Magyar Nemzet, 2001. szeptember (64. évfolyam, 204-228. szám)

2001-09-22 / 222. szám

Tudnak mindenről, van véleményük a világról Ezt szeretnék megértetni hallgatóikkal a Republic együttes tagjai, akik - popze­nei életünkben egyedülállóan - tizenkét esztendeje­ változatlan felállásban zenélnek együtt. Bódi László szerint legnagyobb találmányuk az, hogy képesek befogadni a különböző beatzenei irányzatokat. ■ Honthy Kinga_______________________ z együttes tagjai nem vállalnak szerep­lést habkönnyű tévémagazinokban, nincsenek sztárallűrjeik, koncert­naptárjuk mégis tele, fellépéseik rendre telt házasak. Zenéjük nem osztja meg a generációkat, mert mindenki azt érez bele, amit akar. Ki a magyar népzenét film, gondolja a dalok gyökerének, ki a hatvanas-hetvenes évek magyar popmuzsikáját ke­resi; egy biztos, a koncerteken már lassan többet énekel a közönség, mint Bódi László, ismertebb nevén Cipő, aki a legtöbb Republic-dal zene- és szövegírója is. - Lehet-e szerepe e nyitottságban annak, hogy két kultúra, két ország hatása keveredik önben? - Bár Ukrajnában, Kisgejőcön születésem után csak egy esztendeig éltem, a gyermekkoromat valóban meg­határozták az ottani nyaralások Apukám magyar állam­polgár, anyukám, aki viszont kárpátaljai magyar, csak később követhette őt Magyarországra, pontosabban Kis­­várdára. Amikor személyi igazolványt kellett készíttet­nem, akkor derült ki, hogy sem ott, sem itt nem tartanak nyilván. Ebből volt is egy kis kavarodás. Kisgejőc egészen más, mint Kisvárda, és ez nagyon érdekes egy gyermek számára. Az ottaniak akkoriban sem éltek jómódban, de ma még azt a korszakot is visszasírják.­­ Sokszor elmesélte, hogy már a gimnáziumban zene­kart alapított, a Cipőfűzőt, innen ered a beceneve is. Úgy tűnik tehát, mindig színpadra készült, hajtotta a zenélés és a szereplés vágya. - Kisvárdán zenei általános iskolába jártam, és zon­gorázni tanultam. Ez nem szülői kényszer volt, én akar­tam, csak nehezen került át Kárpátaljáról egy zongora a lakásunkba. Koravén gyerek voltam, megfigyelő típus, aki mindig inkább az idősebbekkel barátkozott. Emel­lett van bennem hűség, hisz az a barátom, aki a Cipőfű­zőben velem zenélt, ma a Republic dobosa. Vele kicsi­ben átéltük mindazt, ami később történt. Koncertez­tünk, és végeredményben mindazok, akik a Republic zenekar tagjai lettek, valamilyen formában ebben az időszakban kerültek a társaságunkba, vagy kapcsolatba hozhatók ezekkel az évekkel. Tehát már a kezdet kezde­tén sem voltunk idegenek. Tizenkét éve hűségesek va­gyunk egymáshoz, a kiadónkhoz, a menedzserünkhöz, és a koncertjeink is szinte azonos koreográfia szerint, hasonlóan zajlanak. - A kisvárosi fiúnak, akármilyen jó dalokat és verse­ket írt is, kellett egy nagyvárosi mecénás. Ki ismerte fel el­sőként a tehetségét? - Bródy János volt az első pártfogóm, vele 1983- ban ismerkedtem meg Sárváron, ahol díjat kaptam egy versírópályázaton. Egy év múlva már vendég le­hettem a műsoraiban. Zongoráztam, énekeltem a da­laimat. Időközben leérettségiztem, fél évig Kisvárdán egy presszóban zenéltem, majd Budapestre mentem, ahol felvettek előkészítőbe a konzervatórium dzsessz tanszakára. Nem vagyok szorgalmas fajta, és hamar kiderült, belőlem nem lesz dzsesszzongorista. Abba­hagytam az előkészítőt, és rendületlenül írtam a dalai­mat. Még a most megjelenő lemezünkön is van olyan dal, amely 1979 és 1985 között született. Azután kö­vetkeztek a katonaévek, utána itt-ott dolgozgattam Budapesten, míg 1989 őszén elkezdtem szervezni a Republic zenekart. Fél évbe tellett, míg összejött, de akkorra az első lemez anyagának a nagy része már ké­szen volt. Most is nagy szerencsének érzem, hogy megtaláltuk egymást.­­ Benkó Sándor egyszer arról beszélt, hogy az együt­tese attól tud több mint negyven esztendő után is együtt maradni, hogy üzemszerűen működik, tehát nem baráti, hanem üzleti, kollegiális a kapcsolat. Úgy vélte, ha enged­te volna a barátkozásokat, amelyek sokszor haraggal végződnek, szétesett volna a zenekara. Ez a titka a Re­public hosszú történetének is? - Ez a zenekar nem úgy működik, mint ma a világ. Közöttünk teljes az egyenlőség mind anyagilag, mind szellemileg. Semmi nincs előre kitalálva, még a leme­zekre is szavazás alapján kerülnek fel a dalok. Nagyon jóban vagyunk, hiszen az életünk nagy részét együtt töltjük. Sikerült megvalósítani e kis közösségben azt, amire én a világ egészében vágynék: a teljes egyenjogú­ságot. Legalábbis reméljük - Az is az idealizmus jegyében történik, hogy kívül maradnak a hivatalos sztárgyárakon? Nem szerepelnek magazinokban, a Dáridóban, a kereskedelmi televíziók reggeli műsoraiban?­­ Tudatos volt, hogy bizonyos dolgokból kimarad­tunk De azt is észrevettük, hogy 1996 óta egyes, a szak­mában fontosnak tekintett rádiók nem mindig azt a dalt játsszák, amit mi szeretnénk. Éppen a múltkoriban be­széltünk arról, hogy túléltük ezt a blokádot, hogy azt kel­lett tapasztalnunk, ez a „szakmai” mellőzöttség rafinált módon inkább használt nekünk, mint ártott. Vannak helyek, ahová már hetedik éve visszahívnak minket. Per­sze tudom, hogy e blokád feloldásához hol és kit kellene megvásárolni, hiszen kicsi, zárt ez a világ, mindenki is­mer mindenkit. De nem szeretem, ha egy rádiós szer­kesztő azt mondja nekem, a külföldi tulajdonos nem en­gedi, hogy a rádiójukban a Republic dalait játsszák Most már ott tartunk, hogy talán el is várják tőlünk ezt a kívül­állást, nevetséges lenne, ha elkezdenénk kunyerálni. Igaz, szerencsés helyzetben voltunk, mert akkor indul­tunk, amikor egy rádiós szerkesztő, nevezetesen Boros Lajos úgy döntött, hogy kipróbál egy dalt a maga kocká­zatára. Ma már ilyennel egyetlen szerkesztő sem kísérle­tezget. Ma a közízlésnek kell megfelelni. - Mégsem érthető, mi indokolja a zenekar elleni rá­diósblokádot. - Elterjedt rólunk, hogy gyakran mondunk nemet, és ha valami nem tetszik, akkor kinyitjuk a szánkat. Volt olyan fellépés, például Baján, amikor az egyik nagy televí­zió szerkesztői, akik napok óta népes stábbal készítették elő a terepet, azt szerették volna, hogy három lámpával egy húszcentis dobogón lépjünk fel. Mi pedig úgy gondol­tuk, hogy ez a helyzet a városnak és nekünk egyaránt megalázó, és eljöttünk. Ezek mindig közös elhatározások Megértem, ha emiatt nem minden szervező, szerkesztő számára vagyunk kívánatosak A Republicot a közönség élteti, működteti. Vagy nagyon sikeres, vagy meghal. Ha valami újat csináltunk, az még eddig elterjedt, igaz, tehet­nénk többet is a népszerűsítéséért. De nem akarunk Ez most magától működik így, és egy koncertzenekar részé­ről, amelyik arra alapozza az életét, hogy sok ember előtt játszik rendszeresen, nevetséges is lenne, ha könyörögne bárkinek, hogy játssza már a dalait.­­ Sokan nemcsak azért szeretik a Republic dalait, mert könnyen megtanulható slágerek, hanem mert úgy érzik, hogy közel állnak a népzenéhez, a magyar zenében gyökereznek. Elfogadja ezt a kategorizálást? - Inkább azt mondanám, hogy a dalok egy kisebb része, úgy húsz-huszonöt százaléka közvetlenül kap­csolható a magyar, Kárpát-medencei népzenéhez. Talán emiatt ragadt rá a zenekarra ez a jellemzés. Szerintem hangzásban és szövegben kötődik leginkább ehhez a vi­lághoz, de fontosnak tekintem a magyar beatzenekarok hatását is. A mi dalaink visszavezethetők az Illés, az Omega, Cseh Tamás, az LGT vagy akár a Beatrice és Ho­­bo zenéjéhez. A középkorúak felfedezik benne a beatze­ne gyökereit, a fiatalok talán azt szeretik, hogy van ben­ne egy kis lázadás, odamondogatás. Ez a zene kerek egész akar lenni, jelzi, hogy mindenről tudunk, és min­denről van véleményünk. A találmány ebben az, hogy be tud fogadni mindent, amit fontosnak érez. A Repub­lic tagjai tehát fontosnak érzik a magyar kultúra megőrzését. Úgy látom, hogy az előző rendszer nemze­tietlen volt ugyan a jelképeiben, de a gyakorlatában akár akaratlanul is sikeresebben védte a magyar kultúrát, mint a mostani. Régen negyven volt, ma tizenöt száza­lék a magyar zene aránya a rádiókban. - A közönség soha nem unja meg a szeretett slágere­ket. De a zenészeknek nem fárasztó ugyanazokat a dalo­kat ezredszer is eljátszani? - Ha most megkérne arra, hogy énekeljem el a Szállj el, kismadarat, biztosan lefordulnék a zongora mellől, de a koncert, az más állapot. Úgy megyünk fel a szín­padra, hogy valami fontos történik, és rendszerint törté­nik is. A slágereket egyébként is már a közönség énekli helyettünk, s mi csak hallgatjuk, milyen fantasztikusan hangzik ez a zene. Egyébként nem szeretünk próbálni, nincs is rá igazán szükségünk, mert nagyon sokat ját­szunk, így nem esünk ki a gyakorlatból. A stúdióba azonban mindig készen megyünk. - Hogyan viszonyul a szakma ehhez a páratlan és hosszú sikerhez? - Néhány emberrel jó a viszonyunk, de a legtöbbel semmilyen kapcsolatunk nincsen. A Republicnak már a létezése is szemtelenség a szakma szemében, mivel sike­res, de mégsem tánczenét játszik. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években még voltak ilyen zenekarok Nem veszünk át semmilyen díjat, és ma már nem is ka­punk. Eladtunk körülbelül egymillió lemezt, de még egyetlen szakmai Arany Zsiráfunk sincsen. Minket in­kább a régiek szeretnek, Szörényi, Bródy, Koncz Zsuzsa, Cseh Tamás, Bettkő László, Tolcsvay László és még néhányan a szakmából.­­ Mind az együttes neve, mind pedig rendszeres már­cius 15-i fellépésük azt a képzetet kelti, hogy ez a zenekar a maga módján politizál. Próbálták már politikai pártok is elcsábítani önöket? - Biztosan van, amelyik szívesen kihasználná a népszerűségünket, de nem ez a fontos. Március 15-t nemcsak azért választottuk rendszeres koncertidő­pontnak, mert könnyen megjegyezhető dátum, ha­nem mert úgy gondoltuk, ez az az ünnep, amelyik mindenkinek ugyanazt jelenti. Minket a nemzeti ügyek érdekelnek, a magyar kultúra helyzete foglal­koztat, és az zavar, hogy a mi szakmánkban bizonyos kérdésekben Magyarországon nem magyar állampol­gárok döntenek. Fél évig jártam katolikus teológiára, a szüleim baloldali emberek. Én pedig úgy gondolom, hogy Jézus tanításai, az emberek egyenlőségének hir­detése és a baloldal egyenlőségről vallott nézetei azok, amelyek nekem a legelfogadhatóbbak. A köz­életi gerjedelemnek nálam nincsen gyakorlati alapja, ezért megértő vagyok mindenkivel szemben. - Milyennek látja a Republic jövőjét? És milyen lesz Bódi László jövője, ha megáll a zenekar szekere? - Október elején jelenik meg A reklám után című új lemezünk, és minden új lemez még egy év életet jelent. Nem tudjuk, meddig folytathatjuk, bekövetkezhet az a helyzet, hogy már semmi nem jut az eszünkbe. Megálla­podtunk abban, hogy ha valaki kilép, vége a zenekar­nak. Én nem akarok másokkal dolgozni. Ha pedig ez be­következik egyszer, meglehet, utána semmit nem csiná­lok. Lehet, hogy írogatok zenét, de az is lehet, hogy még­sem. Nem tudom, honnan jön, és miképpen tűnik el ez a képesség. Szerepelni már nem vágyom, kíváncsiság sincsen bennem, ezért nagyon rövidnek érzem a hát­ralévő életemet. Addig próbáltam fordítva nézni a vilá­got, amíg sikerült, és már nem tudok visszakerülni a másik oldalra. Most éppen úgy gondolom, hogy itt és velem fog megtörténni minden rossz. Mióta megszüle­tett a két kislányom, még több bennem az aggodalom. Alapvetően lusta ember vagyok, ezért is dolgozom gyor­san. Azt hiszem, ha feloszlik a Republic, nagyon unal­mas életem lesz. - Az sem szerez örömet, hogy sok ember szereti a ze­nekart és a dalait? - Minket egy kicsit másként is szeretnek, mint a popsztárokat. Rólam például sokszor hiszik, hogy ha­sonlítok a Cipőre. Bódi László a hűségről, a mellőzöttség előnyeiről és a Republic jövőjéről Aki hasonlít Cipőre .Már nem tudok visszakerülni a másik oldalra" 31Mapi Nemzet Magazin 2001. szeptember 22., szombat

Next