Magyar Nemzet, 2016. május (79. évfolyam, 102-126. szám)

2016-05-21 / 118. szám

19 Magazin 2016. május 21., szombat Joris Luyendijk a bankárok erkölcsnélküliségéről, a Magyarországról meghozott londoni döntésekről és Bernie Sandersről Nekimenni a falnak A holland újságíró, Joris Luyendijk 2011-től két éven keresztül blogot írt a The Guardian című lapnak Európa pénzügyi központja, a londoni City működéséről. Amikor odaköltözött, még hitt a globalizációban, mire végzett, már egyáltalán nem: az emberek, akik a világot irányítják, nem ijesztőek, de maga a rendszer rémisztő, és bőven benne van egy újabb gazdasági világválság kockázata - véli Lugendijk, akivel budapesti látogatásán beszélgettünk. Wekerle Szabolcs veken át készített interjúkat a lon­doni Cityben dolgozó emberekkel, nyakig merült ebbe az Európa pénzügyi központjának számító vi­lágba. Hogyan kell elképzelnünk ezt a közeget? Olyan, mint a Wall Street farkasa című filmben? - Egyáltalán nem. Ezt gondolni nagyjából olyan közhely, mint hogy a magyarok mind szalámit esznek. Amikor kiköltöztem Londonba, nekem is voltak pre­koncepcióim: úgy gondoltam, a bankárok mind pszi­chopata, kokainfüggő szörnyetegek. Aztán ahogy meg­ismertem ő­ket, rájöttem, hogy errő­l szó sincs. Teljesen normális emberek - és épp ez bennük a rémisztő­. Ha szörnyetegek lennének, legalább tudnánk, mire szá­míthatunk velük kapcsolatban. De nem: ezek rendes, esendő emberek egy szörnyűséges rendszerben.­­ És tisztában vannak vele, hogy a rendszer, amelynek részét képezik - ahogy ön fogalmazott -, szörnyűséges? - Részben tudják, de nem mindannyian. Ha pedig sejtik, akkor is hamar felmentik önmagukat. Egyrészt amit tesznek, az mind törvényes. Másfelől azt mondják, jogosan, hogy ha ők nem csinálják, jön más, és csinálja. Ráadásul ezek az emberek rettentő sokat dolgoznak, belekerülnek egy alagútba, ki sem látnak belőle, sokuk nem is igen gondolkozik a tágabb összefüggéseken. - De azt tudják, mekkora a felelősségük? - Nem. Valóban kedves, normális emberek, de fe­lelősséget egyáltalán nem éreznek. Hogy miért? Felté­telezem, hogy Magyarországon nem lehet csak úgy, öt perc alatt kirúgni valakit a munkahelyéről. A City­ben ez minden további nélkül lehetséges. Az ember kimegy ebédelni, visszajön, és már nem találja ott a kollégáját. Vagy kiugrik egy kávéért, és amikor jönne vissza, nem működik a belépőkártyája. Zero job secu­rity, zero loyalty, nulla munkaügyi biztonság, nulla lojalitás. Ebben a légkörben nem csoda, ha az ott dol­gozók úgy vélik: ha a bankom ilyen gyalázatosan bá­nik velem, miért várnák el, hogy én ne így viselkedjek az ügyfelekkel? Ott ül­ valaki Londonban egy nagy­banknál, és elad egy csomó hitelterméket egy távoli országba, mondjuk Magyarországra. Könnyen lehet, hogy két-három év múlva, amikor a hitelfelvevők bajba kerülnek, már messze jár - nem felelősségre vonható, ezért nincs is felelősségérzete. - Amikor elvállalta a The Guardian felkérését, hogy blogot ír a londoni Cityről, laikusként érkezett a brit fővárosba, korábban nem foglalkozott a témával. Hogyan nézett ki az első munkanapja? - Felhívtam telefonon és megkerestem ímélben mindenkit, akiről csak tudtam, hogy a Cityben dolgo­zik, vagy ismer valakit, aki ott áll alkalmazásban. Nem lenne kedve beszélgetni velem? - tettem fel a kérdést. Hónapokig csak nemleges választ kaptam, és már azt hittem, fel kell adnom, ez nem fog sikerülni. Aztán nagy nehezen találtam néhány embert, aki szó­ba állt velem. Persze szigorúan név nélkül, sőt még a leírt interjúkat is átnézték, és kihúztak belőle minden olyan részletet, amelyből ki lehetett volna következ­tetni, kik ők. Egyikük például minden rázósabb, a bankvilágra vonatkozó állítását benne hagyta a szö­vegben, azt viszont, hogy mindig teával kezdi a na­pot, kivette, mondván, a cégénél csak ő teázik reggel, így mindenki azonnal tudná, hogy szóba állt egy új­ságíróval, ami a Cityben a fő bűnök egyike. Miután megvolt néhány interjúm, és feltettem őket az inter­netre, egyre többen jelentkeztek, hogy ebben szívesen részt vennének. Emberek kerestek, hogy beszélgetné­nek velem, veszélyeztetve az állásukat is, miközben ettől semmilyen anyagi hasznot nem remélhettek. Ez is bizonyítja, hogy nem szörnyetegekről van szó. - Lehet, hogy megkönnyebbülést, valamiféle lelki­furdalást csillapító eszközt jelentettek számukra ezek az interjúk?­­ Sokaknak megkönnyebbülés volt beszélni erről, igen. Sokan sorolták fel a korábban említett mentege­tőzéseket is: ha én nem csinálom, más megcsinálja, mit tehetnék? Nyilvánvalóan jólesett nekik beszél­niük ezekről a dolgokról. - Egy interjúban azt nyilatkozta, azzal ment a City­­be, hogy megtudja, milyen erkölcsök mozgatják ezt a vi­lágot. Aztán kiderült, hogy erkölcsről nemigen lehet be­szélni ebben a kontextusban. Másra számított? - Jó kérdés. Valójában nem azt vártam, hogy erköl­csös emberekkel találkozom majd, hanem vagy erköl­csös, vagy erkölcstelen emberekkel. Ott aztán arra döb­bentem rá, hogy ezek az emberek se nem morálisak, se nem immorálisak - hanem amorálisak. Nem jók, nem rosszak - semlegesek. Részt vesznek valamiben, amiről alig gondolnak valamit, de tudják, hogy amit tesznek, az törvényes, ezért nincs lelkifurdalásuk. Érdekes, mi­után elkezdtem közölni az interjúkat, számos ember írt nekem a gyógyszeriparból, olajcégektől, élelmiszerkon­szernektől, hiszen ez pont így van nálunk is! Pontosan olyan, mint a mi világunk! Logikus: aki gyógyszercég­nél dolgozik, annak az az érdeke, hogy minél több gyógyszert adjon el. És a kifogásai ugyanazok: ha nem mi, megteszi majd más. Ne felejtsük el, hogy tőzsdei cé­gekről beszélünk. A valódi úr a részvénytulajdonos. Ha nem működik jól a cég, a részvénytulajdonos gyorsan másikat keres magának. Ez, hogy lényegében megfog­hatatlan a megbízó, eltávolítja az ezeken a területeken dolgozó embereket a morális megfontolásoktól.­­ Londonban van Európa pénzügyi központja, írja Vakrepülés című, a Cityről írt könyvében. Ezt mennyi­re kell szó szerint értenünk? - Teljes mértékben. A magyar cégek vezetői há­romhavonta járnak ki Londonba, és igyekeznek meg­győzni az ottani elemzőket, hogy a terveik, a működé­sük megfelelő, és nyereséget fog eredményezni. Ha nem sikerül elmagyarázniuk a szempontjaikat, ha Londonban úgy döntenek, hogy a magyar gazdaság nem jó irányba tart, és a magyar fizetőeszköz nem ér­tékes, azt minden magyar polgár azonnal érzi. Lon­doni irodákban számos olyan, magyarul beszélő ban­ki szakértő ül, aki naponta végignézi a magyar sajtót,­ és próbálja kikövetkeztetni, egy-egy gazdasági hír milyen hatással lesz az országra, mi az, amiből lehet vagy érdemes pénzt csinálni. Vagyis: Magyarország pénzügyi központja nem Budapesten van, hanem Londonban. Ahogy Hollandiáé és a többi európai or­szágé is. Elképesztő, hogy gazdaságilag milyen mér­tékben függünk a Citytől. Egy olyan rendszertől, amelynek a működtetői, mint már beszéltünk róla, pillanatok alatt lecserélhetők, ilyenképpen számon­­kérni is jóformán lehetetlen őket. - Mindez elég félelmetesnek hangzik. Van okunk a félelemre? - Nagyon is. A félelem a veszélyre adott természe­tes reakció, márpedig ezek az emberek veszélyt jelen­tenek. Még akkor is, ha, mint ugyancsak szó volt már róla, ők maguk ezt nem tudatosítják magukban, és ezernyi kifogást eszelnek ki, miért nem káros a tevé­kenységük. Hiába várjuk, hogy ez a rendszer magától megváltozzék: ha változtatni akarunk, jobb törvé­nyekre van szükségünk. - Igen ám, csakhogy egy interjúban elmondta, a po­litikusok milyen ijesztően közel vannak a pénzvilághoz. - Ez igaz, de a politikusok leválthatók, és kereshe­tünk helyettük olyanokat, akik szembe mernek és akarnak szállni ezzel a pénzügyi hatalommal. Érdekes lenne például, ha a választások előtt tartott tévévitá­kon az újságírók mindig, következetesen feltennék a kérdést a hatalomba készülő politikusoknak, hogy - például - garantálják-e: leendő pénzügyminiszterük sohasem fog nagy pénzügyi cégnél dolgozni? Volt-e, van-e állásuk, megbízásuk nagybanknál, befektető­cégnél? Európa számos, tíz-tizenöt évvel ezelőtt aktív politikusa ma a legnagyobb cégeknél áll alkalmazás­ban. Ezt az összefonódást meg kell szüntetni. - Lát erre esélyt? - Bernie Sanders a maga antikapitalista program­jával például elég messzire jutott az amerikai elővá­lasztáson. Egy olyan közegben, ahol Hillary Clinton korábban beszédenként kétszázezer dollárt kasszíro­zott a Goldman Sachstól. Persze nem ő az egyetlen a vezető politikusok közül. Tony Blair évi két és fél mil­lió fontot kap tanácsadói szolgálataiért a J. P. Morgan­­től. Alistair Darling volt brit pénzügyminiszter ma a Morgan and Stanley-nek dolgozik. Hollandiában jel­lemzően baloldaliak, volt szociáldemokrata politiku­sok, korábbi szakszervezeti vezetők lépnek erre az út­ra. Az olyan establishmenten kívüli politikusok, mint Maríne Le Pen, Nigel Farage vagy éppen a holland Geert Wilders épp azért tűnhetnek hitelesnek, mert feltételezhetjük, hogy ők ilyen mértékben sohasem fo­nódnak össze a globális pénzhatalmakkal. - Nem tűnik a globalizáció feltétlen hívének. Ez már az előtt is így volt, hogy a Cityről írott blog ked­véért Londonba költözött? - Egyáltalán nem: mindig is hittem a globalizá­cióban. Most viszont látom, hogy míg a bankok világ­szinten működnek, a kormányok pedig nemzeti szin­ten, és a bankok mára jóval erősebbek lettek, mint bármilyen kormány. Ha egy politikai erő meg akarná regulázni őket, egyszerűen fogják magukat, és elmen­nek máshová. Ugyanez vonatkozik a többi iparágra a gyógyszergyáraktól az élelmiszeriparig. És ez nagyon nem jó - vagyis ma már nem tartom jónak a globali­zációt. Ezzel párhuzamosan viszont elkezdtem némi­leg hinni a politikában. Korábban én is úgy néztem a politikusokra, ahogy az angol közmondás sugallja: showbusiness for ugly people, vagyis a csúnya embe­rek show-ja. Azt gondoltam, a politika unalmas, sót­­lan, béna emberek biznisze. Most viszont úgy látom, a politika az egyetlen, amely képes ellenőrizni és megfékezni a pénzvilágot. Épp ezért már soha nem mondanám, hogy ugyan, minden politikus egyforma, mind korrupt, nem bízhatunk bennük. Ha ezt mond­juk, azzal az esetleg felbukkanó olyan politikusok munkáját is lehetetlenné tesszük, akik valóban képe­sek lennének változást elérni. És a bankok éppen ezt akarják. Legyinthetünk Bernie Sandersre is: ha oda­kerülne, éppolyan lenne, mint a többi! De ez ciniz­mus, és a banknak semmi sem áll inkább érdekében, mint a cinizmus. - Mit gondol, újra kitörhet olyan pénzügyi válság, mint 2008-ban? - Hiszen már túl is vagyunk rajta. Görögországban mi történt? Amerikában a bankok nyakló nélkül hite­leztek, ebből lett 2008. Európában a bankok ész nélkül öntötték a pénzt Görögországba, aztán, miután kipuk­kadt a lufi, széttárták a kezüket, az EU pedig megmen­tette őket. Átvették az összes kintlevőségüket, és pró­bálják a görögökkel visszafizettetni. Ma minden euró­pai polgárnak súlyos adóssága van­­ a bankok miatt. De nem tanulunk semmiből. A hitelezés újra pörög, vehetünk megint autót, lakást, bármit, és elhitetik ve­lünk, hogy ez azért van, mert gazdagabbak vagyunk. De ez csupán áljólét. A bankok több pénzt csinálnak, ebből vásárolunk, miközben a gazdaság nem növek­szik számottevően. 2008-ban nekimentünk a falnak, és visszapattantunk. Erre most megint megyünk a fal felé, és majd megint visszapattanunk. Ám ez nem tarthat örökké - a­ fal idővel le fog dőlni. Joris Cornelis Luyendijk 1971-ben született Amszterdamban. Antropológus és újságíró. Nagy holland lapok és médiumok közel-keleti tudósítójaként vált ismertté. Magyarul két könyve olvasható: a Közel-Keletről szóló Elkendőzött valóság (Nyitott Könyvműhely), valamint a könyvfesztiválra megjelent, a londoni City­ben szerzett tapasztalatait összegző Vakrepülés (Corvina Kiadó).­ ­

Next