Magyar Nyelv – 21. évfolyam – 1925.

Tolnai Vilmos: Jókai és a magyar nyelv

Jókai és a magyar nyelv. I. „Magyar nyelven költeni olyan, mint hegedűművésznek a Straduarión játszani", mondja JÓKAI. S ezzel a hasonlattal önkéntelenül a maga íróművészetét jellemzi. A nyelv mester­hegedű, melyben megvan a hangok gazdag végtelensége, az árnyalatok és színek minden változatossága , de mester legyen igazában, aki a húrokat megszólaltatja. Ámde a mesterek sem egyformák. Az egyiket a tudás vezérli hangszerének használatában, a másikat az érzés. Az elsőnek tehetségét a céltudatos iskolázás, a rendszerezett ismeretek teszik biztossá; a másik belekap a húrokba, s édesen, lelkesen ujjong, bánatosan sír a dal, a­nélkül, hogy a mester számot tudna adni ujjainak s vonójának játékáról. A tanult művészt bámuljuk, de a naturalista szívünkbe markol és kénye-kedve szerint játszik vele. Ha pedig istenadta tehetség és mélyreható tudás egyesül, akkor előállanak azok az alkotások, melyek a művészet csúcs­pontjait jelentik, s lelkünkben a nagynak hódolata rajongó szeretetbe olvad. JÓKAI íróművészete lényegében naturalista művészet, valamint egész költészete is nagyobb részében a tudatalatti ösztönösségnek eredménye, melyhez csak aránylag kis mértékben járul az elveken alapuló, számító tudatosság. Ezért JÓKAI-t nem lehet olyan értelemben nyelvművésznek mondanunk, mint VöRöSMARTY-t, ARANY-t. A nyelvművész tudatosan uralkodik művészete anyagán, ismeri minden csínyja-bínját, a szavak akusztikai és optikai hatását, helyzeti értékét, érzelmi és hangulati velejáróit, mérlegeli a szó- és mondatfűzést, s midőn művészi sugallata tollát vezeti, utólag számot is tud adni eljárásáról. Ez látszólag megvan Jókai-ban is. Szeret forrásaira hivatkozni, idézi őket, de ha utánajárunk az eredetinek, azt tapasztaljuk, hogy az adatok jelentése, értéke megváltozott. JókAi­ban megvan a megfigyelés hajlandósága, még pontos­sága is, de szemének az a sajátságos szerkezete, hogy közelben élesen lát; bizonyos távolságon túl azonban csak képzeletének prizmáján keresztül, mely a fénysugarakat eltéríti és színekre bontja. Bántja őt, mikor egy tanulmány „nagy idealistának" mondja, holott az Elátkozott család utószavában az angol realistákhoz számítja magát.­ Hisz ő is utánajár mindennek, mint ZOLA ; tanulmányokat, helyszíni szemléket végez, jegyző­könyvecskéi telnek az adatok százaival. Mikor azonban lelké­ben a regény kialakul, a valóság igazsága elenyészik, s helyét­ ­ HARASZTI, A naturalista regényről. 1886, 407. — JÓKAI, Utaz. a sírd. 103. (Ha nem jelölöm külön, a százkötetes Nemz. Kiadást idézem.)

Next