Magyar Nemzet, 2002. május (65. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-18 / 115. szám

len, ahogy az Önök szellemi elitjének néhány tagja mondja, bár, ha jól emlékszem, egy volt parlamenti képviselő, Tamás Gáspár Miklós jobban szereti a „mucsai” kifejezést. Nincs jelentősége, mit mondanak. A tettek számítanak. Az építő emberek. Mint Bé­res és Oláh doktor. Ők megélték, hogy medicinájukat és módszerüket elfogadták, hogy mindenki hozzájut végre ahhoz, amiért dolgoztak, amiért kiállták a sok szenvedést. Sokan vannak, sajnos, akiknek ebből az örömből nem jutott. Közülük Németh László legalább dolgozhatott. Hódmezővásárhelyen volt koszt, kvártély, az iskolá­ban volt könyvtár, éjszakánként írhatott, olvashatott. Hamvas Béla rosszabbul járt. Szellemi fénykorában penderítették ki a Fővárosi Könyvtárból. Ez a gondolkodó, aki felismerte, hogy a magyarság sorsa és lehetősége, szellemi kapcsolatot teremteni Kelet és Nyugat között, szálka volt a felkent internacionalisták szemében. Főleg Lukács nem állta. A háború utáni kultúrélet Moszkvából megtért rend­­csinálója kéjjel figyelte, ahogy a Szabad Nép és tollno­ka, Keszi Imre packázott Hamvassal. Ez volt a kezdet. A feladás, hogy az illető szabad préda. Hamarosan ő maga lendül támadásba. Lukács 1947-ben ízekre szedi Az absztrakt művé­szet magyar elméletei című könyvet. Hamvasnak ez­zel vége, ki van radírozva a szellemi életből. Senki nem mer szólni az érdekében. Pedig akkor még a kis­gazdapártnak 57 százalékos többsége volt a parla­mentben. Az Ön kedvéért idehozom ellenpéldának K. Nagy Sándort, aki Túrkevén volt téeszelnök. Akkortájt, mi­kor Hamvas Bélát, kora legeredetibb gondolkodóját az 5000/1946. számú kormányrendelet alapján B- listázták, vagyis eltávolították munkahelyéről, K. Nagy Sándort egy hónapos pártiskolára küldték. Az egy hó­nap hamarosan megismétlődik, s ez a hatvan nap elég arra, hogy átkerüljön az agráregyetemre, Bálint An­dorhoz tanársegédnek. Nyolc elemivel! És ez még nem minden. Hamarosan párttitkár lesz. Attól fogva ő mondja meg a professzoroknak, mi helyes, és mi nem. Hamvas Bélát kirúgják a Fővárosi Könyvtárból, alkalmatlan. Hatvanezer társára mondják ki ugyan­ezt az ítéletet. Csaknem mind elsőrangú koponya. Mehetnek, amerre látnak. Hamvas úgy gondolja, ha kertészkedik, talán békén hagyják. Földműves-igazol­ványt vált ki, de nem sokra jut vele. 1951-ben, ugyanakkor, amikor Tüdős Kláráék, el­hagyja Budapestet. Attól fog­va élete végéig fizikai munká­ból él. Inotán, az erőműépí­tésnél raktáros, Tiszapal­­konyán segédmunkás. 1957- ben azt hiszi, mert ártatlan és naiv, hogy más idők jönnek, kérvényt ír, próbálja vissza­szerezni állását a könyvtár­ban. Kacagva elutasítják. Mehet Bokodra, lapátolhat tovább. Aztán vége. Nyugdíjazás, agyvérzés: halála napján az országgal a nagy októberi szocialista forradalom nagybetűs évfordulóját ünnepeltetik, az ötvenegyedi­­ket. Egy tucat ember sincs a tízmillióból, aki tudná, elveszítettük a század egyik legfényesebb magyar gondolkodóját. Miért­ hoztam elő e példákat? Mert akarom, hogy lás­sa: akiket kitelepítettek, vagy sorozatban zaklattak, közös nevezőre hozhatók. Legyen ruhatervező, ter­mészetgyógyász vagy filmes, mind magyar módszert, magyar stílust alkalmazott munkája és kutatásai so­rán. Eredetit. Előzmény nélkülit. Nem azt választotta, amit Önök, hogy hol keletről, hol nyugatról lapátolják át az idegen példát. Nem, őket az vezette, ami innen való. Ami a miénk. És amit folytatni, nemesíteni kell, és ami igenis diadalra vihető. Bizonyíték rá Szőts István filmjeinek európai sikere, az, ahogy Tüdős Klára magyar ruhái divatot csináltak Londonban, vagy ahogy pár évtized múlva Makovecz Imre építészete szerzett a világban respektet. Ez az egyedüli módja annak, miniszterelnök-jelölt úr, hogy a világban méltó módon legyünk jelen. A fentiek táplálója és inspirálója nálunk a vidék, legyen bár Amerikában Manhattan a mértékadó. Egy kis nép, Ön sorozatban ezt a jelzőt használta, mikor a Die Weltnek interjút adott, nos, egy kis nép is lehet nagy. Oly módon, hogy meghaladja addigi önmagát. Úgy, hogy büszke hovatartozására, elődeire, hagyományaira. Hogy kultúrája kiérdemli a világ figyelmét. Mint a finneké. Tudja, mi történt, amikor Finnország felszaba­dult, és önálló állam lett az első világháború után? Elnöke, Mannerheim tábornok kiadta a jelszót, tessék a falvak felé fordulni. A vidéki élet minősége dönti el, milyen lesz az ország jövője. Ez ránk is érvényes. Ezért kell kimondani, bármi­lyen keményen hangzik is: akik a magyar vidék ha­gyományait pusztították az elmúlt fél században, ellenségeink voltak. Hogy mások parancsát követ­ték? Akkor meg ügynökök. Még rosszabb... Széjjelszakították a családokat, romba döntötték a tanyákat, egybeszántották a mezsgyéket, vágóhídra küldték a lovak százezreit. Jól olvassa: százezreit. Ma nincs százezer lovunk. Soroljam még? Nem most jutott bajba a magyar vidék és a mezőgazdaság, miniszterelnök-jelölt úr! Akkor. Túrkevén a nyakaskodó gazdák egyikét lelökték a teherautóról, mikor az nyolcvan kilométerrel robo­gott Kisújszállás felé, és utóbb azt mondták, ön­gyilkos lett. Mikor visszaértek az iroda elé, megkér­dezték a többieket: aláírják-e végre? Belépnek-e a csoportba? Beléptek. Illetve, még így sem mindegyikük. Osztálytársaim között az Árpád-gimnáziumban volt egy virtigli parasztfiú, ami elég szokatlan a főváros­ban. Babó Antal nyaranta, mikor mi a nagyszülőknél vagy valami vízparton élveztük a szabadságot, Balotaszálláson aratott. Aratott, gondozta a jószá­got, végezte mindazt, amit egy parasztfiúnak az apja mellett szokás. Mert az idős Babó nem adta be a derekát. Kívül maradt a téeszen. Ez a fiú utóbb az ország legjobb faművese lett. Meg lehet nézni azokat a templomokat, amelyeket ő bútorozott be. A padok­ból árad a szépség, a hit. „Sorsot vitt bele famun­káiba” - írta róla valaki halálakor. Fájdalmas ára volt annak a szépségnek. A Hitel című folyóiratban így vallott életéről a faműves: „Ötvenben egyik pillanatról a másikra el kellett hagyni a tanyánkat. (...) Nappal jöttek, berontot­tak a lacikonyhába, anyám éppen egy pulykát pucolt. Ráüvöltöttek: - Asszonyom, mit csinál maga itt?! - megijesztették. Kihajtottak mindenkit az udvarra - ott kellett hagyni a pulykát is és ott adták tudtunkra, hogy azonnal kifelé. Amit tudtak, kocsira raktak apámék. A bútorokat is ott kellett hagyni. Nem volt olyan sok bútorunk, két-három szekrény, de régi, szép darabok, még tömör fából. Most örülnék, ha itt állnának. (...) Eljött 1956, azt hitte apám, nem hiába reménykedtek, azonnal visz­­szafoglalta a kis tanyáját. Nem a nagyot, az ősit, mert abban volt öt szegény család, hanem a kicsit. (...) Ezért a tettéért tíz hónapot kapott. (...) Végig arra számított, hogy újrakezdhetik a normális életet. Közel remélték a változást. A gazdaságból látták, hogy így nem maradhat tovább. Úgy gaz­dálkodni nem lehet, ahogy ezek itt gazdálkodtak. Látták, hogy pusztulnak a földek. Látták a ren­detlenséget, az összedőlt tanyákat. (...) Ezek a téeszek azóta sem tudtak lábra állni, hiába pofáz­nak a magyar mezőgazdaságról. Mert ez nem csak abból áll, hogy magas termésátlagok vannak! Egymagában ez nem mond semmit. Mert ezek nem látják mögötte, hogy milyenek az emberek, cselé­dek maradtak továbbra is.” Erről van szó. Ez az Ön pártjának és kiszolgálóinak a bűne: cselédsorsot szántak a földből élő embe­reknek. Hogy rászedték őket, istenem! Előbb földet osztottak, aztán erőszakkal vissza­vették. Arról beszéltek, hogy tiéd az ország, de aki komolyan vette, azt becsukták, lelőtték. Azt mond­ták, szabad vagy, és még a költözködés jogát is el­vették. Emlékszik? Emlékeznie kell, hogy Budapesten csak az vásárolhatott ingatlant, aki igazolni tudta: már öt éve a fővárosban lakik. Persze hogy ide kíván­koztak, mikor faluhelyen többet kellett fizetniük mindenért. Többet a villanyért, többet a buszért, a telefonért, ha telefonnak lehet nevezni azt a kurblis valamit, amelyet négy órakor központilag kikap­csoltak, s attól fogva el voltak vágva az ország többi részétől. Miniszterelnök-jelölt úr, tudja, merre van Csaholc? Messze, Fehérgyarmaton is túl, ahol Nápolyival hiába várták a választókat. Ez a falu olyan távol volt a fővárostól a rendszerváltásig, mint egy angol utazónak jó száz éve Afrika lehetett. Akkoriban beszéltem ott egy tanáremberrel. Ezt mondta, szó szerint idézem: „Vonaton Mátészalkáig beérni kínszenvedés. Annyi odáig, mint onnan Pestig. A szerelvény harminc kilométerrel ballag. De telefonálni sem egyszerű. Fehérgyarmatot nehéz hívni, Nyíregyházá­ról meg már csak suttogás hallatszik. Néha jobb fel­utazni, mint a telefont megvárni. Az ország közepéhez képest ugyanúgy le vagyunk maradva, mint ötvenhat előtt.” Ezt tette a magyar vidékkel a háromszor átfestett kommunista párt. Önök pedig azt gondolták Fehérgyarmaton, hogy néhány konzervvel lekvittelhetik az elmúlt fél századot. Hogy pár doboz tejfölt látva az emberek elfelejtenek mindent. Nem felejtettek el semmit. Sem ott, sem Bácsban, sem­ Zalában. Sehol. Rossz tanácsot adott Önöknek választási mata­doruk, a messziről jött izraeli ember. Nem földrajzi értelemben jött messziről, hanem érzelmeit tekintve. Borzasztó nagy butaság volt árokásást emlegetni, mikor mindenki tudja, hogy az országot Önök szakí­tották ketté. Hogy is mondják ezt magyarul? Bagoly mondja a verébnek, nagy fejű. Az a szerencsénk, hogy a szétszaggatásnak vége: az elmúlt négy évben elkezdődött az újraegyesítés. Ne próbálják visszafordítani! Már csak azért sem, mert láthatják, mi az ered­ménye a választási heccnek, amelyet Önök kam­pánynak neveztek: pirruszi győzelem. Sértegetéseik, amelyekkel politikai ellenfelüket vették célba, min­ket találtak el, nemzeti érzelmű polgárokat. Megsértettek becsületünkben, hitünkben, ráadásul gúny tárgyává tették mindazt, amiért az elmúlt négy évben dolgoztunk. Keserves ára lesz ennek a kam­pánynak. Megteremtettek vele egy sosem látott egységet azok között, akik számára Magyarország nagyon nagy dolog, és nem profitszerző terep, aminek az ügynökök nézték, és nézik újra. Nagyot változott a világ az elmúlt négy év alatt, miniszterelnök-jelölt úr. Az emberek kiegye­nesedtek, és büszkék lettek, hogy e hazában élnek. Maguk vették kézbe a sorsukat. És kézbe vették értékeinket is, amelyekről eddig nem tudtak, vagy ha igen, csak hamisan, meg­csonkítva. Hamvas Bélának soha nem látott kultusza van, egy lelkes csapat megkezdte Lükő Gábor élet­művének kiadását, Szőts Istvánnak nemcsak a film­jeit látjuk immár, olvashatjuk a könyvet is vessző­futásáról. Ha jót akarnak maguknak, nem avatkoznak bele. Nem küldenek a nyakunkra kultúrkomisszárokat és idegen példákat lobogtató tanfelügyelőket. Ha mégis, akkor megkapják újra, amit megkaptak már annyiszor. Az emberek azt fogják mondani: ezek komcsik. Nem hinném, hogy ezt akarják. Üdvözlöm Önt! És írni fogok máskor is. A falvak lakosságát az Ön pártja űzte el, s terelte az iparvárosokba. Elsősorban Budapestre, amelynek sűrűjében el lehetett bújni a begyűjtési ellenőrök, a tökfejű téeszelnökök és a basáskodó párttitkárok elől. Az ellenkező gazdát lelökték a robogó teherautóról - egy kitüntetett téesz elnöke 1960-ban ______________________________________________________'__________________________________ROZSA L A S Z L 0 F t L' V E T E L E Magyar Mini Magazin 2002. május 18., szombat

Next