tanulság volt az Európai Unió számára, és ebből logikusan azt a következtetést vonták le, hogy a kontinens stabilitását szolgálja, ha megkezdődik a közösség kibővítése. - Van-e valami különleges magyarázata annak, hogy miért éppen most készült el ez a program? - Úgy gondolom, hogy a legjobbkor született meg a program. A közösségi és a magyar joganyag összevetése, az átvilágítás július elején befejeződött, s ez az anyag teljes összhangban van az előterjesztett magyar álláspontokkal. -Mi történik akkor, ha magyar részről teljesítjük a csatlakozási feltételeket, és mégis késik a felvételünk? - A csatlakozás mielőbbi megvalósulásához igen komoly érdekünk fűződik, ezért megéri bizonyos feladatok teljesítését előbbre hoznunk, és anyagi áldozatot vállalnunk. Mindezt azonban nem szabad úgy felfogni, mint valami külső kényszert, hiszen a nyolcvanezer oldalnyi közösségi joganyag tartalma jelenti a legnagyobb értéket számunkra. Akár 2002-ben valósul meg a csatlakozás, akár később, az abban foglaltak alapvetően egybeesnek azokkal az irányokkal, amit Magyarországnak követnie kell, hogy nemzeti céljait hatékonyan tudja megvalósítani. A közösségi szabályozásokat az európai demokratikus piacgazdaságú országok tudatosan és azért alkalmazzák, mert saját céljaikat a segítségükkel tudják hatékonyabban elérni. Vagyis azokat a milliárdokat, amelyeket a program megvalósítására előirányoztunk, nem az EU érdekében dobjuk ki az ablakon, hanem saját magunk javára fordítjuk. Hasonló a helyzet az átmeneti kérésekkel is. Egyáltalán nem valamiféle tárgyalási bravúr vagy virtus az, hogy valaki sok vagy kevés ilyen igénnyel rukkol elő, és hogy ezekből mennyit tud elfogadtatni. Ezek értelme is az, hogy biztosítsák a zökkenőmentes révbe érést az Európai Unióba. Látni való azonban, hogy az Európai Unió nem sieti el a színvallást. Mikorra számít konkrétumokra? - A decemberi helsinki csúcs lesz az, amely hosszú idő után először várhatóan közvetlenül, prioritásként foglalkozik a keleti bővítéssel. Ezen két kérdés kerülhet a figyelem középpontjába. Az egyik, hogy miként bővítsék azoknak az országoknak a körét, amelyekkel csatlakozási tárgyalásokat folytat a közösség. A másik, hogy már Helsinkiben vagy csak később vállalkozzanak valamilyen céldátum kijelölésére. Az utóbbival összefüggésben nem lenne tragédia, ha az időpontról Helsinkiben nem születne döntés. Véleményem szerint legkorábban a jövő év első felében kerül az EU abba a helyzetbe, hogy meg tudja vonni a tárgyalások mérlegét. Ezt szeretnénk előbbre hozni, ezért bejelentettük: november végéig átadjuk az összes magyar tárgyalási álláspontot, s a reagálás kedvező volt. A kölni csúcs résztvevői már úgy foglaltak állást, hogy ha mindezt megkapják, akkor jövőre, a lehető legkorábban az összes fejezetet megnyitják tárgyalásra. Ebből is látszik, mennyire fontos minden, így ez a program is, ami meggyőzően tükrözi az ország alkalmasságát az EU-tagságra. A csatlakozási időpont meghatározásánál sorsdöntő lesz az idei országjelentés, amit az Európai Bizottság készít, és ezúttal októberre ígér. A közösséget végső soron az érdekli, hogy a nemzeti programban rögzített feladatok és költségek beilleszthetőek-e abba a makrogazdasági feltételrendszerbe, amely biztosítja az egészséges, fenntartható gazdasági növekedést az Európai Unió felé tartó Magyarországon. Kocsi Margit Gottfried Péter: Nemzeti céljaink megvalósítását szolgálja a csatlakozás nagy zoltán felvételei Magyar Nemzet 7