Magyar Polgár, 1880. január-június (14. évfolyam, 1-148. szám)
1880-04-22 / 93. szám
. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: Lju TORDA-UXCZA, nyomdaépület. I Képte'en a* beküldött közlemények nem közöltetnek. flH* *DuhadftQ kéziratok nem adatnak vissza. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. 93-dik szám. Kolozsvár, csütörtök, 1880. április 22. KIADÓHIVATAL: LYC. NYOMDA ÉPÜLETE (Küktorda-utcza.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre ... 16 frt. 1 évnegyedre . 4 frt — ki félévre..................8 „ egy hóra . . 1 , 60 . Hirdetési dij: sora 6 kr. — Bélyegmeték: minden hirdetés után 80 kr. — Nyilt tér: sora 26 kr. NAPILAP. Oszlás vagy kinevezés ? Tisztelt szerkesztő úr ! Miután hét lapjában Zongor fölvetette a kérjét, engedje meg hogy pár észrevéig tehessek, a közigazgatási hivatalnokok választásáról, vagy kinevez írói. Tehát választás, vagy kinevezés ? E kérdés foglalkoztatja most a "vánosság terén működő politikusain,t) journalistáinkat, s általában mint olyan egyént, akit magyar államéletünk, alkotmányunk, ezer éves, Vadságra törekvő nemzeti szellemünkkel, s ezek száma, a kor minden irtsága mellett sem oly kevés, mint e pillanatra látszik. De mint minden kérdésben, amelyreható jelentőséggel bír, itt is, vén eszmezavar került felszínre, pályabölcselkedő tudatlansággal,rendűzött oktalansággal. Vagy nem teleszmezavarnak tulajdonítható-e az a jég, midőn látjuk, hogy szabada törekvő fiatalabb demokratikus áljaink, a hivatalnokok kinevezéhangoztatják, karöltve a legnabb birtoka aristokratia némely taggal? Első pillanatra feltűnik, hogy itt eszmezavarral van dolgunk. Minő gondolat vihette rá az újabb,világosodott, szabadságra törő nemzedéket, hogy a hivatalnokok kinevezését tartsa egyedül üdvös dolognak, szabadság- és democratiára nézve ? A műt és jelen tanulmányozása alig A hellen s a római szabad köztársaságban választott hivatalnokok működtek. Jelenben az egyedüli valóban szabad és democratikus állam, Észak-Amerika, választott hivatalnokokkal kormányoztatik. Muszka és Németországon pedig az ellenkező jelenségre találunk. A kinevezési rendszer előbb-utóbb teljesen merev centralisatióra vezet, amint ezt Francziaországban láttuk ; a centralisatió pedig lehet talán hasznos, amit én ugyan tagadok, de anynyi legalább bizonyos, hogy valódi alkotmányos szabadság, mellette fenn nem állhat. Ki tudja nem lebeg-e némely kinevezést pártoló democrata szeme előtt, hogy: democratia és szabadság nem vonos fogalom, s így inkább kell az első, mint a második. Lehet, hogy vannak ilyenek is. Én részemről azt hiszem, hogy a szabadság csak valódi nemes értelemben vett democratia mellett lehet általános; az Híg centralisatia mellett soha kifejlődni nem fog. Vagy nem teljes eszmezavar-e az aristokratia némely tagjainak törekvése ? Vagyonuk, mitjok, hagyományaik hosszú időre tudnák még biztosítani számukra a nagy befolyást, a törvényhatóságok területén, s ahelyett, hogy mint egy ember sorakoznának a választási rendszer conservativ, de szabadságvédő zászlója mellé, akadnak közöttük olyanok és nem kevesen, akik nyíltan pálczát törnek felette, kimondva róla: elavult, rész, nem kell eszmezavar újból, s újból eszmezavar. Hogy egy osztály, vagy annak egyes tagja is önként lemondjon hatalma köréről, az csak abban az esetben helyeselhető, ha az által nagy czéloknak: az előrehaladásnak, a culturának hoz áldozatot. Van e itt arról szó ? Nincsen ! Nagy tévedés azt hinni, hogy közigazgatásunk a jelenlegi választási rendszer mellett teljesen rész, de még nagyobb tévedés azt hinni, hogy a kinevezési rendszer behozatala által, mintegy varázsütésre megjavulna Nem olyan rész az a közigazgatás ma sem, mint amilyennek ellenségei hirdetik a politikai lapok hasábjain. Országunk túlnyomó része falusi földmivelő népből áll, az pedig még vajmi keveset tud franczia, és belga jogi és közigazgatási theóriákról. Nem azt nézi az, hogy az illető szolgabíró a nemzet akaratnyilvánításának minő közvetítése által jutott hivatalba, hanem azt, hogy igazít-e neki dolgot jól és olcsón, vagy nem. Hiszen a föld népe még ma is mielőtt a törvényszékhez fordulna peres ügyben, előbb mindenesetre a szolgabíróhoz fordul, s csak miután azt megtanulta, hogy az igazságszolgáltatás el van választva a közigazgatástól, csak azután megy a járásbíróhoz; ez még mindig elég annak elismerésére, hogy a választott hivatalnok sem éppen teljesen hasznavehetetlen. Persze, persze! De tagadhatatlanul elég rosz. Ez tény, amit elvitázni nem akarok, mert igaz. De ennek nem a választási rendszer az oka, valamint a kinevezés nem lesz correctivuma. Választásnál éppen úgy, mint a kinevezésnél, bizonyos befolyások szokotak érvényesülni. Aki, vagy akik jelenleg egy vár-1 megyében jelöltjüket meg tudják választatni, azok kevés kivétellel a minisztériumnál is ki fogják vinni tudni ugyanazon egyének kinevezését s annyival inkább, mert a minisztérium, bárkikből fogjon állani akkor , kénytelen lesz a kinevezendő közigazgatási tisztviselőkre nézve az illető főispánt, s a megye befolyásosabb tagjait kihallgatni, s megint ugyanazon emberek befolyása fog érvényesülni, sőt fokozottabb mértékben, mint addig. A nyilvánosság ki lévén zárva, akadni fog elég olyan egyén, aki szégyenlette volna olyanra szavazni nyilvánosan, akiért kérelmezni zárt ajtó mellett nem fogja átallani. Ez lesz az eredménye a kinevezési rendszernek. Jó, de azt mondják, ha netalán ugyanazon emberek foglalnák is el ugyanazon hivatalokat, már csak annál fogva is, hogy többé nem függenek a választók bizonyos évenként megújuló kegyétől, már csak annál fogva is, hogy életmódjuk állandó és biztos lesz, jobban, erőteljesebben és függetlenebből foghatnának és fognak igazgatni. Foghatnának , de nem fognak. Itt van a bölcselkedő tudatlanság. Nézzünk a szemébe. A magyar korona országaiban tizenöt millió ember, állampolgár lakik. És e tizenöt millió állampolgár szabad ember akar lenni, arra van teremtve, ez emberi elidegeníthetetlen jog. Akaratját nyilvánítani akarja közegei által, nem pedig azok által magára erőszakoltatni különböző idegen theóriákat. Elég volt az idegen eszmékkel tett kísérletekből; nem kérünk többet belőle. Csak olyan állami intézmény lehet jó és életképes, amely a nemzet történelmén, külbefolyástól lehetőleg menten fejlődött ki; ilyen nálunk a közigazgatási hivatalnokok választhatási joga. Ne engedjük elsepertetni újítási viszketeg által; még megtalálnék bánni, mint sok egyebet. Ne higyjük, hogy amiért az úgynevezett nyugat műveltebb, ott minden jó, s legkivált ne higyjük, hogy ha ott jó, itt is jó. Anglia azért nagyobb és szabadabb a többi európai államnál, mert lehetőleg keveset vett át másoktól. Saját életéből fejlett igazságszolgáltatása, közigazgatása s állami élete van , amelynek hátránya nyilvánul ugyan abban, hogy sok theoretikus támadta már meg; de viszont az a nem csekély előny járt vele mindig, hogy ha vihar jött, megvédte a nép, azt gondolván : én csináltam, nekem jó. A magyar nemzet is meg tudta, s meg akarta védni mindig alkotmányát, politikai intézményeit, mert szerette. Az idők változtak. Rohamos haladást, jobban mondva hánzást, erőszakoltunk az egész nemzetre. Máris ott vagyunk, hogy a sok idegen intézmény miatt, az intézmények iránti érdeklődés majdnem a fagypontra szállott ; ez pedig igen könnyen a magyar alkotmányos államiság halálával végződhetik és fog végződni, ha idejekorán föl nem hagynak e káros iránynval Ha a közigazgatási hivatalnokok nem fognak többé függeni a nemzettől, akkor a képviselőválasztás sem lesz többé a nemzet kezében. Ma is, amikor még korlátoztatik a hivatalnok a restauratióra való kilátás által, még ma is túlságos a hivatalnokok befolyása a választásokra; s azért még ma is, oly ház ül egybe, amely a nemzetet csak részben képviseli; hát majd akkor, amikor a közigazgatási hivatalnok, csak a központosított államhatalomtól fog függeni ? Azt mondják: ellenőrizheti az állam jobban, mint a vidéki nepotismus. Újból rendszer, a józan emberi ész helyett. Az államhatalom természeténél fogva mindig és mindenütt zsarnokságra törekszik, s csak ott marad meg áldásos korlátai között, ahol erős, szabadságszerető nép tartja vele szemben egyensúlyban a mérleget, azért nem kell a nemzet jogait semmi látszólagos jobb és szebb rend miatt szűkebb korlátok közé szorítani. Azt sem fogadhatom el argumentumnak, hogy a vármegyei hivatalnok existentiája nincsen biztosítva. A római és görög választott hivatalnok, fel az államfőig, a consulig, csak megtette anyira kötelességét, mint az európai kinevezett hofrath, s ugyancsak megteszi az éjszak-amerikai is. Különben is nem a nemzet van a hivatalnokokért, hanem hivatalnokostól mindnyájan csak azért vagyunk, hogy szolgáljuk a nemzetet, mert ma is igaz, és annak marad, hogy : s a u s rei publica e suprema lex e s to. *) B. Kemény Endre, minden erdélyi és partiumbeli képviselőnek megküldött. Az országos bank következőleg alakul: Elnök: báró Sennyey Pál; vezérigazgató : Matlekovics Sándor, ki állítólag csakugyan kilépett már az államszolgálatból Az igazgatótanács 12 tagból fog állni: 3 franczia, 3 bécsi bankár és 6 magyar tag, úgymint: Brüll Miksa, Jalics Kálmán, Lukács Béla, Ordódy Pál, Steiger Gyula, Wahrmann Mór. TARCZA. Emlékezés Lindewicsére. (Vége.) 1. Kedden reggel megkezdődött a Yr®. Schroth megvizsgált és kiadta általi szabályul a következő hat hétre a napiparancsot: Sem egyszer, sem aikor, hat ház leforgása alatt, semmi kötények között sem szabad vizet inni. volt a nao. 1. Ezen hat hét alatt nem k az ur egyebet, mint vízzel dagasz ít száraz zsemlét — a mennyit épen r*gi és csütörtök és vasárnap délben 1 tányér rizst. Ez volt a nro. 2. Ezen 1 hét leforgása alatt kivétel nélkül min- 0 estve a lefekvés idején be fogja az J. Johann pólálni, s e pólában mareggeli fölkelésig. Ez volt a np. 3. pe, hogy minden reggel meg fog láto- 7®Ji s a betegség folyama és változásai itt&t, majd megadja a specziális taná-Egyedül maradtam. Álmom, úgy láthatudott, mert én nem a pokoltor- Kj-ban vagyok, hanem bent a pokol kelközepében. Kenni vizet hat hétig ! Hisz én ír vagyok selyemhernyó, hogy az etetéseperfalevélről még a harmatot is leüljék, sem pedig veszett kutya nem ^J°k, hogy iszonyodjam a víztől. Aztán ne egyem hat hétig száraz p8, egyebet! Ki hallott már ilyet? Ha h® igaz az anyagcsere elmélete, ez bind* • m*U(^en csontom kenyérhéjjá . Egn izmom búzatésztává változik át. Fssze kell hogy törjenek, egy kis ha egy kis sóval gyúrjanak tésztává met olyan kiflit süthet belőlem, Ül a pinty. Végre minden éjjel bepólálva lenyivök én abban, mint a murok. Sétálni mentem, hogy körültekintsek a siralom e szomorú völgyében. Százhatvan, kétszáz ember van rendesen e kétségbeesett gyógyhelyen, de azért maga a táj nem kelt borzalmakat. Ellenkezőleg, a vidék benyomása kelleetes. Egy hosszú havasalji falu ez, meglehetős szűk völgyben, két oldalt fenyvesekkel kerítve. A falu hosszában kristálytiszta bő vizű patak kanyarog végig, pisztrángokkal, rákokkal és fürészmalmokkal. Örökzugása a falu minden pontjához elhallatszik. A fenyves majdnem a Kurszalonig nyúlik be, s igen természetes, hogy jól ápolt hegyi ösvények vezetnek be az erdő mélyébe. A hegyről szép és nyílt kilátás Graefenbergre, a freiwaldaui lakra és a porosz hegylánczolat felé. Mikor az ember 22 éves, akkor még nem tudja, hogy ez az élet annyit sem ér, hogy miatta egy foghuzatási kellemetlenségnek tegyük ki magunkat. A 22 éves ember még tud álmodozni. Neki még szárított virágai vannak belerakva a Petőfi költeményei közé; ő még rejteget egy képet, melytől elbúcsúzik késő este, s melyre rágondol ébredésekor. Az ő szivében élnek még a vágyak, s lelkének egyetlen reménye sem halt ki. ő még örül a napnak, mely fényességgel tölti meg gondolatait, s bátran nyújtja kezét a jövő után, melynek homályából boldogság, öröm és dicsőség mosolyog felé. Mit tud ő arról az iszonyú harczról, melyet dőreség, kapzsiság, irigység, tudatlanság, önzés, dölyf és romlottság folytatnak az öröm, a nyugalom, az egyszerűség, a jóllét, a megelégedés ellen! Ő még szereti az egész világot, mert nem voltak bántalmai; bízik az emberekben, mert nem voltak csalódásai; táplálja a nemes ambitiókat, mert még nincsen megtörve kedélye. Meg van még nála az életnek minden ingere, s ragaszkodik ahoz, mert szépnek találja. Azt hiszi, hogy neki virul minden rózsa, hogy ő érette dalol a madár s a bánat csak arra való, hogy legyen mit megénekeljen a költő. Előtte az élet meg terített asztal, virágos mező, csak le kell ülni, s jóllakunk, csak le kell hajolni, s miénk a virág. Nem tudja, hogy az anyagi jóllét ama terített asztalához a küzdelemnek, a verejtékhullató munkásságnak mily rögös ösvényén jut el az ember, és nem sejti, hogy a lelki nyugalom ama virágos mezeje, a hiú ábrándoknak és megtört reményeknek mily tövises sövényével van előtte elzárva. Éhezéssel, szomjazással és bepólázással kibékülve, tértem be a Korszalonba. Az idő délutánra járt. Németjeim merőben meg voltak változva, úgy hogy egyikre sem voltam képes ráismerni. A tarokk, a preferencze, a calabriás úgy járta, hogy dongott bele három-négy asztal. A társalgás élénk szint váltott. Beléptemkor szívélyesen üdvözölt az egész társaság, kérdezősködve nevem, foglalkozásom és szülőföldem felől. Az ismerkedés sehol sem megy olyan gyorsan, mint a gyógyhelyeken. Közös szenvedés hozza össze itt az embereket, közös sorsban részesülnek és közös reményt táplálnak felgyógyulásukhoz. Kérdezősködtem a tegnapi rész s a mai jó hangulat oka felől,gy tudtam meg, hogy a hétfő általános szomjazó nap, a keddi délután pedig isó nap. És ivott valamennyi, mint a kefekötő. Ki ki elbeszélte, hogy mióta van itt, mikor állott be a javulás időszaka; mily nagyot hibázik önmaga ellen, aki „Cur fehler“ t csinál; milyen szeretetreméltó ember Schroth; mily kétségbeesett betegségből gyógyult ki ez vagy az; mily pompás szarvas, őz, róka és nyúl vadászatokat rendez ivónapokon az orvos; milyen bizonyos lehetek abban, hogy rövid időn meggyógyulok stb. Aztán elbeszélték, hogy mik a Curfehlerek: a vizivás mindig, de ezt nem szokta senki tenni, mert ettől szörnyet hal az ember; a borivás szomjazó napokon; a pólába nem ülés legalább nyolcz órát naponként; a meghűlés; mindennemű étel, kivéve a zsemlét meg a rizst, ez utóbbit is csupán csütörtökön és vasárnapon. Ez a bepólálás furcsa egy komédia Az embert begöngyölítik négy hidegvízbe mártott lepedőbe, aztán egy nagy pokróczba, s alul is, felül is rákötöznek két nagy pehely dumát. Ha ilyen állapotban bedugnák az embert valamelyik pyramis fülkéjébe, az angol rögtön elszállíthatná Sesostris múmiája helyett a british-múzeumba. Én láttam már a Krasznai Miska kétségbeesését, midőn egy szerencsétlen toaszt miatt szegény Papp Miklós megharagudott rá, Szász Gerő leszidta s Teleki Sándor száműzte magától, sőt végig néztem a Gabányi kínszenvedéseit is Schylokban, de ahoz fogható nyomorúságos állapotot még sem láttam és nem éreztem, mint minő a lindewiesei „ Einpackung ” nyolcz órát tartó hanyarfekvése. Viszket az orrod — és nem tudod megvakarni, verejték csorog homlokodról — és nem tudod letörülni, megunod a fekvést — és nem tudsz megfordulni, megmerevednek tagjaid — és nem tudsz megmozdulni. Büntető codexünk és börtönrendszerünk mindaddig hiányos marad, míg a lindewiesei methodus nem fogadtatik el a megtorlás eszközének. Én voltam már a tömlöczben is — „de ezt hazámért szenvedtem, s ez rajtam drága folt,“ mondaná Vörösmarthy után az én tóth bóla öcsém,— s igy gyakorlatból tudom, hogy mi az a magánrendszer. Hanem az Einpackunghoz képest a magánrendszer csupa eldoradó. Kiállottam e hat hétig tartó mindennapos nyolcz órát, és sokszor fölvetettem magamnak a kérdést, hogy ki mivelt heroikusabb tényt, az e, ki a nemes lelkesülés önfeledt mámorában oda dobja életét egy eszmének, vagy én, aki azért a sárban mászkáló, pózban csúszó, pro- 1 fontért szaladgáló, vágyakat keltő, de vágyakat el nem érő, ezért a taz életért 45 nap alatt 360 órát se feküdtem a pólában! Meghalni: könnyű dolog; az enyészet : vegyfolyamat; az elemekre bomlás , feltámadás a fűben, a fában, a virágban, a féregben. Ez a természet rendes körforgása, a gondviselés anyagcseréje. De a rejtély nem a halálban van, hanem az életben. Ez kínoz az öntudattal, ez gyötör a szenvedésekkel és ez dob fel meg nem oldott problémákat. A halál: megkönnyebbülés, szabadulás; az élet, teher és rabság. Önmagunknak előítéleteink, társadalmi szokásainknak, számítgatásunknak rabjai, — másoknak, szüleinknek gyermekkorunkban, gyermekeinknek öregkorunkban — s mindazoknak, kiknek a mi falat kenyerünk által kevesebb jut — terhei vagyunk. * A lindewiesei kúrának egy másik nagy gyötrelme a szomjazás. A hétfőt és szeredét még csak tűrhettük, de péntek és szombaton egymásután két egész napot és három egész éjszakát, tehát mintegy 60 órát egyfolytában szomjazni, úgy, hogy a lehetőségig még ködöt se igyák az ember, ez oly foka a kínszenvedésnek, a minőről csupán Torqueranda halottjai beszélhetnének, s a minőnél csak a 3 napig tartó szomjazás lehet, kínosabb. Az emberek itt nem „jó napot“ kívánnak egymásnak, hanem „jó szomjazást“, s nem azt kérdik, hogy wie geht’s, hanem hogy wie dursten sie ? Olykor megálltam valamelyik fűrészmalomnál, közel a vízkerékhez, s órákig elnéztem a kínjában lármázó, kerekek által habbá zúzott patakot. Milyen szép, milyen tiszta, milyen csevegő, milyen átlátszó, milyen üde és egy jó hosszú kortyban menyi megváltás volna. A mely forrást valaha gyermekkoromtól óta láttam, valamennyi eszembe jutott, s rövidenikről elhatároztam, hogy fölkeresem és inni fogok belőle. Megirigyeltem sorsát a halnak, a fáknak, a békának, a kavicsnak, sőt ha vizbehalót látok, tán még azt is megirigylem. Szent-Márton nyarára, mely ez évben hoszas, derült és száraz volt, boszankodtam: miért nincsen köd és eső mindennap, hogy legalább a légből kapjunk egy kis nedvességet. Az éhség csak ivónapokon gyötört. A csütörtöki és vasárnapi rizs, melynek készítési módja abból áll, hogy a rizs megfőzetik, megsózatik, s a meleg víz leöntetik róla, de minden zsiradékot nélkülöző étel úgy esett, hogy Lucullus bizonyára megirigyelhette volna tőlünk. Wohlgeschmacknak neveztük el. Az ember teljesen ki van itt forgatva rendes életéből és sem szellemi, sem testi munkára nem képes. Nincsen a napnak semmi megállapodási pontjaimért nincsen felosztva étkezési rend szerint. A zsemlét zsebünkben hordtuk, s ha olykor ráfanyalodtunk, haraptunk egyet-egyet belőle, tekintet nélkül arra, hogy dél van-e vagy reggel. Időtöltésünk biliárdból, birlapolvasásból, kuglizásból ás társalgásból állott. Gyakran elsétáltunk vagy szánkáztunk egy közeli kis városba Freiwaldauba, néha kimásztunk Grefenbergbe, hogy az ottani vizivókkal vitatkozzunk a két ellentétes gyógymód hatása felöl, de mindez örökös panaszok között történt. Mert a viz utánni vágy ivónapokon is gyötört, s olyan jól sehol sem telhetett az idő, hogy azt lassúnak ne mondjuk s ne számítgassuk, hogy hány nap van még hátra a hat hétből. Pedig eltelt e hat hét is, mint eltelt azóta egy évtized „megrakódva búval és örömmel“ s én most is, a korában eltöltött szenvedések ez emlékénél, méltányló elismeréssel említem föl e gyógymód rendkívüli sikerét, s hálás tisztelettel veszem le kalapomat jóságos Schrottnak neve hallatára. B. M. Bokross Elek képviselő, mint az erdélyi és partiumbeli birtokviszonyok rendezéséről szóló törvényjavaslat bizottsági előadója, a kormány által előterjesztett törvényjavaslat alapelvei nyomán, egy új törvényjavaslatot dolgozott ki, melyet véleményadás végett *) Midőn e gondolatgazdag czikkre felhívnók olvasóink figyelmét, újabban is kijelentjük, hogy lapunk hasábjai politikai barátaink előtt nyitva állanak e nagy kérdés megvitatására. Szerk. Ausztriában az most a jelszó, hogy a költségvetés letárgyalásáig nem fog történni változás a kabinetben. A kormány, mondják a bécsi lapok, sietteti ezen idő elérkezését, és mind az urak házában, mind a képviselőházban meg akarja rövidíttetni a költségvetési vitát. Azon jobbpárti képviselők közül, akik szólásra voltak följegyezve, a legnagyobb rész kitörlítette magát. Az urak háza pedig talán nem is fog általános vitát tartani a költségvetés fölött, hanem a részletes vitára, nevezetesen „a rendelkezési alapra“, helyezi át a súlypontot. A költségvetés gyors letárgyalása után pedig, mint a „Neues Wiener Abendblatt“ írja, le fog mondani a kabinet. Az alkotmányhű-párti három miniszter csak ily föltétel alatt állott el azon szándéktól, hogy rögtön beadja lemondását. Az erdélyi úrbéri viszonyok és birtokrendezéshez. is. A földmivelés-, ipar és kereskedelmi minisztériumot jelenben az erdélyi viszonyokat teljesen ismerő erdélyi ember vezetvén, átlátta, hogy a nyomasztó közgazdasági és birtokviszonyokon máskép segíteni nem lehet, mintha a speciális erdélyi úrbéri viszonyok valahára megszüntetve lesznek; a földbirtok az úrbéri kötelék nyűgétől felszabadul és ezáltal a földbirtokos szabad használati joga élvezetéhez jut. Ezen eszme vezette, azt hiszem, a miniszter urat, mikor ez év február havában hírlapilag is közzétett javaslatait előterjesztette. A kiindulási pontot tehát múlhatatlanul a közgazdasági és sanyarú birtokviszonyok czélbavett javítása képezte ; az igazságügy minisztérium által előterjesztett erre vonatkozó törvényjavaslat már a kiindulási ponttól eltér, és egyszerűen arra szorítkozik, hogy foltozza ki az úrbériség rendezése és a birtok szabályozására vonatkozó érvényben levő törvényeket. Az erdélyi gazdasági egylet, magánosok előterjesztésében, a földművelési miniszter által egybehívott cuquetten szóbelileg elmondottakban, minden oldalról ki lett mutatva, hogy az erdélyi földbirtok vasbilincsekbe van szorítva, az úrbéri viszonyok rendezetlensége miatt; ezek rendezése tehát általános országos érdek — anynyira, hogy ha mindjárt áldozattal járna is, meg kell azt tenni. Az előterjesztett s előttünk fekvő törvényjavaslat, lehet, hogy némi könynyebbséget okoz e részben, de az óhajtott gyors megoldást előidézni nem fogja. Lássuk pontonként, minő átalakításokat céloz a kérdéses javaslat, és minő gyakorlati eredményeket ígér. Először is az egyes úrbéri perekről beszélve, tekintetbe kell vennünk, hogy mily fajú perek vannak még az erdélyi részekben függőben. Az 1848. , IV. és V. tvczikk az urbériség megszüntetését és kártalanítását kimondván, azon állományokra nézve, a melyeknek minősége kétséges, az 5. §. szerint egy külön bíróság felállítását ígérte, mely sommás után kitisztázván a vitás kérdéseket, határozand. 1856 előtt szó sem volt az ígért birói szék felállításáról; ekkor lettek a cs. kir. úrbéri tvszékek felállítva. Ezek és az ezek teendőit később átvevő ideiglenes és megyei törvényszékek tárgyalták le az úrbéri állományok természete feletti függőben volt kérdéseket. Nagyon természetes, hogy mindazon peres kérdések, amelyekre nézve a követelő, vagy a követelt fél rendelkezett okmányokkal, vagy más kellő bizonyítékokkal elintézve lettek. Mikor a királyi törvényszékek 1872- ben fel lettek állítva, akkor már csak azon perek maradtak függőben, amelyek eldöntésére kellő okmánybizonyítékkal egyik fél sem rendelkezett. Lássuk már most, minő eredményt ígér a miniszteri javaslatban ezekre vonatkozólag előterjesztett változtatás. Az egyes úrbéri perekre nézve, egyszerűen azt javasolja az igazságügyminiszter, hogy azok „az érdekelt felek meghallgatásával, bírói nyomozó eljárás, és az ügy tisztába hozatalára szolgáló adatok és bizonyítékok hivatalból való beszerzése alapján intéztessenek el.” Egyebekben tehát a fennálló törvények és rendeletek érvényben fenntartatnak. Minő gyakorlati eredményre fog vezetni ezen eljárás ? A bíró nincs kötve a felek által előadott bizonyítékokhoz, csakis a törvénykezési rendtartásban meghatározott bizonyítékok alapján ítélhető joga, sőt kötelessége azonban, ha ezek lehetőség