Magyar Polgár, 1880. január-június (14. évfolyam, 1-148. szám)

1880-04-22 / 93. szám

. évfolyam. SZERKESZTŐSÉG: Lju T­ORDA-UXCZA, nyomdaépület. I Képte'en a* beküldött közlemények nem közöltetnek. flH* *Du­had­ftQ kéziratok nem adatnak vissza. Csak bérmentes levelek fogadtatnak el. 93-dik szám. Kolozsvár, csütörtök, 1880. április 22. KIADÓHIVATAL: LYC. NYOMDA ÉPÜLETE (Küktorda-utcza.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: egész évre ... 16 frt. 1 évnegyedre . 4 frt — ki félévre..................8 „ egy hóra . . 1 , 60 . Hirdetési dij: sora 6 kr. — Bélyegm­eték: minden hirde­tés után 80 kr. — Nyilt tér: sora 26 kr. N­APILAP. Oszlás vagy kinevezés ? Tisztelt szerkesztő úr ! Miután hé­­t lapjában Zongor fölvetette a kér­­jét, engedje meg hogy pár észrevé­­ig tehessek, a közigazgatási hi­­vatalnokok választásáról, vagy kinevez írói. Tehát v­á­laszt­ás, v­agy ki­nevezés ? E kérdés foglalkoztatja most a "vánosság terén működő politikusain­­,t) journalistáinkat, s általában min­­t olyan egyént, a­kit magyar álla­­m­életünk, alkotmányunk, ezer éves, Vadságra törekvő nemzeti szellemünk­­kel, s ezek száma, a kor minden irtsága mellett sem oly kevés, mint e pillanatra látszik. De mint minden kérdésben, a­mely­­reható jelentőséggel bír, itt is, vé­­n eszmezavar került felszínre, pá­­lyabölcselkedő tudatlansággal,rend­­űzött oktalansággal. Vagy nem tel­­eszme­zavarnak tulajdonítható-e az a jég, midőn látjuk, hogy szabad­­a törekvő fiatalabb demokratikus áljaink, a hivatalnokok kinevezé­­hangoztatják, karöltve a legna­­­bb birtoka aristokratia némely tag­gal? Első pillanatra feltűnik, hogy itt eszme­zavarral van dolgunk. Minő gondolat vihette rá az újabb,­­világosodott, szabadságra törő nem­zedéket, hogy a hivatalnokok kineve­­zését tartsa egyedül üdvös dolognak, szabadság- és democratiára nézve ? A mű­t és jelen tanulmányozása alig A hellen s a római szabad köztársaság­ban választott hivatalnokok működtek. Jelenben az egyedüli valóban sza­bad és democratikus állam, Észak-Ame­rika, választott hivatalnokokkal kormá­­nyoztatik. Muszka és Németországon pedig az ellenkező jelenségre találunk. A kinevezési rendszer előbb-utóbb teljesen merev centralisatióra vezet, a­mint ezt Francziaországban láttuk ; a centralisatió pedig lehet talán hasz­nos, a­mit én ugyan tagadok, de any­­nyi legalább bizonyos, hogy valódi al­kotmányos szabadság, mellette fenn nem állhat. Ki tudja nem lebeg-e némely ki­nevezést pártoló democrata szeme előtt­­, hogy: democratia és szabadság nem vonos fogalom, s így inkább kell az első, mint a második. Lehet, hogy vannak ilyenek is. Én részemről azt hiszem, hogy a szabad­ság csak valódi nemes értelemben vett democratia mellett lehet általános; az Híg centralisatia mellett soha kifej­lődni nem fog. Vagy nem teljes eszme­zavar-e az aristokratia némely tagjainak törekvé­se ? Vagyonuk, mi­­tjok, hagyományaik hosszú időre tudnák még biztosítani számukra a nagy befolyást, a törvény­­hatóságok területén, s a­helyett, hogy mint egy ember sorakoznának a vá­lasztási rendszer conservativ, de s­z­a­­badságvédő zászlója mellé, akad­nak közöttük olyanok és nem kevesen, a­kik nyíltan pálczát törnek felette, kimondva róla: elavult, rész, nem kell eszmezavar újból, s újból eszme­zavar. Hogy egy osztály, vagy annak egyes tagja is önként lemondjon ha­talma köréről, az csak abban az eset­ben helyeselhető, ha az által nagy czé­­loknak: az előrehaladásnak, a cultu­­rának hoz áldozatot. Van e itt arról szó ? Nincsen ! Nagy tévedés azt hinni, hogy köz­­igazgatásunk a jelenlegi választási rend­szer mellett teljesen rész, de még na­gyobb tévedés azt hinni, hogy a ki­nevezési rendszer behozatala által, mint­egy varázsütésre megjavulna Nem olyan rész az a közigazga­tás ma sem, mint a­milyennek ellen­ségei hirdetik a politikai lapok hasáb­jain. Országunk túlnyomó része falusi földmivelő népből áll, az pedig még vajmi keveset tud franczia, és belga jogi és közigazgatási theóriákról. Nem azt nézi az, hogy az illető szolgabíró a nemzet akaratnyilvánításának minő közvetítése által jutott hivatalba, hanem azt, hogy igazít-e neki dolgot jól és olcsón, vagy nem. Hiszen a föld népe még ma is mi­előtt a törvényszékhez fordulna peres ügyben, előbb minden­esetre a szol­­gabíróhoz fordul, s csak miután azt megtanulta, hogy az igazságszolgálta­tás el van választva a közigazgatástól, csak azután megy a járásbíróhoz; ez még mindig elég annak elismerésére, hogy a választott hivatalnok sem ép­pen teljesen hasznavehetetlen. Persze, persze! De tagadhatatla­nul elég rosz. Ez tény, a­mit elvitázni nem aka­rok, mert igaz. De ennek nem a választási rend­szer az oka, valamint a kinevezés nem lesz correctivuma. Választásnál éppen úgy, mint a kinevezésnél, bizonyos befolyások szoko­­­tak érvényesülni. A­ki, vagy a­kik jelenleg egy vár-1 megyében jelöltjüket meg tudják válasz­tatni, azok kevés kivétellel a miniszté­riumnál is ki fogják vinni tudni ugyan­azon egyének kinevezését s annyival in­kább, mert a minisztérium, bár­kikből fogjon állani akkor , kénytelen lesz a kinevezendő közigazgatási tisztviselők­re nézve az illető főispánt, s a megye befolyásosabb tagjait kihallgatni, s me­gint ugyan­azon emberek befolyása fog érvényesülni, sőt fokozottabb mértékben, mint addig. A nyilvánosság ki lévén zárva, akadni fog elég olyan egyén, a­ki szégyenlette volna olyanra szavaz­ni nyilvánosan, a­kiért kérelmezni zárt ajtó mellett nem fogja átallani. Ez lesz az eredménye a kineve­zési rendszernek. Jó, de azt mondják, ha netalán ugyanazon emberek foglalnák is el ugyanazon hivatalokat, már csak an­nál fogva is, hogy többé nem függe­nek a választók bizonyos évenként meg­újuló kegyétől, már csak annál fogva is, hogy életmódjuk állandó és biztos lesz, jobban, erőteljesebben és függet­lenebből foghatnának és fognak igaz­gatni. Foghatnának , de nem fognak. Itt van a bölcselkedő tudatlanság. Nézzünk a szemébe. A magyar korona országaiban tizenöt millió em­ber, állam­polgár lakik. És e tizen­öt millió állam­polgár szabad ember akar lenni, arra van teremtve, ez em­­beri elidegeníthetetlen jog. Akaratját nyilvánítani akarja kö­zegei által, nem pedig azok által ma­gára erőszakoltatni különböző idegen theóriákat. Elég volt az idegen eszmékkel tett kísérletekből; nem kérünk többet belőle. Csak olyan állami intézmény le­het jó és életképes, a­mely a nemzet történelmén, külbefolyástól lehetőleg menten fejlődött ki; ilyen nálunk a közigazgatási hivatalnokok választha­­tási joga. Ne engedjük elsepertetni újí­tási viszketeg által; még megtalálnék bánni, mint sok egyebet. Ne higyjük, hogy a­miért az úgy­nevezett nyugat műveltebb, ott min­den jó, s legkivált ne higyjük, hogy ha ott jó, itt is jó. Anglia azért nagyobb és szaba­dabb a többi európai államnál, mert lehetőleg keveset vett át másoktól. Saját életéből fejlett igazságszolgálta­tása, közigazgatása s állami élete van , a­melynek hátránya nyilvánul ugyan abban, hogy sok theoretikus támadta már meg; de viszont az a nem cse­kély előny járt vele mindig, hogy ha vihar jött, megvédte a nép, azt gon­dolván : én csináltam, nekem jó. A magyar nemzet is meg tudta, s meg akarta védni mindig alkotmá­nyát, politikai intézményeit, mert szerette. Az idők változtak. Rohamos hala­dást, jobban mondva h­­án­zást, erő­szakoltunk az egész nemzetre. Már­is ott vagyunk, hogy a sok idegen in­tézmény miatt, az intézmények iránti érdeklődés majdnem a fagypontra szál­lott ; ez pedig igen könnyen a magyar alkotmányos államiság halálával vég­ződhetik és fog végződni, ha idejeko­rán föl nem hagynak e káros iránynval Ha a közigazgatási hivatalnokok nem fognak többé függeni a nemzet­től, akkor a képviselőválasztás sem lesz többé a nemzet kezében. Ma is, a­mikor még korlátoztatik a hivatalnok a restauratióra való kilátás által, még ma is túlságos a hivatalnokok befo­lyása a választásokra; s azért még ma is, oly ház ül egybe, a­mely a nem­zetet csak részben képviseli; hát majd akkor, a­mikor a közigaz­gatási hivatalnok, csak a központosí­tott államhatalomtól fog függeni ? Azt mondják: ellenőrizheti az ál­lam jobban, mint a vidéki nepotis­­m­u­s. Újból rendszer, a józan em­beri ész helyett. Az államhatalom természeténél fogva mindig és mindenütt zsarnok­ságra törekszik, s csak ott marad meg áldásos korlátai között, a­hol erős, szabadságszerető nép tartja vele szemben egyensúlyban a mérleget, azért nem kell a nemzet jogait sem­mi látszólagos jobb és szebb rend miatt szűkebb korlátok közé szorítani. Azt sem fogadhatom el argumen­tumnak, hogy a vármegyei hivatalnok existentiája nincsen biztosítva. A római és görög választott hi­vatalnok, fel az államfőig, a consulig, csak megtette anyira kötelességét, mint az európai kinevezett hofrath, s ugyancsak megteszi az éjszak-ame­­rikai is. Különben is nem a nemzet van a hivatalnokokért, hanem hivatalno­­kostól mindnyájan csak azért vagyunk, hogy szolgáljuk a nemzetet, mert ma is igaz, és annak marad, hogy : s a­­ u s rei public­a e suprema lex e s t­o. *) B. Kemény Endre, minden erdélyi és partiumbeli képviselő­nek megküldött. Az országos bank következőleg ala­kul: Elnök: báró Sennyey Pál; vezérigaz­gató : Matlekovics Sándor, ki állítólag csak­ugyan kilépett már az államszolgálatból Az igazgatótanács 12 tagból fog állni: 3 franczia, 3 bécsi bankár és 6 magyar tag, úgymint: Brüll Miksa, Jalics Kálmán, Lu­kács Béla, Ordódy Pál, Steiger Gyula, Wahrmann Mór. TARCZA. Emlékezés Lindewicsére. (Vége.) 1. Kedden reggel megkezdődött a Yr®. Schroth megvizsgált és kiadta álta­li szabályul a következő hat hétre a napiparancsot: Sem egyszer, sem aikor, hat ház leforgása alatt, semmi kö­tények között sem szabad vizet inni. volt a nao. 1. Ezen hat hét alatt nem k az ur egyebet, mint vízzel dagasz ít száraz zsemlét — a mennyit épen r*g­i és csütörtök és vasárnap délben 1 tányér rizst. Ez volt a nro. 2. Ezen 1 hét leforgása alatt kivétel nélkül min- 0 estve a lefekvés idején be fogja az J. Johann pólálni, s e pólában ma­­reggeli fölkelésig. Ez volt a n­p. 3. pe, hogy minden reggel meg fog láto- 7®Ji s a betegség folyama és változásai itt&t, majd megadja a specziális taná-Egyedül maradtam. Álmom, úgy lát­­hatudott, mert én nem a pokoltor- Kj-­ban vagyok, hanem bent a pokol kel­­közepében. Ke­­nni vizet hat hétig ! Hisz én ír vagyok selyemhernyó, hogy az etetés­­eperfalevélről még a harmatot is leüljék, sem pedig veszett kutya nem ^J°k, hogy iszonyodjam a víztől. Aztán ne egyem hat hétig száraz p8, egyebet! Ki hallott már ilyet? Ha h® igaz az anyagcsere elmélete, ez bind* • m*U(^en csontom kenyérhéjjá . E­gn izmom búzatésztává változik át. F­­ssze kell hogy törjenek, egy kis h­a egy kis sóval gyúrjanak tésztává met olyan kiflit süthet belőlem, Ül a pinty.­­ Végre minden éjjel bepólálva lenyi­­­vök én abban, mint a murok. Sétálni mentem, hogy körültekintsek a siralom e szomorú völgyében. Százhat­van, kétszáz ember van rendesen e két­ségbeesett gyógyhelyen, de azért maga a táj nem kelt borzalmakat. Ellenkezőleg, a vidék benyomása kelle­­etes. Egy hosszú havasalji falu ez, meg­lehetős szűk völgyben, két oldalt fenyve­sekkel kerítve. A falu hosszában kristály­­tiszta bő vizű patak kanyarog végig, pisz­trángokkal, rákokkal és fürészmalmokkal. Örökzugása a falu minden pontjához el­­hallatszik. A fenyves majdnem a Kurszalonig nyúlik be, s igen természetes, hogy jól ápolt hegyi­ ösvények vezetnek be az er­dő mélyébe. A hegyről szép és nyílt ki­látás Graefenbergre, a freiwaldaui lakra és a porosz hegylánczolat felé. Mikor az ember 22 éves, akkor még nem tudja, hogy ez az élet annyit sem ér, hogy miatta egy foghuzatási kellemetlen­ségnek tegyük ki magunkat. A 22 éves ember még tud álmodozni. Neki még szá­rított virágai vannak belerakva a Petőfi költeményei közé; ő még rejteget egy ké­pet, melytől elbúcsúzik késő este, s mely­re rágondol ébredésekor. Az ő szivében élnek még a vágyak, s lelkének egyetlen reménye sem halt ki. ő még örül a nap­nak, mely fényességgel tölti meg gondo­latait, s bátran nyújtja kezét a jövő után, melynek homályából boldogság, öröm és dicsőség mosolyog felé. Mit tud ő arról az iszonyú harcz­ról, melyet dőreség, kapzsiság, irigység, tudatlanság, önzés, dölyf és romlottság folytatnak az öröm, a nyugalom, az egysze­rű­ség, a jóllét, a megelégedés ellen! Ő még szereti az egész világot, mert nem voltak bántalmai; bízik az emberekben, mert nem voltak csalódásai; táplálja a nemes ambitiókat, mert még nincsen meg­törve kedélye. Meg van még nála az életnek min­den ingere, s ragaszkodik ahoz, mert szép­nek találja. Azt hiszi, hogy neki virul min­den rózsa, hogy ő érette dalol a madár s a bánat csak arra való, hogy legyen mit megénekeljen a költő. Előtte az élet meg terített asz­tal, virágos mező, csak le kell ülni, s jóllakunk, csak le kell hajolni, s mi­énk a virág. Nem tudja, hogy az anyagi jóllét ama terített asztalához a küzde­lemnek, a verejtékhullató munkásságnak mily rögös ösvényén jut el az ember, és nem sejti, hogy a lelki nyugalom ama virágos mezeje, a hiú ábrándoknak és meg­tört reményeknek mily tövises sövényével van előtte elzárva. Éhezéssel, szomjazással és bepólázás­sal kibékülve, tértem be a Korszalonba. Az idő délutánra járt. Németjeim merőben meg voltak változva, úgy hogy egyikre sem voltam képes ráismerni. A tarokk, a preferencze, a calabriás úgy járta, hogy dongott bele három-négy asztal. A társalgás élénk szint váltott. Be­­léptemkor szívélyesen üdvözölt az egész társaság, kérdezősködve nevem, foglalko­­zásom és szülőföldem felől. Az ismerkedés sehol sem megy olyan gyorsan, mint a gyógyhelyeken. Közös szen­vedés hozza össze itt az embereket, kö­zös sorsban részesülnek és közös reményt táplálnak felgyógyulásukhoz. Kérdezősködtem a tegnapi rész s a mai jó hangulat oka felől,­­­­gy tudtam meg, hogy a hétfő általános szomjazó nap, a keddi délután pedig i­s­ó n­a­p. És ivott valamennyi, mint a kefekötő. Ki ki elbeszélte, hogy mióta van itt, mikor állott be a javulás időszaka; mily nagyot hibázik önmaga ellen, a­ki „Cur fehler“ t csinál; milyen szeretetreméltó ember Schroth; mily kétségbeesett bete­g­­ségből gyógyult ki ez vagy az; mily pom­­­pás szarvas, őz, róka és nyúl vadászato­kat rendez ivónapokon az orvos; milyen bizonyos lehetek abban, hogy rövid időn meggyógyulok stb. Aztán elbeszélték, hogy mik a Cur­­fehlerek: a vizivás mindig, de ezt nem szokta senki tenni, mert ettől szörnyet hal az ember; a borivás szomjazó napo­kon; a pólába nem ülés legalább­­ nyolcz órát naponként; a meghűlés; mindennemű étel, kivéve a zsemlét meg a rizst,­­ ez utóbbit is csupán csütörtö­kön és vasárnapon. Ez a bepólálás furcsa egy komédia Az embert begöngyölítik négy hidegvízbe mártott lepedőbe, aztán egy nagy pok­­róczba, s alul is, felül is rákötöznek két nagy pehely dum­át. Ha ilyen állapotban bedugnák az embert valamelyik pyramis fülkéjébe, az angol rögtön elszállíthatná Sesostris múmiája helyett a british­-mú­zeumba. Én láttam már a Krasznai Miska két­ségbeesését, midőn egy szerencsétlen toaszt miatt szegény Papp Miklós megharagudott rá, Szász Gerő leszidta s Teleki Sándor száműzte magától, sőt végig néztem a Ga­­bányi kínszenvedéseit is Schylokban, de ahoz fogható nyomorúságos állapotot még sem láttam és nem éreztem, mint minő a lindewiesei „ Einpackung ” nyolcz órát tar­tó hanyarfekvése. Viszket az orrod — és nem tudod megvakarni, verejték csorog homlokodról — és nem tudod letörülni, megunod a fekvést — és nem tudsz meg­fordulni, megmerevednek tagjaid — és nem tudsz megmozdulni. Büntető codexünk és börtönrendsze­rünk mindaddig hiányos marad, míg a lindewiesei methodus nem fogadtat­ik el a megtorlás eszközének. Én voltam már a tömlöczben is — „de ezt hazámért szenvedtem, s ez rajtam drága folt,“ mondaná Vörösmarthy után az én tóth bóla öcsém,— s igy gyakorlat­ból tudom, hogy mi az a magánrend­szer. Hanem az Einpackung­hoz képest a magán­rendszer csupa eldoradó. Kiállottam e hat hétig tartó minden­napos nyolcz órát, és sokszor fölvetettem magamnak a kérdést, hogy ki mivelt he­­roikusabb tényt, az e, ki a nemes lelke­­sü­lés önfeledt mámorában oda dobja éle­tét egy eszmének, vagy én, a­ki azért a­­ sárban mászkáló, pózban csúszó, pro- 1 fontért szaladgáló, vágyakat keltő, de vá­gyakat el nem érő, e­z­é­rt a t­a­z életért 45 nap alatt 360 órát se feküdtem a pó­lában! Meghalni: könnyű dolog; az enyé­szet : vegyfolyamat; az elemekre bom­lás , feltámadás a fűben, a fában, a virág­ban, a féregben. Ez a természet rendes körforgása, a gondviselés anyagcseréje. De a rejtély nem a halálban van, hanem az életben. Ez kínoz az öntudat­tal, ez gyötör a szenvedésekkel és ez dob fel meg nem oldott problémákat. A halál: megkönnyebbülés, szabadulás; az élet, te­her és rabság. Önmagunknak előítéleteink, társadalmi szokásainknak, számítgatásunk­­nak rabjai, — másoknak, szüleinknek gyermekkorunkban, gyermekeinknek öreg­korunkban — s mindazoknak, kiknek a mi falat kenyerünk által kevesebb jut — terhei vagyunk. * A lindewiesei kúrának egy másik nagy gyötrelme a szomjazás. A hétfőt és szere­dét még csak tűrhettük, de péntek és szombaton egymásután két egész napot és három egész éjszakát, tehát mintegy 60 órát egyfolytában szomjazni, úgy, hogy a lehetőségig még ködöt se igyák az em­ber, ez oly foka a kínszenvedésnek, a mi­nőről csupán Torqueranda halottjai be­szélhetnének, s a minőnél csak a 3 napig tartó szomjazás lehet, kínosabb. Az emberek itt nem „jó napot“ kí­vánnak egymásnak, hanem „jó szomjazást“, s nem azt kérdik, hogy wie geht’s, ha­nem hogy wie dursten sie ? Olykor megálltam valamelyik fűrész­­malomnál, közel a vízkerékhez, s órákig elnéztem a kínjában lármázó, kerekek ál­tal habbá zúzott patakot. Milyen szép, mi­lyen tiszta, milyen csevegő, milyen átlát­szó, milyen üde és egy jó hosszú korty­ban menyi megváltás volna. A mely for­rást valaha gyermekkoromtól óta láttam, valamennyi eszembe jutott, s rövidenikről elhatároztam, hogy fölkeresem és inni fo­gok belőle. Megirigyeltem sorsát a hal­nak, a fáknak, a békának, a kavicsnak, sőt ha vizbehalót látok, tán még azt is megirigylem. Szent-Márton nyarára, mely ez évben hoszas, derült és száraz volt, bo­­szankodtam: miért nincsen köd és eső mindennap, hogy legalább a légből kap­junk egy kis nedvességet. Az éhség csak ivónapokon gyö­tört. A csütörtöki és vasárnapi rizs, mely­nek készítési módja abból áll, hogy a rizs megfőzetik, megsózatik, s a meleg víz le­öntetik róla, d­e minden zsiradékot nél­külöző étel úgy esett, hogy Lucullus bizonyára megirigyelhette volna tőlünk. Wohlgeschmacknak neveztük el. Az ember teljesen ki van itt forgat­va rendes életéből és sem szellemi, sem testi munkára nem képes. Nincsen a nap­nak semmi megállapodási pontjaimért nincsen felosztva étkezési rend szerint. A zsemlét zsebünkben hordtuk, s ha olykor ráfanyalodtunk, haraptunk egyet-egyet be­lőle, tekintet nélkül arra, hogy dél van-e vagy reggel. Időtöltésünk biliárdból, birlapolvasás­­ból, kuglizásból ás társalgásból állott. Gyak­ran elsétáltunk vagy szánkáztunk egy kö­zeli kis városba Freiwaldauba, néha ki­másztunk Grefenbergbe, hogy az ottani vizivókkal vitatkozzunk a két ellentétes gyógymód hatása felöl, de mindez örökös panaszok között történt. Mert a viz utánni vágy ivónapokon is gyötört, s olyan jól sehol sem telhetett az idő, hogy azt las­súnak ne mondjuk s ne sz­ámítgassuk, hogy hány nap van még hátra a hat hétből. Pedig eltelt e hat hét is, mint eltelt azóta egy évtized „megrakódva búval és örömmel“ s én most is, a korában eltöl­tött szenvedések ez emlékénél, méltányló elismeréssel említem föl e gyógymód rend­kívüli sikerét, s hálás tisztelettel veszem le kalapomat jóságos Schrottnak neve hal­latára. B. M. Bokross Elek képviselő, mint az e­r­­délyi és partiumbeli birtok­­viszonyok rendezéséről szóló törvényjavaslat bizottsági előadója, a kor­mány által előterjesztett törvényjavaslat alapelvei nyomán, egy új törvényjavaslatot dolgozott ki, melyet véleményadás végett *) Midőn e gondolatgazdag czikkre felhív­­nók olvasóink figyelmét, újabban is kijelentjük, hogy lapunk hasábjai politikai barátaink előtt nyitva állanak e nagy kérdés megvitatására. Szerk. Ausztriában az most a jelszó, hogy a költségvetés letárgyalásáig nem fog tör­ténni változás a kabinetben. A kormány, mondják a bécsi lapok, sietteti ezen idő elérkezését, és mind az urak házában, mind a képviselőházban meg akarja rövidíttetni a költségvetési vitát. Azon jobbpárti kép­viselők közül, akik szólásra voltak följe­gyezve, a legnagyobb rész kitör­lítette magát. Az urak háza pedig talán nem is fog általános vitát tartani a költségvetés fö­lött, hanem a részletes vitára, nevezetesen „a rendelkezési alapra“, helyezi át a súly­pontot. A költségvetés gyors letárgyalása után pedig, mint a „Neues Wiener Abend­blatt“ írja, le fog mondani a kabinet. Az alkotmányhű­-párti három miniszter csak ily föltétel alatt állott el azon szándéktól, hogy rögtön beadja lemondását. Az erdélyi úrbéri viszonyok és birtokrendezéshez. is. A földmivelés-, ipar és kereske­delmi minisztériumot jelenben az erdé­lyi viszonyokat teljesen ismerő erdélyi ember vezetvén, átlátta, hogy a nyo­masztó közgazdasági és birtokviszonyo­kon máskép segíteni nem lehet, mint­ha a spec­iális erdélyi úrbéri viszonyok valahára megszüntetve lesznek; a föld­birtok az úrbéri kötelék nyűgétől fel­szabadul és ez­által a földbirtokos sza­bad használati joga élvezetéhez jut. Ezen eszme vezette, azt hiszem, a miniszter urat, mikor ez év február havában hírlapilag is közzétett javas­latait előterjesztette. A kiindulási pontot tehát múlha­tatlanul a közgazdasági és sanyarú bir­tokviszonyok czélbav­ett javítása képez­te ; az igazságügy minisztérium által előterjesztett erre vonatkozó törvény­­javaslat már a kiindulási ponttól eltér, és egyszerűen arra szorítkozik, hogy foltozza ki az úrbériség rendezése és a birtok szabályozására vonatkozó ér­vényben levő törvényeket. Az erdélyi gazdasági egylet, ma­gánosok előterjesztésében, a földműve­­lési miniszter által egybehívott cuquet­­ten szóbelileg elmondottakban, minden oldalról ki lett mutatva, hogy az er­délyi földbirtok vasbilincsekbe van szo­rítva, az úrbéri viszonyok rendezetlen­sége miatt; ezek rendezése tehát általános országos érdek — anynyira, hogy ha mindjárt áldozattal járna is, meg kell azt tenni. Az előterjesztett s előttünk fekvő törvényjavaslat, lehet, hogy némi köny­­nyebbséget okoz e részben, de az óhajtott gyors megoldást előidézni nem fogja. Lássuk pontonként, minő átalakí­tásokat c­éloz a kérdéses javaslat, és minő gyakorlati eredményeket ígér. Először is az egyes úrbéri perek­ről beszélve, tekintetbe kell vennünk, hogy mily fajú perek vannak még az erdélyi részekben függőben. Az 1848. , IV. és V. tvczikk az urbériség megszüntetését és kártalaní­tását kimondván, azon állományokra nézve, a melyeknek minősége kétséges, az 5. §. szerint egy külön bíróság fel­állítását ígérte, mely sommás után ki­tisztázván a vitás kérdéseket, határo­­zand. 1856 előtt szó sem volt az ígért birói szék felállításáról; ekkor lettek a cs. kir. úrbéri tvszékek felállítva. Ezek és az ezek teendőit később át­vevő ideiglenes és megyei törvényszé­kek tárgyalták le az úrbéri állományok természete feletti függőben volt kérdé­seket. Nagyon természetes, hogy mind­azon peres kérdések, a­melyekre nézve a követelő, vagy a követelt fél ren­delkezett okmányokkal, vagy más kel­lő bizonyítékokkal­ elintézve lettek. Mikor a királyi törvényszékek 1872- ben fel lettek állítva, akkor már csak azon perek maradtak függőben, a­me­lyek eldöntésére kellő­ okmánybizonyí­­tékkal egyik fél sem rendelkezett. Lássuk már most, minő eredményt ígér a miniszteri javaslatban ezekre vonatkozólag előterjesztett változtatás. Az egyes úrbéri perekre nézve, egyszerűen azt javasolja az igazságügy­miniszter, hogy azok „az érdekelt fe­lek meghallgatásával, bírói nyomozó eljárás­, és az ügy tisztába hozatalára szolgáló adatok és bizonyítékok hiva­talból való beszerzése alapján intéztes­­senek el.” Egyebekben tehát a fenn­álló törvények és rendeletek érvényben fenntartatnak. Minő gyakorlati eredményre fog vezetni ezen eljárás ? A bíró nincs kötve a felek által előadott bizonyítékokhoz, csakis a tör­vénykezési rendtartásban meghatározott bizonyítékok alapján ítélhető joga, sőt kötelessége azonban, ha ezek lehetőség

Next