Magyar Polgár, 1882. január-június (16. évfolyam, 1-126. szám)

1882-05-04 / 102. szám

0' évfolyam SZERKESZTŐSÉG: b BELKÖZÉPUTCZA 2. SZ. (HELFY-HÁZ.) [(értelem 01 peafu­dil­t költemények nem kötöltetnek. „ o* I ** * *1 * a kéziratok nem adatnak «inn. Cikk bérmentes levelek fogadtatnak el. 102-dik szám. Kolozsvárt, 1882. csütörtök, május 4 KIADÓHIVATAL: BELKÖZÉPÜTCZ­A 2. SZ. (HELFY-HAZ.) ELŐFIZETÉSI DÍJ: egén évre ... 16 frt f­érnelyedre , 4 frt — fér félévre...................8 .­­ egy hóra . . 1 „ 60 „ Hirdetési díj: petit aora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirda­tés után 60 kr. — Nyílttéri tora 86 kr. Az erdélyrészi lanfelílgye­ 14 értekezletéről. (2) A vallás- és közoktatási mi­ster az erdélyrészi kiválóbb tanfel­ügyelőket tanácskozásra hívta fel. A tanácskozás tárgyairól kimerítő tudósítást is hoztunk. A tárgysorozatban meggyőződtünk arról, miszerint fontos, a tanügy fej­lődését érzékenyen érintő kérdések ho­zattak felszínre. A tanfelügyelők részletesen és ki­merítően nyújtottak felvilágosítást min­den bajról és így a miniszter kellően van informálva minden fölvetett kér­désre. Ezúttal nem szólunk az ügy ér­deméhez, csak a formához. A­midőn a miniszter arra a gon­dolatra jött, hogy tanfelügyelőit kihall­gassa, a leghasznosabb dolgot csele­kedte. A tanfelügyelők ismerik tulajdon­képen a bajt, azok adhattak azokra nézve felvilágosítást és azok javasol­hattak módot a bajok orvoslására. Kormányozni helyesen csak így lehet. Helyes intézkedéseket hozni, ren­deleteket kibocsátani csak úgy lehet, ha a végrehajtó közegek azokat vég­rehajtani képesek. Az élet és tapasztalat már túl­haladta azt az álláspontot, hogy író­asztal mellől, az élettel való nem baj­lódással, pusztán írásbeli rendeletek által kormányozni lehessen; ellenke­zőleg, ma már nem kell az írásbeli végrehajthatlan rendeletek számát sza­­porítni, hanem csak olyanok bocsátan­ak ki, a­melyekről a közegek meg­vannak győződve, hogy végrehajthatók, s a tanügy érdekében fontosak. Tanfelügyelőink ott fenn bizo­nyára feltárták a szomorú helyzetet; hisszük, hogy semmit el nem hallgat­tak, a­mi a tanügy fejlődését akadá­lyozza. Ezeket felterjesztések által fel­fejteni nem lehet; egyes adott eset alkalmat nyújthat sok minden elmon­dására, de hát ezekből még nem tűnik ki az, hogy a baj általános volna, hogy az a többi megyékben is előforduljon. Az ily közvetlenségnek kiszámít­hatatlan a haszna. Más oldalról, igen helyes a tan­­felügyelőket összehozni, egymással meg­ismertetni. Az eddigi tapasztalat bizonyítja, hogy egymást a tanfelügyelők nem is­merik , a megyékben elszigetelvék és nincs alkalmuk egymás közt megbe­szélni a dolgokat, eszméket cserélni a létező bajok felett; mindenik dolgozik saját felfogásából s végrehajtja a kül­dött rendeleteket. De hogyha alkalom nyuttatik az összejövetelre, sok kérdés nyer meg­oldást már pusztán társalgás által; megtudják, hogy más helyen hogyan és miképen folynak a dolgok; egy­mástól lelkesedést nyernek; friss éle­tet a már-már lankadó testbe, mert bármennyire korholva is legyen ezen intézmény, az mégis nagyon zaklatott, sok bajjal és vesződséggel járó, és oly természetű, hogy önmaga kell hogy alkosson, teremtsen, hogy meglátszód­­jék a közigazgatás keretében. És valóban, könnyű elítélni ezen intézményt. Tisztult fogalmakat, kiváló buz­­góságot, szerencsét és jó közigazgatást követel az, hogy eredményeket felmu­tathasson ; ott, a­hol ezeknek egyike vagy másika hiányzik, ott a tanügy terén csak sántikálva fognak haladni és az a különös, hogy aztán mégis mindezekért a tanfelügyelő a felelős, őket harczolják minden irányban. A törvény részletesen felsorolja a közigazgatás, a községek kötelességeit e tekintetben, de ha csak pláne azok ellen dolgoznak, ha a tanfelügyelő min­denek előtt ezek obscuritása ellen kell, hogy harczoljon, hogy azt eloszlassa, igen későn fog időt nyerni a cselek­vésre is. A­mi ma haladás van a tanügy terén a korona területén, jobbára a tan­felügyelőknek köszönhető ; ők járultak indítványokkal fel-fel és min­dnesetre zaklatásaik következtében történt meg sok minden, a­mi megtörtént. Ha nem volna azon intézmény, fel kellene állítani , s ha az egész világon eltörölnék, Magyarországon fel kel­lene állíttatnia, hogy az állameszme ér­dekei a sok nemzetiség között meg­­óvassék. Épen azért igen helyeseljük és valóban köszönettel tartozunk a köz­oktatási miniszter azon valóban üdvös intézkedéséért, hogy a tanfelügyelőket felhívni és velük tanácskozni méltóz­­tatott, azt így követeli a tanügy és a tanfelügyelők tekintélye is Megváltjuk azt is, hogy ezen ta­nácskozások után sem várunk gyors haladást, de várunk mindenesetre egy rendszeres munkát; az a kis pénz, mely a miniszter rendelkezésére áll, legalább üdvösen fog felhasználtatok TARCZA. Májusban. Bocsásd el lelkem, zord lakom magányai Hadd szálljon a hegyek határain túl — Szabad mezőn, pacsirta vig dalára' Az alvó vér is újra pezsdül, felgyűl! Oh, szép tavasz ! te játszi fürge gyermek ! Szép, mint hitemnek első hajnala ! Képed, mosolyod életet lehelnek, Életre hív ma szárnyasid dala ! ... Ah, tudtam én szeretni, bízni régen, S őrülni —mint a röpke gyermekálom. De szélvész dúlt a kéklő, sima égen, S letépte róla kedves ideálom. — Ébredj te szív! Tavasz van a világon ! Támadj fel lelkem ifjúsága, hit! A mult ködébül visszatérni látom Elszállt koromnak fényes álmait.... Fel­lankadt tetterő, fel zord lakodból ! Nem élet, ott enyészet és halál van.... Pihensz, ha majd a sír harangja kondúl, Egy hant számodra lesz a véghatárban; Egy hant, minő a sirok szellemének Csak téli, alvó hajlékul marad: Ez ifjú fény, e napmosoly, ez ének Felköltik a nyugvó halottakat 1 Fényes tavasz, a mosolygó nap sugára... — Oh, hogy csak egyszer tudnék még remélni Tágas mezők,— nagy álmok ifjúsága... — Csak egyszer még a régi hitben élni ! Csak nyerné vissza bárkám vitorláját, hígan haladnék tengerár veled ! — Ti zúgó lombok, zengő kis madárkák hal­játok vissza a szerelmemed­... Györffy József: Az édenbányai és verespataki arany­bányákban. (A „Magyar Polgár“ eredeti tárczája.) Ha átkutatunk egy aranybányát s szemlélői vagyunk azon fárasztó munká­nak, a melyet az aranyat tartalmazó kő­zetek lefejtése körül a bányásznak eljár­nia kell; ha elgondoljuk, hogy mennyi veszély környezi a napvilágtól elzárva, a sziklák mélyében vakondok munkát végző bányász életét, csak azért, hogy eszköz legyen a közjóllét emelésére szolgáló arany termelésében, csak ekkor becsüljük iga­zán meg az aranyat, melynek az alche­misták testi szépség- s örökifjuságot adó erőt tulajdonítottak. Nem csoda, ha az arannyal az em­beri boldogság, jóllét fogalmát kapcsolják egybe, mert a javak széles birodalmában nem találunk egy jószágra, mely a legré­gibb időktől fogva az emberiség körében nagyobb szerepet játszott volna, mint az arany s másodsorban az ezüst. ... Az aranybányászat hazánkban is nagyon régi idő óta űzetik, s hogy már a rómaik itt fémbányászatot nagyban foly­tattak, bizonyítják a hátrahagyott nyomok, a melyek az offenbányai és verespataki aranybányákban is szemlélhetők. Különö­sen a Verespatak felett emelkedő „Ce­tatea mare“ nevű meredek sziklabér­­czen a római bányászatnak kétségtelen nyomai láthatók. A puskapor akkor még nem lévén ismeretes: víz- és tű­zerővel bányásztak, a szikla tűzzel megmelegítte­­tett és ezután hirtelen vízzel leöntve, a sziklának darabonkénti elmúlása, illetőleg lefejtése ily módon eszközöltetett. * * Ennyit általánosságban , most térjünk a részletekre. F. évi április hó 19-én keltem útra, hogy a verespataki és offenbá­nyai aranybányákat átvizsgálva, anyagot gyűjtsék egy a „Magyar Polgár“ számára írandó tárczaczikkhez. Alig veszünk a „Várfalvi hid”-nál búcsút Aranyosszék síkságától — már Schweitzi hegyekhez hasonló festői erdő borított hegyek birodalmában látjuk ma­gunkat, a­hol mindenütt a sziklák aljában az Aranyos vize mellett elvonuló úton minden fordulat újabb meg újabb termé­szeti képeket tár fel előttünk. A legelfá­­sultabb lélek is a havasi úton vissza kell hogy nyerje frisseségét; mintegy a ter­mészet üdítő lehelletét érezzük itt ma­gunk körül, a melytől az élet gondjait el­felejtjük s lelkünket a gyönyör érzete szállja meg. A festői hegyek a magok nagysze­rűségéből egész Vidalyig egy cseppet sem engednek. Vidalytól kezdve azonban mint­ha az u. n. „vidal­yi hegy“ lenne utolsó elragadó képe a „torda topánfalvi útvonalnak“ ; e vidék csakhamar kopárrá sivárrá változik. A hegyek puszták, kopa­szok lesznek, nincsen rajtok egy fa s bo­kor is csak elvétve imitt amott. Vidaly­tól Lunkáig kevés változattal a vidék ezen egyhangú jellegét megtartja; L­un­kát­ó­l aztán egész Topánfalváig a táj újra festői jelmezbe öltözik. A „Lunkai szoros“ különösen egyike azon pontoknak, a­melynek nagy­szerűsége bizonyára Schweicznak nem egy legszebb pontjával is bátran kiállaná a versenyt. Az egymás hátán ég felé törő sziklaoldalak és itt-ott kimagasló csúcsok avátkos, szaggatott gem­ezek hirtelen le­­ireszkedő , a kopasz, kéklő sziklák aljá­ban a zöldülő erdő s alant a szűk völgy­ien az Aranyos tava csörtető vize egyi­­k ére teszik e szorost a legregényesebb lelyeknek. T­ank­innál leinn Inf to­m Aranyos partján aranymosással foglalkozni. Megnéztem, kiváncsi voltam megtudni: ju­talmazva van-e az oláhnak fáradsága ... Garadra töltötte fel a köves porondot, (a mely primitiv szerkezetű garad alján több lyuk volt fúrva, hogy a porond a garad elébe lejtősen felállított deszkára, mely posztóval volt az aranyszemek felfogására beterítve, a viz segítségével lefolyhasson) csak töltötte a porondot s reá a vizet... ezt a fárasztó műtétet többször ismételte , mikor gondolta, hogy már elég: a finom homokkal fedett posztót a deszkáról le­vette, egy vályú alakú medenczébe meg­mosta, a vályúban az üledéket többszöri öblegetés által desztillálta, s mikor ké­szen volt munkájával, nevetve fordult fe­lém, reá mutatva egy meglehetősen nagy arany szemcsére, a­mely körül a kisebbek számosan sorakoztak. A kincsvágyó oláh szeméből az öröm sugarát láttam föl villanni s kérdésemre, hogy ily után 68 módon mennyi aranyat tud egy hét alatt termelni, a büszkeség meglehetős jelével válaszolta : annyi arany­port csak gyűjtök, hogy azt nekem 3 — 4 frtért mindig beváltják, és ez elég. Ily aranymosókat Offenbánya felé me­­nő utamban nem egyet láttam. Primitív ez aranymosóknak az eljárási módjuk, de az aranyszemcséknek a porondbeli kivá­lasztása munkáját ők is ismerik; s ezen kincskeresőknek munkájok után, ha nem is „csorog*, de „cseppen* mindég annyi, a mennyi elégséges arra, hogy a munka folytatásához való kedvet — egy nagyobb szerencse reményében — lankadni ne en­gedje. ők is ismerik nagyon a „Glück auf“ jelszó értelmét­­ . . . Offenbányára estefelé érkeztem meg, épen mikor a leáldozó nap búcsú csókját lövelte a hegyek olmaira. Offenbánya egyike a legszebb havasi községeknek: lapályos térségen fek­szik, körülvéve erdővel boritott hegyek­től. A községnek a nagyszámú kincstári épületek és egyes csinosabb magán lakok bizonyos városias kinézést kölcsönöznek. Népe túlnyomókig oláh , laknak magyarok is közöttük, kik nemzetiségöket megtud­ják védeni az idegen elem sorvasztó be­folyásától. Uffeobányán rom. cath. hitköz­ség (a­mint ezt egy latin eredeti iratból olvastam) már 1487 ben létezett, a­mely hitközség 1606. év körül a tatárok berob­banása alkalmával, kik főleg a catholiku­­sokat az Offenbányához közel fekvő Csó­ra faluban „az ördögök patak­á­ban“ gyilkolták le — megszűnt létezni. Maria Theresia 1762—1763-dik évben fá­ból egy kápolnát állíttatott, a szükséges szerelvényekkel ellátta és egy bulgărită szerzetes káplánnak 104 frt évi fizetést rendelt. A jelenlegi offenbányai róm. kath. egyházat a kir kincstár 1775 ben épít­tette. A lakosok nagyobb részének fő fog­lalkozása a fakereskedés, miután az aranybányászat jelenben már nem művel­­tetik oly mérvben, mint a régen múltban. Az aranybányászat ma már Offenbányán nem igen fizeti ki magát; ez volt az oka annak, hogy a kincstár aranybányászatát TÖRVÉNYJAVASLAT az 1882. évi rendkívüli hadi költségek fedezéséről. 1. §. A közös ügyek tárgyalására ki­­küldött országos bizottságok által, a mo­narchia déli részeiben és a megszállott területen kitört mozgalom leküzdésére 21.700.000 frt mint rendkívüli hadi szük­séglet szavaztatván meg, ebből a magyar korona Oszvévaib­a 5 013 frtrt frt Ezen rendkívüli közösügyi kiadás 2.669.000 frt erejéig a közös aktívákra befolyt összegekből és a közös közp. ál­lampénztár birtokában lévő értékek rész­beni felhasználása által fedezendő. A fedezetlen 4.144.800 frtra nézve felhatalmaztatik a pénzügyminiszter, hogy ezt a közös pénzügyminiszternek kifizet­hesse. 2. §. Az első szakaszban említett 4.144.800 forintnyi rendkívüli közösügyi kiadás fedezése az 1882. évi IV. törvény­­czikk 4-ik szakasz értelmében hitelművelet utján eszközlendő. 3. §. Az első §-ban megjelölt 6.813.000 frtnyi kiadás az 1882. évi IV. t. sz. 2 §-ának „rendkívüli közösügyi kiadása I. fej. 3. czime alatt, a 2.669.000 frtnyi be-beszüntette s jelenben csak privát társu­lat űzi meg az aranybányászatot, az offenbányai aranybányáknak haj­dani gazdagságáról még máig is él a nép ajakán a következő hagyomány. M­á­t­y­á­s király sokat hallván az of­fenbányai bányák gazdag aranytartalmáról egyszer csak mit gondolt mit nem: álru­hában megjelenik Offenbányán, a hír ala­posságáról magának meggyőződést szer­­zendő. Estve érkezett meg. Miután pedig senki ismerőse a községben nem volt, a rozzant állapotban levő egyedüli fogadóba szállott be, a­hol azonnal — erősen meg­lévőn éhezve — vacsorát rendelt. A foga­­dás, késő lévén az idő­s Mátyás király sem nézvén úgy ki, hogy fáradságának bő meg­­jutalmazását remélje, nem nagy hajlandó­ságot mutatott a vacsora készítéséhez okul adván, hogy neki nincs semmije. De a király éhes volt nagyon, tehát ennie kel­ A sok kérésnek aztán az lett az ered­ménye hogy Mátyás király megette a 6 tojásból készített „rántottát“, s azután nyu­galomra tért. Másnap pedig templomba menve, látta, hogy a bánya kamarás — esős és sáros lévén az idő, — arany tányé­rokon ment a templomig. Mielőtt pedig elment volna a király Offenbányáról, a fogadóban, ebéd után, tá­nyéra alatt egy iratot hagyott hátra, rajta latinul a következő két sor írással: „Itt járt Mátyás király, megevett 6 tojást Arany tányéron látta járni a Kamarást.* A hir természetesen azonnal elter­jedt. A kamarás pedig annyira megijedt, hogy megbetegedve, nemsokára meghalt. Egy templomnak nyomai­­a hol ép­ * A közös aktívák egy részének eláru­sítására vonatkozóig a „B. C.“ szerint edeifelé még semminemű intézkedés nem történt. A két államf és pénzügyminiszterei csak még ezután fognak a közös aktívá­kat képező értékpapírok azon részéről ér­tekezni, a­melyek elárusítandók lesznek. Ezen papírok egy része egyátalában­ nem fog elárusíttatni, a másik részre nézve pe­dig még nincs elhatározva, mennyiben tar­tozik az a közös aktívákhoz. A képviselőház Ülése május 2-án. Elnök: Péchy Tamás. Elnök az ülést 10 órakor megnyit­ván, a jegyzőkönyv hitelesítése után be­mutatja a beérkezett kérvényeket, melyek a kérvényi bizottsághoz tétetnek át. Pauler Tivadar igazságügyi minisz­ter törvényjavaslatot nyújt be a luxen­­burgi nagyherczegséggel a közönséges bűntettesek kölcsönös kiadása iránt kötött szerződésről. Ki fog nyomatni s az igazságügyi bizottsághoz utasittatik tár­gyalás végett. Végleg elfogadtatott harmadszori fel­olvasás után a madridi egyezmény beczikkelyezéséről szóló törvényjavaslat. Következett a napirend további tár­gya : a magyar korona országai közös tör­vényhozás alá tartozó viszonyoknak a H­or­vát- és Szláv­o­n o­rszág­o­kkal 1881. évben egyesített horvát-szlavon ha­tárőrvidéken való rendezéséről szó­ló törvényjavaslat tárgyalása. Láng Lajos előadó a törvényjavas­lat elfogadását ajánlja, mely által az or­szág egyik régi óhaja egészen teljesül. A jelen törvényjavaslat, melylyel az egykori határőrvidék még eddig be nem kebelezett részének Horvát-Szalavónorszá­gokhoz és ezzel a magyar koronához való visszacsatolása törvénybe iktattatik, ugyan­azon szempont alá esik, mint a korábbi erre vonatkozó t. czikkek, melyek az egy­kori határőrvidék akkor visszacsatolt ré­szeire vonatkoznak. Legközelebb áll ezen javaslat az 1873. XXVIII. törvényczikkhez, mint a­mely szintén oly területekről szólt, melyek közvetlenül Horvát-Szlavónorszá­­gokhoz csatoltattak, s azért ezen javaslat egészben véve az említett törvény rendel­kezéseivel egészen megegyező intézkedése­ket tartalmaz, és csupán,annyiban tér el at­tól, a­mennyiben akkor a határőrvidék csak egy részének, ma ellenben az egész határőrvidéknek bekebelezéséről van szó. Tisza Kálmán miniszterelnök meg­jegyzi, hogy az abszolút hatalom terjesz­kedését napjainkban senki sem állíthatja komolyan. A határőrvidék kérdésére néz­ve most is abból indul ki, a­miből kiin­dult 1871. és 1873-ban, azaz abból, hogy a századokon keresztül fejlődött abnormis viszonyokból a kibontakozás és a teljes alkotmányos térre való átmenetel oly in­tézkedéseket követel, a­melyek azontúl, ha az alkotmányos térre való átmenetel megtörtént, nem volnának többé követel­hetők, de a­melyek nélkül az átmenetei majdnem lehetetlenné van téve. Ezen né­zetben volt akkor, ezen nézetben van ma is, és azt hiszi, hogy midőn maga a tény a nemzet kívánalmainak megfelel, midőn épen e tény által a szent koronának egyes részei vonatkoznak az alkotmányos élet keretébe , akkor maga e tény bizonyíték arra nézve, hogy nem az abszolutisztikus hatalom, nem alkotmányellenes c­ólzatok­­ról, hanem épen az alkotmányos elvek ér­vényesítéséről van szó. Tisza Kálmán: Úgy látja, hogy Sze­derkényi téves irányban magyarázta az ő kijelentését akkor, midőn azt állítá, hogy a miniszterelnök beleegyezni látszik a hor­vát h­­­atározatába, és a törvény egyik vagy másik me£t kiarra másítani. Ar­ra, nézve pedig hogy Fiumét Horvátországhoz tartozónak mondotta volna, ki kell jelen­tenie, hogy Fiume kormányoztatik, mint a magyar koronához tartozó külön terület, és hogy Fiume közjogi helyzete megoldá­sához semmi kérdés nem fér, mert ez meg van oldva a 68-iki törvényekben. Polonyi Géza: A jelen törvényja­vaslatnak szerinte nincs más czélja, mint­hogy a horvát Starcsevicséknek újabb kon­­c­essziókat biztosítsanak. Bárki olvassa el ezen tb-javaslatot, nincs abban a helyzet­ben sem, hogy belőle megtudja az adandó kezdvezmények mennyiségét és minőségét, de azt látja, hogy a­mit a magyar alatt­valók nem élveznek, az ime a leendő hor­vát alattvalóknak készségesen megadatik. Nem tartja helyesnek a jelen javaslatot, hanem csatlakozik a Mocsáry Kat. javasla­tához. (Helyeslés a szélső balon. Madarász József nem helyesli a kormány álláspontját, mert ez szerinte a közjogi helyzetet nagy mértékben veszé­lyezteti. Ezt pedig a magyar parlament­nek tűrnie nem szabad. Foglalkozik a mi­niszterelnök beszédével is, s felolvassa Zsivkovics osztályfőnöknek a horváth tar­tománygyűlésen mondott beszédét, mely­ben ki van mondva, hogy a magyar kor­mány politikai indokoknál fogva elfogadta az általuk ajánlott módozatot. Részleteket olvas fel a kormányelnöknek régebbi be­szédéből, melyekkel mai nyilatkozatát el­lentétben látja lenni. Mocsáry javaslatát pártolja. Elnök: Szólásra senki sem lévén feljegyezve, a vitát bezárja. Szó illeti még az előadót és a határozati javaslat beadóját. Mindaz, a­mi ellen Mocsáry felszó­lalt, legyen az a közös hadügyminiszter aláírása, legyen az bármely fontos alkot­mányos formaság iránti kifogás uttig tör­­tént, mert nem történhetett máskép, mint 1873 ban, annál inkább, mert azon prae­­c­edens a törvényhozás által akkor elfo­gadva lett. De mikép lehet az 1867. XII. tvcz. megsértését látni abban és azt, hogy a közös hadügyminiszter kormányzási ha­talma szándékoztatik kiterjesztetni, midőn épen ez által, a mi történik, a közös had­ügyminiszter ilynemű befolyásának utolsó maradványa szűnik meg: azt a maga ré­széről belátni nem tudja. Pedig tény, hogy a közös hadügyminiszter befolyásának utol­só maradványa szűnik meg, mert az meg volt addig, míg a főhadparancsnok vezette azon rész adminisztrác­ióját, meg volt az­óta is ezen viszonyok közt, a­mióta maga a szorosan vett katonai határőrvidéki ad­­minisztrác­ió már beszüntetve volt. Kéri Mocsáry indítványa mellőzésé­vel a törvényjavaslat elfogadását. Szederkényi Nándor mielőtt a kér­dés érdeméhez szólana, azon kérdést in­tézi a miniszterelnökhöz : van-e tudomása a horvát országgyűlésnek Fiuméra vonat­kozólag hozott határozatáról és mily ál­lást foglal el azzal szemben ? Tisza Kálmán miniszterelnök: Sem a házszabályokban, sem a gyakorlatban nem lát ugyan kötelezést arra, hogy egy beszéd közben rögtönzött interpelláczióra rögtönözve válaszoljon, azo­nban kijelenti, hogy a­mit a horvát tartománygyűlés sa­ját bizottságának megválasztása alkalmá­val határozott, vele hivatalosan közölve nincs és biztosíthatja előtte szólót, hogy mindaz, a­mit a horvátok az 1868-iki tör­vények ellen határoznak, a magyar kor­mányra nézve nem létezik Szederkényi Nándor. A miniszter­elnök feleletében csak kitérő utat lát a kérdésre nézve, szerinte a horvátok meg­sértették a 68-iki törvényeket, a magyar kormánynak pedig ezt tűrni alkotmányel­lenes eljárás. Pártolja Mocsáry határozati javaslatát. Láng Lajos előadó a törvényjavas­latra nézve tagadja, hogy ebben hajlás van az absolutizmus felé. Arra nézve, hogy ezen törvényjavaslat nem egyezik meg azokkal, melyek a bánsági kerületben lé­tezett határvidék polgárosításáról szólanak, megjegyzi, hogy ez a dolog természetében van. Akkor lehetett elintézni akként min­dent, most nem, mert oly kerületekről van szó, melyek nem közvetlenül Magyaror­szághoz, hanem Horvátországhoz csatol­­tatnak. A kedvezményekre, melyekre az ellenzéki szónokok oly nagy súlyt fektet­tek, az a nézete, hogy azok lényegileg nem a magyar kincstárt terhelik. Végre válaszol a felhozott állításokra röviden, s újból ajánlja elfogadásra a javaslatot. (Tet­szés a jobb oldalon.) Mocsáry Lajos. A miniszterelnök­kel polemizálva kérdi, hogy ha Horvát­­testvéreinknek eszébe jutna fegyveres kéz­zel bemenni Fiuméba, s a kormányzót, vagy a hajókapitányokat ledobni a Zichy m­olóról az Adria habjai közé, vájjon ak­kor is meg kellene-e tartanunk a törvényt? Szerinte nem. Kéri javaslata elfogadását. Tisza Kálmán miniszterelnök saj­nálja, hogy ily feltevés intéztetik hozzá, mint azt Mocsáry tette, ily dolog felveté­se megsértése a horvátoknak ok nélkül, de ha Mocsáry kivárna, -›‹ -‹ Ha a horvátok berohannának Fiuméba, — mi nem fog megtörténni — és az ottani magyar hatóságokat a Zichy m­olóról a tengerbe dobnák, — mint Mocsáry he­lyesnek tartotta, szóló nem azzal felelne, hogy ha te bementél erővel Fiumébe, a 66. §. többi pontjait nem tartom meg, hanem azzal felelne, a mivel minden lázadásra felelni kell — a lázadók megfenyitésével, de a törvényt akkor is megtaná. Madarásznak reá vonatkozó idézeté­re, hogy t. i. most mást beszél, mint 1873- ban, felolvasta akkori beszédének némely ide vonatkozó passusát, mely teljesen a ma tartott beszéde értelmében egyező. Ép ezért Mocsáry javaslatát mellőzni, s a be­terjesztett javaslatot elfogadni kéri. (Élénk helyeslés jobbfelől.)_______________ Ezután a ház a javaslatot átalános­ Ságban a részletes tárgyalás alapjául elfo­gadja. A 3. §-nál Szilágyi Dezső felvilá­gosítást kér a pénzügyminisztertől, hogy e pontot hogyan értelmezi, ettől teszi füg­gővé beszéde folytatását. Szapáry Gyula pénzügyminiszter megjegyzi, hogy a házszabályokba ütkö­zik az, hogy beszéd közben a minisztert felelet adásra fel lehessen hívni, s a be­szédet azután újra folytatni lehessen. Elnök kijelenti, hogy a miniszterek nem tartoznak a házszabályok szerint vá­laszolni a beszédekre, csak ha jónak lát­ják. Azt tartja, hogy ha azonban feleletet adnak rögtön, azáltal csak a vita egysze­­rűsittetik. Szilágyi Dezső ezután styláris mó­dosításokat ajánl a 3. §-hoz. Szapáry Gyula pénzügyminiszer ké­ri a házat, hogy miután a Szilágyi módo­sítása a szöveg értelmét elváltoztatná, azt ne fogadja el, hanem az eredeti szöve­gezést. Madarász József határozati javas­latot indítványoz szintén, hogy a 3. §-ból „mint alkotmányos elvek megsértése ha­gyassák ki, s utasittassék a kormány az 1880. LIV. t. sz. rendeletének teljesíté­sére.“ A ház, mellőzve a két indítványt, az eredeti szerkezetet fogadja el. Elfogadta­tott változatlanul a javaslat többi pontja is. — Szapáry Gyula gr. pénzügyminisz­ter benyújtja az 1882. évi rendkívüli költ­ségek fedezéséről szóló törvényjavaslatot indokolásával. A pénzügyi bizottsághoz utasittatik. A legközelebbi ülés csütörtökön iesz, 10 órakor. Tárgya lesz: az 1880. évi ál­lami zárszámadásról­ jelentés. Ülés végződik 10 óra 50 perczkor.

Next