Magyar Nők Lapja, 1941 (3. évfolyam, 1-36. szám)
1941-01-01 / 1. szám
III. ÉVFOLYAM 1. SZÁM BUDAPEST, 1941 JANUÁR 1. SZÉPIRODALMI, TÁRSADALMI, DIVAT, KÉZIMUNKA ÉS HÁZTARTÁSI FOLYÓIRAT Megjelenik havonta háromszor: 1-én, 10-én és 20-án. Posta- C/FPKTCyTl országban egész évre 30 P, félévre 15 P, negyedévre 7.50 P, takarékpénztári csekkszámla: 20.334. Előfizetési ár: Magyar- Szlovákiában: egész évre 180 Ks., félévre 900 Ks., negyedországon egész évre egy darab előrajzolt kézimunkával , a I fk. I évre 50 Ks. Romániában: egész évre 900 lei, félévre 450 együtt, 24 P, félévre 12 P, negyedévre 6 P. Belgiumban, /V U U J r M ( 1 lei, negyedévre 250 lei. Angliában és Amerikában: egész Franciaországban, Németországban, Svájcban és Olasz- 1 J v 1 10 évre 40 pengő, félévre 20 pengő. Egyes szám ára 80 fillér. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV., FERENCIEK TERE 7. II. EMELET 6. AJTÓ. TELEFONSZÁM: 18 73-42 „ Új” év legyen írta Izsák-Gyarmathy László Nem, így talán sohasem vártuk még az új évet, mint ezt a mostanit. Mennyire lehet hinni a friss, még nem érintett tizenkét hónapban! Új tavaszban, a nyár új melegében, a következő ősz pirosarany váratlanságaiban, minden álmot, érzékeny reményt kínálnak ezek, mert még nem rontotta meg őket emberi sors. Ami eddig történt, megtörtént. De most jöjjön, forduljon már az időnek az 1940-es rovátkába berozsdásodott fogaskereke, essünk túl a zökkenőn és fussanak elibénk a század új évtizedének fiatallábú hónapjai. A század ötvenes évei kezdődnek 1941-gyel. A percben, mikor a hófúrásos tornyok éjféli fényes tetejében — ... ott fent lakik az idő, a nagy úr, aki soha nem alszik, sötétben is lát és most ünnepélyesen felemeli vezénylő pálcáját... — az órák vaskerekei átugorják az évet és a messze tájakra figyelő számlapokon rebbennek a nagy, feketeszárnyú mutatók, e percben harangjáték ered el, végighullámzik a havon, a házakon, szegényeken és gazdagokon. Szegény és gazdag felsóhajt. „Most kezdődik“ — gondolják és megpezsdül ereikben az új év új életének vágya. Kristályfénybe vont ünnepi vacsorák mellett, apró pirosablakú behavazott kunyhók szegénységéből és az egymásba kapaszkodó, elkínzott szerelmesek magányából ilyenkor felfigyelnek arcok a tornyok felé, ahol ünnepi bundába öltözötten játszik a harangokon a vén idő és becsengeti a világnak az emberi színjáték új felvonását, amelyben, vigyázat!, minden szereplő sorsa átváltozhat, szegényé, gazdagé, bánatos szerelmesé. Dobjuk le magunkról most sürgősen a múlt év terheit, a fájdalmakat és ítéleteket, a világ nyugtalanságait és az ünnepi perc lázában ajánljuk oda magunkat egészen az életnek, amely habár rövid, de végtére is a miénk és Istené, egészen. Ez a legnagyobb szövetség, Istené és emberé: az életre. Milyen tisztán érthető és egyszerű az egész, az újévi éjfélben, harangzúgásban... Élj, légy boldog, dolgozz örömeidért és dobd oda magad — erkölcs és szellem nevében — mindennek, ami szép és élvezet. Szeress, hogy szeressenek. Ne félj elégni: csak így lehet élni, boldognak lenni és Istent várni. Sajnálod és visszavágyod, magányos órákon, a gyermekkor illúzióit és a fiatalság lázait? Mindent visszanyersz, a gyermekkor csillagos képzeletét és az ifjúkorból ismerős szívdobogást, ha várni tudod Istent, a mesés, izgalmas, forró élménnyel közelítő hatalmas ismerőst. Ez az egyetlen út, amelyen nem csalódol. A harangok zúgnak, az út friss hónapokba kígyózik befelé, indulhatunk . . . Az újévi mámor értékes, mert maga a felismerés. A pezsgő ilyenkor kissé orvosság is, az önfeledt jókedv, a szép nők hajnalba nyúló lelkessége kissé szertartás, amelyen átüt a múlt és jövő fénye. Boldogok vagyunk, mert ilyenkor egyszerre megérezzük, melyek voltak a téves mellékutak elmúlt éveinkben. Ebben az egyéjszakai mámorban minden tisztábban, véglegesebben látszik. Idegen sikereket kerestünk, idegen nőarcokat, vagy idegen férfiakat... ők voltak a csalódásaink, a lelkünk elfáradásai. Milyen öröm, hogy vége és most, az órák érceinek kondulásakor poharat emelhetünk utánuk. Elvarázsolt éjjel! Az utcákon polgári szerénységükből kibillent emberek ölelkeznek, színházak mulatságaikat bőkezűen, fölözve döntik a közönség elé, s az emberek most érzik, hogy az élet lehet „jó“. S a következő év lehet igazán „új“. Hogyan legyen az? Ha jól figyelnek, hallanak egy hangot, a mámoron túl, amely tanácsot ad erre. Ez a hang néma és mégis észlelhető. Hogy miképpen hallható meg, arra hadd mondok el egy kis történetet, amely karácsony hetében történt egyszer Svájcban. Orvos ismerősöm élt ott paradicsomi kis otthonában, családjával. A hó vattájával borított fészek melegébe, karácsony után, levél érkezett a Belga-Kongóból, az orvos fivérének feleségétől. Azt írta az asszony, hogy az ura meghalt és a benszülöttek közötti munkát folytatni kellene, mert újra elvadulnak. Hívta az orvost, jöjjön gyorsan. A család csupa ellenkezés volt először, de mégsem tudtak dönteni. „Imádkozzunk“ — mondta akkor az orvos felesége és az asztal köré ültek, lehajtott fejjel. Sok idő múlt el, mire felvetették fejüket, akkor csend és nyugalom volt a szemükben és az asszony annyit szólt: „Tehát csomagoljunk, hogy holnap indulhassunk“. ... Hozzá kell tennem, hogy aztán ez az orvos felfedezett Kongóban egy vérhast gyógyító szérumot. Ma már ismét svájci otthonában él, szépen megőszülve,, élete küldetését befejezve, boldogan. Újévkor, az idő kerekének csikordulása után, az áradó harangzúgásban megtalálhatjuk magunknak mi is ezt a hangot. Az idegesség, félelem, szorongások helyett bízzunk abban, hogy cselekedeteink, álmaink, szerelmeink tiszta, szép történeteket rónak rá majd az új hónapok fehér lapjaira. Higgjünk abban, hogy érdemes tisztákat álmodni, érdemes teli érzésekkel szeretni. Ha hiszünk, már boldogabbak vagyunk, s a magunk boldogsága, minden egyéb rémhírrel ellentétben, mégis csak tőlünk függ. Ha pedig sokan, nagyon sokan fogunk mindebben hinni, itthon és távol tájakon, akkor a jószagú tavaszra semmi probléma sem maradna a föld kerekén sem. Érdemes a dolgot megfontolni, éppen most, újévkor.