Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1875-06-10 / 130. szám
IX. évfolyam. 130-dik szám. Kolozsvárit, 1875. csütörtök, június 10. POLGÁR ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egész évre................................16 ft. — kr. Félévre ...........................................8 „ — n Egy negyedre............................ 4 * — » Egy hónapra ....................... 1 b 50 n POLITIKAI NAPILAP. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. ICiadóhivatal: A lyceumi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. Teleki Domokos-ház. Ötször hast hozott garmond sorára, vagy annak területen kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik. ^ Nagy hirdetéseknél kedvezmények. HIRDETÉSI DIJAK: 15 NYILTTÉR soronként, vagy annak helye 26 kr. Reclámok: hirfüzérbe soronként 1 frt. Üti KOLOZSVÁR, JUNIUS 9. A beszámoló és programuló beszédek. ii. A mily helyes értéket tanúsítanak a jelen helyzet követelményei iránt a képviselők és jelöltek beszédeikben és a nép magatartásában , és oly kevés eltérés van azok közt a legközelebbi feladatokra nézve. Kiveszem itt is a szélsőbalt, mert ez azt állítja, hogy ha többségre jutakkor, amikor) legelőször is a közös ügyek megszüntetésével fogná kezdeni kormányzását, de meg vagyok győződve, hogy e szavát még a kormányon sem lenne képes beváltani, mert, ha ugyan a törvények értelmében akar eljárni, a kétoldalú szerződésen egyoldalúan nem változtathatna és minthogy a másik fél beleegyezését meg nem nyerné, kénytelen lenne vagy lemondani, vagy ezen az általa elátkozott alapon tovább kormányozni és segíteni a bajokon és úgy, mint akármelyik „elvfeladó“ szabadelvispárti. Tehát a szélsőbal öntudatlanul, az ország másik két pártja öntudatosan lesz arra kényszerítve, hogy összes erejét és figyelmét azon nagy feladatokra fordítsa, melyek legközelebbről megoldandók és amelyek egyszersmind az államháztartás rendezésének alapfeltételeit is képezik; ezek a bankkérdés megoldása, a vámügy szabályozása, a közigazgatási és pénzügyi reform. Ezek annyira sürgős és oly fontos feladatok, hogy még a főrendiház reformját, az állam és egyház viszonyának szabályozását és több más reformot is háttérbe kell hogy szorítsanak. Örvendetes jelenségnek tartom azt, hogy a bankkérdésben csaknem teljes egyetértés van az egész országban. Lemondott mindenki a bank- theóriákról; mindenki tudja, hogy csak egy országos (nem kormány-) bankunk lehet. Általános a meggyőződés arra nézve is, hogy ez véglegesen csak a valuta rendezésével kapcsolatban oldható az meg. És csak elkerüszülhetlen szükség esetén külön. A vámkérdésben is (a programmbeszédek bizonyítják) mindinkább tért nyer az a meggyőződés, hogy Ausztriát egy alternatíva elő kell állítani ha jogos és elkerülhetetlenül szükséges követeléseinket a fogyasztási adókban és vámszerződésben megadja, akkor előny adandó a közös vámterületnek ; ha nem akkor, felállítandó az önálló vámterület. Ez számítás kérdése, mely a tételektől függ, azok ismerete előtt feltétlenül egyiket sem lehet követelni. De annyit mondhatunk, ha Ausztria ipar- és kereskedelmi kamaráira hallgat, akkor bizony kényszerűni fogja a szakításra. A beszámoló és programmbeszédek azonban eltérnek két tárgyban. Az egyik eltérés az, hogy némelyek mindenféle részletes reformot felemlítenek. Elmondják az igazságszolgáltatás és perrendtartás alapeszémit, a kikerekítést, a községi bíráskodást, a bankalapítás módozatait, hogyan adózzék az, mily mily viszonyban legyen az állammal, részletesen kiterjeszkednek a főrendiház reformjának módozataira, elmondják a regálék megváltoztatásának, a birtokviszonyok szabályozásának ügyét, a közmunkaügyről is nyilatkoznak. Mi ezt sem bajnok, sem fölöslegesnek nem tartjuk. Mert ezek fölemlítése avagy épen részletezése nem aktuális szükség, sőt egyhamar nem is valósulható kívánság ugyan, de lehet követelésnek felállítani mindezt; habár három évi országgyűlés, csak a legszerencsésebb és legváratlanabb körülmények közt végezhetné el mindeniket. Ezért jó ugyan ezeket felemlíteni, de legszükségesebb a legközvetlenebb feladatokról nyilatkozni és ezek iránt felvilágosítást adni. Legtöbben igy tesznek És e tekintetben teljessszhang van a szabadelvű pártban. Csak a közigazgatási reform mérvére és módozataira nézve van eltérés. Némelyek a nagymérvű kikerekítéseket, mások leginkább a községi önkormányzatot akarják a közigazgatási reform alapjává tenni ; míg mások — és ez a legnagyobb rész nézete — a szükséges és természetes úton eszközölhető kikerekítéseket kívánják ugyan, a községi szervezetet is kifejteni igyekeznek, de a súlypontot a vármegyei szervezetre fektetik és ennek reformjától, a választási rendszer és önkormányzat épségben tartása mellett, várják a közigazgatás javítását. Ha e tekintetben van is eltérés, nem oly természetű az, hogy komoly akadályt képezzen a kompromissumban és így biztos kilátásunk lehet arra, hogy e mérsékelt, higgadt választási mozgalomból oly többség jö létre mely e reformokban egyetért és azokat foganositni is tudja. ” A Romániával kötendő vámszerződés ügyében a bécsi „Montags-Revue“ mai számában ekként nyilatkozik: „A romániai vámszerződés ügyében a magyar kormány abban állapodott meg, hogy bár a passarowitzi béke értelmében Románia jogilag a török államterület kiegészítő részének tekintendő, s igy irányában csak 3°/a vám volna érték szerint megállapítható, mindamellett kész a tényleges helyzetet számbavenni, s beleegyezik a gabonavám megszüntetésébe, ha Románia beviteli vámtételeit egyes czikkekre, minek gyapjú és gyapjúneműek, bőr és bőráruk, leszállítani hajlandó lesz. Az osztrák kormány Magyarország e kívánságát annál készségesebben fogja támogatni, mert az ebből származó előny az osztrák iparnak is javára fog szolgálni. Másrészről pedig a romániai kormány a gabnavám felfüggesztésére oly nyomatékos súlyt fektetett eddig is, s oly határozottan tételezte fel ettől a conventió létrejöttét, hogy fel kell tennünk, miszerint Magyarországnak bizonyára nem túlzott kívánatai, melyekhez a maga részéről Ausztria készségesen csatlakozik, teljesülvén, a kereskedelmi szerződés csakhamar létrejön. Az osztrák kereskedelmi miniszter sí iusírozta, hogy a vámszerződést, mely a miniszteriális bizottságokban nagyjában megállapittatott, egyes kiválóbb iparosokkal közli s azokat véleményadásra kéri fel. Ily értelemben felelt a miniszter az iparklub küldöttségének, mely nála a napokban tisztelegvén, ugyanezen óhajtást fejezte ki.“ (S a magyar kereskedelmi miniszter?) & TARCZA. Blaháné, a magyar népdalok királynéja. A magyar színművészetnek ámbár nem voltak soha olyan világhírű művészei és művésznői mint Francziaország s Angliának, mégis olyan kitűnőségekkel dicsekedhetett koronként, kiket a világ bármely színpadán megilletett volna a koszorú. Ilyenek voltak Lendvay, Lendvayné, Dériné, Megyeri, Hollósy Kornélia, Filredy, Egressy, Tóth, Jókayné, Hegedüsné, Szerdahelyi Kálmán; ilyenek ma Prielle Kornélia, Szathmáry-Laczkócziné Szigeti József,tamási és Blaháné asszony. Nem hoszszú sor, de minden név benne élni fog a magyar színészet történetében örök időkre. E fényes nevek egyike, Blaháné asszony, mavendége a kolozsvári nemzeti színháznak. A magyar népdalok királynéja, fényes név, de ki van érdemelve. Megadhatjuk neki bátran. II .A tUf£yVj?es években a magyar népszínmű alakokat Füredi teremtette meg. Ő volt az úttörő övé az érdem nagy részben, hogy ma ott áll népszinmű-irodalmunk a hol van. Az ő roppant sikerei buzdították Szigligetit, hogy előszeretettel cultiválja népszinmű-irodalmunkat. Később egy más csillag tűnt fel. Ez a feledhetlen emlékű N e g c. d a s n ő volt. Ki ne emlékeznék az ő dalaira, ki ne emlékeznék ama határtalan lelkesedésre, melylyel a pesti színpadon minden felléptét fogadták? Az ő kora halála átalános gyásza volt a magyar színészetnek. Amilyen gyorsan tűnt fel, és oly meglepő gyorsan hallott le, mint valami hulló csillag, s akik bámulva néztek utána, felkiáltottak: ah de szép tünemény volt! Azt hittük akkor, hogy soha sem lesz többé olyan utóda, ki helyét méltóan tudja betölteni. Féltünk, hogy a kedves magyar dalok végképen elhaltak vele. Jött utánna Bognár Vilma. Szépen, művészettel énekelt, de mégis sokszor visszaemlékezett az ember Hegedüsnére, azokra a tórúlmetszett dalaira, melyek egy nemzet szívében sem tudnak olyan igazi éltető meleget árasztani, mint a magyaréban. Néhány év előtt végre Blaháné Körösi Lujza asszony keltett figyelmet a debreczeni színpadon. Sokszor hallottuk magasztalni, egyszer aztán eljött hozzánk is. Azt hittük Hegedüsné támadt fel, olyan bűbájjal csendült meg ajkán a dal. Nem dicsekedhetett valami terjedelmes co-lossalis hanggal, de ez bőven elég volt arra, hogy koszorút koszorúra arasson vele. Volt valami hangjában, mi sajátságos zamatot kölcsönzött dalainak, olyan lágy, olyan finom, olyan érzésteljes, mely belenyúlt az ember szive kellős közepéig, s mikor vége szakadt, szintúgy fájt, hogy elfogyott. Elhallgatná az ember a végtelenségig, mint a gyermek a dajka meséjét, s nem lehetett vele eltelni. Ritka színésznő aratott Kolozsvárt olyan sikert, mint ez alkalommal Blaháné asszony. Azóta néhány év telt el. És Blaháné aszsszony folytonosan haladt előre, roppant sikerrel. Ma, midőn ismét láttuk és hallottuk a „Rokkant huszár“-ban, jól érezhető volt a különbség. Játékában eltanulta magyar népélet szokásaiból azt a kedves modort, mely olyan eredetivé teszi népalakjainkat. Jóízű fecsegése, közbeszólásai megfűszerezik az író ötleteit. Egy hajszállal sem lépi túl szerepeiben azon határt, melyen belki mozognia szabad, — de az elfoglalt téren aztán úgy uralkodik mint egy kis királyné. Azokat a dalokat sokszor hallottuk mi itt is, meg amott is, nem lehetett ellenük méltányos kifogásokat támasztani, de hiába, hiányzott azokról az a zománcz, a himpor, melyeknek csak ő birja színeit. Én, ki a népéletet úgy imádom, s alakjai felett olyan örömest el tudok gyönyörködni, kétszeres élvezettel hallgatom Blaháné asszonyt, ki épen azt a helyet foglalja el népszínműveinkben, mintrielle Kornélia asszony a franczia salon darabokban. Tünemény mind a kettő, s az ember félve gondol reá: ki fogja egykor örökölhetni szerepeiket? Valakitől azt hallottam közelebbről, hogy Blaháné asszony készül megválni a színpadtól. Elrabolja onnét valaki. Én nem hiszem. Soha nagyobbat senki sem vétkezne a magyar színművészet ellen, mint Blaháné, ha csakugyan megtenné. Elvenné a lelkét népszínműveinknek, s azokkal, tik ma az irodalom ez ágát kultiválják, jó darab időre letétetné a tollat. Az író valahányszor ez ép, természetes, mesterkéletlen alakot a színpadon látja, kedvet kap a színműiráshoz. A fél siker ennek a kicsi asszonykának a kezében van. Amelyik népszínművet Blaháné sem tud megkedveltetni, azzal minden lelkiismereti furdalás nélkül be lehet fűteni.Meg kell jegyeznem, hogy a pesti színpadon a Blaháné asszony dicsőségeinek van méltó osztályosa is. Ez a kitűnő Tamási. E két alak szinte egymást egészíti ki. A közönség riadó tapsvihara kettőjük között oszlik meg, —és mégis mindenik bírja azt egészen. Üdvözöljük színpadunkon Blahánéaszszonyt,a magyar népdalok királynéját ! Ajkairól hosszú éveken keresztül hangozék még az a felséges dal „Maros vize . . . Ma alig tudott megválni a közönség ettől a daltól. Nem csodálkozom. Nekem a fülemben cseng most is a Jónás. A szinügy állása Chinában. — Judith Mendás „le théâtre en Chine“ czimű művéből. — Mi a chinai szinirodalom tanulmányozásában legelsőbb is meglepi az embert, az a darabok szövevényessége, egyesülve a végső határig vitt gyermekességgel. A drámák, vígjátékok, tündérképek egyaránt elragadnak a tervelés ereje által, csakhogy a tervelés hatályossága minden czélt nélkülözni látszik. A chinai szerzők szövevénynyel rakják tele darabjaikat pusztán azon okból, mert így tetszik nekik. Az expositió, húszszor ismételve, zavart és érthetetlen marad; a bonyodalom már nem bonyolít, s nem tudni, hogy vájjon mi az, amit a megoldás megold ? Azt lehetne hinni, hogy a chinai színműírók feladatukká tűzték ki, vagy tetszenek maguknak abban, hogy szorgalmasan építsenek a levegőben. Látunk szerfelett kimért szerkezetet, de nem látjuk az anyagokat, vagy legalább nem olyanoknak, hogy ily bonyolult és mesterséges építésre volna szükség. Ezen aránytalanságból a darab által ígért és adott kört az olvasóra nézve egy borzasztó körülmény áll elő; t. i. mindig azt hiszi, hogy valami nagy dolog készül, s mi az eredmény ? Semmi, vagy csaknem semmi. Minden chinai színmű szakadatlan lánczolata az igézeteknek, melyek azonban nem valósulnak. Mily elragadó darab pl. „Ro Lan-Tan* !(„Az utszákon éneklő courtisane.*) Thhan-Tu-Ngo kilépvén a színpadra, őszintén bevallja, hogy ki ő és mit akar ? „A menny fiának városából való vagyok — mondja — hivatásom,mosolyaimat nyilvánosan árulni. Ez időszerint Youen-Wai Li Yen-Yo gazdag bankárral van viszonyom, ki igen óhajtana ágyasául birni. De én mást szeretek, bizonyos Wei-Pan- Yent és csak hozzá megyek nőül. Meg is ígéri Wei-Pan-Yennek, hogy őt választja férjül, de egy perccel később, midőn Li-Yen-jo megjelenik, azt így támadja meg: — Miféle ember vagy te?! Hogyan, én elfogadlak férjemül, s te még mindeddig nem jöttél utánam, hogy magaddal vigy ! — Várd meg, hogy egy szerencsés napot, egy szerencsés órát választhassak — felel Li-Yen- Jo. Akkor érted jövök elviszlek s második nőmmé leszsz. — Hét óra, és e nap is szerencsés nap, vigy magaddal rögtön ... — Enged meg legalább, hogy haza menvén, törvényes nőmet egybekelésünkről értesíthessem. Ií perezben, itt leszek Itt aztán egy szép jelenet következik Yen-Jo és törvényes neje, Livu-Chi közt. Ez kézen fogva fiát, keserűségekkel és fájdalmas szemrehányásokkal árasztja el a hűtlen férjet; könyörög neki, hogy ne fertőzze be a ház szentélyét egy tisztátalan külföldi politikai szénle. A siciliai brigantaggió kiirtására vonatkozó közbiztonsági törvényt jún. 3-án kezdte tárgyalni az olasz parlament. Nagymérvű bajokról van itt szó, melyek még a Bourbon uralom korszakából veszik eredetüket. Egy titkos zsivány-szövetség kiirtásáról van szó, mely szétágazik Sicilia társadalmának minden rétegébe, a legmagasabb köröktől a proletariátusig. Gyilkosság és rablás képezi a bandának rendes foglalkozását és főleg a gazdagokat folytonos rettegésben tartja. A bírót, esküdtet, és általában minden államhivatalnokot, halál fenyeget, ha a „Maffia“ szövetséghez tartozó valamely tagot elítél. A siciliai állapotokat kellőleg jellemzi az, hogy ott minden 3194 lakosra esik évenkint egy gyilkosság (holott Lombardiában csak 43,676-re esik egy), Palermóban már már annyira megy az arány, hogy minden 1000 lakosra esik egy gyilkosság. A kormány javaslatában többi közt ezen passus fordul elő: „a politikai hatóság minden gyanús személyt letartóztat, házmotozások mindenkor és mindenütt vizethetnek véghez, ha a politikai hatóság elrejtett személyeket, fegyvereket, vagy bizonyos üldözőbe vett személyek vagyonát gyanítja; oly beszédek és iratok melyek államhatalom ügynökeit, vagy képviselőit sértik, új büntetésekkel fenyittetnek; hivatalnokokból egy kormányi bizottság alakittatik, melynek javaslatára a belügyminiszter minden egyént öt évig terjedhető kényszerlakásra ítélhet.“ A kor-