Magyar Polgár, 1869. január-június (3. évfolyam, 1-76. szám)

1869-05-16 / 58. szám

. Harmadik évi folyam. Előfizetési feltételek. . . 12írt — ki. . . 6 » n Negyedévre . . . 3r m p H *.v 'nként . . . . 1 n P Megjelenik hetenkint háromszor: Vasárnap, Szerdán és Pénteken. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Monostor utcza L. Bányai hsz alatt. J_________________ 58-ik szám POLITIKAI LAP. Kolozsvárn, vasárnap május 16. 1869 r* L' Hirdetési dijak. Ötször hasabott sor ára 6 kr. Bélyegdij mindez fiútattól!30 kr. Nagyobb hirdetések.BUKWön kedvezményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiókkiadó-hivatalok: ív Décsen : Krémer Sámuel, Enyedlen: Vokál János. Tordán: D. Papp Miklós. Siamonai T&rtt: Csausz testvérek. Kolozsvárit .• Stein J. és Semjén L. M.-Vásárhelytt. Wittich Józsefnél. KOLOZSVÁR, MÁJUS 15. Legifjabb távirati tudósitások. Pest, május 13. A képviselőház mai illésében Pulszky Ferencz a jobb—, Simonyi Ernő a szélsőbaloldal feliratait olvasta fel.— Theil István, gr. Eszterházy Pál, Jankovics Miklós, Tilcsy Lajos, Jókay Mór —az ellene beadott kérvény viszszavétetett, Csiky Sándor, Várady János, Tóth Kálmán, Török Sándor, Wodiáner Béla, ifj. Szügyényi László, Érkövy Adolf, Oláh Miklós, Berecz Ferencz a bíráló bizottságok által igazolt képviselőnek nyilatkoztattak. Benedek Gyula, fogarasvidéki képviselő interpellálja a miniszteri úrnőt: Van e tudomása a fogarasvidéki alkotmánysértő jogállapotokról, az ottan uralkodó dákoromán reactio fennérintett közbotrányt előidéző tényeiről s a kormány köztekintélyét sértő működéséről ? És mi intézkedéseket hajlandó tenni a megye alkotmányos rendje helyreállítása, a dacoromán törekvések meggátlása és azok tényezőinek rendreutasítása érdekében. . Bécsi ágio máj. 12-én Arany 5,92. Ezüst 122 75 Erdélyi földteherm. kütv. (á 100 ft) pénz — 70.—. áru 76.75. — Érd. vasút részvény (á 200 ft.) pénz 152.80. áru 153.50. Mikor lesz nekünk telekkönyvünk? Az erdélyi sokat zaklatott, sokat zsarolt s naponkint aránytalanul növekedő adóval dicsekedhető birtokosságnak nyomorúságai mellett megvolt még az a szerencsétlensége is, hogy lehetett akármekkora terumentes szűz birtoka, nagyobb kölcsönhöz nem juthatott soha, mert a nagy pénzpiaczok compheusainak az volt a legelső kérdésük: van az uraknak telekkönyvük? Persze a felelet egy szomorú „nincs“ körül variálódott, s a tőkepénzeseknek ezután nem volt más dolguk, minthogy a lehető udvarias és válogatott kifejezésekkel adják tudtunkra, hogy akkor maradjunk itthon a kissebb tőkék, pénzintézetek s uzsorásaink mellett, s hagyjunk nekik békét, s tanuljuk meg már végre-valahára, hogy telekkönyv nélkül nincs erdélyi birtok számára egy piezulájuk sem. És ezeknek az uraknak bizony nagy igazuk volt. Vagy két évtizedig aztán a „miatyánk“ba beleszőtte nálunk minden jó keresztény: „add meg uram a mi mindennapi kenyerünket és a telekkönyvet, de szabadíts meg a gonosztól!“ Végre aztán a kormány lélekülő lassúsággal kinevezé az erdélyi telekkönyvi helyszinelő igazgatóságot, — gondosan vigyázva arra is, hogy az aristocraţia érdekei valahogy késedelmet ne szenvedjenek, localizálták őket s a munkálatok nagy hozsánna és halleluják között megkezdetett. Az első példányú biztosoknak csodájára járt a szegény birtokos ember, s ha vagy egyet elcsíphetett, csak az hiányzott a vendégszeretetből, hogy rámába tegye azon derék férfiút, ki az ő telekkönyvüket fogja csinálni. A vérmes reménynek azt hitték, hogy két-három év alatt csak el fognak készülni azok a jó urak, s rápótólva a reclamáció esztendejét, négy év alatt szemtől-szembe megállhatnak a bevégzett telekkönyvekkel. A kevésbbé vérmesek öt évre is becsülték a munkálatok idejét,—én meg azt mondom , hogy ha a telekkönyvezési igazgatóság olyan lélekölő és lelkiismeretlen lassúsággal fogja dolgait folytatni, mint ahogy elkezdte, hát még ötven esztendő múlva sem lesz készen az erdélyi részek telekkönyvezése, és a szegény birtokos imádkozhatik, mint eddig, utána. Elmondom azt is, hogy miért, hisz a példa előttünk áll. Itt dolgoznak például Kolozsvárit idestova két év óta és ennyi idő nem volt még elég arra hogy a munkálatokat kitegyék reclamatióra, hogy végérvényre lehessen azt juttatni! Erre a panaszra kurtán-furcsán azt felelik : „Nem hólyag, hogy fel lehessen fújni!“ Tudjuk, tudjuk, — de a korábban visszacsatolt partium sem volt az, s mégis gyorsan megkapta telekkönyveit, mert ott (e tekintetben legalább) más bírójárás volt. Nem akarunk ok nélkül akadékoskodni telekkönyvi hivatalainkkal szembe, de ne kívánják, hogy továbbra is eltűrjük e lassúságot, mely a mi halálunk lehet. Reánk nézve — nyomorúságaink s rendetlen birtokviszonyaink közepette — életkérdés ez, ha nem akarja az igazgatóság magát maholnap annak az alapos gyanúsításnak kitenni, hogy szándékos e lassú munkálat, hogy e nem definitiv hivatalokat mentöl tovább a Laza romlása és kiszámukatlan kárára fentartsák, úgy sarkantyuzza meg közegeit minél gyakrabban, mert bizony nem fog ártani! A b. Bornemisza János e excra telekkönyvi elnökségének — hála a gondviselésnek — vége van, s Kaáli Nagy Elek úr talán nem fogja egyedül dignitásnak tekinteni az elnökséget, hanem hozzá láttat a nagy pihenések után a munkához is. Csak ennyit akartunk most egyelőre mondani, alkalmilag reátérhetünk e dolog részleteire is. K. Papp Mklós: Kedvünk volna megfordítani állítását, midőn kormányunknak az erdélyi kormányszék feloszlatásával kapcsolatos intézkedéseire gondolunk. Nem azon nyomorúságos hivatalosztottgatásról akarunk ezúttal szólani, mely a „választottak“ egy részének ismerői között minden pártkülönbség nélkül csak egy érzetet, az őszinte indignatio érzetét költötte fel, s még a kormány irányában vérmes reményekre legkevésbbé hangoltakat is megütközésük jiangos, leplezetlen nyilvánítására készte. Ez még csak a hibák közé tartoznék. Ha nem amit mondók vagyunk, az már méltó igényt tarthat a bűnök közé sorolhatásra. Volt a megboldogult kormányszéknek többek között egy öreg alsóbbrendű hivatalnoka is, ki már jóval 1848 előtt szolgálatban állott ugyanott, s 1861-ben a gubernium visszaállítása alkalmával hivatalát ismét elfoglalta. Midőn pedig a provisorium kezdetét véve, hazafias érzelmű hivatalnoktársaival együtt ő is odahagyta állását, s készebb volt nélkülözést szenvedni, hogysem ismét törvényellenes kormánynak legyen hivatalnoka. Az „új aera“ újból a kormányszéknél találta emberünket. • A kormányszék feloszlatása alkalmával ha valaki, úgy ezen öreg hivatalnok megérdemelte volna, hogy ha továbbra nem is alkalmaztatik, de legalább szolgálati éveivel arányban álló nyugdíjban részeltessék. Másképpen történt. Megkapta egy évi fizetését végleges kielégítés czímén, amit még a bűnösségük folytán hivatalukból elmozdított egyénektől sem szoktak megtagadni ; a nyugdíjt azonban nem adták meg neki, mert nem számíták be azon időt, melyet hivataláról lemondása előtt a kormányszék szolgálatában töltött! Ha, mint igen-igen sokan tevék, is a provisorium járma alá szegődött volna, valószínűleg más elbánásban részesül akkor, mi-dén a „hazafias“ kormány az absolutismus és provisorium minden fokát hűségesen keresztül szolgált egyéneknek nagyja és apraja irányában köszönetnyilvánításokkal, érdemjelekkel, ministeriális hivatalokkal stb. nyilvánította magas elismerését. Ahol a haza ellenségeinek százezerekre menő nyugdíjt fizetnek, ott nem jutnak pár száz forint a haza szolgálatában megőszült becsületes hivatalnokok! Szolgáljanak e képhez illő keretül a következő szavak, melyeket éppen e sorok leírásakor olvasunk egy kormányközlönyben:*) „Hazánkfiai! Nunyadi János kormányzósága óta Magyarországnak nem volt oly jóakaratú kormánya, mint jelenben.“ Molnár Antal: TÁRCZA. Mesuier-Vallery Lujza.*) A ,,Hazánk és Külföld“ olvasói kétségkívül emlékeznek a tavalyi nyár azon nagy zajt csapott és átalános visszatetszést szült eseményére, hogy Erdélyben Alsó-Fehérr megyének egyik túlbuzgó szolgabirája, mint muszka emissariát tartóztatott le egy — hazánkat érdekeltségből beutazó — franczia írónőt. A magyar hirlapolvasó közönség legnagyobb része ekkor ismerkedett meg a franczia nőirodalom egyik legszellemdúsabb tagja, Mesnier Vallory Lujza nevével, kinek „esprit teljes, finom metszetű arczát mai számunkban veszik olvasóink. A múlt nyár óta félig készen hever Mesnier- Vallery Lujza asztalán erdélyi útja leírásának kézirata, a „Magyar Polgár“ hasábjain megjelent tárcza és külpolitikai czikkei, és mint a franczia sajtóban általa nagy figyelemmel kísért hazánk közéletéről adott közleményei, egyaránt szorosban közéletünkhöz kapcsolák, irodalmunkhoz csatolák, s így nem lehet olvasóinkra nézve érdektelen az élet- és jellemrajzi adatok azon kerete, melybe arczképét foglaljuk. A szerkesztő: „Ez több mint bűn, ez Liba“ — így jellemzett egy eclatans botlást a közelmúlt kor egyik nagy államférfia. Mesnier-Valléry Lujza aszony ép oly változatos és eseménydús, mint érdekes élete Francziaország A lengon Arne községében kezdődik, hol 1824 ben született. Atyja Boullay községének egyik legtekintélyesbb vagyonos polgára, anyja De Vallery aszony, igen előkelő franczia nemes család sarja volt. Anyját kora gyermekségében elvesztvén, nevelését a könnyelmű apa megbízásából ép oly vallásilag piantikus, mint gyakorlatlan aggszáz nagynénje vitték, kik húsz éves korában szive elleni frigyre kényszeríték a tapasztalatlan leányt. A természetellenes frigy eredménye két évi természetellenes, boldogtalan házasélet lett, melynek a férj halála szakított véget. Az ifjú nő huszonkét éves korában visszanyerte szabadságát, de csak azért, hogy öt év múlva egy második szerencsétlen házasságért áldozza fel azt. Mesnier versaillesi ügyvéd, Valléry Lujza második férje, a pörlekedés, száraz ügyvitel embere volt. Mint ilyen nem érte át és nem volt képes méltányolni nejének magas műveltségét, költői szellemét, tudványtól sarkalt búvárló elméjét. A föld adáin járó férj és a szellem szárnyai által magasra emelt nő nagyon is eltértek egymástól, s csakis kis leánykájuk közösen melegszeretetében találkoztak egymással. Három év múlva 1854 ben Mesnier meghalt, és özvegyen maradt szép neje gyermekével Varsaillesből Párisba tette át lakását. Páris magas műveltségi írói és művészi köreiben föllelte az ifjú nő azt, miután a vidéken hasztalan vágyott: a tudománysóvár lelkének meg-» „Székely Hirlap“ május 12-ki számfelelő társaságot. A szellemi és a születési aristokratiának számára egyaránt készen megnyíló körei közül az előbbieket kérésé fel, s ő a Contadeok, a Chevreuses herczegek rokona, előkelő családi nevét is letette s anyjáéval (Vallery) cserélte fel, hogy az uralkodó előítéletek s a franczia főváros demokrat, rapublikán és socialis klubbjainak útját részére el ne zárják. S mig e körök részéről a nagyrabecsülés, addig csökünösen aristokrat családja részéről üldöztetés, a jezsuiták igénybe vett fondorkodásai által mozgásba hozott cselszövény, és egy kellemetlen, bár támadói részére meghiúsult per lön osztályrésze. Erős lelkét a családi üldözések csapásai nem törték meg, és mit sem változtattak szilárd meggyőződésen alapuló elvein, mik a socialista Felicica Dáviddal, a világhírű, zeneköltővel, a legnemesb barátságba füzék. Családja fondorlatainak messze kivetett hálóját kikerülendő, s a világismeretre irányuló vágyának ösztönére megkezdő hosszas útját, mely az összes Frankhont, Svájczot a szabadság hazáját, a Kajna melletti Németországot, majd 1859 ben Olaszhont, 1861 ben Algirt, újabb időben keletet, Romániát és Magyarországot átölelé. Éles észlelő tehetsége e terjedelmes útjába esett népek társadalmi, anyagi és szellemi viszonyait, nemzeti jellegüknek szokásaiban visszatükröző sajátságait, közéletük ezernyi symptomáit a legfinomabb árnyalatokban is szabatosan fogta fel, és adta vissza. A franczia irodalom elsőrendű folyóirataiban megjelent kisebb útirajzai ép oly My Ernő. * Ezen, olvasóinkra nézve kettős érdekű czikket Szokoly Viktor tapintattal szerkesztett „Hazánk s a Külföld“ lapjának közelebbi (május I.) számából vesszük át. Nil admirări... A szent ünnepek miatt lapunk jövő száma pénteken jelenik meg. Az állam és határai. (Laboulaye után.) XI. Térjünk vissza Francziaországhoz, és itt is ugyanazon eszmeáramlattal találkozunk. Meglehet, hogy az egyéni jogokról még nincs oly tiszta meggyőződés, de létezik azon érzet, mely atyáinkat hamis útra térité. Hetven év óta áll szőnyegen a forradalom kérdése; most hozzá kezdenek a szükségessé lett választáshoz, s fenntartással elfogadják azon dogmákat, melyeknek vitatása hosszú ideig el volt tiltva. Főleg a történelmi tanulmányokban ötlik szemünkbe e visszatérése a közvéleménynek. Thierry, kinek neve oly méltán részesül tiszteletben, Francziaország egész történetén keresztül ellenállatlan haladást lát az egység felés mindig kész megbocsátani azon államférfiaknak kik mindent ugyanazon színvonalra szállítottak le; csakhogy vajon ezen egység, melyet a királyság a maga hasznára állított elő, nem volt-e igen drágán eladva az országnak? XI. Lajos ismét zsarnokká lett; hajlandók vagyunk Richelieu-t úgy ítélni meg, mint Montesquieu tévé; a hatalmas ministert oly embernek tartjuk, kinek elméjében és szivében a zsarnokság honolt. A restauratio alatt XIV Lajos még félisten volt, most Saint Simonnál is szigoruabbak vagyunk irányában; a nagy király ellen az igaztalansággal határos reactio fejlődött ki. Jele ez az időnek; a történelem egy csarnokhoz hasonlit, melybe az ősök képei helyezték; minden nemzedék ezek közül azt helyezi előtérbe, a ki hozzá hasonlit, s homályban hagyja azt, kiben nem ismeri föl önmagát. Nevezzétek meg tiszteletetek tárgyait a múltban s én megmondom minek bűneitek és erényeitek. Az eszmék e változása nem rég indult meg; a politicában Tocqueville fellépésével egyidejüleg jelentkezik. Emlékezhetünk még azon hatásra, melyet huszonöt év előtt „A democraţia Amerikában“ előidézett. Nemcsak a szerző lángelméje s a tárgy újdonsága kölcsönzött e műnek oly roppant sikert, hanem azon tudat is, hogy oly társadalom áll előttünk a mely tulajdonának nevezheti a jövőt. Tocqueville mindenkinél inkább birt ennek előérzetével. Ő előkelő családból származott, kitűnő ízléssel birt, a tömeg iránt semmi gyengességgel nem viseltetett, sőt mondhatni félt a democratiától, s mégis feléje vonzotta őt egy neme az ismeretlen varázsnak; a régi aristocratia és az amerikai democraţia egyben hasonlítanak egymáshoz, és ez az egyén nagysága. Tocqueville nem tudott menekülni az érzelemtől, mely fölötte uralkodott. A szemei előtt feltárult csodálatos látványnak okait egymásután kutatja , a népfaj, az ország, a hit, a nevelés és az institutiok körében, míg egy elv, egy törvény mindent megfejthetett volna. Amerikában minden az egyéntől, vén Európánkban minden az államtól indul ki; amott a puritan egyházra fektetett társadalom csak az embert ismeri, s reá bizza a gondoskodást életéről és lelkiismeretéről; itt egy szűk és változó körbe vagyunk bebörtönözve, melyet a hatalom keze jelöl ki. Fölismerve ezen igazságot, minden mérvben magukra vonták a franczia közönség figyelmét, mint a nagyobb szabású, szikrázó irálya, „V aventure en Algérie“-je, és „Madame Hilaire“ czímű irányregénye, melynek szabadelvű iránya az absolutistikus Napóleon kormány közegei részéről vihart gyűjtött feje fölé. E vihar azonban kidühöngte magát, míg a fáradhatlan tourista nő a keleti Európa tartományait és hazánkat járta be. Nemzeti sajátságaink, szabadságszerető, bátor, nyílt jellemünk, és eredeti vonásokban gazdag népéletünk nagyon megkedveltették vele Magyarországot, melynek helyes ismertetésére, a külföld előtti megkedveltetésére a múlt nyár óta nem serénytelenül működött hatásos tollával a franczia sajtóban. És ha a magyarországi útjában vázoló műve, melyen, mint közelebbről írá, az előszeretet teljes megadásával, s e szabadságsóvár nemzet iránti rokonszenvvel dolgozik, jó hangzású neve alatt a fanczia könyvpiaczra kerül, kétségkívül hatályosan oszlatja el az előítéletek, s a barbarismus hírének azon sötétségét, melyben a francziák előtt kevéssé ismert s nagyon is félreismert országunk áll. A „Magyar Polgár“ által e műből adott töredékes mutatvány a legjobb kezesség, hogy a kedélygazdasággal, elmeéllel, s a franczia irány könyvségének ritka bájával írott munka egyaránt becsületére váland a szerzőnőnek, és előszeretettel festett nemzetünknek!