Magyar Polgár, 1883. április-június (17. évfolyam, 74-148. szám)
1883-04-22 / 93. szám
Tizenhetedik évfolyam, 93. szám. Előfizetési díj : Egész évre 16 frt. — Félévre 8 frt. — Negyedévre 4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr. HIRDETÉSI DU: Petit sora 6 kr. — Bélyegilleték: minden hirdetés után 30 kr. — Nyílttér: sora 26 kr. Szerkesztőség ésKiadóhivatal „Magyar Polgár“ könyvnyomdája (BelkSzép proza 2. sz.) Kolozsvár, 1383 vasárnap, ápril 22. Megjelenik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivételével. Huszndikatlan kéziratot nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. __KOLOZSVÁR, ÁPRIL 21. A békeszövetség a külföldi sajtóban. Magyarország miniszterelnökének Helfy interpellácziójára adott szavai indokul szolgálnak a külföldi lapoknak arra, hogy a külpolitikai viszonyokat tüzetesen megbeszéljék. A németországi lapok azt emelik ki főkép, hogy a magyar miniszterelnök volt a legalkalmasabb és legilletékesebb személyiség arra, hogy a hármas szövetség által felzaklatott franczia közvéleményt megnyugtassa. De természetes, hogy ahhoz képest, amint az egyes pártlapok kisebb nagyobb rokonszenvvel viseltetnek Ma-gyaroszág iránt, e rokonszenv képezi, úgyszólván, annak is a fokmérőjét, hogy minő súlyt fektetnek a magyar miniszterelnök nyilatkozatára. Így például a pangermanismusról és magyar gyűlő- és létről híressé vált „Kölnische Ztg.“ nem mulaszthatja el ez alkalmat sem, s hogy egy pár gorombaságot ne mond i I jón a magyaroknak. Szemünkre veti e I hát, hogy még külpolitikával is mer i I foglalkozni a magyar országgyűlés, de h I Tisza miniszterelnök nagy diplomata s ! I szépen tud beszélni, a magyarok szám i n I ize szerint, platói rokonszenvvel az I francziák irányában, de úgy, hogy a ti I hallgatási kényszernek is elég legyen téve. A „Norddeutsche Allgemeikne“ az olasz külügyminiszter nyilatkotzatait látja Tisza beszéde által kiegé aszítve. A müncheni „A 1 Igemeine Ztg.“ azt találja meglepőnek, hogy Tisza, a s. í.í filí'Uih cnhn«pin nmnntt.'i macrát Iran- lczia-barátnak, most előtérbe helyezte a franczia-barátságot. A „Germania“ határozottan dementálva látja Tisza beszéde által a hármas szövetséget. A „Leipziger Ztg.“ ellenkezőleg azt olvassa ki Tisza beszédéből, hogy a békeszövetség a három hatalom közt csakugyan fennáll és azt eredményezte, hogy monarchiánk haderejét Olaszország felől elvonhatta, mert ez oldalról semmiféle megtámadástól sem kell többé tartania, s azt Oroszország ellen koncentrálhatja; s eredményezte e szövetség továbbá azt, hogy Oroszországtól sem kell többé semmiféle megtámadástól tartania. A „National Ztg." Tisza nyilatkozatában csak a szövetség negatív oldalát látja kidomborítva, de érdekesnek tartja ezt is, mert illetékes helyről jött. De a német lapok, általán véve, nem nagy tetszéssel fogadták a magyar miniszterelnök szavait, s nem is igen hajlandók azokat érdemük szerint méltányolni, éppen mivel Tisza beszédéből kitűtik, hogy az osztrák-magyar monarchia nem engedi magát a német érdekek egyszerű uszályhordozójának tekinteni, nem csakis a béke megőrzése érdekében szövetkezett Németországgal. A franczia lapot 1'. 1&Mid 'rt-tme K ’^n^preficte’írén,r sTerek annak fontosságát az első távirati ízlés után méltányolni. E sajtóban ettől irány ismerhető fel a békepolitkát illetőleg. Az egyik azt tartja, hogy hármas szövetség teljesen koholt vallm, amelylyel az olasz kormány azért meret kérkedni, hogy befolyását, rymását növelje, mintha most neki Afrikában már teljesen szabad keze volna, amelyet, ha tetszik, Tripolisra is rátehet. És e felfogás szószólói, a „Parlément“, „Journal des Debats“ azt hiszik, hogy az egész dolog csak egy egyszerű diplomácziai aktus, amely a jövőre vonatkozik és épen ezért komoly jelentősége nem lehet, mert ha az események fejlődése azt hozza magával, hogy a kérdéses három hatalom érdeke nem lesz bizonyos adott helyzetre nézve egyező, akkor a szövetség önmagától elenyészik. A másik felfogás, élén a Tempsal, azt tartja, hogy a magyarok ugyan baráti indulattal viseltetnek Francziaország iránt, de érdekük azt hozza magával, hogy a német birodalommal, habár kelletlenül, véd- és daczszövetségben álljanak. Olaszország csatlakozása s az, hogy váljon ez maradandó lesz-e vagy sem, nem sokat változtat ezen; de tény az, hogy Ausztria - Magyarország a német politika túlsúlyával fenn akarja tartani az adott európai helyzetet, mégpedig úgy, hogy Francziaország elszigetelt állásban maradjon. E helyzettel számot kell vetnie Francziaországnak s minden hatalmát az ország jól-tétiU'O e nnlititni viszAnuai ]Olut",ll'* szigetelt állásában is tekintélyt és befolyást nyerni az európai ügyek vezetésére. Az angol sajtó meglehetős öszmngban constatálja a tényt, hogy a három hatalom egyetértése a béke fenntartására nem puszta frázis, hanem egy nagy horderejű tény s habár lista beszédéből ki akarják eszelni azt is, hogy van,, azt is, hogy nincs hármas szövetség, azért szerinte mégis kétségtelen a tény, hogy a három hatalom összetartása elszigetelt állásba hozta Francziaországot. A Tiraes ad is már jó tanácsokat Francziaországnak, hogy ne nagyon csináljon hódításokat más világrészekben, hanem gondoljon csak az ország belviszonyai megszilárdítására s arra, hogy a köztársaság iránti ellenséges hangulatot és bizalmatlanságot a többi európai hatalmaknál eloszlassa. A Standard meg azzal van nagyra, hogy Olaszországnak megnőnek a szárnyai Németország és Ausztria Magyarország védnöksége alatt s akkor hóditó hatalommá fog válni. S Bismarck szereti, hogy neki ily szövetségese van, mert ezt bármikor tromf gyanánt kijátszhatja Francziaország ellen és az is okosan van német érdekben kigondolva, hogy Ausztria megszabaduljon az olasz irredentismustól, mert ez által hatalmasabb lesz s az csak hasznára van Németországnak, ha szövetségesének hatalma nő. Az iránt pedig nem lehet szerinte kétség, hogy a békeszövetség támadó szövetséggé alakul, ha akad hatalom, mely a békét meg akarja za-J’iliunzr íVnfujiTni.a’i irti 7i mevguiSH ív szóról csak azt csatoljuk, hogy az angolok örülnek a középeurópai békeszövetségnek, mivel ez az aggressív politikát minden irányban sakkban tarthatja. Az angolok pedig úgy vélekednek, hogy most két hódító hatalom van : Oroszország, mely Ázsiában fenyegeti az angol érdekeket és F r a n c z ia- o rszág, mely Afrikában akar gátat vet- Tareza. Az írói tulajdon elméletéhez és történetéhez. Jó ideje foly már az irak s művészek társaságában a vita, melynek tárgyát a kormánynak legutóbbi előterjesztése, képezi, az írói és művészi tulajdonról. A kérdés egyike a legsajátságosabb kulturpolitikai kérdéseknek, mely még elméletileg sincs kellőleg megvilágítva s épen ezért nagyon is elnézővé hangol a törvényjavaslat létezhető hiányai iránt. Kell-e védeni a szellemi és szerzői tulajdont, vagy jobban mondva: nevezhető-e jogi értelemben tulajdonnak a szellem valamely elvont műve, mind oly kérdések, melyekre lehetetlen határozott feleletet adni, sőt amelyek természete is időről-időre a kor nézeteihez és felfogásához képest változik. Minél nagyobb a genius kultusa valamely időben, a társadalom is annál hajlandóbb a kiváló szellemeket nem annyira, mint közönséges természeti lényeket, de mint az isteni gondviselés mythikus nyilvánulatait tekinteni, kik természetfölötti eszközökkel bizonyos végzetszerű rendeltetést kötnek össze arra nézve, hogy koruknak és az emberiségnek irányt adjanak. Lángelméjük nem az övék, de az időé, mely őket szülte . Ők maguk is csak a sors által kegyelt férfiak, kik kiszemelve vannak polgártársaik boldogítására. Martyrjai rendeltetésüknek s a csodálat tárgyát bennük nem a magán egyén érdeme, hanem a tehetség természetes és titokszerü érdekessége képezi. Ilyenek voltak a görög-római világ klassikus férfiai; csodálva néhol, megvetve, lenézve máshol, de sohasem benső érdemük szerint méltatva, úgyszólva egy egészen különálló osztályát képezték a társadalomnak. Homlokaikon a lángész és az éhhalál kettős sugara derengett. E kiváltságos helyzet azonban nemcsak a külső kényszerűségek folyománya volt az ókori irodalomban. Tagadhatlanul mélyebb alap volt rá a hivatásnak az az ideális érzete, az a minden anyagi tekintetektől ment, magas erkölcsi felfogása, mely a régi irodalom és művészet jeleseit lelkesítette. Neme megbecste- tenítése lett volna az írói pálya magas fogalmának, a szellem fényes tulajdonait kenyérkereseti eszközökké, annál inkább üzelmi tőkévé alacsonyitani le? Homer koldulva tengette életét, Socrates szegény maradt, Caraceus éhen halt, de sorsával mindegyik tisztában volt s erkölcsi elismerésen kívül vajmi kevésnek juthatott eszébe lángelméje árán anyagi jóllétet is követelni. Egyetlen pályabér a babér volt s ez mindent pótolt. Az igazság még sokkal megfizethetlenebb volt, semhogy alkudni lehetett volna rá — csak kivívni lehetett nehéz, hosszú küzdelemmel. Ide az ember szegénységét, a próféta, a vatás dicsősége ellensúlyozta. A régi kor költőit és művészeit félisteni magaslatra tudta emelni s kitárta előttük a kegyelet pantheonjának ajtaját. Innen van az, hogy e korban még nem merül föl az írói tulajdon eszméje. A kortársak bizonyos érzelgő regényesség szemüvegén át nézik irodalmáraikat, ezeket pedig nem az egyéni hiúság, de a közérdek iránti buzgóság sarkalja irodalmi működésre. Amit tanultak, azt az emberben és az ember által tanulták s annak is adják vissza. Mindazonáltal foglalkozni kezd már a kor az író anyagi biztonsága kérdésével. Ez anyagi biztosítás azonban még mindig nem a megfizetett szolgálat, hanem csak a jutalmazás, a tiszteletteljes elismerés (honorárium, remuneratió) alakjában jelentkezik Spárta, Athén, prytanaeumokat emelnek érdemesült íróik és bölcseik élethossziglani eltartására. Itt már az állam, mint erkölcsi testület érzi magát kötelezve oly polgárainak gondtól való mentesítésére, kik maguk is nem egyeseknek, de az államnak, mint az összes polgárok szabad szövetkezetének, javára, s nem anyagi jutalom fejében, de a közjó, mint állami czél iránti önzetlen lelkesedésből buzgolkodtak. Van tudomásunk például arról, hogy némely ókori író, ha nem is egészen tulajdon igény czímén, jelentékeny anyagi javadalmazásban részesült munkássága fejében, így Terentinusról is följegyezték, hogy egyetlenegy vígjátékéért 20,000 testertiust kapott egy ízben. A szellemi tulajdon fogalmának némi tisztulására mutat az is, hogy a míg az ősidőkben egy Homer hatalmas epopoeája bizonyos hajlandósággal tekintetett a nemzeti szellem együttes és collectiv nyilatkozata gyanánt, s egyes részeit költők és dalnokok sajátjuk gyanánt énekelték, addig a római jogfelfogás éles subtilitása már a plágium kérdésével is foglalkozni kezd, s Martial, aki először használja a „plagiarius“ szót, nem fogy ki az irodalmi tolvajok ostorozásából. Természetesen mindaddig, míg a szerzői tulajdon, mint egyetemes magánjogi elv kimondva s elismerve nem lett, az író érdekei is, a szellemi alkotás különböző nyilatkozási formáihoz képest, csak különböző mértékben voltak megóvhatók. Ez első tárgya a drámai előadó mű volt. Valószínű, hogy már a görög kommedia-irók ily tartalmú szerződésekre léptek színészeikkel, s kétségtelen, hogy még Racine, Corneille, Moliére is hasonló egyezkedések alapján engedték meg műveik színrehozatalát, bizonyos társulatok által. Hogy ez üzleteknél nem ritkán húzta az iró a rövidebbet, kitűnik onnan, hogy 1859-ben végre a franczia államkormány indíttatva érzi magát, közbelépni s rendeletileg a bruttó jövedelem 15 százalékjával szabályozni a Theatre Francais-nál a szerzői díjak kérdését. Régi hellén intézmény szervezetét az állam kommunistikus felfogása magyarázza ki. A feudalizmus újra más helyzetet teremtett a szellem munkásainak. A középkor fényes udvarai, mint minden jogot, úgy minden kötelességet is a souverainekre hárítottak. Nagy szellemek ápolása úgy tekintetett, mint az uralkodók személyes kötelessége nem ugyan a nemzet, mint a kulturális tényező, hanem a szellem általános kultusa iránt, melyet a theokráczia szokatlan mértékben emelt érvényre. Innen a nemes vetélkedés, mely egy I. Ferencz, VII. Henrik, II. Gyula pápa, Mátyás és a Mediciek, sőt kisebb hűbérurak, mint a brandenburgi, szász választófejedelmek stb. udvarai közt is folyt egy Tasso Leonardo, Michel Angelo, Erasmus, Falcotti, Luther megnyerése végett. S bár nem egyszer a függetlenség kérdése is fölmerült a fényes ajánlatok tárgyalásai mögött, azért rendszerint a legkiválóbb férfiak is habozás nélkül bocsátották magukat egy koronás fő hatalmas védszárnyai alá, mert tudták, hogy nem ingyen kegy az, amelyet elfogadtak, hanem szoros etnikai viszony, mely az eszme és az anyag hatalmasai közt létezik. És amily mértékben ki volt már ekkor fejlődve a kiadói üzérkedés, és oly védetlen maradt még mindig a szerzői tulajdon kérdése. Vivés panaszkodva írja barátjának, rotterdami Erasmusnak, hogy a kiadók, kik alatt ez időben, természetesen, csak gazdag nyomdatulajdonosokat kell érteni, „műveinket nem belbecsök, hanem neveink szerint mérlegelik.“ Hanem azért ugyanez az Erasmus, az újabbkori tudományosság élő és világító fáklyája, kénytelen volt azon ingyen tár