Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1875-06-10 / 130. szám

IX. évfolyam. 130-dik szám. Kolozsvárit, 1875. csütörtök, június 10. POLGÁR ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egész évre................................16 ft. — kr. Félévre ...........................................8 „ — n Egy negyedre............................ 4 * — » Egy hónapra ....................... 1 b 50 n POLITIKAI NAPILAP. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. ICiadóh­ivatal: A lyceumi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. Teleki Domokos-ház. Ötször hast hozott garmond sor­ára, vagy annak területe­n kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik. ^ Nagy hirdetéseknél kedvezmények. HIRDETÉSI DIJAK: 15 NYILTTÉR soronként, vagy annak helye 26 kr. Reclámok: hirfüzérbe soronként 1 frt. Üti KOLOZSVÁR, JUNIUS 9. A beszámoló és programuló beszédek. ii. A mily helyes értéket tanúsítanak a jelen helyzet követelményei iránt a képviselők és jelöltek beszédeikben és a nép magatartásá­ban , és oly kevés eltérés van azok közt a legközelebbi feladatokra nézve. Kiveszem itt is a szélsőbalt, mert ez azt állítja, hogy ha többségre jut­­akkor, a­mikor) legelőször is a közös ügyek megszüntetésével fogná kezdeni kormányzását, de meg vagyok győződ­ve, hogy e szavát még a kormányon sem lenne képes beváltani, mert, ha ugyan a tör­vények értelmében akar eljárni, a kétoldalú szerződésen egyoldalúan nem változtathatna és minthogy a másik fél beleegyezését meg nem nyerné, kénytelen lenne vagy lemondani, vagy ezen az általa elátkozott alapon tovább kor­mányozni és segíteni a bajokon és úgy, mint akármelyik „elvfeladó“ szabadelvispárti. Tehát a szélsőbal öntudatlanul, az ország másik két pártja öntudatosan lesz arra kény­szerítve, hogy összes erejét és figyelmét azon nagy feladatokra fordítsa, melyek legközelebbről megoldandók és a­melyek egyszersmind az ál­lamháztartás rendezésének alapfeltételeit is ké­pezik; ezek a bankkérdés megoldása, a vám­ügy szabályozása, a közigazgatási és pénzügyi reform. Ezek annyira sürgős és oly fontos feladatok, hogy még a főrendiház reformját, az állam és egyház viszonyának szabályozását és több más reformot is háttérbe kell hogy szorítsanak. Örvendetes jelenségnek tartom azt, hogy a bankkérdésben csaknem teljes egyetértés van az egész országban. Lemondott mindenki a bank- theóriákról; mindenki tudja, hogy csak egy országos (nem kormány-) bankunk lehet. Általános a meggyőződés arra nézve is, hogy ez véglegesen csak a valuta rendezésével kap­csolatban oldható az meg. És csak elkerüs­­zülhetlen szükség esetén külön. A vámkérdés­ben is (a programm­beszédek bizonyítják) mindinkább tért nyer az a meggyőződés, hogy Ausztriát egy alternatíva elő kell állítani ha jogos és elkerülhetetlenül szükséges köve­teléseinket a fogyasztási adókban és vámszer­ződésben megadja, akkor előny adandó a kö­zös vámterületnek ; ha nem akkor, felállítandó az önálló vámterület. Ez számítás kérdése, mely a tételektől függ, azok ismerete előtt feltétlenül egyiket sem lehet követelni. De annyit mondhatunk, ha Ausztria ipar- és ke­reskedelmi kamaráira hallgat, akkor bizony kényszerűni fogja a szakításra. A beszámoló és programmbeszédek azon­ban eltérnek két tárgyban. Az egyik eltérés az, hogy némelyek mindenféle részletes re­formot felemlítenek. Elmondják az­ igazság­szolgáltatás és perrendtartás alapeszémit, a kikerekítést, a községi bíráskodást, a bank­­alapítás módozatait, hogyan adózzék az, mily mily viszonyban legyen az állammal, részlete­sen kiterjeszkednek a főrendiház reformjának módozataira, elmondják a regálék megváltoz­tatásának, a birtokviszonyok szabályozásának ügyét, a közmunka­ügyről is nyilatkoznak. Mi ezt sem bajnok, sem fölöslegesnek nem tart­juk. Mert ezek fölemlítése avagy épen rész­letezése nem aktuális szükség, sőt egyhamar nem­ is valósulható kívánság ugyan, de lehet követelésnek­ felállítani mindezt; habár három évi országgyűlés, csak a legszerencsésebb és legváratlanabb körülmények közt végezhetné el mindeniket. Ezért jó ugyan ezeket felemlíte­ni, de legszükségesebb a legközvetlenebb fel­adatokról nyilatkozni és ezek iránt felvilá­gosítást adni. Legtöbben igy tesznek És e tekintetben teljes­sszhang van a szabadelvű pártban. Csak a közigazgatási reform mérvére és módozataira nézve van eltérés. Némelyek a nagymérvű kikerekítéseket, má­sok leginkább a községi önkormányzatot akarják a közigazgatási reform alapjává ten­ni ; míg mások — és ez a legnagyobb rész nézete — a szükséges és természetes úton eszközölhető kikerekítéseket kívánják ugyan, a községi szervezetet is kifejteni igyekeznek, de a súlypontot a vármegyei szervezetre fek­tetik és ennek reformjától, a választási rend­szer és önkormányzat épségben tartása mellett, várják a közigazgatás javítását. Ha e tekintetben van is eltérés, nem oly természetű az, hogy komoly akadályt képez­zen a kompromissumban és így biztos kilátá­sunk lehet arra, hogy e mérsékelt, higgadt választási mozgalomból oly többség jö létre mely e reformokban egyetért és azokat foga­­nositni is tudja. ” A Romániával kötendő vám­szer­­ződés ügyében a bécsi „Montags-Revue“ mai számában ekként nyilatkozik: „A romániai vám­­szerződés ügyében a magyar kormány abban álla­podott meg, hogy bár a passarowitzi béke értel­mében Románia jogilag a török államterület ki­egészítő részének tekintendő, s igy irányában csak 3°/a vám volna érték szerint megál­lapítható, mind­amellett kész a tényleges helyzetet számbavenni, s beleegyezik a gabonavám megszüntetésébe, ha Románia beviteli vámtételeit egyes czikkekre, mi­nek gyapjú és gyapjúnemű­ek, bőr és bőráruk, le­szállítani hajlandó lesz. Az osztrák kormány Ma­gyarország e kívánságát annál készségesebben fogja támogatni, mert az ebből származó előny az osz­trák iparnak is javára fog szolgálni. Másrészről pedig a romániai kormány a gabnavám felfüggesz­tésére oly nyomatékos súlyt fektetett eddig is, s oly határozottan tételezte fel ettől a conventió létrejöttét, hogy fel kell tennünk, miszerint Ma­gyarországnak bizonyára nem túlzott kívánatai, melyekhez a maga részéről Ausztria készségesen csatlakozik, teljesülvén, a kereskedelmi szerződés csakhamar létrejön. Az osztrák kereskedelmi mi­­niszter sí­ iusírozta, hogy a vámszerződést, mely a miniszteriális bizottságokban nagyjában megállapit­­tatott, egyes kiválóbb iparosokkal közli s azokat véleményadásra kéri fel. Ily értelemben felelt a miniszter az iparklub küldöttségének, mely nála a napokban tisztelegvén, ugyanezen óhajtást fejezte ki.“ (S a magyar kereskedelmi miniszter?) & TARCZA. Blaháné, a magyar népdalok ki­rálynéja. A magyar színművészetnek ámbár nem vol­tak soha olyan világhírű művészei és művésznői mint Francziaország s Angliának, mégis olyan ki­tűnőségekkel dicsekedhetett koronként, kiket a vi­lág bármely színpadán megilletett volna a koszo­rú. Ilyenek voltak Lendvay, Lendvayné, Dériné, Megyeri, Hollósy Kornélia, Filredy, Egressy, Tóth, Jókayné, Hegedüsné, Szerdahelyi Kálmán; ilyenek ma Prielle Kornélia, Szathmáry-Laczkócziné Szi­geti­ József,­­tamási és Blaháné asszony. Nem hoszszú sor, de minden név benne él­ni fog a magyar színészet történetében örök időkre. E fényes nevek egyike, Blaháné asszony, ma­vendége a kolozsvári nemzeti színháznak. A magyar népdalok királynéja, fényes név, de ki van érdemelve. Meg­adhatjuk neki bátran. I­I .A tUf£yVj?es években a magyar népszínmű alakokat Füredi teremtette meg. Ő volt az úttörő övé az érdem nagy részben, hogy ma ott áll nép­­szinmű-irodalmunk a hol van. Az ő roppant sike­rei buzdították Szigligetit, hogy előszeretettel cul­­tiválja népszinmű-irodalmunkat. Később egy más csillag tűnt fel. Ez a feledhetlen emlékű N­ e g c. d a s n ő volt. Ki ne emlékeznék az ő dalaira, ki ne emlé­keznék ama határtalan lelkesedésre, melylyel a pesti színpadon minden felléptét fogadták? Az ő kora halála átalános gyásza volt a ma­gyar színészetnek. A­milyen gyorsan tűnt fel, és oly meglepő gyorsan hallott le, mint valami hulló csillag, s a­kik bámulva néztek utána, felki­áltottak: ah de szép tünemény volt! Azt hittük akkor, hogy soha sem lesz többé olyan utóda, ki helyét méltóan tudja betölteni. Féltünk, hogy a kedves magyar dalok végképen elhaltak vele. Jött u­tánna Bognár Vilma. Szépen, művészettel énekelt, de mégis sok­szor vissza­emlékezett az ember Hegedüsnére, azok­ra a tórúlmetszett dalaira, melyek egy nemzet szí­vében sem tudnak olyan igazi éltető meleget árasz­tani, mint a magyaréban. Néhány év előtt végre Blaháné Körösi Lujza asszony keltett figyelmet a­ debreczeni szín­padon. Sokszor hallottuk magasztalni, egyszer az­tán eljött hozzánk is. Azt hittük Hegedüsné támadt fel, olyan bű­­bájjal csendült meg ajkán a dal. Nem dicsekedhetett valami terjedelmes co-­­lossalis hanggal, de ez bőven elég volt arra, hogy koszorút­ koszorúra arasson vele. Volt valami hangjában, mi sajátságos za­matot kölcsönzött dalainak, olyan lágy, olyan finom, olyan érzésteljes, mely bele­nyúlt az em­ber szive kellős­ közepéig, s mikor vége szakadt, szintúgy fájt, hogy elfogyott. Elhallgatná az ember a végtelenségig, mint a gyermek a dajka meséjét, s nem lehetett vele el­telni. Ritka színésznő aratott Kolozsvárt olyan si­kert, mint ez alkalommal Blaháné asszony. Azóta néhány év telt el. És Blaháné aszsszony folytonosan haladt előre, roppant sikerrel. Ma, midőn ismét láttuk és hallottuk a „Rok­kant huszár“-ban, jól érezhető volt a különbség. Játékában eltanulta magyar népélet szokása­iból azt a kedves modort, mely olyan eredetivé teszi népalakjainkat. Jóízű fecsegése, közbe­szó­lásai megfűszerezik az író ötleteit. Egy hajszállal sem lépi túl szerepeiben azon határt, melyen be­lk­i mozognia szabad, — de az elfoglalt téren az­tán úgy uralkodik mint egy kis királyné. Azokat a dalokat sokszor hallottuk mi itt is, meg amott is, nem lehetett ellenük méltányos kifogásokat támasztani, de hiába,­­ hiányzott azokról az a zománcz, a himpor, melyeknek csak ő birja színeit. Én, ki a népéletet úgy imádom, s alakjai felett olyan örömest el tudok gyönyörködni, kétsze­­res élvezettel hallgatom Blaháné asszonyt, ki épen azt a helyet foglalja el népszínműveinkben, mint­­­rielle Kornélia asszony a franczia salon dara­bokban. Tünemény mind a kettő, s az ember félve gondol reá: ki fogja egykor örökölhetni szere­peiket? Valakitől azt hallottam közelebbről, hogy Blaháné asszony készül megválni a színpadtól. El­rabolja onnét valaki. Én nem hiszem. Soha nagyobbat senki sem vétkezne a ma­gyar színművészet ellen, mint Blaháné, ha csak­ugyan megtenné. Elvenné a lelkét népszínműveinknek, s azok­kal, tik ma az irodalom ez ágát kultiválják, jó darab időre letétetné a tollat. Az író valahányszor ez ép, természetes, mes­terkéletlen alakot a színpadon látja, kedvet kap a színműiráshoz. A fél siker ennek a kicsi asszony­kának a kezében van. A­melyik népszínművet Blaháné sem tud megkedveltetni, azzal minden lelkiismereti furda­­lás nélkül be lehet fűteni.Meg kell jegyeznem, hogy a pesti színpadon a Blaháné asszony dicsőségei­nek van méltó osztályosa is. Ez a kitűnő Tamási. E két alak szinte egymást egészíti ki. A közönség riadó tapsvihara kettőjük között oszlik meg, —és mégis mindenik bírja azt egészen. Üdvözöljük színpadunkon Blahánéaszszonyt,a magyar népdalok királynéját ! Ajkairól hosszú éveken keresztül hangozék még az a felséges dal „Maros vize . . . Ma alig tudott megválni a közönség ettől a daltól. Nem csodálkozom. Nekem a fülemben cseng most is a Jónás. A szinü­gy állása Chinában. — Judith Mendás „l­e théâtre en Chine“ czimű művéből. — Mi a chinai szinirodalom tanulmányozásában legelsőbb is meglepi az embert, az a darabok szö­vevényessége, egyesülve a végső határig vitt gyer­­mekességgel. A drámák, vígjátékok, tündérképek egyaránt elragadnak a tervelés ereje által, csak­hogy a tervelés hatályossága minden czélt nélkü­lözni látszik. A chinai szerzők szövevénynyel rak­ják tele darabjaikat pusztán azon okból, mert így tetszik nekik. Az expositió, húszszor ismételve, zavart és érthetetlen marad; a bonyodalom már nem bonyo­lít, s nem tudni, hogy vájjon mi az, a­mit a meg­oldás megold ? Azt lehetne hinni, hogy a chinai színműírók feladatukká tűzték ki, vagy tetszenek maguknak abban, hogy szorgalmasan építsenek a levegőben. Látunk szerfelett kimért szerkezetet, de nem látjuk az anyagokat, vagy legalább nem olya­noknak, hogy ily bonyolult és mesterséges építés­re volna szükség. Ezen aránytalanságból a darab által ígért és adott kört az olvasóra nézve egy borzasztó körül­mény áll elő; t. i. mindig azt hiszi, hogy valami nagy dolog készül, s mi az eredmény ? Semmi, vagy csaknem semmi. Minden chinai színmű sza­kadatlan lánczolata az igézeteknek, melyek azon­ban nem valósulnak. Mily elragadó darab pl. „Ro Lan-Tan* !(„Az utszákon éneklő courtisane.*) Thhan-Tu-Ngo kilépvén a színpadra, őszintén bevallja, hogy ki ő és mit akar ? „A menny­ fiának városából való vagyok — mondja — hivatásom,mosolyaimat nyilvánosan árul­ni. Ez időszerint Youen-Wai Li Yen-Yo gazdag bankárral van viszonyom, ki igen óhajtana ágyasá­ul birni. De én mást szeretek, bizonyos Wei-Pan- Yent és csak hozzá megyek nőül. Meg is ígéri Wei-Pan-Yennek, hogy őt vá­lasztja férjül, de egy perc­c­el később, midőn Li-Yen-jo megjelenik, azt így támadja meg: — Miféle ember vagy te?! Hogyan, én el­fogadlak férjemül, s te még mindeddig nem jöttél utánam, hogy magaddal vigy ! — Várd meg, hogy egy szerencsés napot, egy szerencsés órát választhassak — felel Li-Yen- Jo. Akkor érted jövök elviszlek s második nőm­mé leszsz. — Hét óra, és e nap is szerencsés nap, vigy magaddal rögtön ... — Enged meg legalább, hogy haza men­vén, törvényes nőmet egybekelésünkről értesíthessem. Ií perezben, itt leszek Itt aztán egy szép jelenet következik Yen-Jo és törvényes neje, Livu-Chi közt. Ez kézen fogva fiát, keserűségekkel és fájdalmas szemrehányások­kal árasztja el a hűtlen férjet; könyörög neki, hogy ne fertőzze be a ház szentélyét egy tisztátalan külföldi politikai szén­­le. A s­i­c­i­li­­­a­i brigantaggió kiirtására vo­natkozó közbiztonsági törvényt jún. 3-án kezdte tárgyalni az olasz parlament. Nagymérvű bajokról van itt szó, melyek még a Bourbon uralom kor­szakából veszik eredetüket. Egy titkos zsivány-szö­­vetség kiirtásáról van szó, mely szétágazik Sicilia társadalmának minden rétegébe, a legmagasabb köröktől a proletariátusig. Gyilkosság és rablás képezi a bandának rendes foglalkozását és főleg a gazdagokat folytonos rettegésben tartja. A bírót, esküdtet, és általában minden államhivatalnokot, halál fenyeget, ha a „Maffia“ szövetséghez tarto­zó valamely tagot elítél. A siciliai állapotokat kel­lőleg jellemzi az, hogy ott minden 3194 lakosra esik évenkint egy gyilkosság (holott Lombardiá­ban csak 43,676-re esik egy), Palermóban már már annyira megy az arány, hogy minden 1000 lakosra esik egy gyilkosság. A kormány javaslatá­ban többi közt ezen passus fordul elő: „a politi­kai hatóság minden gyanús személyt letartóztat, házmotozások mindenkor és mindenütt vizethetnek véghez, ha a politikai hatóság elrejtett személye­ket, fegyvereket, vagy bizonyos üldözőbe vett sze­mélyek vagyonát gyanítja; oly beszédek és iratok melyek államhatalom ügynökeit, vagy képviselőit sértik, új büntetésekkel fenyittetnek; hivatalno­kokból egy kormányi bizottság alakittatik, melynek javaslatára a belügyminiszter minden egyént öt­ évig terjedhető kényszerlakásra ítélhet.“ A kor-

Next